Plastik média

Két hétnyi szünet után rokkolna tovább a Plastik media music cast ötödik epizódja tele nördökkel. Ezúttal csak majd’ 20 percnyi muzsikát bírtunk a podcast-be kremmelni, de legyen elég az, hogy így is sokáig tartott az elkészítése. (Research, képek gyűjtése, tesztelés, implementáció, photoshoppozás, konvertálás, feltöltés — de nem panaszkodom.)

Jó hétvégét mindenkinek!

Nerd5 (in M4A – recommended and with chapter graphics and markers – / MP3 formats or you can always grab the feed):

Nerd5 edit (M4A) [ 19:26 ] Download (1693)

Nerd5 edit (MP3) [ 19:26 ] Play Now | Play in Popup | Download (1156)

Történt aznap, hogy egy alkönyvtár minden file-ja -rw-r–r– jogosultságú volt, ellenben kettő file ezek közül valami más. Józsi a -rw-r–r– jogosultságot szerettem volna beállítani a kettő file-on. Aki ismeri a chmod parancsot az tudja azt is, hogy ezt a “chmod szám file” paranccsal tehetjük meg, tehát az, hogy “chmod -rw-r–r– file” nem működik. Józsinak korábban hasonló esetekben mindig izennie kellett egy gurunak és megkérdezni, hogy az mennyi.

Hogyan is számolhatjuk ki ezt fejben? Nos, egyszerű. Józsi, figyelj.

-rw-r–r– biteket jelöl. Ahol van írás, ott a bit egyes, ahol nincs ott nulla. Az első bittel nem kell foglalkoznunk. Marad kilenc bit. Írjuk le ezeket:

rw- r-- r--

Úgy is írhatjuk, hogy:

110 100 100

A lényeg az, hogy a hármas első helyiértékén szereplő bit 4-et, a második 2-t, a harmadik pedig 1-et ad hozzá a számhoz. Itt most 110 áll, tehát az 4+2+0 = 6. A második és harmadik ugyanezzel a logikával: 4+0+0 = 4 lesz. Könnyen megfigyelhetők a különféle variációk és ezt tekinthetjük cheat-sheetnek is:

--- = 000 = 0
--x = 001 = 1
-w- = 010 = 2
-wx = 011 = 3
r-- = 100 = 4
r-x = 101 = 5
rw- = 110 = 6
rwx = 111 = 7

Ez pedig nem más, mint a nyolcas számrendszer (három biten ennyit lehet ugyanis ábrázolni). Geci.

Érdeklődőknek Wikipedia szócikk linkelés. Érdemes itt kotorni a részletek miatt, engem most ennyi érdekelt, pl. ajánlott egyszerűen a “chmod o+rw” parancs használata stb. Ennek lényeg — de tényleg röviden — annyi, hogy először megadjuk, kire vonatkozzon o = others, u = user, g = group, aztán plussz jel, ha addolni, minusz jel, ha elvenni akarjuk a jogot és utána meg a jog rwx betűk kombinációival. Az előbbi példa az others csoporthoz adja hozzá a read/write jogot.

A két közreműködő guru Hakkotsuki és Chuyeow urak voltak.

Credo örvendeztetett meg néhány új Commodore 64 grafikával, amit azt hiszem az internet nyilvánossága elé kell tárnom, hiszen remek darab az összes. A képek egy régen legendás holland programozó-grafikustól, név szerint Mirage-tól származnak és egy open source win/linux C64 rajzolóprogrammal készültek, amit szintén ez a faszi jegyez (the commodore guy with many faces). Éljen a Commodore 64 személyi számítógép, ahol még együtt volt a billentyűzet a géppel és mi azt hittük, hogy a billentyűzet szükségszerűen mindig azonos a számítógéppel. Ezek pedig már Mirage cuccai, íme:

Én azt hittem, hogy nekem már nem tudnak újat mutatni C64-en, hát tévedtem. Mirage nagyon ért az aránykezeléshez, illetve kellően nagyvonalú is egyben. Remek darab az összes, gratulálunk.

