Malmö utáni gondolatok

Nem tudom, kik jártak már repülővel külföldön nyugati irányba, de ahányszor csak megérkezem, mindig ugyanaz a hervasztó élmény (egyébként nekem ez volt a hetedik malmöi hazaérkezésem). Megpróbálom összefoglalni:

1.) A repülőtől busszal kell menni SZÁZ métert, gyűlölöm (Malmöben fűtött légifolyosó van), ráadásul melléáll a második busz és köhögi be a füstöt és ez nem vicc — oké, ennek a magyarázata a Ferihegy 1 Wizzair, rendben, oké!

2.) A csomagokra órákat kell várni, apró helyen, könyököl mindenki.

3.) Budapest nyugathoz szokott szemmel (akár egy hét!) nézve koszos, füstös, kelletlen. Ahogy ülök a taxiban, mindig elborzaszt a látvány a reptértől a belváros felé. Kurvára kínos.

4.) A budapesti reptérről még soha nem vállaltam be a tömegközlekedést, viszont Malmöben teljesen polgári ugyanez: van egy busz, ami egy távolsági busznak tűnik, ennek az aljába be lehet rakni a csomagokat, a buszon pedig KÁRTYÁVAL (érted: visa, mc stb.), és csak kártyával lehet fizetni. Komolyan, nincs KP forgalom és az egész városból is kiszorulóban van.

Holnapra visszarázódom a normális kerékvágásba, hello magyar ugar. 🙁

Végezetül egy Malmö Mac szopás:

5.) Elvittem a laptopomat a malmöi APR-be az alábbi felirat miatt:

A Snow Leó kezdte el írni, a helpje azt írja: “Have your computer checked by an Apple Authorized Service Provider (AASP). You can continue to use your battery before it’s checked without harming your computer.”

Na, az emó fejű eladónak megmutattam mind a fenti képet, mind a szöveget, erre az alábbi mondatot bírta kinyögni: “Milyen idős a géped? Jó, csak azért, mert tudod van az elemnek egy élettartama, meg biztos hallottad már azt a kifejezést, hogy ‘battery cycle’, na, szerintem venned kéne egy újat. Ugyanannyiba kerül, mint Handrásnál, 40 ezer. Ütöm a gépbe, jó?” Ezután elhajtottunk a vérbe.

Aki esetleg azt kérdezné, hogy mi ezzel a probléma, annak elmondanám, hogy NEM AZT ÍRJA KI, hogy elemet cserélni, hanem azt, hogy nézessem meg szakemberrel. (Aki, vélelmezhetően, állít rajta valamit, vagy mond rá valami értelmeset, de nem ezt a gyökérséget.)

Imádom a Twittert


Andy Roddick mai tweetje

Nem tud írni, nem tud fogalmazni, mégis csodálatos. Nyers, natív, közvetlenül tőle jövő tartalom, ahol még az is látható, milyen CELLÁBAN húzza meg magát. Gondoltuk volna, hogy 2009-ben a kedvenc teniszezőnk kvázi-személyes üzeneteket küldözget nekünk? Ilyen közeli kapcsolatba nem kerülhetünk a sztárokkal. Facebookon is követek egy-két híresség rajongói oldalát, de azok nem olyan jók, gyakoriak és frissek, mint egy telefonról azonnal átküldött tartalom.

Ugyan nem hallgattam @winklair és @ninokarotta Twitterről szóló cinkelő adását, de tudom, hogy volt ilyen, ahol @lindazimany tweeteket olvastak fel, és röhögtek rajtuk. Pedig, aki Zimány Lindát akarja megkapni, az kezdje twitteren. Az ugyanis a nyers erő.

(Azt meg már meg sem merem említeni, hogy @machogergo az egyik pornósztár tier2-es mellműtétje előtt a Nyírő Gyulában készített egy képet a művésznőről meztelenül, akin már filccel ki van jelölve a vonal.)

