Plastik média

Tolom a kontentot.

IAMX - Spit It Out (Designer Drugs Remix) MP3 [ 4:52 ] Play Now | Play in Popup | Download (3816)

Azt hiszem eljött életemben az a szakasz, amikor át kell vennem a botot az elődeimtől. Nem a szó szoros értelmében véve persze (és most nem is a botra, vagy a kiscsaládomra gondolok), hanem arra a jelenségre, amikor 40 plusszos, vagy 50 plusszos korosztállyal van dolgom.

Egyre inkább az a benyomásom támad, hogy folyamatosan bizonygatni akarják nekem (persze nem direkt módon, hanem a sorok közt), hogy valójában én még nem értek a NAGYBETŰS élethez, ők jobban értenek hozzá.

Pedig nem. A szerződésben levő pontot, amit telefonon erőből megmagyaráznak, később belátom, hogy valójában úgy van, ahogy én értelmeztem — és nem szólok, csak némán visszajavítom, aztán úgy írjuk alá. Vagy amikor kimutatják, hogy az ő hibájukból nem ment el valami és — ez zseniális — igazából nekem kellett volna helyettük is gondolkodnom (persze én vagyok a hibásnak beszínezve — de ezért sem szólok). Vagy amikor kimutatják, hogy nem én küldtem el időben, amit el kellett volna és a levegőt átjárja a “gyermeki bénaság” szaga.

És a maguk módján érzékeltetik, hogy ők a fölnőttek.

Érdekes módon én nem kényelmetlenkedem. Nekem nem frusztráló ez az érzés, ami őket zavarja (gondolom én a feszengések alapján). Számtalanszor előfordult már velem, hogy egy idősebb fölnőtt, bár kiterjeszthető ez a pozícióját féltő káderre is, feszengeni kezd, amikor valami olyanról van szó, amiben ő elmaradott. Például a számítástechnikában, vagy a dokumentum szkennelésben. Vagy egyszerűen csak abban, hogy egy szerencsétlen hivatalnok, kibaszott közalkalmazott, aki kefét evett negyven poshadt éven át, aztán most megtalált engem bazmeg, a nagytökű bloggert. Ilyenkor általában kapkodni kezdenek és zihálnak is.

De én nem kapkodom, ilyenkor nem. Mondjuk kapkodni amúgy sem kell, a vesztesek kapkodnak.

1. Kedves fölnőttek, nincs előnyszabály az életben, mindenki az alapján ítélttetik meg, amit az asztalra helyez, és nem az életkora alapján. Capiche?

2. Kedves gyerekek (akik fölnőtteknek hiszik magukat), tiszteljük a fölnőtteket. Lássátok be, hol csuklanak össze azok a korábbi stabil cölöpök. Viszont ne akarjatok rajtuk ugrálni és nem létező dühötöket korbácsolni. Nekik már úgyis mindegy.

Függöny.

Az egyszarvú könnyeket (unicorn tears) az Urbandictionary az alábbiak szerint definiálja:

“Mágikus szer, ami az ég világon semmit nem csinál, viszont néhány olyan szerencsétlen vágyakozik utána, akik még arra sem jöttek rá, hogy a Húsvéti Nyúl nem létezik.”

Történt ugyanis, hogy a Microsoft újabb kétségbeejtő reklámmal próbálkozik az “I’m a Mac” / “I’m a PC” csatában. Megtekinthetjük a darabot itt:

<a onclick="javascript:pageTracker._trackPageview('/outgoing/video.msn.com/?mkt=en-US&#038;playlist=videoByUuids:uuids:0bb6a07c-c829-4562-8375-49e6693810c7&#038;showPlaylist=true&#038;from=shared');" href="http://video.msn.com/?mkt=en-US&#038;playlist=videoByUuids:uuids:0bb6a07c-c829-4562-8375-49e6693810c7&#038;showPlaylist=true&#038;from=shared" target="_new" title="Laptop Hunters $1000 – Lauren Gets an HP Pavilion">Video: Laptop Hunters $1000 – Lauren Gets an HP Pavilion</a>

Egy szerepét túljátszott nő vásárol 700 dolláros laptopot. Persze a Mac tábor (akinek kiszól a film) felhördül: amit vásárolt, olyan is. A reklám véleményünk szerint egyébként igen gyenge, üzenet átadására, konverzióra képtelen EMBED. De lépjünk tovább.

