Futás közben jön meg az étvágy

(Holnap indulunk a Human Race-re, előtte ez a post adja meg a hangulatot — nekem legalábbis.)

Van valami romantikus elvágyódás abban, amikor az ember elfut az utcán a kutyáit sétáltató középkorú hölgy és szakállas postás mellett. A postás éppen rágyújt egy szál cigarettára, eregeti a füstöt, a kutyák menekülni akarnak, míg ők időtlenül sztorizgatnak — semmiségekről.

Nekünk multikatonáknak a stressz, a naponta 20 irányból záporozó információ-szeletek és relevanciák, a “MALFUNCTION!” lámpa villogása ott fejben, meg az, hogy úgy érezzük a belünk kiszakad, aztán csak kapjuk a nem odaillő kommenteket, és ha még általános iskolások lennénk, tuti elmennénk a játszótér egyik szegletébe pityeregni egy kicsit.

De már felnőttek vagyunk, és futunk. Napszítta bőrünk cserzett már, izmaink megfelelő ritmussal dolgoznak az aerób zónában, idegrendszerünk pedig hozzászokott a mindennapos kínhoz és kilátástalansághoz. A futás és az ellesett pillanatok viszont örömet adnak nekünk.

(A szerző ezen a ponton elsírja magát. A másik helységben az asszony egyik barátnőjével cseverészik telefonon, a hosszúszőrű macska a viszonylag hűvös parkettán meg akkorát szarik ebbe az egészbe, hogy olyat még nem látott senki.)

Ez a post változatlan terjedelemben eredetileg a Futóblogon jelent meg.