Újévi predikció

Három évvel ezelőtt 2007 januárjában jelentette be az Apple és Szent Vezére a szifont. Forradalmi eszköz volt abban az időben, hiszen még senki addig nem kombinálta így egybe a dolgokat és jött volna ki egy érintőképernyős jövőtelefonnal. Aki akkor látta a keynote-ot, az mind úgy sóhajtott fel, hogy “fantasztikus korban élünk”.

Nagyon erős a gyanúm, hogy 2010 január végén az Apple Keynote-on Steve, vagy valamelyik minionja a világnak bemutatja, és nem adja, majd az Apple tablet-et (neve iSlate, vagy nekünk csak simán slate lesz), bár szerintem akkor is Steve kezébe lesz spárgával kötözve, ha viasz bábuként lógatják majd be a színpadra.

Most pedig felteszem a kérdést: mi az istenre jó az Apple tablet?

Remek lehet például a netbook piacra. Ha valaki azt kérdezte volna annak idején, hogy a netbook mire való, senki nem értette volna. Másrészt remek cucc lehet tabletop alkalmazásokhoz, például társasjátékok, stratégiai játékok. Vizualizálni dolgokat. Ha meg YouTube videót mutogatunk, akkor nekitámasztjuk a falnak (ha nem lenne éppen a hátán kihajtható állvány).

Én úgy képzelem el a slate-et, mint egy elektronikus papírlapot. Ha akarjuk, olvasgatunk rajta, ha akarjuk lerakjuk az asztalra és interakcióba kerülünk vele, ha akarjuk, csak nézzük.

Technikailag szerintem alapvetően egy nagyméretű szifon lesz majd nem OS X-zel. App Store mintára telepíthetünk majd rá programokat jóváhagyási rendszerben, mert ezt nagyon szeretik (sőt, in-app purchasing!). Bár ebben az esetben az Apple megint újabb fába vágja a fejszéjét és elindulna a telefon/slate/os x hármas tengelyen.

Ebben az esetben eléggé kérdéses a slate életrevalósága, egy újabb zárt ökoszisztémát jelentene majd az embereknek, persze lehet, hogy meglovagol egy hullámot. Ebben az esetben sem hiszem azt, hogy akkora penetrációt érne el, mint a telefonnal, hiszen zsebben hordható internetünk nem volt korábban, csak szemét Sony-Ericsson kókler vacak Opera Minivel, a világ örömmel fogadta be, viszont laptopja mindenkinek van, és az emberek nem fognak vásárolni maguknak egy “másmilyen” Apple Air-t.

Jövőnek jövő device, 1.0, és biztos lesz benne a szokásos, jó értelemben vett Apple csavar is, de bármit alkot is Steve, én most jelzem, hogy én a következő generációs Macbook Pro-ból fogok vásárolni.

Nintendo DS definitív guide

Csaknem három évvel a 32 bites GameBoy Advance megjelenése után, 2004 végén (Európában 2005 elején) jelent meg a Nintendo DS új generációs, kézbe vehető konzolja. Két képernyőjét sokan nem értették, pedig a Nintendót ez a két képernyős megjelenítési forma tetté naggyá a nyolcvanas években a kvarcjátékok boomjával. A hasonlóság a korabeli Game & Watch Nintendo kvarcjátékokkal döbbenetes (ábránkon a jobb felső — vigyázat a bal oldali egy sima DS Game & Watch kivitelben!):

Az alsó képernyő irányításához egy ceruzára (vagy ahogy ismerjük: stylus) is szükség van, újabb érthetetlen dolog az érintőképernyős piacon. Rendben, ma, 2009-ben érthetetlen, annak idején még izgalmasabb volt a koncepció, ami a PDA eszközökkel jött be a köztudatba. A képernyő felbontása egyenként 256 x 192 képpont, a képernyő átmérője nagyjából 3 inch (ez 110 DPI, azaz 110 képpont inchenként). A mintegy 7,5 centiméteres kijelzőn jól láthatóak a pixelek, ezt bárki könnyen összevetheti a Sony PSP-jével, ami 480 x 272 pixelt jelenít meg 130 DPI-n, vagy az iPhone-nal, ami 480 x 320 képpontot rak ki 163 DPI-vel. A számok alapján a győztes egyértelműen a szifon. Nézzük is meg:

