Plastik média

Elkezdtem a sort.

Rendrakás nélküli állapot. Az archiválás miatt hétvégén organizáltam a ganét, most elég rendezett. Az iSight és a zseblámpa fogalom nélkül vannak. A “dust off” fújóberendezés Gergőke ajándéka volt. Mouse pad and lamp from IKEA. A kép jobb oldalán egy tin Altoids, amit Ausztriában vásároltam. Speakerek gagyik, nincs ilyen célra 4 kilóm, mint Csontos Istvánnak. A speaker mellett két vinyő, egyik a média backup, a másik pedig a laptopom tükörvinyója. A kép jobb oldalán az Altoids mellett egy férfi Labello, egy használt zsebkendő és egy választási ajánlószelvény foglal helyet, de ezek nem látszanak. A macska hollétéről nincs tudomásom.

Akinek van kedve, a kommentekben show-offolhat a saját setupjával. Képeket lehet a Flickr-re tölteni, vagy más pozícióba feltölteni. Hotlinkelés lehet, hogy nem működik.

“Buliba voltam az este, fejbevágott a cefre.”
– Sasvári “chastone” Ádám

Tegnapi házibuliban egy, a Sony Ericssonnak dolgozó, nemzetiségét tekintve eredetileg francia SAP konzultánsnak ecseteltem a Macintosh előnyeit. Meglepően jól beszélt angolul, ismert egy csomó kifejezést, meg nyelvtani szerkezetet, csak a “with”-et ejtette az exchange studentekre oly jellemző módon “viz”-nek, ami akkor bizonyult különösen viccesnek, amikor bírálta azokat a franciákat, akik erős akcentussal beszélnek. (De ezt nem mondtam el neki.)

“Nézd, én dolgoztam Macintossal évekkel ezelőtt,” – mondta, miközben Olivér barátja Tabasco híjján erős pistával megkezelt bloody mary-jét próbálta kortyolgatni – “de nem tetszett már akkor sem. Nincsenek rá olyan programok, amiket használok, amik meg vannak nem működnek jól és PC-vel sem kompatíbilisek.”

“Nézd,” – mondtam neki, miután egy óvatlan pillanatban a mosogató mellé helyeztem a saját bloody mary-met és póker arccal a sörömet kezdtem el kortyolgatni úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolgát végezném – “általános félelem az embereknél és wannabe-switchereknél, hogy nem lesznek meg a kedvenc programjaik. Érdemes végignézni, mik ezek az alkalmazások. Ott van például az ACDSee. Ismered? Nos, az nincs Mac-re. De tudod mi a helyzet? Az, hogy voltaképp nem is kell ACDSee. Az összes ilyen jellegű dolgot, mint képek nézegetése és feldolgozása megoldja az ember egy alap Mac-en, iPhoto használatával. Ott van a Daemon Tools, mint egy Windowsos alap szoftver. A Mac mindent image-ekként kezel és az ISO-kat is egyből fel tudja mountolni.”

Beszéltem még neki a rock solid Unix foundation-ről, a one-click solution-ről, a Terminal-ról és mindenről, amit érdemesnek találtam elmondani ilyen rövid idő alatt.

Elmeséltem például, hogy mindig a digitális képek “kiscsaládom”, illetve harmadik féllel való megosztásával szoptam eddig. Korábban mindenféle webgaléria megoldással próbálkoztam, meg kipróbáltam web alapú megoldásokat is, de a legkényelmesebbnek végül az bizonyult, amikor Photoshopban nyomtam egy export web gallery-t, aztán feltöltöttem az FTP-re. Ezt később elég kényelmetlennek találtam, amíg ki nem jött a közelmúltban az iWeb. Ezzel és egy .mac előfizetéssel a mutogatni kívánt web galéria kérdése a következőre redukálódott le:

