Plastik média

Egyszer valakit megkérdeztem arról, hogy ő milyen módon track-eli a személyes pénzügyeit. Hova könyveli el, mire költ, hogyan tervezi a kiadásait, egyáltalán hogyan menedzseli az életének ezt a részét. Egy étteremben voltunk egyébként. Az illető azt válaszolta, hogy nagyon egyszerűen. Hó elején megkapja a fizetését, aztán amennyi a bankszámláján van, annyit tud költeni. Persze ide az is beletartozik, hogy ha nem költi el az összes pénzét, akkor a jövő hónapban gyarapodik a számlája és akkor mondjuk többet tud költeni stb. Ezen túlmenően sok olyan illetővel találkoztam (kimondom: nőkkel), akik azért nem track-elték a személyes pénzügyeiket, mert akkor látták volna, hogy mire milyen sokat költenek és ezt ők nem akarták.

Both reasonings are just plain wrong.

(folyt. köv.)

Azon gondolkodtam, hogy 2006-ban a mobiltelefónia miért nem a háromszor jobb hangminőség szintjére jut el ebben a kegyetlen, innovatív küzdelemben. Őszintén szólva a megapixel- és video mánia hajszolásában senkinek nem jutott még eszébe, hogy a hangminőségen kellene inkább javítani? Kit érdekel a videokonferencia egészen addig a pontig, amíg 15 éves hangminőséget kapunk? Csak nem az a válasz, hogy még nem tart ott a sáv-technológia, hogy ki tudja szolgálni ezeket az igényeket? Ezt a szart nem eszem meg.

Valami olyasmit érzek ebben a kérdésben, mint azt, hogy a 80 ezer forintos telefonok is csak 500 kontaktot képesek tárolni (holott lenne hely a digitális memória stick-en, dögivel). Egyszerűen nem prioritás a téma. Lehet beszélgetni, halljuk a másik hangját, minek fejleszteni. Gondolom infrastruktúrailag valaki biztos meg tudja magyarázni, benyomja a vattát, de őszintén szólva érdekes ez? Számomra az az érdekes, hogy szar a hang minősége.

Sok termékfejlesztés ott bukik meg, hogy figyelmen kívül hagy bennünket, fogyasztókat. Kár, pedig mi volnánk azok, akik használjuk végülis a szolgáltatást, emberek. Hagyjatok békén wap-ok, mms-ek meg az összes többi igen nevetséges marketing-getva is elmehet a penészes malterba. A core szolgáltatást javítsátok, aztán léphettek tovább a “hozzáadott érték” irányba.

Skype minőséget akarok (követelek), mégpedig azonnal.

Tegnap egy üzleti beszélgetés során (meet Mr. Angelday as a hi-profile pénzember, eredeti tőkefelhalmozó lol) az asztal túloldalán ülő egyik úr bemondta, hogy a “lead” szónak van egy olyan jelentése is, hogy “póráz”. Ez megütött, hiszen a póráz tudomásom szerint “leash” és rengeteg kontextusban láttam már ezt a szót ilyen értelemben használni. Ettől függetlenül nem szóltam, bár kacérkodtam a gondolattal, hogy megeresztek egy udvarias kérdést, hogy ne szúrja az agyamat.

Ma megnéztem a szótárban és a “lead” szónak valóban van ilyen jelentése is. Nekem a leash továbbra is jobban tetszik, habár. Nyereg egyébként “saddle”, a lópata meg “hoof” (tsz. hooves!). Angol nyelvvizsga forever!

Mai tenisz közben a gyakorlás alatt egyre inkább az volt az érzésem, hogy konsziderábilis fejlődést mutatok korábbi önmagamhoz képest. Megint megugrottam egy szintet, sokkal stabilabb, lazább, felszabadultabb a játék, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Georgiev Viktor most hátradől a székén és mosolyog, persze. De nem hozzá képest, vagy a Budaörsi SC első osztályú játékosaihoz képest kell ezeket megállapítanunk, hanem saját magunkhoz mérten. Így igaz az állítás, ezért folytatom a gondolatot.

