Not for your ears

A dohányzás kapcsán két dolgot kell megvizsgálnunk. Először saját magunkat, másodszor pedig a környezetünket. Kezdjük ez előbbivel.

Soha életemben nem dohányoztam rendszeresen. Az összes, ameddig eljutottam a kérdésben, az a szórakozóhelyi erősen részeg állapotban történt koca-dohányzás, aminek semmi értelme sem volt, soha. 2005 telén egy buli után olyan véres köhögés jött rám, hogy csak két-három hét múlva ment el teljesen a szervezetemből a getva. Akkor azt mondtam, hogy nem érdekel, összefüggésbe hozható-e a két dolog, innentől még egy szálat sem fogok elszívni. (És nem is szívtam.) Én tehát nem dohányzom, nem hiányzik, nincs rá szükségem, nem érdekel.

Vizsgálódásunkat a külső környezet irányában folytatjuk. A nem dohányzó ember alapvetően hozzászokik ahhoz, hogy ismerősi/baráti körében levő illetők egy jelentős része dohányzik. Ha nem, akkor az éjszakai szórakozóhelyek és kocsmák levegője szennyezett súlyosan. Ezek olyan dolgok, amik Magyarországon elkerülhetetlenek. Éppen ezért van az, hogy nem is figyelünk oda rá különösebben.

Úgy figyeltem meg, hogy Ausztriában a dohányzó emberek sokkal többen vannak, mint itthon. Nem tudom, megérzés. Ott mindenki kemény bagós. A szüleimmel voltam kb. két hónapja kinn egy hétvégén és életem egyik leggusztustalanabb élménye volt, amikor a tejszínhabos Sacher tortámmal kénytelen voltam odaállni egy kupac dohányos-kávés osztrák közé. Mindenki kussolt és dohányzott, én meg küzdöttem a füstben a tortával és a tejszínnel. Szociális élménynek is szar volt, de hozzá az, hogy cukros-édes PLUSSZ bagófüst bigtime, na, ez tett be. Itt állapítottam meg és kezdtem figyelni a hipotézist, hogy a sógorok masszív szmókerek.

Az elmúlt hétvégén ismét Ausztriában jártam és a pizzériában ülve láttam a következő képet: egy 14 éves forma gyerek a haverjával készült fizetni. Megjelent asztaluknál a pincér, a csávó meg a szájában lógó cigarettával kereste a tárcájában levő pénzt. Elpiszmogott egy darabig, én meg néztem, hogy kezeli a szájából lógó füstölő rudat. Szánalmas volt a 14 éves gyerek a szájából lógó cigivel. Ez a gondolat volt az, amin elkezdtem rágódni.

Megfigyeltem, hogy a 9 tagú társaságunkból 6 ember szmókolt a vacsora során. Továbbmentünk egy kocsmába, ott aztán tényleg nem volt mit csinálni, mint szmókolni. Balra-jobbra, előttem mindenki cigarettázott. Ebben a környezetben ücsörögtünk jó másfél órát és nem történt az ég világon semmi, csak a szokásos kocsma-talk.

Ekkor döbbentem rá, hogy nincs menekvés. Nem létezik ebben az élettérben olyan, hogy az ember ne üljön dohányfüstben. Minden szociális aktivitás maróan kapcsolódik a dohányzáshoz. Átgondoltam és rájöttem, hogy nincsenek se olyan ismerőseim/barátaim, akik ne dohányoznának, és nincs olyan szórakozóhely és kocsma, ahol ne dohányoznának. Elkerülhetetlen.

Engem ez a dolog tényleg zavar időnként. Felszínre jön, mennyire rossz közeg az, ahol eltöltök órákat és közben masszívan lélegzem a füstöt. És nem lehet mit csinálni. Nem lehet azt mondani az társaságnak, hogy ne dohányozzanak, mert a többség dohányzik, nem lehet dohányzásmentes helyre menni, mert nincs ilyen (Svédországban egyébként nem lehet a diszkóban szmókolni). Ha azt mondom, hogy nem megyek velük a kocsmába, mert utálom a füstöt, akkor minimum outcast leszek. Ha nem megyek a B7-be, vagy más diszkóba, mert utálom a füstöt, outcast leszek. Nincs ilyen. Aki szocializálódni akar, az minimum vegye észre, hogy ehhez masszívan nyelnie kell a füstöt. Egyén vs. környezet. Hello.

Nem a zéró tolerancia szószólója vagyok egyébként, egy elfuserált fasz, aki feleslegesen tépi a száját. Nem érdekel, ha két fogás között valaki elszív egy dekket. Az zavar, ha permanens füstben kell fél óránál többet lennem, vagy az étel élvezetét csorbítja a hozzám átgomolygó füst. A túlzás zavar, és az állapot, amiből nem látom a kiutat.

A 14 éves osztrák kis pöcsön meg nevetek. Go, fuck yourself.

Scars of Life

“Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”
— Latinovits Zoltán karaktere Szindbád a Huszárik filmben

A mosogatás olyan tevékenység, amit alapvetően lebecsülünk, lenézünk, igyekszünk rajta minél előbb túllenni — gyűlöletes dolog. Az igazság azonban az, hogy egy olyan dologról van szó, amit pragmatikusan kell megközelítenünk, megértenünk a lényegét, megtalálni a gyenge pontját és ott megfogni. A mosogatáshoz nem állhatunk hozzá “csak úgy”. A mosogatás örök körforgás, amit vacsora előtt elmosunk, vacsora után újabb mosnivalóként tornyosul. A mosogatás mémmel együtt kell élnünk és megértenünk azt, annak környezetét és funkcióit.