1. Az ember feldugja a kép hordozóját a laptopjára, a képek automatikusan importálódnak iPhotoba. Ez nálam kettő klikk, egy az “import photos”, második a “delete originals”.
2. Elindítja az iWeb-et. (Aki használ Quiksilvert, annak ez négy billentyű lenyomása: nálam alt-space, “iw” és enter.)
3. Rákattint a “+” gombra.
4. Feljönnek a templatek, kiválaszt egyet, amibe a fotó galériát szeretné elhelyezni.
5. Az iPhotoban kijelöli a galériába szánt képeket, ezeket áthúzza az egér segítségével iWeb-be.
6. Opcionálisan ad címet a galériának, illetve, ha nem lettek volna caption-ölve a képek, akkor kis feliratokat illeszt alájuk, vagy sorrendet rendez.
7. Rákattint a publish gombra.
8. Miután felment a galéria, feljön egy ablak, ami megkérdezi, hogy szeretnénk-e announce-olni a cuccot. Igen.
9. Az így megnyíló, a galériára direkt linket tartalmazó levelet opcionálisan szerkeszti, majd néhány címzett bekattintása után elküldi.

A faszi bólogatott, végül azzal zárta, hogy “ha működik, elismerem, hogy kurva jó, de ha nem megy valami Mac-en, akkor aztán vége mindennek!”

“Nem értem.” – mondtam neki. A házibuli felső szintjéről asztali foci és Madonna Abba feldolgozású zajai szűrődtek le a konyhába. Egyáltalán nem bántam, hogy nem vagyok ott. “Mikor használtál Mac-et utoljára? OSX volt, vagy korábbi verzió?” “Korábbi, de attól még igaz, amit mondtam. Dolgoztam irodai környezetben is vele.”

Sajnos sok wannabe-switcher a korábbi OS9-es tapasztalatai alapján formál véleményt. Ezt nem szabad. Ki kell próbálni, le kell tesztelni a gépet és meg kell ismerni. Úgy, mint az élet minden területén, itt is szükség van a nyitott hozzáállásra. Rengetegszer hallom azt, hogy “nem érdekel”, meg “jó nekem ahogy van”, illetve “megszoktam és így szeretem.”

Én is megszoktam egy idő után azt, hogy Photoshopban összebohóckodom valami web galériát, amit mindig ki kell menteni a vinyőn valami kibasztott folderba, aztán ezt feltölteni FTP-re, ami egészen addig nem működött, míg be nem lett rendesen virtual hosttal állítva (ilyenkor Maz és Fds urakat kellett baszogatni, kérdezzétek őket). Miután megvolt, le kellett törölni mindent. Végülis megszokható, de a fentihez képest no match.

Handrásnak írom, hogy szerintem hibátlan marketing lenne a részéről, ha fogna három minit, feltelepítené minden széppel és jóval őket (bluetooth, airport, superdrive, iLife, iWork, Office), aztán meghirdetné weblapján a “Try the Mac!” programot. A programra bárki feliratkozhat, aki szeretne mac-et otthon kipróbálni. Egy hétre, vagy néhány napra hazavihető és nyüstölhető az eszköz. Technikailag kaució fizetéssel lehetne biztosítani a lopást (mint a síkölcsönzőben), illetve a próbáért nem is kéne fizetni (a síkölcsönzőben azért kell), aztán az új embernek csak visszaíródna egy szűz és felkonfigolt rendszer image-ből, még munka se lenne vele.

Előre, barátaim.

A Plastik media szerkesztőségében még megvan a PC. Egyébként a gépre kb egy évvel ezelőttig kisebb-nagyobb összegeket költöttem. Mostanáig csak azért kapcsoltam be, hogy megnézzek valamit IE alatt, vagy hogy elérjem a különféle vinyőimet, esetleg Google Maps, de annak is kiadták már a Mac-es változatát. Van mellette egy Pentium class gépem is, amin Linux van, de bad sectoros lett benne a 80g, ezért ehhez sem nyúltam hozzá.

Orosz azt kérdezte, hogy miért nem adom el? Tényleg miért nem adom el, amikor eladhatnám és kiszállhatnék ebből a bizniszből is. Bármikor, ha szükségem lesz egy Windowsra, vehetek újabbat magamnak, de gyanítom, hogy nem fogom megtenni ezt a lépést (eddig se hiányzott).

ELADÓ
Ha valaki képben van, írja már meg, mennyit lehet egy ilyen szettért elkérni, thanks.