A gyakorlás meglepően jól ment, rendesen beleléptem a fonák nyesésekbe, jó ívben pörgettem a tenyereseket — többnyire. A meccs részben is voltak jó pillanatok, amíg teljesen szét nem esett az egész. Eleinte jól ment, sőt, majdnem hoztam az első gémet is szépen kijátszott labdamenetekből, de utána valahogy elkezdtem a kezdeti koncentrált szervák után ütni a kettősöket és darabokra hullott minden. “Fasz kivan, fasz kivan” — hangsúlyoztam a rontások után. Elégedetlen lettem a végére.

A hátitatyómban volt még egy 60 forintos sport szelet, amire véletlenül ráléptem és kettétört a csomagoláson belül. Felbontottam, aztán a kisebbik darab valahogy A FÖLDRE ESETT.

Fasz kivan.

Vacsora után a barátnőm laptopján — mindennemű előzetes mouse tevékenység híjján — egy belefagyott error reporting képernyő jelent meg, amit lefényképeztem és most feltöltöttem a flickr-re. Nézzük meg most ezt közösen, majd folytassuk az olvasást.

LIVING∼1.SCR — WTF. Kérdeztem is tőle, hogy ez micsoda. Nem tudta, de rövidesen kiderült, hogy a delfines screen saver, amit már régebb óta szeretett volna nekem megmutatni (ez később tényleg sikerült is, és valóban szépek a modellek, meg jól úsznak a delfinek). Persze ezen a ponton állt össze: delfin, screensaver.

Felvontam a szemöldököm, majd gyorsan lefuttattam egy Ad-Aware check-et, ami a következő eredményt hozta. Miközben futott a szkennelés a háttérben két kéretlen reklámhirdetés jelent meg, ezeket az “X” gombbal semlegesítettem. Ellepték a számítógépet a kéretlen hirdetések és ki tudja, mennyi idő van hátra a teljes megsemmisülésig.

A barátnőm nem plastik olvasó by nature. Olvas plastikot, de teljesen más motivációból. Érdekli, mit írok, de maga a tartalom legtöbbször érdektelen számára. Ő is a számítógépek felhasználója, nem úgy, mint mi, gépnyomók. Eszközként használja a gépet, nem érdekli, minek milyen ikonja van, mi hogyan működik rajta és az sem, hogyan lehet kiküszöbölni a Windows XP 5 éves kellemetlenségeit. Nem kezd command line megoldás-siteokat böngészni és jobbnál-jobb shareware programokat túrni bizonyos feladatok egyszerűbb elkészítéséhez. A számítógépet alkalmazások futtatására használja.

És szív: <3

Mert nem tudja, hogy a Microsoft Windows XP hogyan működik. Mondtam neki, hogy én egy szemeszteres, vizsgával egybekötött kurzust tarttatnék minden XP licensz felhasználónak state law szinten. Aki ezen nem megy át, nem veheti használatba a Windowst a saját érdekében. Mert összedől a rendszer, mert beletöröl a DLL-be, mert véletlen rátalál valami web sitera, ami tökéletesen szétkúrja az egész setupot. A kurzuson minden malicious dolgot megtanítanának az embernek, hogyan lehet elkerülni, hogyan kell digitális fotókat importálni, átméretezni, elküldeni, chat logokat lementeni, rendszert archiválni, vírus ellenőrzőt lefuttatni. Mi az a PDF, mire való, mi az a registry és a nyomtató driver.

Egészen addig hosszú és göröngyökkel telített az út, amit a számítógép felhasználónak végig kell járnia és szívnia. Legtöbbünk hozzászokott már ehhez. A korábbi bejegyzések között a Windows mellett kiállók egytől egyig képzett szakemberek. Nekik jól működik a rendszerük, mert értenek hozzá, megtanulták akkor, amikor együtt nőttek fel a rendszerrel. 3.1 - 95 - 98 - 2000 - XP. Ismerős, ugye? (Úristen, hogy vártam annak idején a 95-öt és az XP-t! Akkor még hittem bennük. Gondoltam, hogy az majd megoldás lesz nyomorult gondjaimra. Csalódás.)

A barátnőm, az anyám és még rengeteg ember máshoz ért, és konkrétan székrekedésük van a Windowstól (értsd: le se szarják). Ezeknek az embereknek kell Macintosht használniuk. Az összes probléma, amibe bele tudnak botlani az a POP3 szerver címének beállítása lehet. PDF? Ugyan már, rendszer szinten benne van. Vírus? Nem létezik. Digitális fotók? iPhoto. iPod. Komplett, transzparens megoldások.