Hányan voltunk már abban a helyzetben, hogy arra gondoltunk mennyire nem akarunk mosogatni. A poolban toronyként ránk vigyorgó, főzelékmaradékkal, pörköltszafttal átitatott tányérok és edények riasztó képei ezek. Ha a rendszert látjuk a problémában, máris szertefoszlanak a tudatunk mélyén bújó rémek és örömmel állunk oda a konzolhoz, élvezzük, ahogy a langyos víz csókolgatja munka szítta kezünket és együtt örül velünk.

A mosogatás-zen nem ismerői, ha a mosogatóra és az abban tornyosuló mostlan edényekre, evőeszközökre, tányérokra és poharakra pillantanak, elborzadnak. Nem ritkán olyan gondolatok fogalmazódnak meg ilyenkor, hogy “ne”, meg “már megint” és “ma még el KÉNE mosogatni”. A mosogatás tudományában elmélyülő, felelősen gondolkodó blogger ugyanakkor ebben egy jól szervezett GTD feladatot lát. Előre kidolgozott folyamatokat kell a struktúrálatlan részeken alkalmazni és egyszerűen végigvinni őket, majd győzedelmeskedni a káosz felett.

Nézzük meg ennek lépéseit!

Első lépésben a mosogatás feltételeinek megteremtése a célunk. Ezzel még nem mosogatunk (értsd: nem kell kezünket habos vízzel elegyítve gusztustalan, szétázott tészta darabokhoz érintenünk), csak szervezünk. Látszólag nem végzünk mosogatási tevékenységet, mégis KILÓMÉTERKKEL közelebb kerülünk célunkhoz. Mosogatás játék közben!

Ismeretes, hogy a háztartásban élő entitások fogyasztásuk függvényében véletlenszerűen halmozzák fel tésztadarabos-hústörmelékes-répák által megdolgozott-odaszáradt szélű edényeiket és poharaikat. Egyfajta pool lesz a mosogatóból, a munkaterületünkből. A fogalom nélkül levők egyből nekiesnek a dolgoknak, mint Tóth az anyjának. Ezzel szemben a felelősen gondolkodó mosogató tudja: csak az üres, vagy az alig telített mosogatóban lehet jól dolgozni.

Szedjük ki, vagy különítsük el teljes mértékben a mosogatóban tornyosuló, mosogatásra váró kellékeket!

Mindig csak egy típusú dolgot telepítsünk feldolgozásra. Első körben érdemes az evőeszközöket sorba állítanunk, mert gyors sikerélményeket arathatunk. Utána jöhetnek a tányérok, poharak. A nagyobb edényeket, műanyag télyeket, lábosokat, tepsiket hagyjuk meg ebben a sorrendben. Mire bemelegedünk a munkába, gyerekjáték lesz elbánni velük!

Győződjünk meg róla, hogy van meleg víz, és elegendő mosogatószer. Szükségünk lesz a szemetesre is, érdemes a mosogató alól kiszedni és előzetesen kiüríteni, belé üres zsákot elhelyezni. Nincs kiábrándítóbb egy megtelt szemetesnél mosogatás közben, ami megszakítja a csúcsra járatott munkafolyamatunkat. Jobb kezesek tegyék a szemetest bal lábuk mellé, ezáltal könnyedén tudjunk egy apró mozdulattal a szétázott zöldség-foszlányokat kiutálni az életünkből és megvan a dobás (“bebaszás”) öröme is.

Egyesek esküsznek a mosogató kesztyű használatára, de ez megint csak olyan, mint kotonban dugni: jó-jó, de nem az igazi. Éreznünk kell partnerünk minden apró mozdulatát, a sikamlós makaróni és burgonya darabkák siklását ujjaink között, átérezni teljes valójában az egészet. (Ha esetleg zavarna bennünket, hogy a mosogatószer kimarja bőrünket, használjunk valamilyen krémet utána.)

Meg fogjuk látni, hogy az idő gyakorlatilag RÖPÜL, ha jól szervezett, struktúrált rendszerben dolgozunk. Döbbenetes, mennyi különbséget tud tenni a pragmatizmus egy alapvetően káosz-jellegű rendszerben.

Igyekezzünk a tányérokból egy villával a szemetesbe kaparni mindent, amit lehet. Ne hagyjuk, hogy a szétfoszlott élelmiszer maradványok és szaftok alkotta gusztustalan rendszer ott vigyorogjon ránk a mosogatóban. Tudatosítsuk magunkban: van választásunk! Kidobhatjuk az ételmaradékot zéró időben és csak a munka élvezeti része, a káosz feletti uralkodás marad nekünk.

A munka végeztével dőljünk hátra, kortyolgassunk egy kis sört, nézzük meg Gyurcsányt a tévében, próbáljuk meg elképzelni, amint a választások közeledtével a fideszes akol narancsokkal készül megdobálni a március 15-i ünnepségen. Egy a lényeg: semmiképpen ne hagyjuk, hogy elöntsenek minket azok a rossz gondolatok, hogy a kezünkben levő sörös pohár újra a mosogatóba kerül és alig, hogy megszűnt egy probléma, itt a másik.