Itt van mindjárt Dan “Fake Steve” Lyons, aki a Newsweek hasábján ír erről a reklámról, sőt, köztudomású Macian lévén még el is mondja, hogy mostanában Windows 7-et használ (ami szuper! — így Lyons) és ez a reklám is frankó. Ő szólaltatja meg David Webstert, aki a Microsoft központi márkamenedzsere. Webster:

“A Mac tábor általános felhördülésében reménykedtünk, valóban. Az ötlet az volt, hogy az Apple ‘I’m a Mac’ kampányából Microsoft előnyt kovácsolunk. Mi azt mondjuk, hogy az igazi emberek PC-k, és az egészben az Apple egy gonosz lelkű valakivé válik, ahogy a vásárlói után megy. Teljesen nyilvánvaló, hogy kit inzultálnak. Nem mindenki akar olyan számítógépet ugyanis, amit egyszarvú könnyekkel mosdattak.“

Derék. Ballmer is a kampány részévé tehette a gondolatot, mert a McGraw-Hill Companies’ 2009 Media Summit konferencián úgy kommentálta az Apple-t, hogy az csak egy ugyanolyan számítógép, amin van alma logó és “500 dollárral többe kerül” (videó, 14:20-nál a pontos rész). Vagy úgy! I beg to differ, Mr. Ballmer!

John Gruber így kommentálja a dolgokat:

“Nyilvánvalónak tűnik, hogy a Microsoft álláspontja a Mac-ek megnövekedett eladásai mögött az, hogy nincs semmi rossz a Windows-szal, vagy jó a Mac-kel, hanem sokkal inkább a Mac táborral van valami baj. Ez egyébként hasonlít a ’70-es, ’80-as évek beli amerikai autógyárak hozzáállására, miután sokkal többen váltottak az import japán kocsikra.”

A Microsoftos Webster mindenesetre fején találta a szöget, mert a “unicorn tears” azóta végigsöpört a blogoszférán. Az Iconfactory-s srácokat is megérintette a dolog annyira, hogy még egy ikont is fabrikáltak belőle (egészen pontosan Lanham!).

Letölthető innen, van Windows változat is, hehe.

Adott egy szó, “megbeszélve”, mit éppen leírtál a számítógépen. Ezt a szót át akarod javítani arra, hogy “áthelyezve”. Mind a kettő szó azzal a szótaggal végződik, hogy “ve”.

Kínzó kérdés: hogyan szerkesztesz? Ilyenkor kitörlöd a teljes szót és két byte redundáns gépelést okozol a világnak, vagy meghagyod a “ve” tagot?

Mind a két változat mellett lehet pro és kontra érvelni. Elvégre a meghagyással virtuálisan otthagytunk a másik szóból egy csökevényt, ami az ő eredeti része lett volna!

Én korábban, being the freak that I am, mindig töröltem és újraírtam akkor is, ha egyezett. Sőt, az írásjeleket is töröltem, ha éppen úgy éreztem, az másik gondolathoz tartozik.

Ma viszont úgy szerkesztek, ahogy kényelmesebb: ha éppen úgy jön ki, törlök, ha nem, akkor meghagyom. A kérdés továbbra is ott lappang.