Credo-tól megkérdeztem, hogy technikailag hogyan készülnek (ill. jelenítődnek meg) ezek a képek, íme a kimerítő válasza:

Azt hiszem mindegyik vagy a nagy resze FLI multicolor, tehat annyira tenyleg nem durva teljesitmeny, mint amire Sander es Mermaid szakosodott, de nem is interlace, ami a legnagyobb divat, bar altalam is kevesbe respektalt.

Ez annyit tesz, hogy egy fix hatterszin van az egesz kepre, 4×8-as gridben meg van egy fix masodik szin, es minden 4×1-es gridszeletben szabadon hasznalhatsz ezek melle ket szint, termeszetesen a 16 C64-es palettarol. Meg egy hatranya van azon tul, hogy ez felraszterezve nagyon sok CPU idot fogyaszt, hogy harom tile hianyzik a balszelen.

A pillangos pedig valoszinuleg AFLI, az hires felbontasu, nincs harom tile veszteseg es globalis szin, viszont minden 8×1-es gridszeletben csak ket szint lehet hasznalni. Annyira mondjuk nem figyeltem a kepek cimet es technikai leirasat, ha egyaltalan volt mellettuk, ha nagyon erdekel, utananezek, a CSDb-rol vannak, oda asszem regisztracioval lehet csak bemenni, de persze barki regisztralhat.

Nem zarom ki teljesen, hogy nehany kepen van multiplexes sprite overlay is, az is nagy divat lett, es ezek a grafikus programok is tamogatjak, az mindenesetre biztos, hogy meg lehet oket jeleniteni valodi gepen is, .prg formatumban is letoltheted oket a CSDb-rol.

Ennek érzékeltetésére készítettem is egy nagyított képet a bejelölt 8×8-as ráccsal. Ezen remekül megfigyelhető, hogy a művésznek mennyire figyelnie kell az alkotás tervezésénél a limitált hardware-re. Nem pedig úgy, mint Jackson Pollock, aki fogott három vödör festéket, odabaszta a vászonra fogalom nélkül, aztán mindenki szétcsúszott, hogy absztrakt expresszionizmus. (Make no mistake, bírom Pollockot is.)

Mirage, testvér!

Ma reggel kómázunk a lakásban, rádió:

“Lindsay Lohan összejött Paris Hilton görög barátjával, ezért Paris most Lindsay ex-barátját hívta el randevúra.”

Tudjátok mit mondok erre? Először is headslap-doh, aztán pedig: ÖCSÉM-BAZMEG-KÉSZ! Itt tart a világ. Most már biztos, hogy valódi a tegnapi ufós álmom, amiből kiderül, hogy azért kell narancslevet inni, mert annak fogyasztása az embert immunissé teszi az ufótámadás ellen, hiszen azok egy ufók között élő, valójában földi tudós által kezelt levek (akinek mellesleg már műtött ufó lába van). Aki nem iszik narancslevet, az viszont állandóan retteghet egy idegen támadás miatt.

Vigyázzatok! Vigyázzatok!

Rock dalszöveget írtam ma, ezt osztanám meg az internet fogékony, early adopter közönségével:

E-mail leveled raw headerje nekem nem csúnya, nem rút.
Megnyitom, ha spam-et küldtél is az IWIW-ről, vagy ha nem igazoltál vissza.

Öltönyös majmok leveleit és nagy kezdőbetűjű “Ön” szavait megtekintem,
(velük nem azonosulok)
Nem azonosulok.

Ha lenne nálam egy köteg húszezres, belegyűrném az ingetekbe,
(Mint Uj Péter,)
És mondanám, “vegyél magadnak valami rendeset.”

Öltönyös a világ. Multiknak akartok látszani, de nem megy.
Nem megy, mert nem vagytok azok.
(Pedig akartok.)