• Intel processzor és alaplap 2.4 Ghz
• 1g RAM
• Radeon 9600 videokártya
• 40g üres vinyő
• Creative DVD olvasó (régen szereztem)
• LG DVD író
• 2 db rack keret beépítve, ebből az egyik “Hotswap”
• USB helyek előrehozva a gép elejére
• monster fekete nagy és csendes fekete ház, amit annak idején majdnem 30 rugóért vettem
• ipari erejű cső-kábelek a sima szalag adatkábelek helyett (nem töredeznek)
• 5.1-es hangkártya

ELADÓ MÉG

• Pentium class gép
• nem tudom, mekkora órajelű és hány mega ram van benne, de eladó
• a vinyő benne bad sectoros — ezért nem számolok fel pénzt

A leggyakrabban azt hallom az ódzkodó switcherektől, hogy vajon az XY program megvan-e Mac-re. Például a WinAMP. Nincs meg! De van helyette másik. Vagy más megoldás. Egyszerűen nincs szükség semmiféle PC-re. Kivételek persze ez alól a játékok, de azokat az ember — szerintem — konzolon tolja. World of Warcraft? Fél éve nem toltam. What gives?

Egyszóval a mai napom arra fordítottam, hogy megcsináljam az exit-et. A PC-ben levő 160 gigás vinyőt szépen összemerge-öltem egy kiló huszassal, letúrtam róla sok meg nem nézett filmet és meg nem hallgatott “számot”. Mindkettőből backup vinyő lesz, a PC-be meg visszatolok egy 40 gigás elfekvő vinyőt, aztán csá-hali!

Mac backupot két módon oldom meg: fontos szövegfileokat és Excel dokumentumokat naponta az Apple backup alkalmazással a háttérben silently feltolom .mac-re. Hétvégente pedig Super Duper nevű alkalmazással smart backup-ot hajtok végre. Ez annyit tesz, hogy bootolható vinyőt csinál a Powerbookom vinyőjéről és hogy ne kelljen két órát másolni firewire kábelen legközelebb mindig csak szinkronizál (azt is kipróbáltam és csak 8 perc volt — igaz, különösebben változó adatmennyiség nélkül). Aztán ha bebasz, aminek nem kéne, akkor feldugom a backup vinyőmet és arról tökéletesen felállok.

Mint a fasz!

Gondolom senkinek nem új, ha bárkinek a környezetünkben olyan jellegű problémája van, amihez lazán, vagy szorosan kapcsolódik a “számítógép” kifejezés, minket pingel.

“Nem működik az ímél” — mondja nekem édesanyám minden alkalommal, amikor Budapesten jár. Ezt általában nekem mondja, mivel öcsém, aki lelkes World of Warcraft játékos A) nem ért hozzá annyira, mint én B) leszarja C) “ma van BWL” (lásd WoW).

Az emberen rajta maradnak dolgok, amiket az életben nem fog tudni levakarni magáról. Ha ezzel szembesülni akarunk, menjünk el egy osztálytalálkozóra tetszőleges évben, ami a végzés időpontja és az adott év közötti különbség öt egész számú többszöröse.

Rajtam az maradt, hogy én vagyok a számítógép. Minden fogalom, ami ezzel kapcsolatos, én vagyok. Édesanyám egy időben – hála ennek már vége – még azt is feltételezte, hogy én a számítógépet önmagáért szeretem. Tehát bármi tevékenységet végzek – legyen az Excelben mutyizás egy 50 ezer soros táblában kézzel, vagy játékprogramok, mint pl a Zak McKracken futtatása – nekem szerelemből megy. Ő akkor még nem volt felhasználó, így honnan is tudhatta volna, hogy a monitoron pixelek ugrálnak, amiket az ember néz, és nekik parancsot ad.

Ma már tudjuk, hogy a számítógép hobbi-amatőrök például Steve Jobs és Wozniak urak voltak, amikor kézzel fabrikáltak maguknak kompjútert. Akkoriban még valóban önmagáért lehetett szeretni számítógépet. Talán a Zak McKrackenes időkre is igaz lehet még ez a kitétel, hiszen akkor mindenki elkezdte BASIC-ben írni a kis programjait Commodore 64-en és így tovább.

