UP (2009)

A Pixar minden évben új 3D animációs filmmel érkezik, idén az “UP” filmjük jött meg a mozikba október 15-én. Mi is elmentünk megnézni szombaton.

A bejáratnál osztották a 3D szemüveget, sokat fejlődött a tudomány, mert ez már nem színezett üveg, jól működik, nekem is szerencsém volt, mert a meglévő lencséim fölé is applikálni lehetett a keretet. Az első benyomás: “jéé, kiugrik a képernyőről a Disney logó!” — de ne rohanjunk előre, előbb a filmet értékelem, utána a 3D élményről.

Tehát előbb az új kori Pixar. (Én az új kort a “Finding Nemo”-tól tekintem.)

Incredibles, Cars, Ratatouille, WALL-E, UP, gyakorlatilag évente jön valami új filmjük. Jövőre érkezik a Toy Story 3 (az eredeti máig a legkedvencem, talán az egyik legjobb film, amit valaha csináltak a filmes szakmában, a kettes és gondolom a hármas már csak amolyan “trilógia” típusba illeszthetők, mint mondjuk az Indiana Jones), aztán 2011-ben a Cars 2 (valamiért nem érdekel) és még ugyanebben az évben karácsonykor végre valami új, a “The Bear and the Bow” mesefilm, illetve még egy évvel később a “newt”.

Talán már korábban is írtam, most is jelzem, hogy mindegyik jó mesefilm, remek iparosmunka, de nem volt különösebben kiemelkedő és mém-termelő, mint mondjuk a Toy Story, vagy a Finding Nemo.

Azt hiszem az UP is jó eséllyel pályázik erre a címre, többet jelentett, persze nem volt ez sem minden, talán itt is a főszörny harc volt kicsit kaptafa jellegű. Technikailag mindegyik Pixar film tökéletes, amiben meg lehet őket különböztetni, az a történetmesélés és gondolatok átadása. Az UP esetében az első része volt ilyen, aztán maga a sztori, amibe fejlődött, illetve a vége kanyarítása elég amerikai típusú volt a szó rossz értelmében, de ez inkább csak egy kis szájíz, mint érdemi nemtetszés.

Ettől függetlenül szeretettel gondolok rá, különösen az eleje miatt, nagyon elragadó volt. A katarzis / bossfight már inkább szokványos. Másrészt jó poénok, jó tempó, kellemes végig. A twitteren írt pontszámommal ellentétben erős négyest adok úgy, hogy aludtam rá egyet.

A Pixar dobogósaim jelenleg:

1. Toy Story
2. Finding Nemo
3. UP

A 3D szemüveg élményt nem értem. Szerintem egy hülyeség, marketing faszság. Az elején 5 percig érdekes, aztán vagy az ember szeme szokik hozzá, vagy az van, hogy kevesebbet renderelnek így, de fel se tűnik a térbeli érzet. A repülős jelenetnél volt még 3D érzésem, meg itt-ott, de alapvetően semmi, ugyanolyan volt, mint bármilyen film szemüveg nélkül.

A másik gondom a 3D-vel az, hogy nem tűnik valódi 3D-nek, hanem inkább egy olyan érzésnek, ahol papírból kivágott sík lapok vannak a térben előrébb és hátrébb. Például a Disney logó előrébb van a kastélynál. De sem a logó, sem a kastély nem érződik 3D testnek. Egy egyszerű játék, ahol a távolság érzékeléssel dolgoznak. Szerintem ez így sovány.

10 évvel ezelőtt is láttam 3D mozit, most is láttam, újra megállapítom azt, amit már akkor megállapítottam: ez egy faszság, nem ad hozzá semmit, csak némi felárat a jegyhez. (Azért a Beowulfot még meg akarom nézni 3D-ben!)

Google Wave

Megnéztem egy pár írást a Google \/\/ave-ről és alapvetően az alábbi dolgot látom:

1. nagyon jó volt a marketing, ami a Google hátán elindult, mindenki ezt várta már
2. ehhez képest a szoftver maga fintorgást váltott ki az emberekben

A véleményem az, hogy a \/\/ave egy jól megcsinált, jól használható, szép felületű, erős cucc, meg lehet találni a maga hasznát.

Ettől függetlenül a hibát inkább abban látom, hogy elterjedt a szolgáltatásról, hogy ez itt a következő NAGY DOLOG, és innentől minden ott fog zajlani, az email-t újra megcsinálta a Google bla-bla. A \/\/ave hibája marketing természetű: egyszerűen akkora erő van már a Google márkában, hogy bármekkorát is finganak, passzátszél lesz belőle. Márpedig ebben az esetben mondtak azért hangzatos dolgokat.

Én azt gondolom, ha csendes launch lett volna a \/\/ave körül, mint ahogy általában szokták indítgatni ezeket a szolgáltatásaikat, akkor nem alakult volna ki sok emberben (így bennem is) az az érzés, hogy itt most megépült a jövő, viszont kipróbálva mégsem ezt érzem.

Azt érzem, hogy csináltak egy kollaborációs megoldást, amiben könnyű érdemi munkamegbeszéléseket tartani. Semmi másra nem jó, arra viszont tökéletes (lesz).

Lottó ötös

A NSz-ban olvasom:

Budaörsi rendőrök lehettek a több mint kétmilliárd forintos lottóötös nyertesei. Tíz rendőr játszott közösen, fejenként mintegy kétszázmilliót nyerhettek. Immár gazdagon minden bizonnyal elhagyják a testületet, ezt azonban hivatalosan még nem jelezték. Utoljára hét éve vállalta szerencséjét a lottónyertese, akkor paksi kosárlabdázók ütötték meg a főnyereményt a hatos lottón.