I. Posta

Két küldeménnyel besétálok a postára. Az egyik sorban 3 személy áll, a másikban 4. Beállok az előbbihez. Lassabban pörög a szerencsétlenek miatt. A 4-es sor viszont 12 másodperccel hamarabb végez, átugrok oda. Hozzáteszem: van egy dilemma ilyenkor az emberben, hogy átugorjék-e. Az átugrással ugyanis kockáztatja, hogy az a sor fog beszakadni, illetve azt, hogy esetleg annál az ablaknál nem vesznek át ajánlott küldeményt. Szerencsém volt, mert vettek. A középkorú postás nővel való beszélgetésem megőrzöm az utókor számára:

én: – Két ajánlott küldeményt adnék fel, mindent kitöltöttem, nézze!
ő: (…)
én: – A nagyobbat törékenyként szeretném feladni.
ő: (rámnéz értetlenül) – Levelet nem lehet törékenyként feladni, csak csomagot.
én: – Jó! Akkor menjen csomagként!
ő: (sziszegve) – Itt nem lehet csomagot feladni.
én: – Hol lehet?
ő: – A másik pultnál a bejárat mellett.

Komolyan mondom, határozottan állítom, hogy azt gondolta, én 14 éves korom óta azon a kurva postán dolgozom és tudom, hogyan működnek a dolgok. Egyébként ezt én akkor vágtam és majdnem udvariasan meg is mondtam neki az asszertív lista alapján, hogy “nézze, ne haragudjon már rám, de én honnan a nyáritáborban-vérvörösre-vert faszból tudjam ezeket a dolgokat?” — viszont úgy döntöttem, hogy most nem leszek asszertív.

Átballagtam a másik ablakhoz, senki. Dörömböltem, senki. Visszamentem, mondtam neki, hogy ugyan, szóljon már a kollégájának. Visszamentem, vártam egy kicsit, aztán bejött a #yesman érzés és vidáman kimentem a csomaggal a hónom alatt a postáról, elballagtam a közeli menzára, megebédeltem, aztán visszamentem. Csodák csodájára ott volt a nő, nem volt sor és feladtam a küldeményt.

II. Hideg hívás

Felhívott egy faszi ismeretlen számról. Felvettem. Fiatalos hangja volt meglepően sok háttérzajjal keverve. Elmondta, hogy a nememlékszem cégtől telefonál és a cégvezetőt keresi. Mondtam neki, hogy ez a szám sajnos nem a cég vezetőjé, de át tudok neki adni üzenetet. Erre ő elmondta, hogy ő vele szeretne beszélni. Oké. Innentől a beszélgetés kb így zajlott:

én: – Milyen ügyben?
ő: – Üzleti ügyben.
(…)
én: – Milyen természetű üzleti ügyben?
ő: – Azt csak neki mondhatom meg.
én: – Mégis, miről van szó?
ő: – Egy bemutatkozó anyagot szeretnék neki átküldeni.
én: – Rendben. Esetleg emailen is át tudná küldeni?
ő: – Igen, de előtte felhívnám telefonon.
én: – Attól tartok, hogy nem adhatom meg a telefonszámát, de emailben átküldhetné az anyagot.
ő: – Így van, de előtte beszélnék vele.
én: – Azt hiszem, ez az ügylet akkor nem fog tudni létrejönni.
ő: – Akkor… viszonthallás!

Szerencsétlen.

Vannak akik azt gondolják, hogy érdekesek az üzleti ajánlataik. Hát elmondom, hogy nagyon ritka az, amikor a napi szemétben (ide értem a hideg hívásokat, válság-konferencia meghívásokat és egyéb bullshitet is) bármi, az én üzletem számára hasznos dolgot látok. Én bontom a céges email gyűjtőt is, tudom, mit beszélek. Irgalmatlan, orbitális SZENNY, ami folyik.

Kedvem lenne azt gondolni, hogy az emberek miért nem mennek át a reálgazdaságba reál értéket teremteni az ilyen direkt-eladásos módszerek és csökevényes közhivatalok helyett (és akkor még nem is beszéltem arról a CBA-s hölgyről, aki undorral, komolyan, undorral adja nekem a blokkot).

Remélem igaz, amit Nostradamus fingott annak idején és 2012-ben tényleg összeomlik a világ gazdasági rendszere, hogy aztán elkezdhessük telejesen a kályhától. És indulhat előről az eredeti tőkefelhalmozás.