Manapaság nincs olyan, hogy “számítógépes”, hiszen ilyen-olyan módon mindenki életébe kapcsolódik a számítógép és internet. Gondoljunk csak a rettenetes IWIW-re, ahol gyakorlatilag minden ismerősünk fenn van, beleértve a matematika tanárt és a go-go táncosnőt is (csak hogy a gépnyomókat ne említsük — mondjuk azok előbb voltak fenn LOL).

Szakterületek vannak. Én egyébként nem értek igazán semmihez. Nem tudok renderelni, nem ismerem a renderelő szoftvereket, a látszat ellenére nem értek elég jól a Photoshophoz sem (csak annak idején nem voltak olyan alap-toolok amivel alap dolgokat lehetett volna csinálni, mint pl. ma az iPhoto) és még programozni sem tudok, annak ellenére, hogy elvi síkon érthetnék hozzá is akár. Aztán ott a hardver, na, én ahhoz értek a legkevésbé. Nem tudom, mik vannak, nem ismerem a videókártyákat, a modelleket mélységekben, csak pont annyira, mint bárki a középiskolából, akik annak idején semmit nem értettek hozzá.

Az édesanyámnak azt szoktam elmondani: a hibaüzenet során magyar szöveges információ jelenik meg a képernyőn, ezt el lehet olvasni. Jó eséllyel pusztán már ettől sokkal közelebb jutunk a megoldáshoz. Analítikus módon kell megközelíteni, pontosan úgy, mint gimnáziumban a matematika problémákat. Egyáltalán nem bonyolult semmi, ha egy picit lelassítunk.

Mivel a nörd az nörd marad, teljesen mindegy, hogy már régen Macintosht használ, kapja tovább a Windows specifikus kérdéseket és problémákat a környezetétől jelentősen növelve ezzel az overhead költségét. (A Windows, mint negatív externália jelentkezik életében.) Totálisan lehetetlen elvárni, hogy értsék meg: I DON’T GIVE A SHIT. Nem érdekelnek a Windowsos problémáik és még valami: megoldani sem akarom őket. Egyszerűen nem. Mert nem értek hozzá és mert nem is akarok érteni hozzá.

Oldja meg, baszd meg, az, aki azt a Windows-t választotta.

Mindig is szerettem a pixelgrafikát. Korábban voltak terveim, hogy kéne csinálni egy webes community site-ot, ahol artisták tudják share-elni egymás közt a képeiket, illetve egy szuper repository-ja lenne az amigás demoscene grafikáknak (terveztem adatbázis sémát Excelben, Lénárd úrnak még el is küldtem, a rá jellemző diplomatikus stílusával kezelte a dolgot, nem hajtott el, vagy ilyesmi). Rengeteg amigás demóból gyűjtöttem a képeket fogalom nélkül, amikor szembejött velem enok és átmásoltam a kollekcióját — remek fade1 képei voltak sok olyannal, ami nekem nem is volt meg. Hiába, a 32 színű Amigás képeknek volt egy jó bukéjuk.

Később megismerkedtem a játéktermi platformerekkel. Imádtam a szép színes sprite-okat, brilliáns háttereket. Metal Slug, mint műfaj. Te jó ég! Felismertem, hogy a pixelart egyetemes és a japánok is ebben a legdurvábbak. Teljesen őrültek egyébként. Hihetetlen jókat dobnak és hihetetlen bénákat is csinálnak a jón belül, hogy aztán dobjanak egy még jobbat. Japán RPG cuccok GameBoy-ra, hihetetlen.

Nem találtam a neten igazán jó gyűjtőhelyt. A Deviantart.com mutatkozott leginkább egy erős kommunitás site-nak, de ott aztán tényleg minden van, nehéz feltúrni a jó pixeleket. Ma belebotlottam a pixeljoint.com-ba, ami leginkább ez a mangás-sprite-os minipixel gyűjtőhely, de bátran ajánlható minden kedvelőnek. Elég sorbarendezni kedvencek szerint és böngészni a több oldalas minőségi szériákat. Remek alkotókkal lehet megismerkedni, sokan ipari veteránok és durva pixel-nyomók.

Úgy látom az iparban dolgozók egyre-másra készítenek maguknak portfólió siteokat és végre meg lehet ismerkedni velük név szerint is. A műfaj teljesen átalakult, halottnak nem nevezném, még akkor sem, ha már az utolsó bástya, a Gameboy is 3D megjelenítésre tért át. Ha minden operációs rendszer vektor-alapú megjelenítő lesz, még akkor is szükség lesz az emberiségnek a kis kockákra, amik szív alakzatot formálnak. Az elsőt meg is rajzoltam Photoshopban:

Függöny.

