Tegnap teljesen valószínűtlen események folytán kettő, stílusában különböző, de témájában nagyon hasonlatos filmet néztünk meg. Az első a “Marie Antoinette” (helyesen kötőjellel kell írni, FYI), a második pedig a “Queen” volt.

A Marie Antoinette Sophia Coppola egész estés filmje a Lost in Translation után, és mint kiderült, ezen korábban kezdett el dolgozni, a Lost in Translation side projekt volt mindig is. Az alapvető konszenzus a filmmel kapcsolatban az, hogy tré. Megmondom, nekem sem tetszett különösebben, az első fél-egy órát kimondottan untam. Nem történt benne igazán semmi, a szörnyen gazdag díszletek egymás utáni parádéját kellett nézni. (Csak nekem tűnt fel az egyik snittben az a pár tornacipő?)

Jellemfejlődésnek sem fedezhető fel a varázsa, a történelemkönyvek krónikái szerint készültek az események, például egyik pillanatról a másikra elkezdte a király kedvelni a királynét, teherbe is ejtette hét esztendő után, nem is egyszer, onnan pedig mi, mozinézők tényszerűségnek könyvelthettük el a dolgokat.

Betétdalként Sophia Coppola előszeretettel használ indie-rock bandákat, nagyon kellemes hangulatot adtak az általam egyébként semmire nem tartott kornak. Talán ez volt a fő oka, hogy vártam ezt a filmet.

A “Queen” már sokkal izgalmasabb darabnak ígérkezett. Tony Blair és az angol királynő egy hetét dolgozza fel, a Lady Diana halála körüli eseményekkel. Megmondom őszintén, hogy az angol királyi családról eddig gyakorlatilag semmit sem tudtam a közhelyeken kívül, a film után is csak azért, mert elolvastam a kapcsolódó dolgokat, megtekintettem a királyi honlapot stb.

Semmiképp nem mondható áttörésnek. Pontosan ugyanaz és ugyanolyan, mint amit az ember elvár tőle. Érdekes viszont, nagyon sok szempontból is. Bepillantást enged az angol királyi család mindennapjaiba, a híradásokban ugyanis mindig annyi látszik, hogy egy kalapos idős hölgy fehérre mázolt kőarccal kurvalassan sétál és vigyorog, mintha valaki egy fotót a fejére ragasztott volna.

Ezzel szemben Helen Mirren valóban beleviszi az embert ebbe az egészbe. Ez a filmmel kapcsolatos megfejtésem egyik kulcs gondolata, és alappillére, amikor azt mondom, hogy egy propagandafilmet látunk. Másrészt Tony Blair egy szerethető, szörnyen polgári személynek ábrázolt figura, akinek más dolga sincs, mint hogy rábírja a királynét a nyilatkozatra és nyilvános tévéfelvételre, ahol addresszál.

Nincs a film ezen aspektusával kapcsolatban semmi baj egyébként. Sőt, kimondottan hihetőnek tűnik, ezért én megengedem azt a kijelentést is, hogy egy hiteles propagandafilmet kaptunk végül. A részletekről nem is beszélve, hogy tudniillik látjuk milyen emberek dolgoznak a háttérben, a királyi birtokot és vidéki kastélyt, az összes brit arisztokrata életvitelt — csodálatos ezeket megkapni, még akkor is, ha csak büdös parasztok vagyunk.

A Marie Antoinette-et egy fiatal rendező fruska indie-rock obszessziójának tekintem, a Királynőt pedig — a részlehajlás ellenére — egy másodszorra is nézhető darabnak gondolok.

Mindkét film kötelező ugyanakkor az angol nyelvtanulás szempontjából. A Marie Antoinette egyedülálló példaként nem akcentusozgat, hanem minden színész a saját akcentusában beszél. Ezért Sophia megérdemel egy big up-ot. A Királyné pedig a felső-brit angolja, ó, igen. Korábban azt gondoltam, hogy a brittek kimondott seggfejek ezzel az angol akcentussal, de az ilyen filmek rámutatnak arra, hogy nem csak az akcentus, hanem mindaz a “mannerism”, ami nagyon jól definiál egy ilyen kultúrát, illetve kultúrális örökséget, ami ott van mögötte.

Mi büdös parasztok vagyunk hozzájuk képest és nem azért, mert nem tudunk egyenesen állni, illetve bemenni egy terembe a királynő elé és úgy tenni, mintha mi is tudnánk, mi az az illem. Azért, mert ez a szociális közeg és kultúra, amely ennyit fejlődött, amiben ők éltek/élnek, olyan meghatározó tudott lenni és olyan mélyen ivódott át bennük. Ez minden mozdulaton, minden gondolaton és minden mondaton látszódik.

Nem attól lesz valaki az arisztokrácia része, hogy feszül és vigyázzban áll, hanem attól a bepótolhatatlan befoglaló kerettől, ami ezeknek az embereknek a kultúrális öröksége. Az ilyen hosszadalmas folyamatok pedig nem egyik pillanatról a másikra történnek.