Amióta Mac-et használok, visszafejlődtem felhasználói szintre. Photoshoppot elvétve nyitom meg, egyszerűbb dolgokat mással oldok meg. Érzem, hogy egyre távolodik tőlem az XP és annak rigolyái. Több helyen is árulom a régi PC-met, menjenek el, süllyedjenek az oblivion-be. Egyetlen meghatározó negatív externália van, mégpedig öcsém gépének idegesítő zúgása, amikor otthon vagyok.

Egyszer majd csak felrobban az is.

Hétvégén elég sok játékidőt tettem bele a Resident Evil 4-be és csak lelkendezni akartam, mennyire hibátlan játékot sikerült készítenie a Capcom-nak. Igaz, hogy 2005 januárjában jelent meg GameCube-ra, én csak most bő másfél évvel utána kaptam kezeim közé a két lemezes kicsikét.

Nekem egyébként a RE sorozathoz nem is volt semmi közöm, egyikkel sem játszottam. Olvastam róla, tudom, hogy renderelt háttereken folyik az eksön, de valahogy soha nem tudott megfogni az ilyesmi. Még annak idején PlayStation-ön játszottam a Silent Hill című survival horror játékkal, az viszont nagyon bejött. Érdekes módon az már teljesen 3D világban játszódott és a PC-s FPS-hez szokott agyamnak igen szokatlan volt a sokszor előre “beállított” kameramozgás és Tomb Raider-like külső nézet.

Persze bebizonyosodott, hogy a japánok nem szarral gurítanak, hibátlan darab volt a Silent Hill. Dark, gloomy, rusty. Paráztató volt, konzerválni kellett a lőszerrel, taktikázni. El is vittem a végéig a cuccot, aztán elkövettem azt a baklövést, hogy olyan mentést hagytam csak, ami igen sovány ammójú és nem tudtam az egyik boss-nál befejezni. Ettől eltekintve rokkerság volt minden. Érdekes módon a SH sorozat következő darabjai sorozatosan devalválódtak a szememben. Nem tudtak lekötni, belenéztem, jó, mondom ez sem az, amit keresek.

A Resident Evil 4 viszont attól annyira jó, hogy ugyanezt a receptet hozza, mint az eredeti klasszikus, a Silent Hill. Meg van még turbózva azzal, hogy vásárolhatunk fegyvereket, rendezgethetjük a hátizsákunkat Diablo-mintára, van pénz, lehet találni értéktárgyakat (ezeket össze is kombinálhatjuk) etc. Grafikája is ugyanaz a penészes-dohos hangulatú valami, de persze sokkal részletgazdagabb, mint az elődök. Érdemes letölteni egyébként valamelyik speed run videót (pl ezt), hogy lássuk nagyjából miről van szó.

PC-n valahogy egyik játék sem tudott ennyit mutatni. A Half-Life 2 volt talán az, amit a RE4-hez tudnék hasonlítani kidolgozottságát tekintve, ugyanakkor a mindenki által praise-elt Far Cry-t totál laposnak gondolom, amit meguntam az első óra után. HL2-ben ugyanakkor érzésre nem volt olyan konzisztens az art-direction, mint az RE4-ben. Ott az összhangulat nagy amplitúdókon mozog, az RE4 meg összeszedettebb valami.

Játékmenet élvezetes. Baromi playable a cucc, nincs frusztráció legfeljebb csak első játékra, amikor minden sarkon valami váratlanba botlunk. Elcsesszük, tovább megyünk ennek dacára, aztán bele is ütközünk igen gyorsan a low-ammo problémába. Ha nincs save-ünk, akkor sajnos jön a teljes újrakezdés (nem gyakran, nekem egy olyan szakaszom volt, ahol vissza kellet töltenem egy korábbi állapotot, mert nem maradt lőszerem).

A játék lehetővé tesz többféle játékstílust is. Az alap, amit én is játszom, az, ha az ember aprólékosan lelő mindent, összeszedi az összes itemeket, aztán odébbáll. Save pontok körül gondosan tápol, megfontoltan halad. Ez megadja az alap biztonságot, hiszen kényelmesen visszamehetünk és tisztogathatunk, ha akarunk, akkor már nem félelmetes. Nem muszáj ugyanakkor mindenkit lelőni, rohanhatunk is a részek között kedvünkre. A legtöbb pályán nem is kell megölni mindenkit a folytatáshoz.