Két milliárd forint feletti összeg volt a nyereményük, egy szelvény nyert egyébként. Eljátszadoztam a gondolattal, mit csináltam volna 200 millió forintból. (Minden ember életében van egy pont, amikor eljátszadozik egy ilyen gondolattal.)

Megmondom őszintén, 200 millió nem olyan sok pénz, persze el lehetne kefélni, de ekkora összegből még egyáltalán nincsenek megoldva a mindennapi gondjaink. Mi fér bele? Egy jó kocsi? Egy jó ház? Nagyjából itt vége is a dalnak.

Szerintem ezt az összeget meg kell felezni, az egyik felét lekötni, a másik feléből megoldani a hosszú távú lakhatást (de visszafogottan, semmi túlkapás), esetleg egy céget alapítani, és abba fektetni a fennmaradó összeget. 10-20-30 millió nem egy nagy induló tőke egyébként, talán abban segít, hogy nem kell külső finanszírozó intézetet bevonni. Az én változatom tehát ez: 100m bankba, 60m lakásra (felépítmény + berendezés!), 30m cégbe (üzleti tervet kell csinálni, break-even legyen b+), 5m egy, vagy több utazásra. 5 milliót meg elkefélünk, ahogy akarjuk.

2 milliárdos nyereménnyel már máshogy festene a dolog. Abba belefér ez-az. 🙂

Na jó, én a magam részéről visszalapátoltam magam a realitások talajára. De azért jó volt belegondolni.

(szponzor) UP című film a Sugár moziban

Köszönjük a jobb felső bannert heti hirdetőnknek a Fotexnet Áruháznak / Sugár mozinak. A regisztrációhoz kötött, október 7-25 között tartó nyereményjátékukban belépőjegyeket lehet nyerni az “UP” című új Pixar film vetítésére a Sugár Moziba. A játékban csomagokat kell “lelőni” a Fotexnet áruházban, a lelőtt pontszámok alapján vesz részt valaki a sorsolásban, egy nyertes két jegyet kap. Itt indítható.

A Plastik médiát ezen a héten a Sugár Mozi támogatta. Köszönjük.

Infó Rádióban hallottam

Elég ígéretesnek indult a felütés:

“Elege van a kezelhetetlen email rendszerekből? A lefagyó szervertől, SPAM és vírus áradattól? Vagy attól, ha új kollégát kell felvennie a rendszerbe? Mit tehetünk ellene? XY-t, a T-Systems Virtualoso szolgáltatásáért felelős márkamenedzsert kérdeztük.”

Magamban azt mondtam egyből: GOOGLE APPS FOR YOUR DOMAIN, KÖCSÖGÖK, nem kell itt semmit megfejteni.

Nagy meglepetésre nem ez történt (ekkor még azt hittem, hogy INFO-rmatív műsort hallok), a menedzser rezzenéstelen hangon olvasott be valami szöveget, amiben, megfigyeltem, semmi szó nem esett sem a SPAM és vírus áradatról, sem pedig a könnyű menedzselhetőségről (tehát azokról, amikről maga a felütés szólt). A faszi arról beszélt, nem viccelek, hogy a Virtualoso kínálta email rendszerben (ami, mint kiderült, Microsoft Exchange alapú hosted szolgáltatása a T-nek) mennyire egyszerű új naptárbejegyzéseket felvinni és egymás között szinkronban tartani.

Annak ellenére, hogy a mai magyar PR-gépezetbe láttunk egy kis pillantást, kissé megrökönyödtem. Mondjuk azért, mert hülyének nézik az embert. A mai magyar KKV-k jelentős része ugyanis SZOPATJA MAGÁT az email megoldással. Ezt konkrétan tudom, mert nálunk az én segítségemmel vezettük be a Google Apps-t rengeteg szívás után (és a mai napig mondom, hogy ez a cégben pillanatnyilag működő legstabilabb üzleti folyamat), de számos ismerősöm van, akinél rálátok a problémára. (Az Index, mint vállalat, egyébként Exchange-ről váltott Google-re, FYI.)

Legyünk realisták: ma Magyarországon a legtöbb üzleti vállalkozásnál nincs megfelelő email infrastruktúra, és nem gondolom, hogy mindenkinek megoldás lehet az Exchange / Virtualoso. Sokan fizetnek elő valami “postafiókra” az email szolgáltatójuknál, és szívnak is eleget. Nem egy céggel állok kapcsolatban, ahol havonta van valami olyan telefon, hogy “most ne küldjél emailt, mert nem megy a szerverünk”, vagy “ha tegnap délután 2 után küldted a mailt, azt nem kaptuk meg”. Haha. Sajnos, haha.

Az üzenetem ebből következően a világnak az alábbi: emberek, az email kérdést megoldotta Sergey Brin és Larry Page. Ne baszakodjatok tovább vele, vezessétek be magatoknak (sőt, ha csórók vagytok, nem is kell fizetni érte!), és nézzetek új kihívások után! Ne gyártsatok magatoknak nem létező problémákat! A szófa kérdés: megoldva. Egy olyan robusztus rendszert alkottak és üzemeltetnek, amivel semmi, ismétlem, semmi nem veszi fel a versenyt. Aki emailt készít, velük versenyzik. Márpedig a Google-nél, ahol a Mérnök a Király, az email az egyik legjobb dolog.

Az Exchange is jó valamire (olyan, mint a széles körben elterjedt Office), de a Google Apps a legjobb. Virtualoso ártáblázatát is érdemes megnézni:


Outlook-licenc inda house! Gmail ingyenes fiók: 7 giga!

Elvakult, elfogult vagyok, igen. Vállalom. Végigszoptam én ezt az egészet onnantól kezdve, hogy megnéztem az Exchange licencelési opcióit (anno a vírus és SPAM szűrést külön pénzen kellett vásárolni) addig, hogy mindenféle módszerrel próbáltunk üzemeltetni saját módon, magyar cégnél, mindenhogyan. Semmi sem működött. Csak ez:

me.com

Azt hiszem az Apple me.com szolgáltatása kicsit olyan, mint az egere: időnként nagy csinnadrattával kihozzák az újat, az ember nem győzi termelni az oxitocint, aztán a konszolidálódás után rá kell jönnie, hogy valamire biztos jó, csak arra nem, amire használni szeretné.

