Plastik média

Számoltam, tegnap pontosan HÁROM filmbe kezdtünk bele, mind a hármat negyed óránként lőttük le. Egyszerűen nem fogott meg semmi belőlük. Bedtime Stories, The Tale of Despereaux (egeres animációs film), Marley & Me (Owen Wilson és Jennifer “túljátszott amerikai picsa SQUARED” Aniston kutyás filmben OHNOES!) mind mind a süllyesztőbe került. Úgy volt, hogy hagyjuk a picsába az egészet, én talán lenyomok még egy karikát az RE5-ben (chapter 5-3 bossfight), de akkor azt mondtam: nem lehet, hogy három szar után jön egy negyedik szar is, Hollywood istenei ránk mosolyognak!

Üres fejjel, semmit nem várva, a filmről semmit nem tudva kezdtünk bele a Doubtba. Döbbenetes pozitív csalódás lett, olyannyira, hogy nekem végig kellett néznem hajnalba nyúlva a filmet. A film során többször is meg kellett állnom, kimenni az erkélyre, Hollywood irányába fordulnom és ÚGY ÁLDANI a film készítő isteneit, hogy ezt tudták az asztalra helyezni, ami — és ezt most nagyon komolyan gondolom — minden képkockájában, minden megírt dialógusában, minden elkefélt-elbaszott-elfuserált módjában egy zseniális, hihetetlen, lebilincselő, szívbemarkoló alkotás.

John Patrick Shanley író/rendező/színházi ember gyakorlatilag első filmjéről van szó. Több sztorit is írt már, ezt konkrétan 2004-ben, színházi darabként futott, aztán valahogy meglett hozzá a finanszírozó a Miramax személyében, 30 millió dollárral később pedig film lett belőle. És micsoda film!

Shanley gyerekkori élményéből fakadóan 1964-ben játszódik, egy bronxi egyházi iskolában. A főszereplő pap Philip Seymour Hoffman, a főszereplő apáca Meryl Streep. Seymour akkorát világít, hogy még mindig kormos a képem! Alig tudtam lemosni, annyira megégetett. Egyszerűen hiteles, megnyerő pap, olyannyira, hogy az ember elfelejti, amit lát az valójában filmes szet, kamerák, sminkesek és hangosítók.

A néhány kosztümös nyitóképet leszámítva leginkább dialógusokból építkező filmről van szó néhány érdekes kamerával. Például van egy ferde is benne, nem is értem, mégis működik. Beszarok.

A film döbbenetesen pontosan tudja elmesélni nekünk kimondatlanul is a többértelmű igazságokat: általa megérthetünk kétségeket, kételyeket, bizonytalanságot. Valójában végig ezzel játszik, semmit nem tudni, nincsenek tények, tényszerű dolgok, érzetek és befolyásolt gondolatok, elfogultság. Ha jobban megnézzük, Shanley igen professzionális módon építi fel a kis történetét, amiben végtelenül sok apró és cizellált mozzanat van.

Szeretném még kiemelni a rendezést, amely kellően nagyvonalú ahhoz, hogy a lényegtelennek tűnő dolgok szerepeltetésével méginkább tágítsa a cselekményt, szellős lesz tőle, nem terhes, vagy nehéz. Roppantul tetszett például a tea jelenet, ahol az idegeskedést megkapjuk csakúgy, mint otthon.

A film maga lassú darab, nem történik benne semmi, nem lőnek, nincs vér, nincsenek csúnya szavak. Nem közönségfilm, bár most már keres rajta a készítő és forgalmazó.

Meleg szívvel és szeretettel ajánlom minden filmbarátnak.

Példás.

Helyreigazítás: a film New York-i.