A mosogatás örök körforgása ez, természetes folyamat. Tudnunk kell lezárni, elengedni egy ponton.

Bármekkora losereknek és nördöknek képzeljük magunkat, akinek semmi nem sikerül, figyelni kell az apró sikerekre is. Kis lépésekkel haladjunk az önismeret útján.

Uraim, a végtelenbe és tovább. Függöny.

Snowboard vs Tenisz

Kis hazánkban se tenger, se hegy nincs, a snowboard legegyszerűbb esetben is alapos előkészítő munkát igényel a blogolásban és egyéb munka típusú pénzkereseti tevékenységek, valamint gazdasági entitások prosperációjának lelketlen hajszolásában megfáradt férfiember számára. Egy időben azt mondtam, hogy inkább többet teniszezem, mint snowboardozom, mert teniszezni viszonylag egyszerűbb elmenni, mint snowboardozni.

This no more.

A teniszezés állítom az egyik legnehezebb technikai sportok egyike. Az összes célom vele, hogy élvezeti szinten űzzem, mégpedig képes legyek “minőségi” meccseket játszani. Élvezeti szintre eljutni a snowboarddal két hét alatt lehet (kb 50 nettó óra). Minden addícionális nap ezen felül csak növeli az élvezeti értékét a tenisszel ellentétben. Ott 50 óra alatt sehonnan nem lehet eljutni sehova, maximum csiszoltunk a tenyeres kereszten. Egy végeláthatatlan küzdelem.

Ez persze nem változtat a tényen, hogy snowboardozni ritkán jutunk el. Meg ugye egy évben nyaralni is kell addícionális incentívákat felélve, ami ráadásul passzív dolog és azon még az sem változtat, hogy lehet dögölni a tengerparton és várni a bőrrákra.

T-Com I will own j00

1995 óta 300 forintot fizettem havonta valami telefonkészülékért, amit esküszöm 8 éve nem is láttam. Mint minden rendes internetező polgár én is kizárólag a net elérésére használom a drótos telefonvonalat. Már felvettem a harcot a T-Com bürokráciával, ám úgy érzem ma kiteljesedett a történet és elintéztem mindent. A telefont is sikerült “leszerelni”, ami egy szakzsargon arra a könyvelési műveletre, ami által nem fogom többé fizetni a 300 forintos sarcot.

“Szeretném tájékoztatni, hogy a készülé leszerelése után a T-Com nem vállalja a telefonkészülékekek hibajavítását.”

Tulajdonképpen ordítani szerettem volna, de nyugodt maradtam, mert ekkor már sínen volt minden. Tájékoztatásul közölték velem, hogy 2340 forintos készüléket 10%-on számlázzák majd ki, ami a következő csekkel érkezik. Yeah, whatever.

Addícionális extra volt, hogy a szerződésmódosításkor kedves ügyintézőm T-Com oldalról sunyi módon megpróbált a vonal átírási kérelmemmel egy ÚJ TELEFONKÉSZÜLÉKET rámpattintani, mégpedig úgy, hogy előre beikszelte nekem a pontot, amivel nyilatkozom, hogy T-Com készüléket kívánok bérelni. Természetesen az ügyfélszolgálaton megkérdeztem, hogy ilyen esetben áthúzhatom-e a rossz kitöltést, vagy igényelnem kell új példányt. (Már minden mindegy, akár írok és faxolok új kérvényt is.) Tehát, nem, az új vonalhoz sem fogok készüléket kapni. *sigh*

Úgy tűnik, mindent sikerült elintézni egy 18 perc 24 másodperces telefonhívással. Előtte kb. még ugyanennyi telefon-költség, illetve hivatalos kérelem írása, faxolás, szerződésmódosítás kitöltése és annak visszajuttatása (ez utóbbi még still pending). Mindent elintézek. Én vagyok a király.

T-Com pwned!

Vallásháború és ami mögötte van

Szép méreteket ölt a téma, magam is elragadtatom magam a kommentek között. Egy dolgot szeretnék kiemelni, ami talán meglepő a fentiek tükrében: gimnáziumban elvakult PC-s voltam.

Szerletics Rolival késhegyre menő vitákat folytattam arról, hogy a PC összemérhető-e az Amigával. Akkoriban jöttek már be a VGA kijelzők, a Sierra kalandjátékok a “festményszerű” hátterekkel. Soundblaster hangkártyák jöttek be, később a Gravis UltraSound, megjelentek a demók. Aztán szépen kezdte tényleg lenyomni a PC az Amigát és a PC sokkal erősebb volt, mint az Amiga. (Volt benne vinyő, tényleg több szín megjelenítésére volt képes, megjelentek az action játékok stb.)

Valahogy úgy éreztem, hogy a sors a PC-t osztotta rám, és ha már így alakult, mindenképpen szükséges, hogy elfogadjam ezt a sorsot magamnak. Sose akartam PC-t, ennek ellenére mégis szorongattam Szerletics Roli nyakát. Emlékszem, amikor érveltem neki, hogy a PC jobb, mint az Amiga és Kristin Róbert (hadd fogalmazzak így: korabeli PC-s “kontaktom”) vett magának egy 120 megabyte-os vinyőt, Roli azt mondta a telefonba: “Kristin dugja a faszát a vincseszterébe.”