Függöny.

Egy korábbi terjengős posztomban már foglalkoztam a témával, hogyan lehet és kell különböző jelszavakat elég egyszerűen gyártanunk Mac-en. (Röviden: célszerű minden site-on külön generált jelszavakkal dolgozni és azokat copy-pastelni.)

A gond ezzel az elképzeléssel már csak annyi, hogy hol tároljuk a jelszavainkat. Én például egy clear text szövegfileba teszem le. Biztonságos ez? Nem. Egyáltalán nem. Ha illetéktelenek kezébe jut a vinyőm, akkor elég egy spotlight search a “password” kifejezésre és máris első (!) találatként jön föl minden.

Megoldás: egy 128 bites kódolású AES diszk imázsban kell tárolni a szenzitív szövegfileokat és Excel dokumentumokat.

Lássunk is hozzá! Gyári szoftverrel szerelt Mac Leó elegendő lesz a továbbiakhoz, hiszen harcolnunk kell a shareware junkiezmus intézménye ellen — ahol lehet.

Első körben nyissuk meg a Disk Utility programot, majd ebben a File menü New – Blank Disk Image pontját. A felugró ablakban a lényeg a 128 bites titkosítás, a nevet tetszés szerint állítsuk be:

Jelszót is be kell írnunk, amit ha elfelejtünk, akkor annyi is volt az egész, nem tudunk a későbbiekben hozzáférni az itt tárolt fileokhoz. Bekapcsolhatjuk nyugodtan, hogy a keychain jegyezze meg. Kitétel: csak abban az esetben, ha bootoláskor kérünk jelszót a géphez, illetve sleep után is be van kapcsolva ugyanez.

Fontos: a user keychainjének a jelszava alapértelmezetten megegyezik a felhasználó bejelentkezési jelszavával, és a bejelentkezéssel egyben unlockolja. Ha a jelszavunkat nem tudják kitalálni, és nincs automata login, akkor a keychain tartalma biztonságos marad. Ha egy OS X lemezről bebootolna valaki és tetszőlegesre változtatná bármelyik user jelszavát, attól a keychain a régi jelszóval marad továbbra is kódolva.

Miután megvagyunk mindennel, az asztalon (vagy ahova mentettünk) megjelenik a DMG. Ezt dupla kattintással tudjuk megnyitni, bele fileokat dobni és vinni stb. Ha leakasztjuk az imázst, csak jelszóval tudjuk újra felmountolni a tartalmát. Abban az esetben, ha keychainezzük a jelszót hozzá, duplaklikkre mountolja az egészet, elég kényelmes. Sőt, ha shortcutokat helyezünk fontos fileokra, akkor keychainezett jelszó esetén szó nélkül felmountolja előtte az imázst és nyitja a file-t.

Szebb, jobb, biztonságosabb világ.

(NB, egyéb megoldás lehet filevaultozni a diszket, de ez szerintem performancia veszteséget jelent, illetve ha szükséges, akkor könnyedén nem férünk hozzá a saját tartalmainkhoz kívülről. Nem kedvelem ezt a megoldást, de Orosz például PowerPC-n is ezzel dolgozik.)

Heti hirdetőnk, a Sugár Mozi elrejtett a Fotexnet Áruházban az animációs film szereplőit megjelenítő és játékra hívó hirdetéseket. (Nem láttam még.) Vannak rajta utasítások, mit-hova, és onnan nyerni lehet két ingyen belépőt a Dreamworks filmre.

Van az interneten egy vélekedés, miszerint csak a Pixar képes 3D rajzfilmeket készíteni, de nekem a Kung-Fu Panda is bejött. Mondjuk az is igaz, hogy beszélő állatok rendszerint a DW — ki tudja, ki érti.

A Plastik médiát és a kreatív mezőt ezen a héten a Sugár mozi támogatta inszentívákkal, köszönjük.

Tegnap megnéztem egyedül, az esti nappali magányában (a macskát nem számolom most, ő fogalom nélkül van).