Nekem, felelős bloggernek, az Apple érzület és oxitocin termelés egyik hazai vezetőjének szükségem van arra, hogy “szakmai” indoklással mindig előfizessek minden hülyeségre, aminek kicsit is értelmét látom a ködben. Valahogy így jutottam el a me.com előfizetésig nyáron, ám a kezdeti lelkesedésem hamar elszállt. Megpróbálom most bemutatni, miért.


Gyönyörű felület!


Ha valamit, akkor az interface elemeket sikerült eltalálniuk. Várom a marble-t.

Az induló ötletem az volt, hogy az iDisk-et használom majd mindenféle dokumentum megosztásra és sharingre, meg online tárhelynek. Elvégre a dolog premisszája jelentős: ikon megjelenik az asztalon, bármit beledobálunk, ő automatikusan szinkronizál a ködbe, ezt pedig bárhonnan elérjük, akár böngészőn keresztül is. File megosztásra is kiváló: gyakran kell embereknek adni valami nagyobbat, ilyenkor elég feltölteni, kapnak linket, egyből letöltik.

iPhotóból egy klikkes galéria megosztás (ideértve a fényképezőgép készítette videó is, hír volt valamikor, hogy azt is kezeli), így elegendő rámutatni az új “event”-re, a program elvégzi a többit, nekem csak a linket kell megosztanom a megfelelő személyekkel.

Mailről tudtam, hogy szemét, mert saját fejlesztésű, saját SPAM filteres, ez nem lehetett érdekes, de ott volt még az is, hogy a telefonnal remekül együttműködve push nyomja a kontaktokat és a határidő napló bejegyzéseit. E mellett van még “Find my iPhone”, ha esetleg ellopnák, tudom terrorizálni a tolvajokat üzenetküldéssel és pozíció beméréssel, illetve a “Back to my Mac” szolgáltatás, amivel az otthon hagyott gépet tudjuk képernyő osztással vezérelni, illetve Finderből kitallózni (!).

Ennyi bevezető után lássuk a pontokba szedett tapasztalatokat!

– A mailt sikeresen nem használom, Gmail for LIFE. Egyedül azt nem értem, hogy az Apple miért kínlódik vele.

– A push naptár és kontakt működik, ahogy reklámozták, tényleg nagyszerű, hogy néhány másodpercen belül megjelenik minden, viszont a múltkor valamit állítgattam a system preferencesben (azt hiszem az ikont akartam eltüntetni a fejlécből), erre jött valami fura üzenet, aminek eredményeként néhány kontakt és naptárbejegyzés megduplázódott. A másik odabaszó: iPhone-on a push jelentősen szívja az elemet. Jelentősen. Aki ezt benyomva hagyja, az készüljön fel a 3 – 3,5 órás használati időre. Lehet, hogy a 3.1-es szoftvernek is köze van hozzá.

– A “Back to my Mac” addig a pontig működött, míg meg nem jött a Snow Leopard. Utána képtelenség volt a melóhelyről látni az otthoni gépet. fds szerint a gyári router helyett át kellene állni az Airport Extreme-re, mert ezek egymás között mindig tudnak beszélni, de erre eddig nem került sor. Erről tehát le kellett mondanom.


Szerintetek be van kapcsolva az UPnP a routeren? Működött eddig? Hm?

– Apróság, de nem tud jelszót resetelni a family master account, így elfelejtés esetén (ideértve a password remindert is) nincs más megoldás, mint új felhasználót létrehozni.

– fds javaslatára megpróbáltam szeretni a YouTube-ot és oda feltölteni az iMovie-ban szerkesztett anyagaimat. Exportálás után upload közben elszállt a dolog. Kétszer is nekilendültem. Azóta diszkre írok és manuálisan töltök fel Vimeóra (szerintetek ki a vimeo.hu domain tulajdonosa?). Kényelmesebb lenne egy klikkel megoldani, de nem működik.

– iDisk megosztás. Amit könyv szerint tudnia kéne, azt nem tudja. Ez a Finderből szinkronizáló dolog nem működik. Mármint működik, de nem stabil, nem megbízható. Beledobálja az ember a cuccokat, akkor egyből megjelenik a mappában, de hogy mikor lesz online, azt nem tudni. Valahogy a diff-kezelés van ott náluk elkúrva. (Nem kicsit.) Kísérleteztem azzal is, hogy web formon keresztül töltök fel, de ott is tapasztaltam olyat, hogy nem működött a feltöltés. Keserű szájízzel hagytam ott. Azt ne várja tőlem senki, hogy két hetente újra nekilendülök, hátha.


Ezek az állományok már száz éve törölve lettek. Vajon hol a refresh gomb? És magától miért nem veszi észre?

– iPhoto sharing. Gyönyörű galériát készít, de van két jelentős gondom vele: az első, hogy itt sem lehet tudni, mikor ért fel és mennyi upload van még hátra. Az Apple addig jut el ebben a kérdésben, hogy megjelenik egy mini scrollbar, ami csak azt mutatja, hogy a preview képek mikor értek fel (komolyan). Utána a galéria mellett forog egy ikon, aztán gondolkodunk, hogy akkor most mi van. Egy komolyabb cuccot éjszakára kellett ott hagynom, hogy felérjen (videókkal). Azt várom, hogy legalább százalékban írja ki, mennyi van még a VALÓS feltöltésből, de nem lenne rossz, ha az átviteli sebességet valós időben és a feltöltött / total kilobyte-ot is láthatnám. Tényleg elképesztő.