Jöhettek nekem a tárgyalótokkal, meg az ovális íróasztalotokkal,
Gőzölöghet rajta a habos kakaó,
(Habos kakaó)
Meg nem hat, föl nem basz.

Sértődékeny hangvételű email levelezésetek és
Tekintélyt parancsoló signature file-otok meg nem hat
(Meg nem hat).

Excelbe leképezem az agyatok és ráteszek egy auto filtert,
Leszűröm az adat-kockát,
(leszűröm, mint nagyi a húslevest).

Megfigyeltem ma egy pókot a bokrok két ága között. Ott figyelt a hálójában, a pókok szokása szerint fejjel lefelé, a háló sarkában pedig egy bogár vergődött. A pók várt egy darabig, aztán lement hozzá, de messze volt tőle, így csak meresztette a hosszú lábait. Rövid idő elteltével visszarohant a háló közepére, aztán gondolom ott készült rá a következő támadásra. Ezt a játékot játszották még néhányszor: bogár vergődik, pók lerohan, ráijeszt, visszarohan.

Nézegettem őket hosszú percekig, élővilág, természet, élet-halál harc, Attenborough, minden benne volt. Aztán a pók végül sikerrel elkapta a bogarat, belenyomta a szájszervét, szivornyázta ki belőle a finom nedvet. Ezen a ponton elvesztettem érdeklődésemet a téma iránt és egyéb ügyeimet mentem intézni, ami öltönyös majmok, gazdasági folyamatok és cafeteria hármas alakján kezdtek körvanalazódni. Csak néztem az embereket, a sokaságot és arra gondoltam, hogy a gazdaság aktorai vagytok.

Késő délután, sokkal később megint a pók mellett álltam. Láthatóan elfogyasztotta a bogarat, vagy legalábbis lelökte a hálóból. Ugyanakkor mintegy ötven darab kis légy ragadt be a hálóba. Azon gondolkotam, hogy ilyenkor mi van. Ugrál örömében, hogy “anyu! lottó ötösünk van, geci!” Vagy fel se tudja fogni? Esetleg valami ember véletlen arra sétál és véletlen hozzányúl az egyik ághoz, amitől a szerencsétlen pók, meg a legyei mind az enyészeté lesznek?

Természet, gazdaság, plastik media: jelenet az internet és a természet határmezsgyéjéről. Sasvári Józsi tudosítását olvashatták a szerkesztőségből.

Függöny.

pók update: Reggelre virradóan eltűnt a háló pókostul, legyestül. Viszlát, haver, szeretettel gondolok rád.

(Az alábbi post azoknak a személyeknek készült, akik nem annyira értenek a számítógépekhez, mint mink, gépnyomók.)

Laptop számítógépem van. Azon dolgozom és otthon azon internetezek, arról megy a zene, azon vannak a digitális fényképeim, arról nézünk videókat, sőt, öcsém megszerezte a Hippolit a lakáj című filmet DVD-n és azon készítettem róla másolatot. Nekem a laptopom a digitális életem központja. (Akkor ezt most mégegyszer: a laptopom a digitális életem központja.)

A laptopban egy 80 gigabyteos hordozható merevlemez van, ami elromlik. Lénárd Gábor barátomnak ma a táskával együtt leesett a laptopja: látszólag semmi baj, de a HD-nek annyi. Vége, dózer. Én az egyedfejlődésben viszonylag gyorsan eljutottam oda, hogy kell egy, a laptoppal megegyező méretű merevlemezes egység, amit esténként rádugok és a teljes tartalmat felszinkronizálom rá. Ezzel nincs is semmi gond, hiszen Gaba után én azonnal feldughattam volna az otthoni vinyót és máris üzemelek.

80 gigabyte ugyanakkor semmire nem elég. Néhány hónap alatt mindenki kinövi.

Egyedfejlődésem következő lépése az volt, amikor vásároltam külső merevlemezes beépítő keretet, amit Sviatkó Gábor már az IBS-en nyomatott. A 3.5-ös vincseszterek beépítő keretéhez szükségszerűen kettő kábel kell: egy, amivel összekötjük az eszközt a laptoppal, kettő, amiből az áramot kapja. Ez utóbbin van még egy kibaszott nagy fekete “power brick”.