Akkor megértettem, hogy képes vagyok indulatokat szítani emberekben, ezért Kristinnek már nem mondtam el, mit mondott az “amigás”, hanem csak annyit, hogy eléggé leszólta. Kristin persze síri hangon:

– Mondd meg, mit mondott neked.
– Á, nem, szükségtelen, tényleg.
– Mondd meg, mit mondott.
– …
– Mondd meg.
– Azt mondta, hogy dugd be a faszod a vincseszteredbe.
– Ezt mondta?
– Ezt.
– (szünet) Hol lakik ez a gyerek?

És így tovább. Egyébként mindig is tetszett az Amiga. Néztük a demókat, pl State of the Art, meg ilyen szarok. Átmentünk suli után Leóhoz (neki volt amigája) és ott néztük a demókat. Leónak hosszú haja volt, azt hiszem, az apjának is. Minden demót többször megnéztünk. Szerintem Leó nagyjából leszarta, hogy minek megyünk hozzá, de azért berakta a State of the Art-ot.

Gimnáziumban órák előtt rendszeresen ilyen témákat rántottam elő, hogy melyik gép a jobb, meg csak erről akartam beszélni. A hallgatóság persze hol így, hol úgy viszonyult hozzá. Más dolgok érdekelték a gyerekeket, mint például kinek nagyobb a melle/farka, ki kivel létesített könnyebb, nehezebb szexuális kapcsolatot és a többi. (Józsi otthon szkroll rutint programozik assembly-ben.)

A kérdés persze teljesen elhalványodott, ahogy kijártam a középiskolát. Más dolgok kezdtek érdekelni, diszkó, nők, quake. 1996 felé már minden a múlté lett, akkor Pentium osztályú gépek nyomakodtak előre, bejött a net, úgy tűnt a kérdés örökre a múlté. Pontosan úgy, mintha megbékéltem volna a szüleim által rám osztott sorssal. Akkor már egyáltalán nem Amigára vágyakoztam (jószerivel ki is pusztult), hanem jobb videokártya, gyorsabb “proci” és nagyobb vinyő kellett. Meg CD író. Emlékszem a Móriczra jártam a ComSer-be CD-t iratni. Hát ilyen idők voltak ezek.

Érdekes hatásmechanizmus. Eleinte van a tagadás, aztán beletörődés, majd jön a megszeretés. Végül tavaly márciusában jön a krízis, a fordulat és most itt vagyok. Hehe.

Nyomom a saját szarságaimat.

Függöny.

John Gruber: A jártasság növeli a felhasználói tábort

(A lenti cikk “John Gruber: Familiarity Breeds a User Base” című, február 3-án megjelent írásának magyarra fordítása. Én fordítottam, ezúton mondanék köszönetet fds, loop_1, chain és Fuji^ férfiaknak a kisebb-nagyobb segítségükért.)

Joshua Marshall, a népszerű amerikai politikai blog “Talking Points Memo” szerzője úgy tűnik, hogy nagy általánosságban meglehetősen elégedetlen a Winteles gépekkel. Nemrégiben vett például egy Gateway gépet, amivel aztán eléggé pórul járt, ennek ellenére vonakodik Macre váltani.

Átalános tapasztalataim alapján el kell mondanom, hogy a Macek mindig is jobban működőnek tűntek, sokkal jobban megtervezettnek, szebb grafikus felületűnek és még rengeteg más dolgot említhetnék. Őszintén szólva, a legutóbbi rossz tapasztalatom alapján életemben először megfordult a fejemben a váltás gondolata.

Tehát miért nem, és valószínűleg, miért nem is fogok Macre váltani?

Azt hiszem az egész leegyszerűsíthető két okra.

Először is, 20 éve használok PC-alapú számítógépeket. Az évek során egészen elképesztő mennyiségű pénzt költöttem szoftverre és mindenféle kis kütyükre, aminek mindegyike PC-alapú. Ez önmagában is elég ok volna ahhoz, hogy hozzá legyek bilincselve a Wintel univerzumhoz.

Másodszor jó sok időt fektettem abba, hogy megismerjem a PC-t. Ezt most nem csupán úgy értem, hogy itt megint kezdő lennék. Fel tudom nyitni a házat, tudok installálni dolgokat és bizonyos üzemeltetési feladatokat is el tudok látni. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt az ember képes Macen is megcsinálni, vagy legalábbis nem ezen a szinten. A háttérben pedig, azt hiszem, ott van az a probléma, hogy a szoftver és hardver egyetlen céghez köthető.

Azt gondolom, ez remekül foglalja össze az okokat, amiért a nagy számú kvázi potenciális Mac felhasználók — olyan emberekek, akik váltanának és sokkal jobban járnának hosszú távon, ha meg is tennék — mégsem váltanak. Itt nem a vállalati IT piacról beszélek, vagy a PC felhasználók azon csendes többségéről, akik nagyjából le se szarják, mit használnak. Azokról beszélek, mint Marshall, író és blogger, aki számára a számítógép fontos — ha nem a legfontosabb — eszköz, amivel a megélhetését biztosítja. Több éven át olvasva a blogját kissé csodálkozom is, hogy még nem Mac felhasználó.

Vonakodásának okai a váltásról elfogadhatóak, vagy ha nem is teljesen fogadhatóak el, érthetőek. Ő egy politikus nerd, nem számítógép nerd, de elég tudást kalapált össze a Windowsról és a PC hardverről, amivel el tudja végezni a munkáját és ha valami elromlik, akkor valószínűleg még meg is tudja javítani.