– Egy ideig lelkesültem az iránt, hogy majd mobiltelefonnal készített képeket és rövid videókat is feltöltök egy publikus galériába. Időnként nem sikerült, aztán, úgy tűnik, megjavították, de addigra elment tőle a kedvem, és megjelent a Flickr kliens is iPhone-ra. (Mondanom sem kell, hogy a Flickr szolgáltatás megosztásra jobb, mint a me.com.)

– iPhoto sharing tovább. A dolgok itt nem állnak meg! Ha felszenvedtük a galériát, jön a következő fekete leves: az egy dolog, hogy a videók mögé QuickTime kell (PC userek jelentős hányadát elveszítettük egyből, de ezt megszoktam, hülye Steve), de az, hogy a feltöltött videók NEM JELENÍTHETŐK MEG, MI A FASZOM?! Ezt kipróbáltam többször is: felmegy a videó, lesyncel “korrekten”, aztán az a jelenség, hogy nem tölti le végig, ráadásul menet közben sem indítható el, a vége előtt megakad és onnantól nincs kép, csak hang. Az alapvető funkcionalitást sem kaptam meg, hihetetlen.


Remek dolog az admin felületen desktop módra átrendezni a dolgokat, de nem lehetne megoldani, hogy le is játssza a videót? PLEASE?

– De várjatok, van ez tovább is. Lehetőség van beállítani, hogy a felhasználók letölthessék natívban. Gondoltam, akkor legalább erre. Hát egy szart: az éjjeli szinkronizálás után a userek nem tudják letölteni. Várni kell, hogy összetömörítse a szerveren (jó, én elismerem, nagy galéria volt, de 2009-et írunk, vagy mi), aztán “unexpected error, download failed”. Kész, vége, csókol anyád, Lujza.

Hát így állunk.

Mondok viszont két alternatívát, amit használni kényszerülök és nem bánok: iDisk helyett ott a Dropbox (ráadásul van ingyenes változatban is), jéé, működik, tehát le lehet kódolni, az iPhoto megosztásra pedig Picasa Web Albums, jéé, van rendes uploadere, jéé, Flashbe konvertálja a videókat a levegőben, jéé!

El kell mondani a me.com pozitív oldaláról, hogy legalább aktívan fejlesztik, ők is tudják, hogy nem klappol vele ez-az, időnként megjelennek új feature-ök. Ilyen volt az iDisk böngésző kliensprogram iPhone-ra, vagy most a héten az, hogy a publikus mappánk is megkapta az “új” felületet és guestként engedélyezhetjük a módosításokat is, akár password ellenében. (Ez persze megint egy értelmetlenség, valójában az kéne, hogy a public space mögött tetszőleges mappát kreálva a guest abban és csak abban tudjon garázdálkodni. Mármint abban a mappában, aminek konkrétan tudja a nevét. De ezt a Dropbox sem tudja, FYI, ott meg a megosztás kicsit körülményes, inkább online tárhelynek lehet használni.)

Tudom, hogy a me.com ambíciózus projekt, csodálatos felülete van (tényleg, az Apple-nél ülnek a legjobb dizájnerek és CSS frontendesek, komolyan). Működik is erre-arra, de összességében egy olyan dolog, amit NAGY ÍV HELYETT EGYENES VONALON KERÜLNI KELL. Aki akarja, csináljon egy trial accountot, próbálja ki 30 napig ingyen.

Én a magam részéről azt hiszem, hogy írok egy hosszabb levelet majd az Apple-nek és visszakövetelem a pénzem. Tényleg dugják fel az összes seggükbe.

Függöny.

Made in Hungária (2009)

Linda hozta DVD-n, önmagában soha nem gondoltam volna erre a filmre, mint potenciális szombat esti bulira alapozós filmre, de azért betuszkoltuk a minibe, aztán press play on Remote Controller. A film ezzel a képpel kezdődik:

Régen gondoltam volna, hogy ilyet mondok az itthoni filmgyártásról, de most belefér: egy kifejezetten kellemes, kedves, nézhető, remek magyar film a “Made in Hungária”. A filmmel kapcsolatban rengeteg mindenről gondolom azt, hogy még magasabbra tudta volna emelni a produkciót, de egyáltalán nem sikerült rosszul, szerintem nem bánja meg, aki megnézi.

Gyorsan összefoglalom: Fenyő Miklós önéletrajzi IHLETÉSŰ filmjéről van szó. Nagyjából ugyanazt dolgozza fel, ami, gondolom, Fenyővel is történt a karrierje kezdetén, miután a szüleivel hazajöttek Amerikából, és itthon nekiállt megcsinálni a hungarian Rock and Roll-t. A történet és hangulat azonos, a film maga a csinibabás-típusú kimittudos sikerreceptre épül, helyenként megfigyelhetők benne mélyebbre hatoló gondolatok is (például, hogy aki Amerikából hazajön és előadja a rákkendrollt, meg hawaii mintás inget, az igazi pöcsfej — túldimenzionált karakterábrázolást azért ne várjunk!).

Kosztümös film, külön ki kell emelni a kellékesek és látványtervezők munkáját. Remek munkát hoztak össze, imádtam a komponált képeket és kelléktárgyakat. Talán ezt érzem a film nagyon nagy hozzáadott értékének, megkockáztatom, hogy olyan, mint a Mad Men.

A másik dolog, ami nagyon tetszett, hogy VÉGRE egy olyan magyar film, amiben nem szerepel Gesztesi Károly és/vagy Csányi Sándor. (Sajnos benne volt a másik hot-shot Fenyő Iván, de anti-hero szerepben.) A főszereplő Fenyő Mikit Szabó Kimmel Tamás alakítja, jó választás.