Egy régi PC-s 160 gigás vinyőmet tettem meg “média diszknek”, amit időnként rádugok a laptopra és felmásolok rá olyan dolgokat, filmeket, zenéket, alapvetően archívba cuccokat, amiket nem akarok a laptop 80 gigás merevlemezén tárolni. Van még egyébként kettő vinyőm a PC-s időkből, egy másik 160 gigás és egy 250-es, bizonytalanul működő.

Vásárlási dilemma elé néztem. Ott álltam a boltban, akartam venni újabb két beépítő keretet a vinyőimnek kb. 20 rugóért. Ronda volt a dizájnja, bár ezzel akkor nem akartam foglalkozni. Eszembe jutott, hogy két újabb keret két újabb power brick-et eredményez, illetve ha nem akarom ezeket mind bekötözni az asztalba, akkor folyamatos dugdosás lesz. Márpedig én vincsesztert nem szeretek dugni.

És most érthetjük meg az igazi problémát.

Ez a kisebbik baj. A nagyobbik baj az, hogy ezek a vinyők ha elhaláloznak, akkor el vannak halálozva. Adatok elvesztek, vége, dózer. Jelenleg csak a laptopom vinyőjéről készül duplikátum, a média diszkekről nem. Ez az én háztartásomban a baj. Innen indul be a gondolkodás: mit kell csinálni?

Össze kell rakni egy linuxos PC-t, ami file szerverként funkcionál lakás szerte. Rá kell egyszerűen dugni az adsl router egy szabad portjára, bekonfigurálni a megosztást és vagy ethernet kábelen (gyors), vagy wifin keresztül (lassabb) elérni a tartalmát. Ezt a tartalmat nem csak én, hanem barátnőm, időnként a lakásban csövező öcsém, és a szintén lakásban csövező édesanyám is elérheti — feltéve, ha akarja.

A linuxos PC előállítása mindig “nemegyszerű” dolog. Először is körülnézhetünk, hogy vannak-e alkatrészeink otthon, de hamar kiderül, hogy nincsenek és súlyos tízezreket költünk majd új házra, új tápegységre, új beépítő keretre, de akkor kiderül, hogy az alaplap se jó bele — egyáltalán kit érdekel mindez? És ha össze is raktuk, akkor kell rá tenni operációs rendszert, azt be kell konfigurálni, molyolni vele. Ott van továbbá az a faktor is, hogy a végén lesz egy számítógépünk, ami folyamatosan áram alatt lesz és fogyasztani fog, nagy méretű és nem lehet elhelyezni, stb. Ha vinyót akarunk szerelni bele, akkor csavarozni kell és így tovább.

A másik megoldás: kell venni egy eszközt, ami pontosan erre van kitalálva. Rádugjuk az otthoni hálózatra és kapunk tárhelyet, ami ráadásul még úgy is működik, hogy kibírja azt, ha egy vinyő elpusztul. Ennek az eszköznek a neve az, hogy NAS, vagyis network attached storage és számos gyártó árulja.

Persze nem olcsóbb annál, mint hogy összerakjunk egy gépet, sőt, kétszer annyiba kerül és akkor még merevlemezt is kell venni hozzá. Viszont kicsi, célszerszám és ki tudja szolgálni a média igényünket. Nem kell DVD-t írni a kedvenc képeinkkel, hiszen minden fenn lehet rajta.

Képzeljünk el egy ikont, ami ott virít a desktopon, amikor hazaérünk. Az ikon mögött pedig ott van minden fontos anyagunk, mégpedig kettő merevlemezen, duplán.

update: A magam részéről döntöttem, akit érdekel, elolvashatja az eredeti post kommentjei között erre.

Ma délután találkozóm volt valakivel a California Coffee Company-ben. Aki nem ismerné a helyet: ez a magyar Starbucks helyettesítő.