Hogy miért hasonlítható 2009-ben is össze egymással ez a nyilvánvalóan elavul specifikáció a “majd-én-megmondom-mikor-nincs-rá-szükségetek” attitűddel az Apple oldaláról? Nos, azért, mert a Nintendo 2009 végén megjelent a DS új változatával a DSi-vel, ami változatlan képernyő specifikációkkal rendelkezik. Igen, a 2009-ben kiadott, átdolgozott DSi is csak 256 x 192 képpontot képes megjeleníteni, igaz, némileg nagyobb, 3.25 inches kijelzőn, tovább romló DPI értéken. Ennél még egy lépéssel messzebbre is ment a Nintendo: szintén az év végén, egyelőre csak Japánban, 2010 elején pedig a nemzetközi piacokon is megjelenik a DSi XL, ami változatlan specifikációk mellett 4.2 inches méreten rajzolja a képpontokat (DPI-t ne is kérdezzétek!). A Nintendo állítása szerint az idősebb korosztály miatt volt szükség az XL kiadásra is, illetve a DSi mintegy 70%-ra csökkent akku élettartama is indokolta a picit nehezebb, kapacitásban gazdagabb testvért.


Photoshopban összevariáltam a méretek megtartásával a három gép kijelzőjét egybe


Itt megpróbáltam érzékeltetni a nettó különbséget

Nekünk, európai méretekkel és mércével gondolkodóknak meglepő ez a lépéssorozat. Eleve az, hogy 2005 óta érintetlen hardverhez nem nagyon nyúltak hozzá, kapott két kamerát (őrület!), a processzor órajele 67-ről 133 Mhz-re változott, és a 4 mega RAM helyett immáron 16 mega RAM van benne. Tényleg csak összehasonlítás miatt: az iPhone 3GS-ben 256 mega RAM van 600 Mhz-es procival, az új PSP-kben pedig 64 megabyte, és mondjuk 333 Mhz-es órajelű a CPU. A Nintendonak úgy tűnik, elég a 4 mega RAM is.

Hogy miért említem továbbra is a 4-et? Azért, mert a Nintendo legtöbb játéka ugyanúgy futni fog a “sima” DS-en, mint ahogy eddig is futott. Ez a mozdulat, meg egyáltalán az egész DSi koncepció egyértelműen azt támasztja alá, hogy ők nem kívánnak versenyezni hardver fronton, jó nekik az is, ami és ahogy most van (volt). Semmi meglepetést nem okoz a Wii nappaliszobás konzoljuk után, hiszen az is a verseny leggyengébb tagja. Szinte már-már vicces, ahogy a Nintendo gondolkodik. Szeretném helyreigazítani magam: nem vicces, hanem érthető. A Nintendo ugyanis azt mondja: mi játékokat és játékélményeket készítünk, nem pedig specifikáció harcot vívunk a gyökerekkel.

Bizonyára nehéz ezt annak megérteni, aki a Nintendót valami bajszos köcsöggel azonosítja, aki kockákon ugrál fehér kesztyűben. Valóban, a Nintendo franchise egyik prominens tagja a Mario univerzum. Nincs sokkal több egyébként Mario mellett: Wario, Zelda, Metroid és talán a Kirby-t lehetne még említeni (teljes lista itt).

Én magam gyakorlatilag a kezdetek óta rendelkezem valamiféle Nintendo termékkel és mindig oda lyukadok ki, hogy az előbb felsorolt játékok mellett nem is nagyon van szükségem másra. A Nintendo annyi örömöt és törődést tesz bele ezekbe a fejlesztésekbe, hogy pusztán miattuk bármikor képes vagyok akár az alapgéppel együtt a vásárlásra, ha egy új Mario, Zelda, vagy Metroid jelenik meg. (2006-ban az akkor megjelent New Super Mario Bros. volt az indíték egyébként.)