Picit hosszú, egy-két jelenet gyengécske, néhány poént jobban is lehetett volna ültetni, táncjeleneteket itt-ott megvágni (hosszú ez így, gyerekek), a magyar film jellegzetes hibáját, a túlartikulált, “túldialógusolt” szerkesztésmódot pedig természetessé tenni. A sztoriban én sokkal inkább dramatizáltam volna Fenyő Miklóst, de istenem, ők ilyen csinibabásra akarták venni a figurát.

Minden hibája ellenére örültem neki, hogy nem sikerült elbaszniuk, ahogy el szokták általában a magyar filmesek. Kellemes cukormázas, üres, de szerethető film lett belőle, amit nem bántam meg.

Erős, fejlődőképes négyes.

Itt a hétvége, nézzük a videojáték kínálatot!

Kettő nagyon fontos játék jelent meg: az első WiiWare-re ma hajnalban, a második iPhone-ra.

I. LostWinds: Winter of the Melodias

Igen! IGEN!! A LostWinds szuperaranyos (3D-ben felépített side-scroller, az WiiWare egyik induló játéka, egyike azon keveseknek, amit végigtoltam) folytatása 1000 pontért vásárolható az EU store-ból. Ma reggel, meló előtt megvettem, és mosogatás után (szia Linda, szerelmünk örök) mintegy negyed órát játszottam is vele. Akinek bejött az első rész, azonnal vásárolja meg az újat, aki nem ismeri a sorozatot, ismerkedjen meg vele.

A játék fejlesztőjéről kis kedvcsinálás: David Braben, a Frontier Developments tulajdonosa / ügyvezetője munkájáról van szó, mégpedig arról a Brabenről, aki annak idején 1984-ben a világnak adta az “Elite” űrhajós kereskedői játékot. (A másik programozó, Ian Bell, nem tagja a Frontier-nek.)

A LostWinds tehát európai játék, és mint olyan, IMÁDOM! Van bennem egyfajta elhúzás az európai / japán iskolák irányába, jól nyúlnak az anyaghoz, kellemesen formálják a pixelt. Szupercuki az egész és szuperaranyos. (Az első pályán, mármint az intro után — ami külön posztot is megérne — rögtön az első rész “meggyógyult” főszörnye segít minket fel a hegyre. Könnyeztem.)

II. Beneath a Steel Sky: Remastered

Az Amigás kalandjátékok utolsó hattyúdala volt annak idején, a PC VGA kalandjátékok talán egyik első komolyabb darabja 1994-ben. Igen szigorú képregényen alapuló grafika (Dave Gibbons, Watchmen!), klassz környezet és hangulat, szintén európai játék.

Érdekessége, hogy 2003-ban a Revolution ingyenessé tette ezt a ScummVM-en alapuló kalandjátékot, aki csak úgy nyersen szeretné DosBOX-ban, vagy Boxerben játszani, természetesen azt is megteheti. (lásd a poszt végét)

Miért éri meg a szifon portot választani? Egyrészt mindig a zsebünkben van, másrészt a Revolution belepakolt egy csomó extrát, ettől is remastered: újra felvették a zenét, a dialógusokat, tettek bele hint systemet (korkövetelmény, nekem kell!), és Dave Gibbons is visszatér néhány extra animáció formájában (képünkön). E mellett a játékot be lehet konfigurálni úgy is, hogy twittelje az előrehaladásunkat, szerintem ez remek ötlet. Aki még akarna nézni néhány Gibbons skiccet, nézzen el ide, mert raktak fel néhányat a Revolution-ös fiúk.

Vihető az App Store-ból, 5 dollár. (via @ChrissDR — thanks man)

Video games are my religion

update: GOG.com-ról ingyen letölthető a BaSS, hozzá a használati útmutató, és az eredetileg mellékelt intro képregény is (!) PDF-ben. Legmelegebben ajánlom mindenkinek a GOG.com használatát, szuper dolog.

update 20091011: jelentem mind a kettőt végigtoltam a hétvégén! Szuper játék volt mindkettő, a Lost Winds szuperaranyos, bár a vége kicsit el volt siettetve, megnyerés animációból is többet vártam volna. Olyan 5 óra alatt végig lehet csinálni egy darabban, ajánlom! A BaSS-ben pedig csak az intróban és a megnyerést követően van mozgó animáció. Valamiért azt hittem, hogy lesz a játék közben is. Ettől függetlenül remek anyag volt.

Dumaszínház

Tegnap elmentünk Lindával a Dumaszínház tévéfelvételére. Illetve pontosítani kell ezt a mondatot: a színházra voltunk kíváncsiak, de tévéfelvétel volt. Ezt onnan lehetett tudni, hogy viszonylag kis helyen sok technikus és lámpa zsúfolódott. Szeretném rögtön jelezni, hogy a magyar standup “scene”-t nem ismerem, Fábry Show-t sem nézek, az itt elhangzó mondatok a saját szubjektív véleményemet tükrözik.

Az első sorokban voltak még szabad helyek, viszont mi éhesek voltunk 19 órakor, így inkább a galérián foglaltunk helyet és rendeltünk. A kaja háromféle volt, viszont ízletesen készültek és a csapolt sör is jól esett. Megittam vagy hármat este (jó volt, fasza volt, minden este belém férne ennyi).

Szóval Litkai Gergely volt az MC, ő lépett a porondra 7 órakor. Az első 20 percet azzal töltötte, hogy embereket vadászott az első sorokba. Ez a tevékenység kb. 5 percig volt érdekes, utána viszont meglehetősen unalmassá vált annak ellenére, hogy Gergő próbált viccet csinálni belőle — kifejezetten két évvel ezelőttinek éreztem az összes IWIW-alapú poént. Itt derült ki, hogy 2×3 fellépő lesz este, közötte 20 perc szünet és minden fellépő előtt vastapsot kell adni, mert tévéfelvétel van. Lindának mondtam is, hogy amit látunk, az nem egy fellépés, hanem valójában tévéfelvétel, és mi vagyunk a “tömeg” hozzá. Még jó, hogy nem ültünk be az első sorba.