Egy fél órával előbb érkeztem, gondoltam megebédelek ciabatta szenyából, és frissen “facsizott” narancsléből. Alig haraptam néhányat a szendvicsbe, csörgött a telefon, nem részletezem, lényeg az, hogy jól felhúztam magam a beszélgetés végére. Ismert a szitu, előfordul minden családban, ez van.

Nagyjából ekkor vettem észre, hogy a narancslé alján fekete “gumók” úszkálnak. Még feldúlt állapotomban lementem a lépcsőn, egyenesen a kasszához, állt ott valami 20 éves forma gyerek a pult másik oldalán, szó nélkül odaadtam neki a poharat, rámutattam az aljára és ennyit mondtam távoztamban: “kérek egy másikat, köszönöm”.

Fenn tovább eszegettem, aztán rájöttem, hogy a netezéshez szükségem van egy netes CCC login-re is, ezért leballagtam ismét. Szembe jött egy pincér kislány és igyekezve megőrizve a nyugalmát de láthatóan feldúltan, valamiféle mosolyt magára erőltetve elhadarta, hogy itt az új narancslevem és legközelebb a kommunikáción esetleg lehetne változtatni, mert akkor jobban menne minden. (Vagy valami hasonló, nem tudom most pontosan felidézni.) Lényeg az, hogy tőle telhetően a lehető legudvariasabban, de világosan kifejezte, hogy bunkó vagyok.

Utólag visszagondolva tényleg elég bunkó voltam. Ugyanakkor arra is gondoltam, hogy mi történne hasonló helyzetben egy olyan országban, ahol a service industry jóval előttünk jár. Ugyanez a helyzet azt eredményezné, hogy a csávó szó nélkül kicseréli az OJ-t, majd mosolyogva azt mondja: “here is your OJ, sir”. És kész.

Magyarországon még nem tartunk itt. A bunkó ember az bunkó. Nem vásárló, hanem egy tapló.

Hát a helyzet az, hogy sajnos van egy csomó tapló ebben az országban.

Get used to it.

“Laptoppal fogok most szarni.”

Ez volt a legértelmesebb gondolatom 2006. szeptember 19-én reggel 7 óra 35 perckor.

Előző postom follow-up-jaként (mert én is tanulok):

NAS = Network Attached Storage

Ilyen kell nekem itthonra (nem, a rádugható vinyó hülyeség, erre már rájöttem). Nézzük meg, miből főzünk!

Én a pipacshoz egyszerű 5 ezer forintos linux boxot gondoltam és veszek bele vinyót, esetleg vezérlőt, még esetleg nagyobb tápot, de lehet, hogy házat is. Ennek van valamekkora ára, illetve az sem elhanyagolható, hogy fel kell konfigurálni, azt meg kell tanulni, szívni-szopni. Ez a low-budget verzió.

Megvehetem ugyanezt boltban, termékként. Amit az előző kommentekben javasolt dmx, az nagyon jónak látszik, sőt, megoldásnak, viszont feltételezem, hogy az ára sem kevés, gondolom a magyar piacon nem forgalmazzák, ha igen, még sokkal drágábban. Ez tehát a no-budget verzió.

Milyen más megoldások és termékek léteznek, kinek mi a megfejtése erre a problémára? Van valami olcsó linksys NAS, esetleg ugyanígy hotswap/redundáns technológiával?

A tier1/tier2 természetesen csak a linux boxomban éló absztrakció. Ha beruházok egy NAS-ba, akkor az legyen nekem teljesen redundáns és csak azzal kelljen foglalkoznom, hogy új diszket veszek bele.

Thanks.

Nem fog lemondani. Nem lesz belviszály. Így kell nyomni, hardballing.