Nekem ez a Matthew McConaughey eleve egy ellenszenves kis szériaszínész pöcs volt mindig is, viszont ezzel a Surfer Dude filmmel kifejezetten működőképes darabot tett le. Jó, persze, tele van kétségbeejtő hibákkal a film, de ettől eltekintve működik.

Eleve nem az a fingós amerikai humorú film, hanem annak az élményanyagnak a kiterjesztése, amit a Slightly Stoopid és a Point Break (1991) közelebb hozott nekünk is a szörf kultúra részeként. Aki benne van, annak biztos sebész, de nekem, déli kis buzzancsnak működőképes a dolog.

Túl kell tudni lépni azon, hogy McConaughey-t látjuk a kigyúrt felsőtestével. Persze ennek az átlépése nem kényelmetlen, vagy kellemetlen dolog, hanem nagyon is természetes aktussá válik a mozinéző számára.

A Surfer Dude hasonlít (nekem legalábbis) a Jeff Bridges féle Dude-re, bár lehet, hogy távoli a párhuzam. Egyszóval ő sem akar mást, csak hullámokat (szörfterminológiában a különféle jól lovagolható helyeket break-nek hívják), illetve menni megrakni őket, ha nincsenek hullámok, akkor semmi nincs.

Sör, ganja, homok, hullámok, nők, szőkített hosszú haj — ez a szörfös életforma és akinek megvan, annak nem is kell más. Erről szól a film. (Én sajnos túllépek az összes többi baromságán.)

Most pedig hallgassuk meg a film fő dalát, klassz:

Nekem jó volt. Szentimentális ötös, bárki bármit mond.

Lindának azt mondom, hogy meglepetés lesz. Készülődünk otthon, ő titkon azt reméli, hogy egy “posh” helyre megyünk, én meg nem akarom a kedvét elrontani az igazsággal: egy semmi extra kínai étterem az áldozat. Csütörtök este van, és, ahogy a Tankcsapda is megmondta, tele vagyunk hétközna picsa lódásokkal. Szükségünk van egy kis lazításra, lazulásra a munkahét vége felé, beszívni a jót és kifújni a rosszat.

Kilenckerben az Üllői – Mester – Haller háromszögben autózunk csendesen. Nem a fő utcáról mentünk, mert a Telepy az Üllői felé egyirányú, így az a nagy ötletem, hogy átvágunk a RÉSZEN és hátulról érkezünk. Szerencsére találunk parkolóhelyet, az utcában pedig világít a tábla, Wang Mester konyhája.

Nagyon eltalált névadás. Nem Golden Dragon, meg a többi közhelyek, hanem tényleg hangulatot kölcsönöz. Benn kizárólag kínai nagycsaládok (a férfiak pálcikával bontják a főtt pontyot), illetve egy magyar pár. Ezt jó jelnek értékelem.

A munkám alig enged. Amikor a rendelés vesszük fel, még telefonokat bonyolítok, de megkérek minden komoly üzletembert: most már hagyjanak békén, inkább felkelek holnap háromnegyed hétkor. Ez megteszi rövidtávú hatását, de tudom, hogy nekem is meg kell állnom a helyem a világbajnokságon, melynek folyamatos lényegi eleme a “kinek nagyobb a pöcse” játék.

Találomra választunk ételeket, bár megkérdezzük az izmos, fiatal, akcentussal beszélő kiskínait is, hogy mit ajánl. Ebben a részben nincs túl nagy gyakorlata, bár nem rossz, amit csinál; őszinte és kedves. Megkérdi, hogy szeretjük-e a belsőségeket, mert ha igen, akkor ökörszívet ajánl. Beugrik Bede Márton online beszélgetése ezen a ponton, ő is ezt javasolta. Nem merem. Valahogy egy ökör olyan jámbor jószágnak tűnik, nem akarom elvállalni a szívét a szerencsétlenjének. Ma legalábbis nem érzem készen rá magam. Inkább zöldség-jellegű dolgokat, és egy kis birkahúst választunk.