Az első fellépő a Három Kismalac formáció. Egy gitáros ember, egy énekes férfi és egy nő. Nekem úgy tűnt, hogy lemaradtak a Dolák-Saly Róbert / Nagy Natália / Galla Miklós-féle abszurd magyar humornál és azt próbálják erőtlenül visszaadni. Ha először találkoznék ilyesmivel, biztos viccesnek gondolnám, de így inkább fárasztó volt. A receptjük az, hogy fognak két idióta sort, valami ismert, oda nem illő dallamot, gitároznak rá és ez lesz a mai magyar abszurd humor.

A következő Badár Sándor, nekem tetszett. Badárt mindig is csíptem. Hitelesen adja elő, bár ez a lepattant, forint-huszár imázs kicsit már mintha megkopott volna az esetében. Mindegy, tetszett, tapsoltam és nevettem.

A harmadik fellépő Bellus István, Miskolcról. Elég gyatra produkcióval, unalmas poénokkal.

A szünet után Pataki Balázs jött (remélem nem a SZTAKI-s Pataki E. Balázs! — asszem de). Megfigyeltem, hogy két neten is keringő poént reciklált (nem emlékszem melyiket, de rémlett valami), meg a japánban tett utazását járta körbe, de valamiért nem tudott lekötni. Most kellemetlen helyzetben vagyok, mert vele, ha úgy tetszik, jó kapcsolatban vagyok, többször leveleztünk, és ő hozott nekem japánból vicces gyufát is, de ennek ellenére el kell mondanom, hogy pont az ő száma alatt léptünk le Lindával. Balázs, rádobhatsz a tökeimre egy betontéglát, vállalom, mert ilyen gennyes alak voltam tegnap.

Összességében közepesre értékelem a tegnapi Dumaszínházat, nem okozott akkora élményt és olyan minőségű humort, amitől visszavágyakoznék. Újra ismétlem, hogy kevés fellépőt láttam, és nem tekintem reprezentatív mintának magam. Viszont a tegnapi Louis CK “Saddest handjob in the history of America” nekem etalon ebben a műfajban:

Liptai Claudia a 10 éves Playboyban

Linda tegnap megkért, hogy ne elemezzem ki Claudia sunáját és igaza is van. Ezért csak reposztolom a Villáminterjút, azaz Bede Mártont:

Bede Márton: Liptai művésznő, a kis Panka Sára már érteni fogja szent karácsony ünnepén, hogy a fa alatt megbúvó ajándékokat anyu a puncikája mutogatásával tudta megvenni?
Liptai Claudia: Igen.
Bede Márton: Köszönöm az interjút!

Szerintem ez jól foglalja össze azt a személyes erkölcsi tragédiát, ami az egész mögött áll. Én megvettem az újságot 995 forintért, megtekintettem a képeket a színművésznőről. Kizárólag szakmailag, eseti jelleggel.

Liptai Claudia nem jó csaj, nincs jó, meztelenül fotózni való teste, ennek szerepeltetése a Playboyban indokolatlan, szenzációhajhász hülyeség. Én személy szerint nem egy szétfotosoppolt töltött galambot képzeltem volna el oda.

Apropó, fotosop: a Playboy globális policy-je lehet, hogy mutat sunát, de csak diszkrétet. Némi szőrpamacs, felülről fotózva, esetleg a labia majora is látszik. Ezt a stílust újabban átvette az ECSET. Olajfestmény szerű pinákat pingálnak az operátorok a Playboyban, amin még túl is tudnék lépni, de a pina körül olyan szinten maszatolják el a testet, hogy semmi köze nem lesz az eredetihez. Komolyan mondom, béna, én ezen változtatnék.

Radnai Péter viszont jól nyúlt a projekthez, elismerésem (tényleg), a Marquard Média büszke lehet majd az értékesítési számokra.

“Just hack on it”

San Franciscoban a Palm nyilvános értekezletet tartott, ahol számos bejelentés született. Bemutatkozott például Ben Galbraith és Dion Almaer, akik a Mozillától csábultak át, és két üzenetet hoztak magukkal: a Web és a nyitottság lesz a (Palm) jövő(je).

Sok fontos bejelentés született még, amik azt látszanak aláhúzni, hogy a Palm bizony belátta, amit már a Plastik média is megénekelt: az Apple iPhone elleni egyetlen esélyük, ha mindent másképp csinálnak, mint a paranoid cupertinói firma.

Először is: Palm “App Catalog” lesz. Payment processzorként funkcionál, tiszta sor. Viszont aki nem akar az alkalmazásáért pénzt kérni, annak sem az éves 100 dolláros díjat nem kell kicsengetnie, sem pedig az App Catalogban nem kell szerepeltetnie az alkalmazást. A Palm szervere fogja kiszolgálni link formában, ezt bárki bárhova teheti, viszont megkerüli teljesen az App Catalogot, sőt, a review processzben sem lesz benne. Vagyis az otthon-főző (bocs) és nyílt-forrás közösség fog a legjobban hasznosulni belőle. (NB, a pénzért árulandó alkalmazások továbbra is át kell, hogy essenek a jóváhagyásban.)

Galbraith azzal zárta a prezentációt, hogy “just hack on it”: hekkeljétek csak szét, mi szeretjük azt és támogatunk benneteket. Ez így már korrektebb csomag az Apple ellensúlyozása felé vezető úton.

