Plastik média

Valentin nap alkalmából moziba ment a Sasvári család. Régóta tervezzük, hogy megnézzük a “Csak szex és más semmi” című filmet, mert olyan jókat mondanak róla. (Az első jót mondó Bazsó kolléga volt, a második Gál Gabi az IBS-ből.)

Én amikor megláttam az óriásplakátját (billboard!), azt mondtam, hogy ezt a filmet nem. Először is a viszolyogtató, Vajna-bláziusz-mihálcsevszkij Dobó Kata, meg ugye Csányi Sanyi és a harmadik, általam egyáltalán nem ismert erős harmincas színésznő, aki nem mozdít meg bennem semmit.

“Túl erős benned a Miniszter félrelép élmény” — szólalt meg ekkor a belső hang.

Igaza lehet. Nekem Dobó Kata mindig is a magyar kibaszott kommersz megtestesítője. Erre mondta Bazsó, hogy neki csak mellékszerepe van ebben a filmben és különben is: “vicces”. Rendben, de azért ne kapkodjunk.

Vegyes érzéseim vannak a film után. Erős közepesre értékelem a látottakat. Először is a kényelmetlen rész: az a fránya ADR teljesen tönkrebassza az egészet. Egyszerűen nem értem, ma, 2006-ban Magyarországon miért nem tart ott az utószinkron, mint ahol tart Európában.

Kis kitérő az érdeklődőknek. Ismeretes, hogy a mozifilmek nagy többsége, de igazából az összes hangja utószinkronnal keverődik ki. Ez esetünkben azt jelenti, hogy Csányi Sanyi a forgatás után előre egyeztetett időpontban elballag a stúdióba és az összes mondatát felmondja újra. Erre jönnek rá a zörejek (foley artist), a zene, keverés, végül összeáll a mester hang. Semmi közöm a szakmához egyébként, a korrekciónak helyt adok.

A “Csak szex és más semmi” című film utószinkronja azt gondolom messze elmarad az európai, tengerentúli mércékhez képest. Nem mondom, hogy teljesen élvezhetetlen, de azért az ötös skálán csak egy hármas. Valahogy plasztikus, élettelen és művi az érzet, amit kapunk. Összehasonlítás képpen a kedvenc példám az Amerikai szépség (Sam Mendes, 1999), aminek egyik jelenetében a családi balhé után Kevin Spacey megkapja a spárgáját, majd beleharap. Egy jó fél másodpercig hallható, ahogy belerág a spárgába a cut előtt. Semmi extra, gyanítom a nem tréningezett embernek fel sem tűnik, de pontosan ez is a célja: finoman ülteti az ambient-et.

A film elején a credits meglehetősen jól kidolgozott, akár még ötletesnek mondható inzert. Amerikai filmeknél az ilyesmi kötelező gyakorlat és külön cégek, magasan cool dizájn-firmák foglalkoznak azzal, hogy kellően hangulatos, a film alapmotívumát, key-visual-jét megragadó bejátszást készítsenek. (Spiderman 1-re emlékszünk? Vagy a stílust teremtő Se7en-re?) Itt sem rossz a megközelítés, bár a film alatt végig azon járt a fejem, hogy a chatszobának mi köze van mindehhez. Legjobb gondolatom az lett volna, hogy a két főszereplő majd chat-en fog összejönni. Hát nem így történt.

Ennyi technikai detour után nézzük a filmet.

Van benne vitathatatlanul néhány jó geg, ám ezek száma nem lép túl a rossz megoldások és kellemetlen érzések számán. Erőszakos, erőltetett és sokszor nagyon szájbarágós a dramaturgia. Erre mondaná nekem bármelyik filmkészítő, hogy “de bazmeg ez tömegfilm”. Hát nem fogadom el ezt az érvelést. Tömegfilmben sem kell mindig prosztósodnunk!

Magának a cselekménynek sem sok ívet tudtam adni, egyszerűen történnek a dolgok annak megszokott és elvárható rendszere szerint (pl. a becsukódni készülő liftre ráugrik Csányi, vagy amikor kiderül, hogy nem is a szexhirdetésről beszéltek — cliché).

Dobó Kata meglepetés volt, valóban. Remekül áll neki a mindenkivel lefekvő, kiégni készülő, pasi-jumper imázs és őszintén szólva én még ebben a műfajban is rosszabbra számítottam. Lehet, hogy mégis hasznos volt az LA-ben eltöltött idő és a rengeteg dollár, amit Mr. Vajna a színésznő képzésére fordított. Csányi nekem semmi extra, egy magyar viszonylatban jónak mondott, nemzetközi mércével a skála felét is alig megugrani tudó aktor, míg a harmadik hölgy, a főszereplő Schell Judit a szubjektív mezőn rúgta el a labdát: egyszerűen nem jött be.

Németh Gábor szavaival zárnám a film értékelését: “egynek jó volt”. Se jobb, se rosszabb. Kis magyar filmgyártás.