A feladatok roppant változatosak. Soha nem volt az az érzésem, hogy na, megint egy adag rész, amit már láttam, csak most más a pálya. Van, ahol puzzle játékot tolnak elénk, van, ahol a scriptelt filmet teszik interaktívvá azzal, hogy időben kell megnyomnunk a kontrolleren valami gombot (hogy elkerüljünk pl egy felénk szálló kést), vagy akár a játék egy pontján kompletten a megmenteni akart kiscsajt, Ashley-t kell irányítanunk. Nagyon szórakoztató rész.

Még egy dologra hívnám fel a figyelmet, amit azt hiszem a japánoktól már megszokhattunk: ha sikerül átvergődnünk rajta (20 óra játékidő kb), akkor újrakezdhetjük mégpedig a teljes záró inventoryval. A merchantoknál megjelennek az új speciális fegyverek, címképernyőn mini-játékok. Akinek bejött a játék, egészen biztos vagyok benne, hogy nekifeszül másodszor is. Komolyan mondom, egyszerűen mágnesként szívja az embert, hogy tolja végig mégegyszer és csinálja meg sokkal pontosabban. Valami olyan élmény ez, mint végignézni egy jó filmet sokadszorra és észrevenni azokat a finomságokat, amiket első nézéskor nem láttunk meg.

Hibátlan alkotás, bátran ajánlom mindenkinek. Végül egy jó hír: PC-re is ki fogják adni, a megjelenés várható ideje április vége.

Ma például az Indexen mondom, itt van Tóta új publicisztikája (újságíró körökben: “publija”), nosza, nézzük meg, kinn van-e már a worluk.hu-n!

Nem volt kinn, de nem is ezzel volt bajom, hanem azzal, hogy az összes ékezet reménytelenül el volt cseszve az oldalon. Ránézésre megállapítottam, hogy hibásan van deklarálva az encoding, kézzel átállítottam és jó is lett. Ennek lépéseit illusztrálnám:

Megnéztem a dokumentum forrását is, helyesnek bizonyult a feltételezésem: nem szerepel az encoding deklaráció, így a kliens böngészőre van bízva, hogyan jeleníti meg. Az enyém történetesen Unicode-ra volt állítva, így lehetséges, hogy a fizikailag benne tárolt byte-ok hibásan jelenítődtek meg és nem a magyar árvíztűrő tükörfúrógép glory-ban. Nem is tudnánk, milyen fontos az, hogy elhelyezzük HTML dokumentumunk fejlécében a weblap karakter kódolására vonatkozó információt!

Tóta korának kiváló publicistája. Élénken él bennem még a kép, amikor először került az Indexhez. Eteléék akkor még “kertitörpének” hívták és mindig combzsebes khaki színű nadrágban szaladgált a szerkesztőségben. Nem sokat beszélgettem vele, tulajdonképpen azért, mert amikor dumáltunk, akkor mindig ez a finom somolygás volt az arcán, amit az ember akkor szokott elővenni, ha egy tökéletes hülyével beszél, csak nem akarja kimondani. Különösebb kapcsolat tehát nem épült ki köztünk, viszont ez nem akadályozott meg abban, hogy ne kérjek tőle egy példányt az Eljövetelből. Nem adott és nem lehetett eldönteni, hogy nem volt neki könyv, vagy csak nekem nem akart adni (mert tökéletes hülyének gondol).

Tóta Árpád gondolom maga szerkeszti kézzel a worluk.hu weblapot, mert nem volt fejléc deklaráció benne, illetve a dokumentum egy lezáró tag-gel végződik, aminek nincs eleje. Korának ugyan nagy publicistája, de még nem akkora publicistája, hogy a saját honlapját valamilyen gazdaság szervre bízza, aki összerakja neki fogalommal. Az Eljövetel honlapja egyébként gondolom Erdélyi valamelyik láncon tartott rabszolgájának munkája, sőt, az is lehet, hogy a worluk.hu is e fiatalember műve, de ez nem változtat a lényegi gondolatunkon.