Jó vagyok márciusig. És holnap a kibaszott T-Com vonal régóta húzódó tré-adminisztrációt is el fogom intézni, ami évek óta pendig folyamat (komolyan, melyik háztartásban nincsenek elfekvő ezer forintok, amitől valójában meg tudnánk szabadulni, csak senki nem ellenőrzött még utána, vagy szimplán csak rohadt volt, vagy ezek kombinációi). Ma már megtettem az előkészítő telefonbeszélgetést a telefonos hölggyel, a beszélgetést rögzítették (kissé remegett a hangom is). Holnap megírom a kérvényt legprecízebben Pages-ben a legszebb fax betűtípussal, aztán elküldöm nekik. Azt is megtudtam, hogy két nap a fax “érkeztetése” és utána még 8 nap, mire eljut az agyukig, hogy

SASVÁRI JÓZSI IS A VILÁGON VAN.

Ph33r me!

PS: Ki hol volt a Smashing Pumpkins – Today című száma 1993-as debütje idején? Van, akinek fűződik ehhez valami élménye, or is it just me?

Egyébként tegnap akartam megírni, de jól láthatóan elfelejtettem mára már az egészet. Este mégis eszembe jutott, mert azért ne menjünk el mellette szó nélkül. Bár teljesen befásultam, úgyhogy akár el is mehetnénk.

Azt hiszem teljesen természetes dolog, hogy elmegyek a város A. pontján levő bürokratikus intézménybe, ahonnan az SZTK-típusú sorbanállás után elküldenek egy B. ponton levő bürokratikus intézménybe, ahol egy másik SZTK-típusú “kill-em-all-berserker” sorbanállásba csöppen az egyszerű Macintosh felhasználó. Innen egy C. pontban levő bürokratikus intézménybe való továbbküldés már nem természetes, márpedig ez történt. Fásultan viselkedtem. Kettőt elviselek, hármat nem.

Új bekezdésben jegyzem meg, hogy B. pontban nem találtam parkolóhelyet az intézmény vicinity-jében, csak három utcára, így kabát nélkül szambáztam a városban — fogalom nélkül. Ugyanitt egy 50-es forma ember elémfurakodott (!), majd az orrom előtt jól láthatóan rámcsukta az ajtót. Az elémfurakodás után egy hölgy azt kérdezte tőlem, hogy “nem maga volt itt előbb?” mire azt feleltem, hogy “az senkit sem érdekel”. Pedig még a helyem is átadtam egy idős házaspárnak és úgy olvastam Mérő László – egyébként igen érdekes – könyvét.

A mérleg? Elbasztam egy délelőttöt és így még dolgozni se mentem be. Az eredeti célt, amiért az egész hercehurcát végigcsináltam még csak el se végeztem. Postai sorbanállás mi ehhez képest? Sétagalopp. SÉ-TA-GA-LOPP.

Fuck you, Hungary.

Az imént írtam egy levelet valakinek, már majdnem készen voltam, amikor is leütöttem kétszer a backspace billentyűt, hopp, lefagyott az alkalmazás. Levelem kárba veszett, ezért újra kellett írnom. A hibát nem tudom reprodukálni.

A Macintoshnak négy lába van, mégis megbotlik. Őszintén a világgal.

Nem tudom, kinek volt már olyan projekt-élménye, hogy dolgozik valamin, régi projekt, állandóan előkerül, csináljuk a képernyő-terveket, dokumentációkat, elképzeléseket, mennek a meetingek, scratch-elünk papírokra, konceptualizáljuk az ötleteket.

Aztán eltelik némi idő, megjelenik valami, amiről kiderül, hogy teljesen rossz nyomon voltunk. Ahelyett, hogy lefejlesztünk valamit, ami abban a formában vagy működik, vagy nem, kiderül, hogy a piacon jelen vannak olyan megoldások, amik pontosan arra valók és valahogy jobban frameworkolve, jobb absztrakciós sémákkal, a piaci környezetet jobban figyelembe véve és a versenytársak ráadásul már most használják.