Térjünk azonban vissza elemzésünk tárgyára, a Nintendo DS-re, és arra a nyomorult 256 x 192 pixeles felbontásra. Emlékszem, már annak idején 2006-ban elhűltem: bazmeg, ezek a pixelek NAGYOK. (És akkor még csak a 3 inches kijelzőn néztem! Akkor még nem volt DSi! Vagy DSi XL!!) Ettől függetlenül gyorsan túl lehet lendülni ezen lényegtelen mellékkörülményen, és az érdemi részre, ti. a játékra koncentrálni.

Megpróbáltam egy jellemző példát kiragadni, nekem ugyanis mind iPhone-om, mind DS-em van. Azt hiszem ez a két képernyő jól mintázza a kettő közötti különbséget:

Most pedig egy tipikus szifon anyag:

A DS játékok alapvetően nem 3D motorral működnek. Ha van is bennük 3D, akkor nagyon alap megjelenést láthatunk, a gép nem képes a pixelek simítására, így Sony PlayStation-szerű pixeles textúra az eredmény. Érdekes módon ez sem zavaró. Természetesen az eredeti, más platformon elérhető Nintendo játékokról beszélek, a multiplatform vackokat érdemes inkább másutt játszani, persze, ha nincs jobb dolgunk.

Nekem pont ettől tetszik ez a rendszer és megközelítés: a pixelek miatt. A Nintendo DS az egyetlen modern kori rendszer, ami előnyben részesíti a pixelt és hátrányban az Open GL-t. 256 pixelre még tudunk rajzolni, képpontokon tökölni, 480 pixelen már kevésbé. Ott inkább a Photoshop és a true color paletta játszik be (a DS egyébként nem képes csak 260 ezer színt megjeleníteni, ami gyakorlatilag az alpha áttűnésekhez elegendő).

Nintendo DS-re érhetők el manapság olyan játékok, amik a 90-es évek elmúltával, a technológiai fejlődéssel teljesen kihullottak már a piacról. Szerethető sprite-ok, kézzel pixelezett hátterek, low-poly aranyosságok, minimál pixeles textúrák. Erre talán az egyik legjobb bemutató példa a Golden Sun DS 2010-ben megjelenő játékának intrója:

Ilyen és ehhez hasonló csodákat másutt már nem kapunk meg, csak a DS-en.

Sok-sok órányi játékidő után pontosan az fogalmazódott meg bennem, hogy a technikai specifikációkon az ember nem gondolkodik egy kiadós játék alatt. Percek alatt hozzászokik a limitációkhoz, azon belül értelmezi a játékot. Nekem őszintén szólva nincs szükségem másra. Ha még 20 éven keresztül változatlan specifikációjú DS-re jönnének a játékok, egyáltalán nem érdekelne. Pontosítok: nem ez érdekel, hanem az, hogy milyen anyagok vannak rá. Egészen eddig, rengeteg év alatt, nem tudtam csalódni a Nintendo játékaiban. Elképzelésem, ötletem sincs azt illetően, hogy hogyan történnek meg azok a csodák, aminek biztos van egy olyan pillanata, amikor leültetnek száz kibaszott japánt, akik a fejlesztési ciklus végén a világnak adják a Mario and Luigi: Bowsers Inside Story-t 256 x 192 pixelen. (Kicsit nehéz azokhoz szólnom, akik nem játszották végig ezt a játékot, akik megtették, azok valószínűleg most a vállamon zokognak.)

Ebből kifolyólag azt hiszem értem a Nindento üzleti döntéseit is. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a Nintendo DS nem olyan, mint Wes Anderson filmjei. Valami 120 millió darabot adtak el belőle a mai napig. Azért az elég sok.