Ráadásul feltételezi — azt hiszem, helyesen — hogy a “Mac-ek mindig is jobban működőnek tűntek, sokkal jobban megtervezettnek, szebb grafikus felületűnek és még rengeteg más dolgot említhetnék” mégis idegenek számára. Márpedig a valamiben való jártasság jelenti a nyugalmat.

Nem hiszem, hogy az Apple-nek könnyű lenne átlépni ezen a jártasság dolgon, és azt hiszem ez az egyetlen legfőbb akadály azok közt, akik váltani szeretnének. Ugyanakkor azt hiszem, ez az a csoport, — mármint azok, akik látómezejében benne van a Mac és azt feltételezik, hogy jobb választás lehet, de túlságosan is vonakodnak, mert annyira megszokták már a Windowst — akik valószínűleg váltanának az ún. “iPod effektus” miatt. Az iPodjukon keresztül ugyanis megismerkednek az Apple hardverrel és szoftverrel (iTunes) és sok esetben még az Apple üzletekkel is1. Azt hiszem, néhány esetben csak arról van szó, hogy létező bizonyíték kell nekik, hogy az Apple univerzum, mint olyan, nem “idegen”.

De míg értem a logikát a “nem tudok nyugodtan váltani egy számítógépre, ami teljesen ismeretlen számomra” gondolat mögött, nem értem Marshall utolsó gondolatát a fenti idézetben:

A háttérben pedig, azt hiszem, ott van az a probléma, hogy a szoftver és hardver egyetlen céghez köthető.

Ez csak egy túl szűkös megfogalmazása annak az általános dolognak, hogy csak azért, mert a Mac gyártója az Apple, a váltás túlságosan is kockázatos, mert a jövőnket egyetlen cég kezébe teszi. Tehát a PC-k nyitottak, a Mac-ek nem azok, és a nyitott dolog valahogy biztonságosabb.

A PC hardver ugyanakkor látszólagosan jelent csak nyitott platformot, az eladott gépek 90-95 százalékán valójában Windows fut. És amíg, igen, az Apple felügyeli az egész Macintosh univerzumot, hardvert és szoftvert, addig a Microsoft felügyeli a Windows minden apró részét pontosan ugyanígy.

Bár az összes Mac user ugyanarra a lóra, az Apple-re tesz, addig ugyanez elmondható a Windows userekről is a Microsofttal. A kettő közül melyik cég hajlamosabb visszaélni az operációs rendszerüktől függővé vált felhasználók bizalmával: az, amelyiknek kevesebb, mint három százalék a világszintű piacrésze2, vagy az, amelyiket monopol helyzetéből fakadó különféle visszaélések miatt már elítéltek különféle antitröszt törvények?

Nem azt mondom, hogy általánosságban a nyitottság nem lehetne egy biztonságosabb választás. Ha ez az út az viszont, amin járni akarunk, akkor az sem Cupertinóba, sem Redmondba, hanem egészen máshová vezet.

Van egy mondat a Közönséges bűnözőkben, ahol Kevin Spacey figurája, Verbal Kint azt mondja, “a legnagyobb trükk, amit az ördög valaha is megjátszott az, hogy meggyőzte a világot arról, hogy nem is létezik.”

A legnagyobb átverés, amit a Microsoftnak sikerült megcsinálnia, az, hogy meggyőzte a világot arról, hogy a Wintel PC platform nyitott.

  1. Az “iPod effektus” switcherek másik nagy forrása a gimnazista és főiskolás tanulók — fiatalok, akik még nincsenek abban a korban, hogy túlságosan is féljenek letérni az ismerős útról.
  2. Természetesen, ahogy a “Market Share” című írásomban még 2003-ban írtam, az Apple látszólag csekély “világpiaci részesedése” egyáltalán nem annyira aggasztó, vagy sovány, mint ahogyan hangzik. Például egészen biztosan több, mint 2-3 százalékot értékesítenek a magas profittartalmú laptopoknál.

Hibátlan

A pingvinek vándorlása című filmet már régóta meg akartam nézni, tegnap végül sikerült. Persze a végső lökést az jelentette, hogy a film nyert egy legjobb dokumentumfilmért járó Oscar díjat és újra eszembe jutott. Morgan Freeman remek narrációja (useless trivia: egy nap alatt vették fel) és a mester-képek feledtetik azt a néhány apróságot, ami miatt nem adtam végül 100%-ot a filmnek. Összességében kötelező darab, a Duna TV-n majd mindenképpen meg kell nézni, DVD-t beszerezni.

A másik kiemelkedő alkotás a Syriana. Eredetileg azt hittem, hogy Clooney rendezte, de kiderült, hogy csak társproducer volt a filmben. Matt Damon is játszik benne, akit valahogy nem tudok megkedvelni. A Good Will Hunting volt az, amit képtelen voltam végignézni az iszonyatos méretű fasszopás miatt, — eleve milyen dolog az, hogy Matt Damon ÉS Benn Affleck írt egy olyan sztorit, amiben Damon a zseni matematikus, aki alapvetően egy igen cocky személy, majd ennek el is játszák a főszerepét — és többi szerepeiben is csak húztam a számat. Talán a Mr. Ripley – á, nem.