Ami márpedig az, hogy minden HTML dokumentumban deklarálni kell a karakter kódolást, különben azt a látszatot keltjük, hogy nem érdekelnek minket az olvasóink. Egyébként bárki joggal vághatná a fejemhez azt, hogy a plastik Internet Explorer 6.0 és korábbi verzióin szétesik, hovatovább leszarom, hogy az olvasóim fele ilyen böngészőt használ és azon akarja élvezni. Ez azonban más típusú probléma: a Microsoft szarja le a felhasználóit, nem én.

Nézzünk meg tehát egy well-formed dokumentum sémát, hogy ne csak a számat jártassam:

Az előre mutató gondolkodás jegyében célszerű a dokumentumot Unicode UTF8-ban enkódolni, hogy soha senkinek ne legyenek problémái vele. Teljesen jó és valid gondolkodás az is, hogy Latin 2-be nyomjuk a weblapot, ezen is teljesen korrektek lesznek az ékezeteink, feltéve, ha az enkódolást is beállítottuk a dokumentum fejlécében.

Tóta a web gyermeke, itt publikál, itt szedi össze az információkat, itt él. Ezért tartom fontosnak, hogy pöpec legyen a weblapja is, ugynakkor hiszek benne, hogy mindannyian benefitálunk ebből és én magam is, mert fds tutira kiigazítja majd az itt elhangzottakat a kommentekben.

Sokat gondolkoztam már azon, mi az, ami legjobban, legconciseabban, legtökéletesebben megfogja azt, hogy mi a kölönbség a Windows PC és az Apple Macintosh között. Annyit lehetne erről írni, példákat hozni, screenshotokat, videókat, weblapokat felidézni, ám mégis hiányzik “valami”, ami kellően jól fogná meg a dolgot. Ma, low-budget menza után (ahol ráadásul ingyen kaptam a császármorzsát, mert kellően szomorúan néztem) a wc-n ülve beugrott. És megvolt. Tehát:

Windows PC = nem a legjobban elköltött forint
Apple Macintosh = a legjobban elköltött forint

Pedig ilyen egyszerű. Ez az.

Ez a csengőhang ma reggel megkacagtatott. Gyorsan el is kértem a felhasználójától, és most megosztom az internettel. AMR formátumú, ezeket a telefonok megeszik, nem tudom, hogy Windows le tudja-e játszani. Ha nem tudná, akkor kiraktam mellé az MP3-at is.

Héftő délután felhívott egyik régi csoporttársam, Oszvald. Azt mondta, hogy elbaszta a laptopját és a segítségemet kérte. “Mi történt?” kérdeztem tőle, mire elmesélte, hogy elromlott a Compaq gépe és az egyik rokon adott neki egy Gateway laptopot kölcsön. Erre felinstallált egy vírus irtót, aztán az előre feltelepített Norton Antivirust szedte le, újra kellett indítani a gépet és utána a rendszer azzal a boot-screennel jött föl, hogy “boot with last known configuration” meg “safe mode” (emlékezetből írom ezeket).

Lehet, hogy nem is ezek a feliratok voltak, lényeg az, hogy nem tudott másra bökni, mint arra, hogy boot with last known, aztán azóta nincs net. Chello ügyfélszolgálaton lógás egész délelőtt, aztán az összes tudás az volt, hogy töltsék le a hálókártya drivert, vagy keressék meg a Gateway diszkeket és arról rakják újra a drivereket. Lemez nem volt meg ofkoz, net nincs, bummer. Ezen a ponton jöttem a képbe én.

Nem tudtam csinálni semmit, felhívtam fds-t, ő se tudott csinálni semmit. Oszvald megkért, hogy otthon töltsem le neki a drivert, ezt megtettem. Felrakta másnap, az internet továbbra sem működött, otthonról felhívták, hogy a CD-ket sem találják.

Mi ebből a tanulság? Minden jó háztartásban legyen csavarhúzó-zseblámpa-forrasztópáka. A nagymutter legyen szakképzett MVU (most valuable user). Registry hierarchia, és a fontosabb node-ok felidézése fejből esténként TV híradó helyett, cmd.exe egyes utasításainak vasárnaponkénti mantrázása a budaörsi templommal szemközt. Kakas vérének folyatása éjfélkor a laptop nyílásaiba, hibernáció 2001 és 2007 között. Izgalmas screenshotok és béták tanulmányozása, álmélkodás, a zöld-kék-szájen színkombinációkon, glossy felületek szokása.