Ilyenkor a befektetett és hiábaló munka hirtelen dühét inkább átfordítjuk vad örömködésbe, hogy akkor mégsem nekünk kell feltalálni, mitől működik a világegyetem. Belénk csap a fehér fény, T-betűt formálunk a kezünkkel, arcunkat a fény felé fordítjuk és nem marad más hátra, mint “sírni, sírni, sírni”.

“A magyar bloggerpápa újra éhes” — MTI, 2006. február 22.
Budapest — Rövid szünet után ismét blogol Sasvári “angelday” József, hazánk első bloggere. Sasvári az MTI kérdésére elmondta, a blogolás nem hóbort, hanem létszükséglet, blogolni kell. “Olyan toolok, olyan szolúciók készülnek ma az információs szupersztrádán, amikkel öröm a médiacsinálás. Függöny,” tette hozzá a népszerű amatőr újságíró.

Orosz írta.

Mától futnak a Gravatarok (aki nem ismerné: globális avatorok blogokhoz, egyszer beállítja az ember és minden támogatott blogon látszódik az avatar — aki még nem hallott az avatarról az gondoljon az MSN kontaktjai idióta képeire, idézze fel Csige “Soma” Sándort, aki minden nap más partifotót választ más go-go lánnyal), valamint a címlap alján levő archívumot is meghekkeltük a K2 rolling archives pluginjével. Ajaxos lapváltás, kellemes léptetés, kettő-nullásodás.

Megcsináltam és frissítettem a Site manifesto oldalt, ahol fel vannak sorolva azok az alkalmazott megoldások, amivel a blog elnyerte jelen formáját (WP-vel kettő perc blogot csinálni — érdemes túrni). Ott foglal még helyet a böngészőre vonatkozó statement, illetve ínyenc Windowsos outcast-ek letölthetik a Lucida Grande betűt, amivel az olvasási élmény nagyobb, bugyi medúzásodás még intenzívebb.

Because you care.

A döntést meghoztam és ma eladtam a PlayStation 2 konzolomat a régóta gyűjtögetett játékaimmal egyetemben (nem volt egy nagy gyűjtőszenvedély egyébként, egyszerűen időnként betoltam valamit, amivel aztán egyszer, vagy kétszer játszottam).

Mivel a fájdalommentesebb utat jártam az érte kapott pénzösszeg nevetségesen karcsú volt ahhoz képest, mint amennyiért annak idején vettem a komponenseket. Egyáltalán nem érdekel egyébként a dolog, mindig van út vissza, bár most inkább kivárom a PS3-at és majd azon. Esetleg.

A következő dolog, ami foglalkoztat: Mario Party. Ez azért jó, mert egyszerű és az egész családnak fun. Bármikor összejöhetünk és játszhatunk egy jót egymás ellen, interaktív társasjátékok, mini-játékok. Emlékszünk még a Bomberman sorozatra? Nagyjából ugyanaz.

Koca-gamer vagyok, spit on me.

Kapitány Iván filmje. Rémesen gyenge darab lett. Volt benne néhány szórakoztató jelenet, de a amin a film nagyon elcsúszott, az bazmeg a casting. Nekem eleve Gesztesi Károly unalmas filmszínész. A többiek kisebb arcok, de rosszak. Legdurvább Selmeczi Roland, a szinkron-aktor, aki színészi játéka alatt mintha izzó késekkel döfködték volna a tökömet, hogy menekülni kelljen. Fenyő Iván detto. (Most komolyan, a rendező a szar?!) Egy dolgot emelnék ki pozitív oldalról, mégpedig a filmben minimál szerepet kapó Szerednyey Bélát, aki jó. Erős a csávó, hiteles, benne van a szakma.

Kérlek benneteket ne nézzétek meg ezt a filmet, mert nem jó. Annyi más dolgot tudtok csinálni még, most jó az idő, romantika, levegő, mókusok, lovak, méhecskék.

Függöny.

A vasárnapi WC rant postban mutatott rá Orosz “loop_1″ Péter a japanese toilet szócikkre a Wikipedián. Látszólag nem érdekes egy ilyen szócikk, aprócska link csupán, de vizsgáljuk csak meg közelebbről! (Ja, ez nem lesz olyan, mint amikor a Subbacultchában linkelik a smegma szócikket fotóval, no worries.)