Syriana viszont igen. Itt mindenki kihozta magából a legjobbat. Különösen legnagyobb kedvencem, Jeffrey Wright, akit én személy szerint olyanokkal együtt emlegetnék, mint például Philip Seymour Hoffman. Wright is teh shit, mindent el tud játszani, ebben a filmben például a végén szintén bekorrumpálódó ügyvédet. Nem tudom hogy képes rá, de ő itt az arc, pedig többnyire nincs is szövege, csak néz (de jól!).

A film remek hangulatú, roppant jó lüktetésű hibátlan alkotás. Sok szálon futnak az események, lesz valami fogalmunk róla, de javasolt a második jegyváltás is ebben az esetben, hogy minden a helyére kerüljön. Én még addig is elmennék, hogy a könyvet elolvassam.

Sajnos az egyetlen negatívumként magát a valósággal való párhuzamot tudnám említeni, — spoiler alert — hiszen a film remek tükörként mutatja be, mi is történik ilyen helyzetekben. Amerika önös érdekből lép fel, miközben a világ nagy jótevőjeként állítja be magát. Az öngyilkos merénylőkből is sokkal elaboráltabb dolgot vártam volna, bár ez lehet, hogy csak apró faszakodás a részemről. Tetszett a párhuzam, ahogy a sztori épült: a nyugati világ luxusa mellett a szerencsétlen فارسی emberek élete. Szerintem ebből még akkor is jó film lett volna, ha nem akar mindenáron punchline-t építeni az egész végére.

Remek rajz arról, milyen világban élünk, hogyan épül fel a magasban az egész, mi látszódik belőle számunkra és milyen hátsó, köznép számára feltáratlan részei vannak. Egyik legjobb jelenet az volt, amikor Bennet-nek elmondja a főnöke a tennivalókat a film elején és közben rózsát metsz, a másik pedig amikor a fiatal herceg a születésnapi ajándékáról beszél a hajón.

Örülök, hogy készülnek ilyen filmek is a világban and I get to see them.

Very Important Person

Tévét ritkán nézek, ha bekapcsolom, akkor is jóféle konzol játékokat tologatok befelé, most például a survival horror zsanra egyik legnagyszerűbb darabját, a Resident Evil 4-et, de ahhoz, hogy a Megasztárig eljussak kellett egy nő.

The toys are back in town!

(cutscene) Tavaly ilyenkor Horváth Edinával teniszeztem, aki idővel amerikába távozott és most ott szervál. Az ő barátnője és teniszpajtása, Klaudia volt az, aki először közelembe hozta a Megasztárt azzal, hogy egy alkalommal megkért, szerezzek nekik jegyeket. Nem voltam elutasító, tényleg megeresztettem ez ügyben néhány telefont, de teljesen nyilvánvalóan a Megasztárra nem lehetett jegyeket szerezni. Talán valami utolsó körös döntő volt, én meg fogalom nélkül. Klaudia elmesélt még egy dolgot: amikor Edinával ott álltak a TV2 stúdiója mellett, és volt valami hookup-juk, akinek volt jegye, valami faszi (“teniszes”), de a csávó nem nekik adta a jegyet, hanem bement és ott gúnyosan kacagott rajtuk — egyszóval tényleg dráma és akkor értettem meg, hogy emberekben a “megasztárban lenni”, mint néző jelent valamit.

A szereplőknek van valamennyi jegyük, amiket gátlástalanul szétoszthatnak, Hoffmann Móni meg a barátnőm gyerekkori pajtása. Így jutottunk el mi is tegnap a TV2 Róna utcai stúdiójába, a Megasztár szettjére. Nem sok tévés tapasztalatom van, mindig is kerültem a nyilvánosságot ellentétben például Antal “AlieN” Gergellyel, aki mostanában pénzt nyerni jár a tévébe, miután kiégett a valóságsók glamour-felhőjében.

A broadcast világa úgy épül fel, hogy mindenki baromi fontosnak érzi magát. Általában minél lejjebb van valaki a broadcast világ létrán, annál fontosabb személy. A létra legalsó fokán persze mi, nézők helyezkedünk el, akiknek eladható a Megasztáros merchandising szemét drágán és mi is fontosaknak érezzük magunkat. A legfontosabbnak persze én éreztem magam, remélem a kamera “jól vett” végig.

“Hello, my name is Tibor, and I’m a road.”

A road-ok azok a személyek, akik a technikai csapat részét alkotják. Operatőrök mellett segédkező fekete ruhás emberek, akiket mindig arról lehet felismerni, hogy igénytelen hajszerkezettel rendelkeznek. Kopaszodó majdnem mindegyik és többnyire hátul hosszú hajúak, amit copfban viselnek. Munkakörük nem túl változatos. Nehéz dolgokat cipelnek, élő adás során pedig a kamerákból kinyúló narancssárga kábelt biztosítják, hogy mindig optimális hosszúságú legyen. A road alapvetően lenézi a nézőket és rossz felhasználóknak, birkáknak vél mindenkit, velük foghegyről kommunikál.

A tapsoltató ember. Ő az, aki valami ok folytán nem elég jó, hogy a frontvonalban legyen, viszont van benne potenciál, hogy előénekelje a színpadot, illetve van némi crowd-management skillje is. A közönség soraiban szambázik, időnként fontos dolgokat mond a road-nak. Az a vágókép megvolt, amikor az egyik lassabb tempójú számnál bevágtak egy öngyújtót? Nos, ez volt ő.