Függöny.

Avagy: fejlesszünk webes szolgáltatást egy hétvége alatt!
Avagy: Verhás Péter az Indexben annak idején egy hétvége alatt írt chat klienst.

Sztahanovon olvastuk, hogy a Blogteresek megcsinálták a magyar digg-et linkter név alatt, aztán itt a másik a pixel-by-pixel digg.com lopású internetmedia. (Közösségi bookmark szolgáltatás, aki nem ismerné — van ilyen?) Egy nagyon érdekes korban élünk. Érdemes felfigyelni a Sztahanov post kommentjeiben egymást gyilkoló digg-klón implementálókat. Először a linkteres arc jajjdul fel:

én nagyon inkorrektnek tartom azt, ahogy Márk ezt az egészet megcsinálta, lassan 3 hete kommunikálunk a blogteren és lényegében egy-az-egyben átvette a kommunikációs üzenetünket

Az igazi lol csap belénk! De még ha eredeti ötlet lett volna! De nem! És még így is! Ezután izgalmasnak nem mondható PC nyilatkozatok ide-oda, majd valami olvasó felhívja a figyelmet arra, hogy az internetmediasok egy csomó “elgépelt” domain nevet jegyeznek. Kinek mi köze hozzá, gondolom magamban, nem így Márk, aki szépen megindokolja nekünk:

Egy kanadai magánszemély van mögöttük, a viszonteladónk pedig egy luxemburgi cég. Ha szeretnéd felvenni velük a kapcsolatot, hogy megtudd, mi a szándékuk a domainekkel (megjegyzem, hogy van más néhány tucat hasonló bejegyzett), akkor meg tudod kapni, ha felhívod az adminisztációs kapcsolattartó (azaz az EUROMARKNET KFT.) telefonszámát.

Szemembe tolulnak a könnyek! Folytassuk a vizsgálódásunkat a linkter-en, ahol látom megjelent a címlapon, hogy linkter has been digg’d! Az, hogy kik nyomtak rá, talán nem is annyira érdekesek, mint a kommentek:

I belive you mean that a Hungarian rip-off of Digg has been launched. You guys should talk with the guys from yigg.de

És így van. Yigg.de, a német digg und so weiter.

Bezzeg a Newsvine-t nem rippeli senki, pedig ott aztán gyűlik a content, remekül. Elég csak azt beütni, hogy newsvine.com/tennis — és lőn! Hol van ehhez képest a Yahoo! Tennis? Egyébként én is sokat böngészem a digg-et, a linkjeim jó része onnan származik, csak az zavar, hogy a fele technológia, bár talán az nem is baj. A többit a newsreaderemből kukázom, elég nagy redundanciával. Érdekes ez egyébként? Az interneten vírusszerűen söpörnek végig a túlélésért harcot folytatott, rövid életű mém-linkek.

Az igazság az, hogy kell egy kritikus tömeg ahhoz, hogy valaki megcsináljon egy szolgáltatást, ami mém-szerűen végigsöpör a neten és mindenki átveszi. A Google ilyen. Lehet, hogy előtte is használták ezeket a dolgokat, amiket ők a Gmail-lel előhoztak, de nem terjedt el. Ők fingtak egyet, hopp, a jóság szétterült. Magyarország kis ország. Lemásoljuk az ötleteket szépen, és a dizájnokat. (Kreatívabbak csak az ötleteket.)

Hány angol nyelvű link aggregátor van, hány? Mostanában a blog postok alatt egy faviconnal lehet seedelni a különböző szolgáltatásokba és ez így is van jól. Itt lesz három digg két nap alatt, what gives? Én egyébként csak azt tartom illetlenségnek, hogy levették a digg dizájnt pixelre. Ez kispálya. Mint ahogy az is, hogy hazánk meghatározó közéleti lapja, az ÉS dizájnja is egyértelmű lopás.

Szedjük össze magunkat.

Függöny.

Úgy volt, hogy ma vacsorára berendelek magamnak egy pizzát. Ez minimum egy rugó szokott lenni, de mondjuk 1200, sőt: 1500 (!!). Ehhez képest találtam öcsémék polcán sárga Smack-et, amit illedelmesen elkértem tőlük, és találtam még nem olyan rossz kolbászt is, meg egy darab sajtot. Ezeket mind ízlésesen felszeletelem egy tányérra, és a pénz el nem költése feletti örömöm fogja megízesíteni a finom vacsorát. Esetleg kibontok egy üveg termelői bort édesapám pincéjéből.