• Az első olyan WC ülőkét, ami integrált bidét tartalmaz már 1964-ben megkonstruálták — igaz, ezt még nem japánban.
• Japánban a ’80-as évektől kezdődően lett igen erős az elektromos WC kultúra.
• A japán háztartások több, mint felében van ilyen budi. (Itt nem pontos a szócikk, mert inkább arra gondolhattak, hogy olyan budi, ami bidével van kombinálva, mint az elektromos drága verzió.)
• Extra funkciók: mosás utáni szárítás, ülésmelegítés, masszírozó funkció, állítható vízsugár, automatikus ülőke felnyitó és használat utáni lehúzó, szoba légkondícionáló — egyszóval minden és annál még több, hiszen van ánusz és hölgyeknek vulva mosó funkciója is (ez utóbbi ugyanazzal a fejjel megy, viszont más szögből és kisebb erősségű sugárral spriccel).
• Az újabb modelleken víz csak akkor jön, ha konkrétan ülünk a káván, magától nem indul be.
• Még újabb modellek mérik a vizeletben levő vércukor szintet, a kávára terhelt nyomásból pedig a vérnyomást és egyéb adatokat lehet továbbítani szintén automatikusan az orvosnak internetes telefonon keresztül. (Ez a nem mindegy.)
• Japánban speciális készülékeket lehet vásárolni a WC falára, amik permanensen lehúzó hangot bocsátanak ki arra az esetre, ha valakinek problémái lennének a saját hangjával. (Ezt egyébként takarékossági okokból vezették be. Túl sokan túl sok vizet folyattak.)

Nem folytatom, a szócikk tele van a japánok ilyen jellegű kultúrájára vonatkozó információval, érdemes elolvasni, hol tart a fogyasztói társadalom.

Én, amikor mindezt elolvastam konkrétan röhögőgörcsöt kaptam, de mint általános iskolában irodalom órán nem tudtam elengedni, mert a munkahelyemen ültem és nem fedhettem fel azt, mivel foglalatoskodom. LOL.

Több kört futottam már azzal, hogy SSH elérésű szerveren szerkesszek UTF8 magyar ékezetes dokumentumokat. Például PHP-ben levő feliratokat, HTML template-eket és az összes ilyen szarságot.

A sztenderd gyakorlat ugyanis az, hogy az ember ugye webes template szerkesztőben módosítja a file-jait (blog esetében mondjuk), de ezt gyorsan felejtsük el, mint kőkorszaki megoldást. Másik opció, hogy be-ssh-zik a szerverre, aztán ott elkezd molyolni a fileokkal. Ha UTF8-as ékezetesen akar, akkor az MC editorja (amivel az ember gyors matatásokat végez) felmondja a szolgálatot, lehet próbálkozni joe-val, az kezel UTF8-at, de nekem a terminál beállításaimat nem lehetett úgy összelőni, hogy a hosszú ő valóban hosszú ő-ként jelenjen meg és így tovább. Egzotikus hibajelenségek tarkította úton jártam én.

Fájdalmas közelítésem a témában eddig az volt, hogy Transmit-tel (S/FTP kliens Mac-en) bementem, letöltöttem a filet lokálba, itt az ipari erejű UTF8-as toolokkal meghegesztettem, aztán visszatöltöttem. Ilyenkor mindig jött egy kérdés, hogy “Allow overwrite”, ezt le kellett okézni. Elég megerőltető mindenesetre, különösen apró tesztelni kívánt módosításoknál. (Gondoltam, hogy Dreamweavert bekonfigolom a remote editingbe SFTP-vel, de a DW az utóbbi időben inkább egy bloat-szörny képét vette át és nem szívesen dolgozom vele.)

Anélkül, hogy tovább mennék a gondolkodásban inkább megkérdezem a Plastik mediát olvasó fejlesztőktől, hogy mi a gyakorlat távoli szerkesztésre, kinek mi a best praktikája, hogyan érdemes ezt csinálni.

Végül: egyáltalán nem vagyok web fejlesztő, csak a blog szerelése közben merültek fel kérdéseim.