Térjünk a lényegre: amikor korábban fürdőkádban (újra: fürdőkádban) mostam hajat, mindig úgy csináltam, hogy lebuktam a víz alá és ott mostam le a sampont a hajamról. Később áttértem arra, hogy összevizezem a hajam, aztán a víz felett samponozom be. Ma újra a víz alatt dolgoztam. Teljesen jó volt, azt hiszem vissza fogok térni ehhez az iskolához.

Itthonra készítek egy media szervert. A következő, két tier-es megoldást gondoltam ki.

Tier 1: 300 giga kapacitású, redundáns array (rendszerlemez ugyanezeken a diszkeken fizikailag).
Tier 2: minden meglévő működő, saláta, maradék vinyóm.

A T1-re rakom a családi fotóalbum elmúlt éves képeit, régi levelezéseimet, munkáim archívumait és azokat az egyéb anyagokat, zenéket, filmeket, amiket mindenképpen kritikusnak minősítek és már nem a munkaeszköz laptopomon foglalnak helyet.

A T2-re rakok minden olyan szart, ami nem T1.

Eljárás: T1 vinyó halála azonnali pótlást von maga után, T2 halála nem von maga után semmit, csak fizikai eltávolítást és emeletről lebaszást.

Lényeg az, hogy nem fogok DVD-re másolgatni cuccokat. A DVD, mint archiváló eszköz megszűnik az életemben. Amennyiben a sok gigabyte tárolókapacitást kinőném, úgy veszek új diszkeket.

E mellett természetesen a laptopom 80 gigabyte-os diszkjét tükrözöm bootolható 1on1 megoldással egy külső, azonos kapacitású lemezre (jelenleg is archivál).

A média szerver e mellett kiegészül még egy wifi routerrel is, illetve fontolom, hogy a printert wireless megoldással rákötöm úgyszintén.

A média szerver neve: pipacs.

Egyszerűen imádom, hogy ez az install Mac-en:

Mi is történik? Ember website-on rákattint a download gombra, aztán miután letöltődött az alkalmazás, feljön egy olyan ablak, mint ez itt felül. Itt meg már csak annyi dolgunk van, hogy az ikont 50 pixellel arrébb cibáljuk (hiszen ott a shortcut jel a jobb oldali ikonon) és elengedjük a mouse gombját. Uninstall nagyjából ugyanez: bemegyünk az Applications mappába és beledobjuk az ikont a kukába. Néhány szöveges preferencia állomány ettől még ugyan a diszken marad, akit ez zavar az kitörölheti kézzel, vagy célszoftverrel, de ki a faszt érdekel tulajdonképpen.

I keep coming back to dig this shit.

A munkahelyi ebédelések általában a sebesség és hatékonyság jegyében telnek. A metropolitan világban az ebéd gyakorlatilag egy olyan napirendi pont, amit meg kell csinálni. Túl kell esni rajta ilyen vagy olyan formában. Headset-tel, vagy anélkül. Én úgy képzelem az ideális munka-robot ebédet, mint a hadifogoly táborban a gríz-kását: odaállunk egy csajkával, aztán a szakács belebasz egy adagot, amit csak be kell venni. Gyors, fájdalommentes, jellegtelen.

Hadd osszam most meg az olvasóval a mai ebéd élményemet, ami túlzás nélkül állíthatok, hogy pontosan ugyanolyan nap, mint bármelyik.

Kettőkor lépek a manager menzára. Azért szoktam erre az időpontra időzíteni, mert kevesebben vannak általában. Most kettő ember áll a sorban, egy fiatal 30-as manager és nála 20 centivel magasabb hasonlú korú nő. Első blikkre key account managereknek tűnnek, de kinézek belőlük valami senior állást is.