Nekem ezek a dolgok számítanak. Komolyan.

(Van egy bontatlan vilmoskörte lé is! Hűtve!!)

Megrendeltem és végül tegnap, pénteken kaptam meg Tóta W. Árpád könyvét, az Eljövetelt. Gyorsan végig is olvastam, és most tárnám a blog olvasó közönség elé a tapasztalataimat.

Ez egy mulatságos és szórakoztató könyv. Keményfedeles, szépen dizájnolt. Illetve: jellegzetes Tóta. A történelemből jól ismert #FF0000 vörös, #FFFFFF fehér és #000000 fekete színekből építkezik, mint maga a website is. A könyv weblapja és a kapcsolódó animált flash promóciós anyagok kellő gonddal szerkesztett agyszülemények, amik Illés Etelét és Papdi “Razzia” Viktort, a mestert idézik. Terry Gilliam Monty Python iskolateremtő animációi lennének még említhetők ezen a ponton, persze az ebben való vájkálás igen sekélyes gondolkodás.

Maguk az oldalak jelenkori újságok majdnem élethű mockupjai, a bennük levő szövegek pedig a leesett UFÓ témáját járják körbe a választások előtti Magyarországon. Az összes szöveget Tóta jegyzi, Uj Péter dobott bele néhány bekezdés szerdát az egyik oldalon.

A könyv első néhány lapján vinnyogva kacarásztam, annyira szórakoztató olvasni a nagyon élethű tudósításokat. Ezek még akár egy az egyben verziói lehetnének egy hasonló típusú magyar incidensnek, Tóta remekül imperszonál és az is látszik, hogy jól hasznosítja az Indexnél eltöltött címlapszerkesztési rutint. Nagyjából a harmadánál jönnek be a valóságtól egészen elrugaszkodott leképezések, amiken már fintorogtam. Sokkal jobb lett volna, ha megmarad az elején felvett stílus és valami nem ennyire direkt, hanem szofisztikáltabb verzió vonul végig. Ezzel a problematikával küdöttem végül az egész olvasmány alatt, de lehet, hogy ez csak az én meg nem értésem.

Ettől eltekintve kiváló darab az Eljövetel, tényleg megéri elolvasni az összes kis cikkfoszlányt, még akkor is, ha bizonyos hasábok a koncepció részeként erősen kitakartak, illetve hasábonként információt vesztenek. Én megértem, hogy ez a műfajból fakadó sajátosság, amit kénytelenek vagyunk elfogadni.

Az egész egyben elolvasva elég tömény és reality distortion jellegű. Elég egy akármilyen napilapot utána kezünkbe venni és máris fogalom nélkül leszünk azt illetően, merre van fel és le. Különösen vicces lehet beleböngészni Tóta friss írásaiba ezek után, amik csak kis akklimatizáció után válnak újra élvezhetővé.

Úgy érzem magam, mint amikor megjelenik egy olyan videójáték, ami nem volt még eddig a piacon. Az ember a kis hibái ellenére is az innovatív megoldásokat látja és bőszen emlegeti a legjobbak között. Ha ez gazdaságilag annyira sikeres produkció lesz, hogy Superman azt mondja, faszomgeci, és megjelentet egy nagyon hasonló folytatást, lehet, hogy azt már nem emlegetném a klasszikusok közt.

Most viszont ezt teszem, sőt: gratulálok, Árpád.

A könyvet érdemes a neten rendelni, mert ott 2 rugó körül árulják. Én a Bookline oldaláról rendeltem (megrendelés), 2202 forintot fizettem, de vannak más szolgáltatók is.

Szentesi Józsi 46 éves korában jött rá, hogy a bor Isten. Hozzám hasonlóan az ő apja is foglalkozott borkészítéssel, de 46 éves koráig nem érdekelte a dolog egyáltalán. Én csak arra emlékszem, hogy gyerekkoromban ott kellett megdögleni a szőlőben a rettenetes homokon, a venyige volt az én töviskoszorúm, felsebesítette munkától cserzett, izzadt bőrömet. Miskolczi Zsolti gyerekkori barátom azt mondta, hogy ő a venyige munkákat szereti a legjobban, mert akkor összekarcolják a bőrét az ágak és az milyen jó dolog. Szartam rá.