Lehrer/MacNeil journalism

A PBS amerikai közszolgálati csatorna esti 60 perces hírprogramjának utolsó adását névadójával a címben 2009. december 4-én tartotta. Jim Lehrer, akit egyébként az amerikai elnöki viták moderátoraként is ismerhetünk, az alábbi szavakkal búcsúztatta a régi adást (értelmét visszaadó fordításom):

Megígérhetem önöknek, hogy egy dolog változatlan lesz: a küldetésünk. Gyakran kérdezik meg tőlem, hogy vannak-e olyan szakmai ajánlások, gyakorlatok, amiket MacNeil/Lehrer újságírásnak nevezhetünk. Nos, vannak, mégpedig ezek:

– Semmit nem csinálunk, amit nem tudunk megvédeni.
– Minden riportot ugyanazzal a gondossággal prezentálunk, mintha csak rólunk szólna.
– Azt gondoljuk, hogy legalább egy másik oldala, értelmezése minden riportnak van.
– Azt gondoljuk, hogy a néző annyira okos és érdeklődő személy, amilyenek mi is vagyunk, és ugyanezt feltételezzük azokról is, akikről a riportot készítjük.
– Magánéletben nem turkálunk addig, amíg egy alaposan indokolható fordulat ezt feltétlenül szükségessé nem teszi.
– Gondosan elkülönítjük a véleményt és elemzést a puszta híradásoktól, illetve pontosan címkézzük ezeket.
– Nem használunk magukat megnevezni nem kívánó forrásokat, néhány ritka és kivételes esetet leszámítva.
– Senkinek nincs joga egy másikat névtelenül megtámadni.
– Végül szeretném leszögezni, hogy nem a szórakoztató iparban dolgozunk.

Mindez videón:

A szöveg pedig:

“I promise you, one thing is never going to change. And that’s our mission. People often ask me if there are guidelines in our practice of what I like to call MacNeil/Lehrer journalism. Well, yes, there are. And here they are:

– Do nothing I cannot defend.
– Cover, write and present every story with the care I would want if the story were about me.
– Assume there is at least one other side or version to every story.
– Assume the viewer is as smart and as caring and as good a person as I am.
– Assume the same about all people on whom I report.
– Assume personal lives are a private matter, until a legitimate turn in the story absolutely mandates otherwise.
– Carefully separate opinion and analysis from straight news stories, and clearly label everything.
– Do not use anonymous sources or blind quotes, except on rare and monumental occasions.
– No one should ever be allowed to attack another anonymously.
– And, finally, I am not in the entertainment business.”

New Super Mario Bros (Wii)

Azt olvastam valahol, hogy a Nintendo elcsúsztatta 2010-re a Super Mario Galaxy 2 megjelenését azért, hogy ki tudja még adni az idei karácsonyi szezonra a Super Mario Bros Wii-re írt változatát, és azzal töltse be az űrt. Én már követtem neten a játékkal kapcsolatos információ-sugarat, pontosan tudtam, mire számíthatunk: 2D platformer játékra.

Biztos sokan nem tudják, hogy ez a játék a Nintendo DS-re 2006-ban megjelent New Super Mario Bros. játék folytatása Wii-n. A recept teljesen ugyanaz, gyakorlatilag egy oldalirányú scroller játék, a klasszikus ősjáték korszerű mása. (Apropó, kiderült, hogy a Wii Virtual Console csatornából megvásárolható 500 pontért az eredeti Super Mario Lost Levels “küldetéslemeze”, ami olyan brutálisan nehéz, hogy csak őrülteknek, de tényleg.)

A Nintendo fogta a 2006-os sikerreceptet, és kicsit átalakítva készre főzte. A játék gyakorlatilag egyébként teljesen 3D, csak éppen mindig oldalról nézzük az eseményeket. Ebből kifolyólag kissé “gagyinak” tűnik ez az implementáció, de kit érdekel végülis azoknak a véleménye, akik ennek alapján ítélik meg a videojáték franchise történelem egyik legsikeresebb darabját. Ez a 2009-es Mario.

