Számoltam, tegnap pontosan HÁROM filmbe kezdtünk bele, mind a hármat negyed óránként lőttük le. Egyszerűen nem fogott meg semmi belőlük. Bedtime Stories, The Tale of Despereaux (egeres animációs film), Marley & Me (Owen Wilson és Jennifer “túljátszott amerikai picsa SQUARED” Aniston kutyás filmben OHNOES!) mind mind a süllyesztőbe került. Úgy volt, hogy hagyjuk a picsába az egészet, én talán lenyomok még egy karikát az RE5-ben (chapter 5-3 bossfight), de akkor azt mondtam: nem lehet, hogy három szar után jön egy negyedik szar is, Hollywood istenei ránk mosolyognak!
Üres fejjel, semmit nem várva, a filmről semmit nem tudva kezdtünk bele a Doubtba. Döbbenetes pozitív csalódás lett, olyannyira, hogy nekem végig kellett néznem hajnalba nyúlva a filmet. A film során többször is meg kellett állnom, kimenni az erkélyre, Hollywood irányába fordulnom és ÚGY ÁLDANI a film készítő isteneit, hogy ezt tudták az asztalra helyezni, ami — és ezt most nagyon komolyan gondolom — minden képkockájában, minden megírt dialógusában, minden elkefélt-elbaszott-elfuserált módjában egy zseniális, hihetetlen, lebilincselő, szívbemarkoló alkotás.
John Patrick Shanley író/rendező/színházi ember gyakorlatilag első filmjéről van szó. Több sztorit is írt már, ezt konkrétan 2004-ben, színházi darabként futott, aztán valahogy meglett hozzá a finanszírozó a Miramax személyében, 30 millió dollárral később pedig film lett belőle. És micsoda film!
Shanley gyerekkori élményéből fakadóan 1964-ben játszódik, egy bronxi egyházi iskolában. A főszereplő pap Philip Seymour Hoffman, a főszereplő apáca Meryl Streep. Seymour akkorát világít, hogy még mindig kormos a képem! Alig tudtam lemosni, annyira megégetett. Egyszerűen hiteles, megnyerő pap, olyannyira, hogy az ember elfelejti, amit lát az valójában filmes szet, kamerák, sminkesek és hangosítók.
A néhány kosztümös nyitóképet leszámítva leginkább dialógusokból építkező filmről van szó néhány érdekes kamerával. Például van egy ferde is benne, nem is értem, mégis működik. Beszarok.
A film döbbenetesen pontosan tudja elmesélni nekünk kimondatlanul is a többértelmű igazságokat: általa megérthetünk kétségeket, kételyeket, bizonytalanságot. Valójában végig ezzel játszik, semmit nem tudni, nincsenek tények, tényszerű dolgok, érzetek és befolyásolt gondolatok, elfogultság. Ha jobban megnézzük, Shanley igen professzionális módon építi fel a kis történetét, amiben végtelenül sok apró és cizellált mozzanat van.
Szeretném még kiemelni a rendezést, amely kellően nagyvonalú ahhoz, hogy a lényegtelennek tűnő dolgok szerepeltetésével méginkább tágítsa a cselekményt, szellős lesz tőle, nem terhes, vagy nehéz. Roppantul tetszett például a tea jelenet, ahol az idegeskedést megkapjuk csakúgy, mint otthon.
A film maga lassú darab, nem történik benne semmi, nem lőnek, nincs vér, nincsenek csúnya szavak. Nem közönségfilm, bár most már keres rajta a készítő és forgalmazó.
Meleg szívvel és szeretettel ajánlom minden filmbarátnak.
Példás.
Helyreigazítás: a film New York-i.
http://www.youtube.com/watch?v=t71dOovZXxg
Most lebuktál, warez-császár
) Azért majd vegyetek egy mozijegyet is, csak a bevételek miatt 
Na de ez a poén még kell ide:
http://www.youtube.com/watch?v=C3Yqjk__8lE
Nem kukacoskodás képpen, de ez nem hollywood-i film, hanem new york-i. Az író-rendező és a hoffman is new yorkban él.
andrish, kiegészítettem.
“The Tale of Despereaux (egeres animációs film), Marley & Me (Owen Wilson és Jennifer “túljátszott amerikai picsa SQUARED” Aniston kutyás filmben OHNOES!)”
miahgecinek kezdesz bele ilyenekbe? van rá 1% esély, hogy nem lesz olyan szar mint amennyire sejthető.
dáutra kíváncsi vagyok. tegnap láttam a The Prestige-t (2006), szerintem jó.
A “Ne lopj filmet” spot az angol IT Crowd sorozat egyik részéből való.
A Marley and me kurvára nem vígjáték volt, mint ahogy a trailer ígérte, a végére totális drámába fulladt, és mivel van egy kutya a háznál, igencsak átéreztem a zárást… Még 30 perccel tovább kellett volna nézned, mert az elején én sem értettem miért lőttek el minden poént már a bemutatóban.
Ha mar Seymour es New York akkor mindenkeppen ajanlanam a Synechdoche-t. Mostanaban jott ki az is. Brillians.
Elirtam: Synecdoche, New York.
d, azt a filmet is hétvégén láttam. Fucked up shit.
Largo Winch, nekem bejott.
Rég volt már Bede Mártonos poszt! Vigyük egy szinttel feljebb! Lányok! Szexi-e Bede Márton? Kívánatos-e?
Seymour zseniális (a Capotét láttad?), de ez a film nekem nem jött be. Süt róla, hogy színdarabból adaptálták, didaktikus, vontatott, és Meryl Streep nagy meglepetésemre egysíkú benne. A döntött kamera meg egyszerűen röhejes.
a doubt jóindulattal is csak gyenge közepes, a Capote-hoz képest. (valójában kettes alá, se)
spoiler;
met’zs a pap, nesőre lifordep.
a marley ban SOPOILER 40 percig döglődig a kutya, mindenki megsiratja egyenként, bucsuznak tőle, meg minden, már téptem a hajamat. Attól nem lesz hatásos, hogy halott kutyát mutatnak premier plánban.
Nekem amugy bejön Jennifer A. Ritka szép.
Ja, ha kérem erről szól a Marley, hogy olcsó eszközökkel szimpátiát épít, akkor még jó is, hogy nem láttam.
Lemúr Miki, hogyne láttam volna, bár úgy látom, hogy nem követed a Plastikot elég figyelmesen, mert már írtam arról is: http://plastik.hu/2006/10/23/capote/
Egyébként tudom, mire gondolsz ezzel a színdarab-átírással, de nem problémás, sőt, nem is értem a felsorolt problémákat — szerintem ez mind nincs (nem van).
Khm, ezek a filmek már mind megjelentek DVD-n?…