Szentesi Józsi tehát ráeszmélt, hogy mennyire jó azért a fa alatt ülni valami asztalnál a haverokkal és borozni velük. Minden ember életében eljön az idő, amikor átmegy egy erős retró-flessen, rájön, hogy valójában mi az ő sorsa. Ő annyira rámozdult a dologra, hogy nemhogy borkészítésbe fogott, de erőteljes csapásokkal küldetés szintre emelte a dolgot. Addig mindenféle melókkal kereste a pénzét fogalom nélkül, de ahogy megtalálta a kis hobbiját, készen volt minden. Beindították a Maligán boréttermet, ahol például több, mint 400 féle magyar bort tartanak készleten.

A Maligán: misszió. Köles András és Pongrácz Tamás sommelier férfiak viszik már az első két szar év után financiálisan is viábilis üzletet, és szervezik a mindenféle kóstolókat, körözött bajnokságokat a minőségre és ízlésre fogékony közönségnek. A Maligán nem rossz hely, megközelíteni könnyű (Lajos utca a Kolosy tér mellett), parkolni nehéz. Hangulata cozy, kajája finom és drága. (Nem járok oda heti rendszerességgel.)

Tavaly októberben eljutottam a Maligán által szervezett Borpáholyba, ami tanfolyamot többek között Kianek Tamással (cikkünk illusztrációját az ő fotói embeddelik) és Németh Gábor férfiakkal együtt csináltam meg. Képesített sommelier ugyan most sem vagyok, de ahogy Kianek tegnap este jelentősen megmondta: “A Borpáholy óta nem tudok úgy a borra nézni, ahogy eddig.”

Egy óra elmaradt, ezért megbeszéltük, hogy tartunk egy közös búcsú vacsorát. Eredetileg az étterembe mentünk volna, de végül Szentesi Józsi budaörsi pincéjében kötöttünk ki. Egyáltalán nem bántuk meg a sors efféle alakulását. Vekni kenyerek, sózott fehér retkek, méregzöld paprikák, hagymák, körözött túrók, töpörtyűk és kolbász-húsok kerültek az asztalra, hogy az elmaradhatatlan mangalica szalonnát ki ne felejtsem. (Kép)

Kultúrált étel és ital fogyasztás vette kezdetét. Kiderült például, hogy a kappan valójában herélt kakas és Magyarországon ma nem, vagy csak nagyon körülményesen lehet ilyet kapni. Ha nem jól herélnek az állományban, akkor a rosszul herélt, megvadult példányok elpusztíthatják a már kiherélt fogalom nélkül levőket. Szóba került még a kacsa-sonka is, amiből 5 kilója volt Józsinak. És így tovább: hogyan kell rendes komposztot csinálni a szőlőnek, hogy jövő januárban újra lesz Szepsy borkóstoló. Erről idén csúnyán lemaradtam, elkapkodták a helyeket zéró idő alatt, pedig olyan 40 rugó volt a személyre jutó borvacsora díja. És ez most nem sznobéria, egyszerűen gurman-fília. Aki Csontos Istvánnál veszi az audió hi-end cuccokat, az sem azért csinálja ezt, mert sok pénze van rá. Egyszerűen csak azért, mert van választása.

Este hat órától hajnali fél háromig tartott a borozás, “jól berúgtunk, sokan hánytak”. A csúcsán átmentünk Szentesi Józsi másik budaörsi pincéjébe, ahol újabb tételeket kóstoltunk meg. A végén két kör pálinkát is kénytelen voltam inni, aminek nagyon finom volt az illata, de gyanítom, hogy szervesen közrejátszott aztán abban, hogy most ennyire másnapos vagyok. (Hab a tortán, hogy másfél órát csúsztam a mai melóból, aminek meg lesz a következménye. Yeah, fuck me.)

Kell-e mondanom, hogy senki nem cigarettázott. Egyszerűen nem illett oda. Itt ismertem föl, hogy ez az, amit keresek. Ott volt a megoldás az orrom előtt végig, csak észre kellett volna vennem.

(Az érdeklődők megtekinthetik az estéről készült fényképes beszámolót is.)