Én most azt látom, hogy az iPhone elég nagy előnyre tett szert a piacon, (jól) működő App Store-juk van rengeteg exkluzív cuccal és fejlesztővel. Nagyon készülnek rá, összerakták precízen (itt nem a jóváhagyási rendszerre gondolok). Világszerte van disztribúciójuk, mindenhol kaphatók a Palm készülékével ellentétben. A helyzet az, hogy a Palm eléggé le van maradva: elérhetővé kellene tenniük a kütyüjüket mindenütt, olcsóbbá kellene tenniük, mint az iPhone-t (ez megvan), bemutatni az újabb modellt, és így tovább. Egyelőre egy érdekes kísérletnek tűnik a Pré. Én mindenesetre szurkolok nekik, náluk talán pányvázni is lehet.

320app

Mai hír volt twitteren, hogy Doransky eljött a Blogtertől és saját cég alapításába fogott. Loftos iroda, webes fejlesztés niche piacra, habos kakaó, miegymás. Az új cégről még nincsenek pontosabb információk, viszont Doransky és Krasznai egy amerikai webes alkalmazást mintául véve elkészítette első pilot projektjüket, a 320app.com-ot.

A szolgáltatás rémesen egyszerű: iPhone kezdőképernyőket mutat be, a képernyők tulajdonosai ismertetik azokat a legfontosabb alkalmazásokat, amiket szeretnek a “címoldalon” tartani. Minden nem-Apple alkalmazás egyből a megvásárolható linkre mutat az App Store-ban, így aki kedvet kap, azonnal vásárolhat is, Doransky-ék komissiót sem kapnak.

Jelenleg a policy az, hogy twitter felhasználó névvel bárki küldhet be iPhone képernyőt. Érdemes böngészni, érdemes megfigyelni, hogy ki mit használ. Én elég ortodox nézeteket vallok, így nálam a címképernyőn alapvetően a “gyári” cuccok futnak, akit érdekel, itt a profil oldalam a 320app-on.

Have fun, Doranskynak meg sok sikert kívánunk a Plastik média szerkesztőségéből!

Középiskolás demoscene kóding mémek

Greg írja:

“valahol talán még meg is van a gouraud háromszög fillező rutinom assemblerben. meg volt vmi raytracerem C-ben, ami csak gömbökkel dolgozott és hatalmas verseny ment az albérletben hogy ki tud még egy osztást megspórolni az egyenletekből.

aztán jöttek ezek a fiatalok mindenféle directX meg opengl dolgokkal, a pixel shaderekről nem is beszélve. aztán az ambient occlusion-nél meg a ray-marching -nál elveszítettem a fonalat.”

Nekem a kockafillező rutinnál ment el a vonat. Az volt a hatalmas okosság benne, emlékszem amikor ez meglett, hogy nem kell a line vectort megrajzolni, hanem egyből mehet a duplaszavas horizontális fillezés, aztán a lemaradt pixeleknél a szélén kell kiokoskodni a reszlit. Sajnos a fillkocka “lightsource” részt már nem tudtam megcsinálni, mert ott bejött egy olyan kifejezés, hogy “normálvektor”. Ettől besokalltam.

Greg egyébként annak idején (1991? 1992?) írt 286 Hercules adapterre vektorforgatót Turbo Pascalban asm támogatással. Szegeden valami demoscene partin részt vettem kölök fejjel, ott emlékszem erre. A Wolf3D shareware volt akkor a nagy szám. Ez már a PC korszak kezdete volt. (Twin Sectors Inc.!!)

Greg kontrázik:

középiskolás koromban a nagyim horgolt/kötött nekem egy mellényt amire az volt felírva:
‘I VECTOR GFX!’

Nekem ugyanez megvolt általános iskolában “C= 64” pixelből színesben, édesanyám kötötte. Úgy tűnik, hogy mindenkinek megvolt, mert Orosz Péter update-el:

Saját instrukcióim alapján, szintén középiskolában, az alábbi darab készült, itt éppen Balázs haverom viseli:

A pulóver úgy készült, hogy a Quake font Q betűjét 600px-es méretben kinyomtattam, átrajzoltam négyzetrácsos papírra, majd minden pixelt 2×2-re nagyítottam. Ezt a mintát kötötte át a nagymamám pamutból. A kép 1999 december 31-én készült, és a pulóvert viselő Balázzsal azzal töltöttük az estét, hogy egy behavazott pályaudvaron trombitáltunk, a Trent Reznor-féle Quake soundtrack ötödik számát imitálva. Klassz volt.

Super Mario Galaxy

Nem minden “Mario” névvel ellátott játék kiemelkedő: szó se róla, mindegyik jó és élvezetes, a Nintendo mehetne vissza a balettbe ugrálni, ha nem tudna rendes és tartalmas Mario anyagokat összerakni, de a zászlótartó játékai olyanok, hogy kizárólag miattuk érdemes megvásárolni a gyártó cég megfelelő konzolját.

Számomra az az érdekes ezekben a játékokban, hogy a Nintendo képes a mércét újra és újra feljebb tolni: a Galaxy egy fantasztikus játék lett. Én már annak idején, rögtön a megjelenéskor megvásároltam, toltam is, de nem eleget. Néhány hete újra felvettem a lemezt és a Wii-be tettem.

Aki nem ismerné: galaxisokban kell lavírozni, vannak Kis herceg típusú minibolygók majomkenyérfával, és vannak egészen nagyok is, ami teljesen olyan, mintha nem is lenne égitest. Minden bolygó végén egy nagy sárga csillagot kell megszereznünk magunknak. Összesen 120 ilyen csillag van a játékban (ezek között is van egyébként “grand star” típusúak, meg néhány zöld, és piros is — de ez most tulajdonképpen mindegy). Videó review angolul megtekinthető itt.

A játék grafikája szenzációs: Mariós színes, látványos, érdekes, tele van idióta Toad karakterekkel a játék során végig, akik nagyon vicces hangokat adnak ki és még viccesebb szövegeket mondanak. Komolyan mondom az egész olyan, mint egy jól sikerült rajzfilm. A Wii-hez képest minden grafikai rész 1 flyback-es (gyk: “60 fps”), tehát szuper gyors és optimalizált. Nem is értem, hogyan tudták mindezt belezsúfolni.

