Én elkezdtem, csütörtökön. Igazán rövid volt, de hamisítatlan feelinggel ajándékozott meg. Már délután négy felé dugózik a város, tömeg mindenfelé, vásárlás van, mert vásárolni kell, ezt adta nekünk a keresztény világ, belénk nevelték, belénk szocializálták a rettenetes vásárlási igényt. Én sem vagyok különb, nem harcolok, nem lázadok ez ellen; ez van, ezt kell elfogadni. Időnként márpedig le kell ereszkedni a plázába, hogy szeretteinknek a szeretet ünnepén megvásároljuk az ajándékokat.
Egyetlen komment, however. Vannak ezek a PC-s kis boltocskák a plázákban, ahol lehet mindenféle egyszerűséget, kiegészítőt kapni. Mobiltelefon kis store-okhoz hasonlítható, bár egy fokkal igényesebbek azoknál. SD kártyák, mindenféle egerek, apróbb kiegészítők, igénytelen PC-s ufó házak, Linksys ADSL routerek, meg amit még a távol keleti kultúra nekünk adott.
Ott álltam az egyik ilyen előtt, láttam a boldog embereket belül, kirakták a legújabb akciós laptopokat 189 + ÁFA áron, valaki éppen ufó házat vett tizenhat USB porttal meg terminátor venti-vel, öröm és boldogság. Csak én álltam ott, kinn, a megcsömörlött Mac nörd, a betyár, a Bill Gates-i tanok maga mögött hagyója, az ortodox, a demagóg, a fügét mutató. Megint megláttam magam előtt azt a világot, amit ott hagytam, ahonnan eljöttem, ahova én is tartoztam. Vásároltam én is az új alaplapot, több RAM-ot, ilyen-olyan lófasz videókártyát, amiknek akkor még a nevét (!) is tudtam.
Azon gondolkodtam, hogy egy meleg csokoládéval töltött bombát kellene bedobnom az üzletbe, letépnem magamról a ruháimat, amin a “SWITCH!” felirat díszeleg, azt üvölteni, hogy “ÉLJEN A MACINTOSH!” és tovább rohanni.