Pont akkorra érek oda, amikor rendeléshez készülnek. Csak a főnök van jelen, aki egyedül szolgál ki. Ezt úgy kell érteni, hogy a teljes folyamatot egyedül csinálja, ami a következő részekből áll:

1. Rendelés felvétel (“Mit adhatok?”)
2. Leves összekészítése
3. Második fogás összekészítése
4. Átadás
5. Számolás
6. Visszaadás

Előbb a férfi van soron. Egy “A” típusú menüt kér. A főnök elballag a csészéért (tudjuk: leves – csésze). Eszébe jut, hogy az alátét tányért nem hozta magával, ezért most visszaballag. Utána újra a brokkolikrémes bödön felé. Vagy üst. Esetleg cauldron, ha úgy tetszik. Megmeríti a kanalt, kimeri a brokkolikrémet. Kicsöpögtet egy keveset. Ezt én előbb veszem észre, ő később. De ő is észreveszi, aztán azt mondja: “hopp.. ez kicsöppent” mintha a sorban állókat kicsit is érdekelné a tényszerűségnek és a gondolatiságnak ezen foka. Nem kellene itt ezt most észrevenni, sőt, nyugtázni: gyors mozdulatokkal le kéne törölni. Letörli. Fickó szól, hogy krutont is kér. Ehhez megint felesleges mozdulatok sorát kell végig-aggódni, de aztán siker: átadja a csészét az alátét tányérral.

Jön a második fogás az “A” típusú menüben. Csirkecomb törtburgonyával. Essünk neki. Ráhelyezi a csirkecombot. A manager másikat kér. Másik csirkecombot helyez rá. A manager megkérdi, hogy nem lehetne-e, ha a köret fele állna törtburgonyából, a másik fele párolt zöldségekből. A párolt zöldségek manager menzán mindig ugyanolyanok: apró kockákra vágott sárgarépa, amiből minden negyedik tartalmaz fekete részt, konzerv borsó és kukorica elegy. Az íze pontosan olyan, mint ahogyan kinéz. Mint ahogyan elképzeled.

Fizetés. Előbb beüti, aztán mondja: hétszáz-akár-kibaszott-mennyi. Kettő, egyenként 400 forint értékű rózsaszín “cafeteria” jegy csúszik (munkahelyi interjú kérdés: “cafeteria van?”). Nem adnak vissza. Nem baj.

A kettő személyből egy kész. Jön a magas nő. Ugyanezt kéri, ugyanilyen körettel. Eközben megérkezik kettő újabb vásárló a sorba, majd még kettő. Az első kettő nagyjából harminc másodperc múlva távozik, a másik kettő még kitart. Én úgyszintén, már nincs visszaút, el kell vállalni.

A nő gyorsabban lemegy. Átnyújtja a kettő cafeteria bilétát, aztán röhigcsélve távoznak a tálcáikkal. Még jó az idő, még lehet kinn ülni, csak vigyázni kell, hogy a szalvétát az evőeszköz alá tegyük, mert a szél könnyedén elfújhatja.

Én jövök. Ugyanazt kérem, mint ők save split-köret. Jelzem az úrnak, hogy tegnapról van 150 forint tartozásom. Visszakérdez, hogy “ő tartozik?” Elismétlem az eredeti mondatot. Odaadom neki az összeget. Vár, számol. Egyrészt van a mai pénz, ehhez adtam switchback aprót, meg ugye a 150 forint tegnapról. Végül úgy dönt, hogy visszaad a menüből, aztán a 150-ből. Nem tudjuk máshogyan megoldani, ezért 140-et fizetek. Jelzem, hogy holnap visszaadom a 10 forintot, ekkor elkezd nagyvonalúskodni. Mivel engem kibaszottul nem érdekel, eltolom a tálcámat és én is helyet foglalok kettő unittal a manager páros mellett.

A kaja természetesen pocsék. Olcsó alapanyagokból konstruált szemét. Kanalazom a brokkolikrém levest, evőeszközökkel szakítom a csirke rostokat, izolálom a szőrös részeket. A tört burgonya nem elég sós, kinn nincs só az asztalon, fene vinné el, mindegy. 7 perc alatt megvan az egész. Engedek magamnak még egy fél percnyi sütkérezést a napon, aztán vissza.