Elérhetetlen magasságokban persze a budapesti celebritások: 1. Novák Péter, 2. a United frontembere (lehet, hogy az én bajom, de nem tudom mi az a United), 3. Soma (pozitív élő benyomással), 4. Pici és 5. Bakáts. Bakátsot gondolom az amerikai mintára Simon Cowell megtestesítőjeként próbálnak pozícionálni kevés sikerrel. Nekem ez a line-up, de leginkább a szöveg, amit küldenek túlságosan píszí. A stage-en Tilla és Görög “nyolc-milliméter” Zita.

Tillában megvan minden, ami egy jó színpadi figurához kell. Jól bánik az idővel, jó a kontrollja, a poénok, amiket szúr ülnek a környezetben és elég okosan lavíroz is az útvesztőben. Amit a tévében látni, az is oké, de itt most arra gondolok főként, amilyen faszi off-broadcast. Akármennyire táskás is a szeme, egy jó show-man, érti a műfajt, a közönséget. Görög Zitáról ugyanezt nem lehet elmondani. Szép, dekoratív, rendesen megfogyókúrázott lány, akiben nincs semmi baj. Rendesen hozza a szerepét, de ennél semmi többre nem képes. Hiányolom belőle az életet, a humort, a viccet. Görög Zita nem több sajnos egy akármilyen szépségverseny kamera-képes szereplőjénél.

A műsor első harmada roppant élvezetes volt még nekem videojátékokon és üzleti főiskolán szocializálódott FMCG whore-nak is. Az elején a tapsoltató ember és Tilla teljesen jó hangulatot csináltak a teremben, esküszöm ezerszer jobb volt az egész, mint maguk a produkciók. Sajnos nézőként végigülni a négy órát meglehetősen unalmas, a 12 produkció után le is léptünk és elmentünk sörözni. Másfél-két órával golive előtt meg kell jelenni a nézőknek, akiket valami gulag-szerű sátorban állomásoztatnak egy ideig, ahol ásványvizet lehet kapni 250 forintért, meg valami fánk szerű dolgot lekvárral. Ez utóbbit a kukeszba kellett dobnom, mert a security nem engedte be a szettre.

Hoffmann Mónika benn maradt a 11-ben, én viszont jövő héten utazom Ausztriába melátogatni Cserjés Péter barátomat, a hüttéket és egyáltalán a Graz melletti sípálya komplexumot. Helyettem unokatestvérem és kislánya fognak elmenni a következő adásra, akiknek egészen biztosan remek élmény lesz. A kislánynak mindenképpen, aminek őszintén örülök.

angelday off, a szó ismét a stúdióé!

(Opcionálisan megtekinthető flickr-en a Megasztár fotó szett)

Gyógyulás DIY

(Prológus) Az egész városban járvány volt. Mindenkin átment a betegség. Köhögés, láz, levertség, orrfolyás, sore throat. A Sasvári családban, csak a kisebbik fiú (chastone, lvl 60 priest, tier 2 szett majdnem) és papnő barátnője nem küzdtek még a bajjal, az atya már majdnem ágynak is esett. Santiago — de nevezhetjük Józsinak — apjával volt hétfő délután Siófokon és a kocsiban eltöltött idő alatt ragadhatott rá a kór.

Józsi tegnapelőtt már érezni kezdte a torokfájdalmat, bár nem gondolta jelentősnek. Teniszeznie nem kellett menni, ezért más munkákat csinált és otthon aludt. Fáradt volt, mert előző este keveset pihent Syriana film bigscreen időeltöltés okából kifolyólag. Csikorgott kedvenc eszköze a PowerBook, ahogy az SSH konzolon betöltötte az SQL file-t az adatbázisba. Nyelt, fájt a torka. Gépelni kellett, meg időnként chat-en odabeszélni nála nagyobb tudású férfiaknak, de ott mozgott a háttérben az újabb nyelés és a vele járó fájdalom. Rossz ilyenkor számítógépezni, Józsi tudta ezt.

Lefeküdt aludni. A következő kellemetlen élménye reggel fél hatkor kezdődött, amikor is chastone, a 60. szintű pap, aki már a tier 2 szett páncéljait gyűjtötte BWL-ben, felébredt. Magához vette a magas szintű epic item varázspálcáját, amivel gyógyítani tud, hiszen nem shadow mágiára build-elte karakterét. A pálcát egy nagyon bonyolult és hosszadalmas quest-chain során kaparintotta meg. Chastone nesztelenül — faszt! — irritálóan hangos neszekkel epic szettjét öltötte magára irgalmatlan csörömpölést keltve lakás szerte. A lakás háziállatai és critterei már hozzászoktak a rendszeres reggeli lármához, meg sem mozdultak. Józsi azonban nem tudott aludni. Már épp azon volt, hogy felkel, kilép a szobából és azt mondja: “KURVAÉLETMOSTMÁR!”, de meggondolta magát, mert ő .

Nagy nehezen elszenderedett, eltelhetett vagy 15 perc, amikor chastone szintén pap, olyan 40. szintű barátnője ébredezni kezdett. Nesztelennek egyáltalán nem mondható zörgéssel magára öltötte különféle plusszokat adó ruházatát, és még sminkelni is kezdett, amit végképp nem lehetett értelmezni, hiszen a papnők csak a filmen sminkelnek. Egy egészséges humanoid nő olyan 30-35 perc alatt végzi el sminkeléssel a reggeli rituáléját. Józsi szépen kivárta az időt alvással és sore throattal harcolva. Ezen a ponton viszont neki kellett felkelnie.

