A Vásárhelyi Pál utcai postára érkeztem meg. Két pult volt nyitva, egyiknél egy nyugis nyugger, a másiknál valami diáklány, előtte könyv, olvas. Másik nyugis nyugger az ajtóban feszül, melléállok, rányitok egy one-linerrel.
- Sorban áll?
- Igen.
- Melyikben?
- Amelyik előbb végez.
Ok-ké. Az elképzelés frankó volt, a körülmény, hogy az ajtóban álltunk, benn meg nagy terület, kissé groteszkké tette az élményt. Végül sorra került, beljebb fáradt, én meg átálltam az ajtóba. Volt benne logika, mert ha bemegyek, akkor sort kell választanom, csak az ajtóból jól megoldott a gyorsabb sor választás. Akik utánam jöttek, már erősen sóhajtoztak, de nem mentem beljebb, mert ugyanazt a játékot játszottam én is.
Elkezdett kibaszott lassú lenni hirtelen minden. Eltűntek a postások, vagy nyolcan álltunk a helységben, mint nyolc darab faszok. A diáklány valamit tanult (a pultban! őrület!), a nyugger elküldte a postást keresgélni valamit, hát állunk. Visszajött a nő, beindult a szakértelem, akkor meg mindenki azt hallgatja, miről beszélgetnek.
Végül sorra kerültem majdnem, amikor kiderült, hogy egy nyugger fater, aki eddig egy széken campelt, hirtelen beelőzött a felszabadult sorra. Kifizetés, menjen át az épület másik oldalára. Kétszer kellett átbeszélni a dolgot, mert nem fogta fel. Én kerültem sorra, közölték velem, hogy utca alapján a másik szobában a “K” betűs pultnál. Átmentem, sehol nem volt kiírva, hogy melyik ablak melyik betű. Nem állt ott senki, megmutattam az írást, kiderült, hogy nekem is kifizetés.
Persze, honnan is tudtam volna, elvégre a postai pecsétre is rá van írva, de ahhoz olvasni kell. Mindegy, ugyanúgy néz ki, mint a sima ajánlott levél, szerintem mindenki elvéti, aki nem nézegeti a pecséteket. Nekem is át kellett ballagnom az épület másik oldalára.
A Móricz Zsigmond körtéri nagyposta olyan, mint Mos Eisley. Egy balkán utópia az egész. Olyan, mint a poszt-apokalipszis, ahol a világ gazdasága megszűnik, néhány ember kezében van az élelmiszer ellátás, az embereknek meg be kell menniük az elosztóba. Tömeg van, sorok vannak, csüggedtség mindenütt.
Két munkaállomásnál fizetnek ki, az egyiknél 5-6 ember várakozott, a másik zárva. Miért is ne lenne zárva, ha nyitva lenne, gyorsan lepörögne ez a néhány ember, az meg kinek áll érdekében? Nem, ezt a látszatot fenn kell tartani.
A pultnál szintén egy idősebb hölgy. Ezzel se lett volna semmi, de mire elintézte a dolgait, a postás kisasszony megkérdezte, hogy akar-e sorsjegyet. Akart. De nem tudta, hogyan kell játszani. A postás kisasszony elmagyarázta neki. Aztán együtt lekaparták. Mi meg hatan néztük. Nagy nehezen elingázott a pulttól, hogy néhány perccel később újra bepofátlankodjon és megkérdezze, hogy most akkor honnan lehet tudni kaparás után, hogy nyert-e.
Végül sorra kerültem. Nem akartam sorsjegyet, csak a dolgom végezni, mielőbb. Mielőtt odaadta volna, kiszúrta a SAS SZEMÉVEL, hogy a küldemény Sasvári névre jött, a személyimen meg Schaffer szerepel. Közölte velem, hogy ezt nem tudja kiadni. Elmondtam, hogy a házasságkötés után nevet változtattam.
Mivel tudom, hogy a posta a legbiztonságosabb intézmények egyike a világon, van nálam erre a célra rendszeresített írás, amivel igazolom, hogy ugyanaz a személy vagyok. Ezt bevette.
Szintidő: 27 perc.
Függöny.