Eszembe jut, hogy veszek kettő túró rudit. Kiemelem a hűtő alól, a sort ezúttal egy középkorú házaspár alkotja. Beindulnak a belső szirénáim, menekülj Józsi, de aztán mégis úgy döntök, hogy megvárom. Kikészítem a zöld két kilós bankót: 70 meg 70 az 140, gecik.

A középkorú házaspárnál nagyjából ugyanaz játszódik le, ők viszont flekkent kérnek sült burgonyával. A főnök a flekken mellé ad egy darab maradék húst is, ennek elkezdenek mérsékelten örvendezni, én pedig úgy döntök, hogy megeszem a két túró rudit. Rohadtul mindegy, hogy a helyemen nyomom magamba, vagy a menzán. (Rohadtul mindegy.)

Végez a házaspárral, akik ezen a ponton kérnek kettő darab kappuccsínót. Erről a dologról tudni kell, hogy az egyik legidőigényesebb ital, amit a menzatörténelem valaha a hátán hordott. Egy kiszolgálószemélyzettel pláne. Ha ketten vannak, az egyik mindig tudja a kávé-jellegű dolgokat gyártani, míg a másik az ételekkel foglalatoskodik. Tej habosítás, “kakaó- vagy kávéporral kéri-e?” stb.

Ezen a ponton megszólal a főnök maroktelefonja, valamit elkezd szakérteni a feleségével, meg az ovis gyerekével, hogy ki menjen el a szülői értekezletre. A házaspár közben a kóla automata felé orientálódik, hogy a PET palackba zárt tartósítószeres álomparádéból kiválassza azt az ízt, ami a legjobb élvezetet adhatja nekik.

Ez már nekem is sok: a főnök beszélgetését meg sem várva és leküzdve minden jólneveltségemet szótlanul átnyújtom neki a bankjegyet és rámutatok a kettő túró rudi papírra.

A főnök visszaad három darab 20 forintos érmét, amivel távozom. Ebéd, kibaszott ebéd.

Minden kibaszott nap.

Most szól a rádióban a szomszéd szobából a Status Quo nyolcvanas évek beli top zenéje az “In the army now“. A refrén ugye az, hogy “you’re in the army now, oh-oh, you’re in the army”. Általános iskolában Walter Gabi ezt úgy énekelte (sőt, én is), hogy

JURIMI JÁMI NÁU – ÓUÓ – JURIMI JÁMI.

Azt hiszem az, hogy “jurimi” még ilyen enyhén oroszos beütéssel is rendelkezett. Illetve itt kell megemlítenem azt is, amikor Walter Gabi “módos” lett, elkezdett feketébe öltözni és akkor jött a JURON.. PERSZONÁL.. DZSÍZÁSZ (Depeche Mode – Personal Jesus).

Ezt azzal toppoltam, amikor “Rick Astley – Together forever” című számát hallás alapján leírtam egy papírra, majd a suli wc-ben — hozzátenném — szégyenkezve a kiejtésemtől, ugyanakkor enyhe büszkeséggel, felolvastam neki. CSUBICSÚ GEDÖR FOREVŐR VICSÚ.

Mit is mondhatnék még? Halász Csaba jött a London Beat – I’ve been thinking about you-jával és ugye az abban szereplő render gitárral (!). Öcsém. Vagy Fejes Krisztián a “Snap – Coult of Snap” zenéjére bemondta, hogy KOLTÓSZNEP!

Persze mindenki fogalom nélkül volt. Akkoriban még úgy mentünk suliba, hogy előtte meg kellett nézni a reggeli MTV klippeket.

Függöny.

Az ember látja a körülötte levő világot. Valakinek érzi saját magát, van arról elképzelése, hogy ő kicsoda a világban. Ez a kép ugyanakkor nem egyezik meg a valósággal, hiszen saját magát az ember nem látja kívülről.

Az, amit az ember saját magáról gondol, az a kép, amit akkor vág, ha belenéz a tükörbe, mielőtt elindul a munkába otthonról.

Erre ma jöttem rá, kérem a Nobel-díjat.