Józsi vette kezébe az irányítást innentől.

A zöldségesnél megállt és vásárolt kettő darab kövérre hízott citromot, mert az irodaépület büféjében már empirikus tapasztalati úton bebizonyította, hogy nincs az a kurva vásárló, aki miatt hoznának igazit. Lé van dögivel, de azt Józsi nem issza, mert tartósítószeres, mű és egyszerűen: szopó. Kettő kövér citrom, zöldséges.

A munkahelyén Józsi a “Jócó” feliratú, kellemetlen fülű bögrét fogta meg, amit karácsonyra kapott az édesanyjától. Elballagott a büfébe, majd kivárta a sort. Rendelt kettő teát. Az egyik teát zöld filterrel, a másikat “Earl grey” filterrel kérte. Az “Earl grey” kifejezést újra ki kellett ejtenia a konyhás néninek, mert az nem tudta interpretálni az elhangzottakat. Józsi a kombóhoz vett kettő darab kis méretű pogácsát és három egység mézet. Kezében két bögre forró vízzel és ázó filterekkel megpróbált visszaegyensúlyozni a szobájába. Nehézséget csak a kilincses ajtónyitás okozott.

Várt öt percet a jó ázásig (a Unilever filteres tea-marketing osztályán eltöltött nyár alatt megtanulta, hogy ezt úgy mondják: “diffusion” és úgy ejtik: “difjúzsn”), aztán egy steak szeletelő késsel kettészelt egy darab citromot. Másfél egység mézet préselt egy bögrébe és rátolta az egyik fél citromot is kézi-squeeze mechanizmussal (félrement egy része, de Józsi már megtanulta, hogy az élet nem egyszerű). Leült a PowerBookja mellé, majd elfogyasztotta a teát. Józsi a feed olvasó ikonjára pillantott, amiben egy zöld szám jelezte az olvasatlan itemek számát: 220 darab.

Józsi átgondolta a napját. Mi fog történni és milyen sorrendben.

Függöny.

Hardball

(Prológus) Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt Sasvári Józsi döntött, majd kisvártatva megvásárolta élete első Macintosh számítógépét. Akik követik a Plastik mediát tudhatják, hogy Józsi az advokáció nem kis fokára lépett azóta, amihez anyagi érdeke egyáltalán nem fűződött. Egyszerűen felszakadtak azok a régi béklyók, amik a Microsoft világban eltöltött 15 év alatt alakultak ki és ebbéli megfontolásból következett mindez.

Handrás at XMSEgy korábbi Mac advokációs írásomban itt a Plastik medián felhívást intéztem a technológiai fejlődés útján mindig is élen járó Horváth Andráshoz (XMS), hogy egy egyszerű marketing megoldással némi kaució ellenében juttasson el Macintosh feliratú számítógépeket az arra fogékony Windows kommunitásnak. Kevesen vagyunk olyanok, hogy egyértelműen tudjuk, nekünk kell Mac, sokan vannak ugyanakkor emberek, akik minden Mac-filozófiás rigolyájuk ellenére kipróbálnák otthoni környezetben az eszközt és lehet, hogy ez alól még Uj Péter sem kivétel.

Tegnap az Apple bemutatta az átdolgozott Mac mini modelleket. Intel processzor, 4 db USB2 port, dobozból kijövő wifi kapcsolat, több memória és streamelhető Front Row jellemzik nagy vonalakban a modellt. Nappali szobában barátnővel és közösséggel távirányítós DVD és fotó nézés, zene lejátszás, wifin keresztül képek mutogatása az asztali/laptop mac-ről. Tökéletes otthoni Média Centrum funkcionalitás, TEH szolúció.

Fura egybeesés, a véletlenek játéka. Advokációs írásom kommentjeiben Handrás nyilvánvalóvá tette, hogy nem idegenkedik a dologtól, sőt, az utána bejelentett friss mini modelleket fogja valamilyen formában behirdetni a boltja honlapján, ki lehet őket próbálni otthon. Én, mint advokációs entitás mindenképpen üdvözlöm ezt a fajta gondolkodásmódot.

Sajnos az Apple Magyarország, mint cég nincs a tudatosságnak azon a szintjén, hogy felismerje a fogyasztói jelzéseket és nyisson más irányokba is. Mi nekem az a cég? Egy kirakat az Andrássy úton és — sokáig — Geszti Péter feje a honalpon, meg egyéb POS helyeken. Egy ilyen cég elérhetetlen. A jó cég megközelíthető bárki számára, mert ott van ilyen vagy olyan formában.

Sosem szabad elfelejteni, hogy a terméket, amit gyártunk, emberek használnak és fontos a véleményük, meg kell megnézni, ők mit gondolnak. A beszállítók, partnerek és a szakma véleménye is érdekes, de nem ők a végső fogyasztók, hanem olyan öcsi-sajtok, akik minden nap ilyesmivel foglalkoznak és máshogy olvassák a valóságot. Nem szabad elfelejteni, hogy kik vagyunk, kik a fogyasztóink és mi a mag-bizniszünk.

Bármi megtörténhet. Előre, barátaim.

Mac mini free for all!