Van egy ország

Pontosan így történt:

A vidéki vasútállomás elhagyatott volt, mintha csak Ennio Morricone spagetti westernjébe kerültem volna, egy lélek sem volt a közelben. Sem utasok, autók, vagy személyzet, kihalt volt minden ebben a fülledt, poshadt melegben. A bejárati ajtón belépve kis helyiségbe jutottam, ahol néhány zománcozott lapra írt közérdekű tájékoztató volt felfestve cirádás betűkkel a rendszerváltás előtti időkből, ahol még nem voltak “eús pénzek”. A függönyözött bódéra kézzel írt papírt tettek, hogy 13:00-kor már bezárt a pénztár, de a vonaton is meg lehet venni a jegyet. Vállat vontam, aztán átmentem az üres épületen.

A peronon tompa beszélgetésre lettem figyelmes az épület oldala felől.

Hátul egy szúnyogháló mögött kis fülke, benne ült a bakter, egy középkorú helybélivel beszélgetett. A bakter idősebb forma, ingben, mellényben, ősz haj, szakáll. A székén nagy vörös orosz zászló, gondolom kárpit gyanánt. Megkérdeztem tőle, hogy Kecskemétre hogyan jutok el.

“Kiskunfélegyházán keresztül” – mondta. “Csak annyi a baj, hogy 13 perc késésben van a vonat! Hát nem tudom, hogy bevárja-e.”

Nem értettem, hogy mit kellene bevárnom. A bakter folytatta:

“Kecskemétre 36-kor ér be, szemben jött 13-kor … hát nem tudom, hogy bevárja-e.”

Vagy negyed órán át beszélgettem vele, mire rájöttem, hogy nem rám céloz, nem nekem kell bevárnom, hanem a vonatra, amelyik Kecskemétre igyekszik. A másik fickó egy szót sem szólt. Átmentem a peronra selfie-zni. (A peront sem kell szó szerint érteni, az alföldi homokban egy meleg pad. Szerencsére volt nálam víz, meg bicska.)

A bicskát még előző nap vettem a piacon egy Rókus nevű fickótól, akinek mindenféle dolgai voltak kiterítve a kocsija mellett. Rohamsisak, gázmaszk, csúzligumi, biciklipumpa, elem, damil, lakat. Semmi sem használt, minden új. Egy nő odament hozzá, vett tőle egy biciklipumpa gumit.

“Ezt vegye” – mondta neki Rókus a fekete színűre bökve – “ez ruszki. Gumiból van.”

A nő akart még venni egy villogó lámpát is a kerékpárjára. “Működik?” “Reggel néztem, működik.”

Nem beszélték túl a dolgot. Viszont a lámpa nem működött. Csak úgy a csomagoláson keresztül nyomkodták. Rókus megfogta az egyik bicskát, felbontotta a csomagolást ügyesen, aztán kivette az elemlámpát, végül a kvarc elemeket is belepróbálta, amit szintén lehetett tőle venni. Ez a nő elment, megjelent egy másik, akinek egy darab ceruzaelemre volt szüksége. Rókus odaadta neki, de nem fogadott el tőle pénzt. A nő azt mondta, hogy “ezt akkor megnyertem”, majd odébbállt.

A biciklilámpa úgy az ötödik elemmel lett jó. Közben megnéztem a másik három bicskát, egy ronda volt, kettőn náci jelképek voltak a pengére festve, a negyedik volt nála. Míg foglalatoskodott az elemekkel, mentem egy kört, mire visszaértem, már a helyén volt a bicska, meg is vettem tőle. Ezerkettő.

Az állomásra egy két kocsiból álló, piros-sárga szerelvény, a MÁV Csehszlovákiában gyártott könnyű mellékvonali motorvonata, a Bzmot, vagy bézé, futott be. Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy a két kocsi közül melyikre szálljak fel, aztán úgy döntöttem, hogy a vezető oldaliba fogok. Egy huszas forma fiatal nő jelent meg a kocsi ajtajában napszemüvegben, sminkben, lila végű hajjal, ridiküllel és egy nagy táskával. Lesegítettem a csomagjait, láthatóan fogalom nélkül volt.

Az ellenőrnek nem volt sok dolga: kettő felszálló utas volt, odajött hozzám, éppen selfie-ztem. Mondtam neki, hogy nincs jegyem, mert bezárt az állomás, itt venném meg. Sajnos a piacon elköltöttem zöldségre meg bicskára az összes apróm, így csak egyetlen nagy címlet volt nálam. Az ellenőr csóválni kezdte a fejét, majd megszólalt:

“Akkor most azt tudjuk csinálni, hogy én ezt elveszem, a MÁV meg visszautalja magának…”

Életemben nem hallottam még ilyet, sokkolva ültem a helyemen. Az ellenőr úgy tűnik olvasni tudott az arckifejezésemből, mert így folytatta “…vagy megbüntetem. Az az utas dolga, hogy legyen nála elég apró, én erre nem tudok felkészülve lenni.”

Vita helyett inkább a büntetést választottam. Elkérte a személyi igazolványomat és a lakcímkártyámat is, hosszasan körmölte a nála levő ipari PDA-ba. Az eset után már selfie-zni se volt kedvem, unottan bámultam kifelé az ablakon. Szerencsére a menetszéltől kimondottan kellemes volt már a levegő.

2014.07.06.