Aki játszott a DS változattal (és persze az elődökkel!!), tudja, mire számíthat. Apró térkép, ahol szépen fokozatosan lehet kinyitogatni a pályákat. Rémesen egyszerű, minden valamire való Mario azzal az első pályával kezdődik, ahol egy szerencsétlen Koopa vánszorog felénk, fölötte pedig egy ? kocka van, amiből kijön egy gomba. Persze ez csak szoktatja az embert, innen indul a mandula.

Nagy újdonság, hogy egyszerre többen is lehet játszani. Rémesen könnyen tudunk bekapcsolni újabb játékosokat és szörnyen mulatságos együtt kolbászolni és ugrabugrálni. Ráadásul a másik két játékos apró Toad, azaz gomba, amik a már megismert hangon sipítoznak. Lehet sztori módban is játszani, de lehet simán csak ökörködni is, ha éppen ahhoz van kedvünk.

Még nem raktam sok munkaórát a játékba, valahol a második világ elején járok, de az már látható, hogy nem lapos cuccot készítettek, hanem mindig és mindig sikerül nekik valamit úgy kanyarítani rajta, hogy még izgalmasabb legyen, mint az előző volt. Grafikailag gagyinak tűnik, de roppant sok szépség van benne és ebben a 2D/3D műfajban szerintem mindent be is mutatnak, amit lehet. Egyébként ezt bírom a Nintendóban: mindig csak annyi effektet tesznek oda, amennyi szerintük kell.

Immáron be tudunk spájzolni speciális ruházatokkal és növényekkel, nincs az a szerencsétlenkedés, mint DS-en volt, hogy egyetlen darab kék minigombát kell tartalékolnunk. Itt bármelyik cuccból bármennyit raktározhatunk, viszont (!) mindig csak a pálya elején tudjuk magunkra ölteni, nem pedig menet közben.

Megjelent még új játékelemként a ? blokkokba elrejtett Toad kiszabadítás is, amiben a kis gyökereket a fejünk fölé emelve kell a pálya végéig cipelni. Ez persze újabb kihívás, hiszen az ismert pályán kell végigkínlódnunk egy toaddal a fejünkön adott esetben új útvonalat választva magunknak.

Szintén újdonság a “videó” opció az első világban levő első kastélyban. Itt az egyes pályákon nézhetünk végig “demo” játékmeneteket, amik bemutatják azt, amit amúgy a YouTube-on szoktunk összevadászni ratyi minőségben. Nem is videó, hanem game engine-es futások ezek, ahol gyakorlatilag mérnöki pontossággal összelőtték a kunsztokat. Ezek adott esetben speedrun típusúak, vagy éppen speciális trükköket bemutató videók. Kinyitásukhoz a pályákon lehetetlen módon összeszedhető “Star Coin”-okból van szükség minél többre. (A DS változatban ezek az érmék ahhoz kellettek, hogy magát a pályát nyitogassuk ki, ennyiben más a kettő.) Roppant élvezetes ezeket a demókat megnézni, ezeken lehet látni, hogy mennyire jó a platform motorja, uralni lehet a pályát, roppant “játszható” minden pixel és persze mi az a szint, ahova el lehet jutni egy ilyen játékkal.

Kezdőknek segítség egy speciális “help” mód: ha nagyon bénák vagyunk, sokat rontunk, a szoftver ezt észreveszi, és a pálya elejére rak egy segítség felkiáltójelet, amit megütve Luigi szépen lassan végigjátssza nekünk az adott szintet. Nyugodt, komótos tempóban, semmi rohanás, sőt (!), ha akarjuk, bármikor átvehetjük az irányítást. Egyszerű, de jó a casual gamereknek.