Illatos jázminteát kapunk, ronda, Tesco-s jellegű kancsóban. Ez sem szegi kedvünk, mert örülünk annak, hogy együtt lehetünk. Megfogjuk egymás kezét és beszélgetünk. Annak idején, amikor egyetemi előkészítőre jártam, a tanárom mondta mindig, hogy meló után, hetente egyszer elemennek az asszonnyal a kedvenc kínai éttermükbe, ő mindig lávakövön sült húst eszik és beszélgetnek az eseményeikről. Most mi is ezt tesszük és boldognak érzem magam.

Időközben megérkezik még egy pár magyar, mi alkotunk egy kis szigetet a bejárattól nem messze. Ők ketten rövid beszédbe elegyednek, mert nem tudnak választani. Nevetnek ők is, aznap este mindenki boldog és senki sem boldogtalan.

sajnos csak egy nyomi szifony képre futotta

Az előételektől már jóllakunk. Sajnos a hús meglehetősen száraz a finom szósz alatt, de megszokjuk a tál végére, a zöldségek viszont nagyon finomak és egészséget árasztőan zsengék.

Teljesen rossz választásnak tartjuk azt, hogy még jönnek ételek, később belátjuk, hogy elég lett volna egy főétel és mellé köret, hiszen az bőségesen elég egy magukat sportosnak nevező huszas, harmincas pár számára, akik boldogok a Wang Mester konyhájában.

A sült birkám érdekes fűszerezésű, kicsit izzadt emberi szagra asszociálok tőle, ez nem esik jól, de azért izgalmas és ropogós. A zöldséges rizs az zöldséges rizs mindenütt, a rákokkal elkészített étel viszont nagyon zamatos. Jóízűen falatozunk és a második kancsó jázmin teának is nekikezdünk közben. Tegnap bor, ma tea.

A Wang Mester konyhája egy remek étterem, ha értjük mit várunk tőle. Kínai (csípős szecsuáni) ételeket ehetünk hétköznapi környezetben, tényleg olyan, mintha Kínában lennénk egy pillanatra. Érdemes kipróbálni az extra dolgokat, a hétköznapi kínai kaják, noha jobban elkészítettek, mint a kínai büfékben kapottak, nem hoznak semmi döbbenetes élményt.

Érdemes többször visszamenni és végigpróbálni az étlapot (sertésfül szeletek és társaik), az már most látható.

Egyébként Bede mondta meg a Wang Mesterrel kapcsolatban a legnagyobb frankót: nagyobb társasággal menni, extrém módon kajálni és arcátlanul berúgni. #yesman

Ötös, annak ellenére, hogy mellényúltam itt-ott.

Wang Mester konyhája
Telepy u. 24.
(1) 455-7021
http://www.lanzhou.hu/ — ezt érdemes megkattintani most
árak: egy főétel 1700 forint, ehhez nincs köret, előételek 800 környékén, mi ketten jattal 10 rugót hagytunk ott, a blokk kínai írásjegyes, kurva jó:

Este van? Depis vagy? Ki-ki nyugalomba?

André Herman Düne - Smalltown Boy (Bronski Beat cover - MP3) [ 2:48 ] Play Now | Play in Popup | Download (3857)

Auteur theory holds that a director’s films reflect that director’s personal creative vision, as if he were the primary “Auteur” (the French word for “author”). — Wikipedia

Az SxSW’09-en volt egy nyilvános beszélgetése John Grubernek és Merlin Mann-nek, valami 64 perc hosszú anyag, végighallgattam, végülis nem rossz (transcript). Aki nem ismerné őket, nagy punditok, mindketten remek pénzt csinálnak a blogból. (Gruber egyetlen hét feed-hirdetést 2500 dollárért ad el — ez fél millió forint hetente és e mellett még Deck-et is futtat, a blogjából él.)