Az egyes csillagok megszerzése elképesztő kihívások elé állítja az egyszerű gamert. A játék úgy van megkonstruálva, hogy 60 csillag után meg lehet challenge-elni a “főszörnyet”, aztán tulajdonképpen be is fejezhetjük, és nézhetünk másik szórakozás után. Aki viszont tökös platformer játékosnak vallja magát, mint például én is, az oldogathatja tovább az egyes pályákat.

A főszörny eliminálása után ráadásul újabb kihívás jelenik meg: onnantól van lehetőség a 100 lila érme összeszedésére bizonyos pályákon. Na, ez az igazán méretes szopás: már a legelső ilyen kihívás is igen kellemetlen, természetesen az egyes érmék jól el vannak rejtve, ráadásul valami perem, vagy szakadék szélén, szóval nem elég, hogy végigjárjuk az egészet, még gyűjtögetnünk is kell, százat (volt olyan, ahol 99-nél estem be a katlanba — gondolhatjátok). Érdekes módon nem fásul be a dolog, kellően változatossá tudták tenni a Nintendo pályafejlesztő mérnökei ezeket az újrajátszásokat is, például valahol időre kell csinálni. 🙂

A csillaggyűjtés mellett kaphatunk még virtuális ellenfél elleni gyorsasági harcot is, de ezt ne úgy képzeljük el, hogy simán leverjük: a legkomolyabb AI-vel nyomul a csávó, minden shortcutra és gyorsító mozdulatra szükség van, hogy le tudjuk előzni. Más részeken az ellenfelek dupla sebességgel közlekednek (ebből nincs sok), vagy éppen a főszörnyet kell újra megcsinálni életerő vesztés nélkül. (!)

Ez utóbbira még egy: a legutolsó galaxisok egyike a Melty Molten, aminek a “Daredevil” része az, ahol végig kell játszani a legelső csillagot életerő vesztés nélkül. A pálya láva típusú, tele van komplex részekkel, nem mondom, megoldható egy gyakorlottabb játékosnak, főleg, ha párszor elpróbálja, viszont a daredevil run ugyanezen kifogott rajtam. Egyszerűen hosszú és kemény. Életerő vesztés nélkül roppant nehéz végigmenni rajta.

Külön ki kell emelnem azt, hogy mennyire változatosak a pályák. Sok elem köszön vissza itt-ott, de alapvetően minden pálya egyedi és izgalmas. A pályák egy részén csak egyetlen csillagot kell összeszednünk, másokon pedig 6 csillagot is gyűjthetünk. Ne gondoljuk azt, hogy ugyanazon a szakaszon kell végigmennünk hatszor: mindig más és más kihívást kell ugyanabban a környezetben elvégeznünk. A Nintendo szoftverfejlesztő mérnökei gondoskodtak arról, hogy amit ők megterveztek nekünk, azt mi úgy ismerjük meg, mint a tenyerünket!

Az első csillag általában ismerkedés jellegű. A másodiknál kiderül, hogy másfelé kell menni egy szakaszon, és kinyílik egy újabb rész. A harmadiknál meg lesz majd egy főszörny. Aztán van egy “titkos csillag” negyedikként. Az ötödik lila érme gyűjtögetés a felhők tetején (amik csak itt jelennek meg), a hatodik meg mondjuk egy daredevil run. Ember legyen a talpán kontrollerrel a kezében, aki mindet megoldja. A vége felé már nem lesz elég az, ha az “alap” ugrásokat tudjuk, 60 csillag után minden trükköt alkalmaznunk kell. Leguggolós hátra szaltó, “spin” ugrással magasítás, ezek kombinációi.

Márpedig nekem ez volt a koncepcióm: addig nem mentem tovább, míg meg nem volt minden csillag az egyes galaxisban. De mondjuk hármat-négyet kötelezően összeszedtem mindig. Nem is nagyon volt gondom az előrehaladással: minden újabb galaxishoz kell ugyanis bizonyos számú csillag. Ezzel kerülik el azt, hogy idejekorán előreszaladjunk a játékban.

Jelen pillanatban 117 csillagnál tartok: a három maradék nettó szopás.

1. Toy Time purple coin (ARGH!)
2. Deep Dark bossfight daredevil run (talán ez még a legvalószínűbb, hogy meglehet, bár mennyire boldog voltam, amikor elsőre sikerült)
3. Melty Molten daredevil run (itt már elnyomtam vagy 40 életet, mindig beakadok valahol)

És mi történik ez után? Ha megvan ez a három utolsó csillag is, megint meg kell challenge-elni az utolsó pályát, végigjátszani, aztán unlockolhatóvá válik a Luigi karakter (más fizikai attribútomokkal, mint Mario). Vele újra végig kell tolni mind a 120 csillagot (!). Így lesz 240 csillagunk, és ha ez is megvan, Luigival megint meg kell csinálni a főszörnyet, aztán innen kapjuk meg a végleges megnyerést, a 121. csillagot és a “jutalom” játékot.

Szóval nem elég 120, végig kell játszani a teljes játékot Luigival is újra. Bár “másodikra” állítólag már nem akkora szívás, az ember eleve ismeri a kanyarokat, Luigi ráadásul sokkal powerfulabb, mint Mario: nagyobbat ugrik, gyorsabb. Viszont a cosmic race-ben is a Luigi AI ellen kell játszani, fórumokon olvasni, hogy az a büntető szakasz.

Úgy érzem talán már így is végigjátszottam ezt a kivételes platformert. Köszi Nintendo!

Még két gondolat a végére:

1. Video games are my religion
2. Minden ember életében eljön a pont, amikor leblogolja, hogy megcsinálta a 121. csillagot is