Az a szakvéleményem ilyen rövid idő után is, hogy minden vérbeli Wii tulajdonosnak kötelező a játék megvásárlása. Akit nem érdekel a játék, de rendelkezik kisgyerekkel, annak is kötelező a játék megvásárlása. Egyszerűen olyan szerethető, kedves és aranyos ez az univerzum, hogy rossz lenne megfosztani ettől az élménytől a gyerekünket. Haverom Holland mondta, hogy náluk nagyon szeretik a gyerekek és a nehéz résznél mindig úgy mennek tovább, hogy az apjuk a nyakába veszi őket, átugrik velük a nehéz részen és onnan mennek tovább ők.

Pontosan, mint a való életben.

Disclaimer: a Stadlbauer Kft. a Nintendo cég magyarországi importőre korábbi hirdetőnk.

Budapest 2009 karácsony (előtt két nappal)

Az alábbi esetek történtek meg velem:

1. eset

Sétálok át a zebrán (a csíkoson!), egy középkorú nő egy BMW gyártmányú terepjáróban. A zebrához érkezve nemhogy leemelné a lábát a gázpedálról, de gyorsít. Nem viccelek, hallottam a kocsi hangján. Szerencsére pont átértem, de borzasztó primitívségnek gondolom. (Azt meg sem merem említeni, hogy a “megállás” műveletét már mindenki elfelejtette.)

2. eset

Balra hátra próbálok parkolni az utcán. Háttérként gyorsan elmondom a saját balra hátra policy-met: ha nem megy be egyből, akkor továbbhajtok, még akkor is, ha az az egyetlen parkolóhely, mert nincs fejem feltartani a mögöttem jövőket. Kizárólag akkor kísérletezek, ha nincsenek mögöttem autók. Most éppen jött valaki, de gondoltam, a parkolóhely szűkössége miatt egy balra hátra belefér. Aki parkol, tudja, hogy rákormányzáskor a kocsi eleje kissé kilendül az út felé, tehát a mögöttünk jövőnek, de szar az élet, sajnos meg kell várnia, míg beállunk. Nos, a mögöttem jövő, szintén nő, nem várta meg, gyorsított és szerencsére bazmeg nem rám húzta, hanem a másik irányba, de levitte az ott parkoló autó visszapillantóját. Szó nélkül továbbhajtott. Mondom, ezt nem hiszem el.

3. eset

Parkolok az utcán, nem vettem észre a mögöttem levő motorost, helyet kerestem, ráfordultam. Mindez kb 30-40-es tempónál történt, hiszen helyet kerestem, szinte csak kocogtam. Igaza volt, mert nem vettem észre, sajnos ráfordultam, neki meg improvizálnia kellett. Ettől függetlenül előjött belőle az állat, megállt és a “basznád meg a büdös kurva …” kezdetű mondókáját mintegy 10 másodpercen át sipítozta.

Összefoglalás

Kívánom, hogy minél előbb legyen vége ennek a karácsonyi őrültekházának. Azt is kívánom, hogy az emberek sokkal nyugodtabbak és türelmesebbek legyenek az utcákon, mert ami agresszió és indulat van, az nem egészséges. Fohászkodom a videojáték isteneihez, hogy ússzam meg a nélkül a közlekedést, hogy egyszer valami seggfej agyonverjen, mert véletlen 5 másodpercre feltartottam a bokros tennivalói közepette.

Ma a Moszkva téri dugóban nem fért át a zöldön a velem szemben jövő autó, elblokkolta teljesen az utat. Policy ugye, hogy olyankor nem hajtunk be a kereszteződésbe, ha látjuk, hogy dugós az eleje. Nos, ez behajtott, másfél lámpányit kellett várakozni a dugóban, mire kivakarta magát, nem lehetett elhajtani.

Kürtöljek? Nem tud úgyse elmenni.
Anyázzak? Akkor se fog tudni.
Bosszantó a dolog? Igen.
Nekem volt igazam? Igen.
Mindenki hülye?

Az.