Amiről beszélnek és egyik kiemelt témájuk is, hogy személyes blogon az alábbiakkal nem lehet és nem is kell pénzt csinálni:

forrás: Mann egy korábbi slide-ja

Tökéletesen üti fején a szöget. SEO, Traffic, Ads, Design, Fame mind-mind nem lehet érdekes és központi motiváció (eleinte). Lépjünk tovább az értelmezésben.

Én magam is egyre inkább homlokom ráncolom, amikor az a kérdés merül fel, hogy ezzel a bloggal hogyan tovább. Elmondom az egyetlen működőképes receptet, amiben hiszek, és ami alapján működöm a jövőben is: szarni rá.

A személyes blog attól személyes blog (akárki akármit hisz: ez az), hogy az ember azt csinálja, amit szeret csinálni. Ha ez a dolog pénzügyileg is működik, frankó, ha pénzügyileg nem működik, akkor meg kit érdekel, az ember szereti csinálni és kész.

Én 2001-ben azért kezdtem el a “blogot”, mert ez egy természetes állomása volt annak az önkifejező folyamatnak, amit óvodás koromban kezdtem el, amikor lovat akartam rajzolni és nem sikerült. Később Commodore 64-en print shoppal nyomtattam, 1991-ben assembly-ben kódoltam az IBM PC XT-t (hello Peter Norton!), utána beszippantott a korabeli divat és a Lagúna nevű “diszkújságot” próbáltuk összehozni (én programoztam szintén az MCGA-t, hihetetlen!), aztán Quake, iNteRNeTTo, Index, blog.

Visztenvelt Károly is megmondta nekem, hogy a teniszben a legfontosabb, hogy az ember élvezze a játékot, a labdamenetet, utána a nyerés ennek következménye lesz. Aki SEÓ-zni akarja a blogját, meg adja a kattintékony címeket a posztjainak, az nem feltétlen élvezetből csinálja, amit csinál, hanem azért, mert ott van mögötte a pénz és a PDF letöltés. Gruberék pontosan ugyanezt mondják.

Ha pénzről beszélünk, akkor az a dolog pénzről fog szólni előbb-utóbb, nem pedig blogról, a termékről, amit csinálunk. Gruber és Mann nagyon szerencsés még azzal is, hogy náluk ez fő állásról tud szólni megnyugtatóan.

Nekem viszont nincsenek illúzióim ezzel kapcsolatosan: először is magyar nyelven elég szűk közönséghez juthat el az ember. Másodszor Gruber (és kicsit Merlin Mann is) fókuszált témában írnak, Gruber ugye Apple auteurism, Mann pedig GTD specialista, bár nála elég elmosódott a terep. Ezzel szemben a Plastik média mindig arról szól, ami engem aktuálisan érdekel. iPhone, Mac, tenisz, videó, film, kaja, Heimann — ami éppen elém kerül. Ez mindig is így volt és mindig is így lesz.

Ebből kifolyólag úgy látom, hogy nálam EZ a blog a személyes kreatív mező marad, amit készítek és csinálok örömkönnyek közt, de soha sem több, vagy más. Nem fogok bizniszt húzni köré, kitalálni például a személyem köré épülő márkát, amit meg lehet majd vásárolni dobozban — ostobaság. Nem fogok ugyanakkor rá támaszkodni, mint kiemelt bevételi forrásra, hogy a lakásom törlesztő részleteit fizethessem. (Ha termel pénzt, remek — legalább tudok venni videojátékot, ha nem termel, akkor sem dőlök be.)

A Plastik média blog és hobbi. Jól tudom, hogy annak idején azért kezdtem el, mert szükségem volt egy olyan “térre”, ahova azt teszek ki, ami nekem tetszik és senki nem szól bele. A folyamatos “client work” alatt teljesen megcsömörlik az ember. Szükség van egy jó illatú mezőre, ahol bele tudunk heveredni a fűbe, ráharapni a szálra és elmerengni dolgokon.

Nekem ezt jelenti ez a blog, és most le kellett írnom, hogy saját magammal szemben is tudjam.

Függöny.

Ma nem lesz poszt. Dolgozzatok, rabszolgák.