Mást is mondok, és igazából ez a végkövetkeztetésem: mindenki szerint mindig a másik hülye. Erre döbbentem rá. A fenti 1. számú példában a BMW-s nő azt gondolta: “kurva száját, hogy ez a seggfej pont most lépett a zebrára, amikor JÓL LÁTTA, HOGY JÖVÖK”. A 2. számú példában a nő agyán ez suhant át: “kurva száját, hogy ez a seggfej pont most akar itt bénázni a parkolással, amikor JÓL LÁTJA, HOGY MÖGÖTTE VAGYOK”. A 3. számú példában a motorsnak igaza volt, nem láttam, ráhúztam a kormányt, viszont elképzelhetetlennek tartja ezt a szituációt, én nem tévedhetek, a másiknak SOHA NEM SZABAD TÉVEDNIE, a másik csak ROSSZINDULATÚ és BŰNÖS fél lehet, akinek LE KELL ÜVÖLTENI a fejét.

Döbbenet, baszd meg, döbbenet.

Avatar (2009)

A lenti bejegyzés nem tartalmaz “spoilert”, nyugodtan elolvashatjátok. Kérek mindenkit, aki már látta, legyen kedves és a hozzászólások között ossza meg véléményét a filmről!

Két maci beszélget a hegytetőn. Azt mondja az egyik:
– Nézzük meg az Avatart és tök jó lesz.
Megnézték és tök jó volt.

Twitteren azt írtam: Best. Movie. Ever.

Nem is akarok nagyon belemenni, de én még ilyen filmet nem láttam. Jim Cameron lerakja a modern filmcsinálás egyik alapkövét ezzel a filmmel. Olyan, mint 1993-ban, amikor a biológia órán ültünk és arról beszéltünk, hogy “őslények” és mozognak és olyanok, mintha igaziak lennének. Azzal a filmmel is elindult egy új korszak.

Az “Avatar” viszont nem csak attól jó film, mert valódi, hanem azért is, mert Cameron egy elkefélt filmes. A Jurassic Parkkal ellentétben ez egy csodálatos film. Cameronnak gyakorlatilag minden filmjét imádtam, és ez is remekbe szabott mesefilm. Sőt, nem is annyira mese, mert meg vagyok győződve arról, hogy Pandora létezik.

Aki azt gondolja, hogy ezek a kék izék valami uninspiratív szarok, azok pontosan abban az állapotban vannak a filmmel kapcsolatban, mint én: nem érdekelt a dolog. Eleve nem is tetszett, ahogy kinéznek. És egyáltalán. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy ellógok hamarabb ma a melóból, és megnézem eredeti hanggal (még felirat sem volt, haha!).

Mestermű.

Disclaimer #1: rohadt papírmasé 3D-ben kellett nézni, gyűlölöm ezt a technológiát, mondtam már? Azt hiszem meg fogom nézni hagyományos módon is, dupla kukoricával.

Disclaimer #2: 32 éves koromban mentem el először moziba egyedül. Ez a film volt az.

Sok a meló, kevés a lehetőség a felelős blogolásra

Sajnos ez van. A blogom a hobbim (áh!), az egyetlen FELSZABADULT KREATÍV ENERGIA, ami ebben a tekintetben kijött belőlem ma, az a következő tweet:

Ha belepusztulok is, akkor is megcsinálom a kérdések-válaszok megválaszolós részét és akkor legalább elmondhatjátok, hogy csatában esett el ez a kedves ember (self-proclaimed title).

FiberNet Kommunikációs Zrt. 1013 Budapest Krisztina tér 2.

Az irodai netünket majdnem napra pontosan egy éven át a FiberNet szolgáltatta. Több oldalt meg tudnék tölteni annak leírásával, mennyi problémánk volt ezzel az internet szolgáltatóval. Eleve egy szörnyen hektikus bevezetést követően jött az éves kálvária. Én magam nem hittem abban, hogy ennyire tré a szolgáltatásuk, de most szeretném jelezni mindenkinek, hogy igenis egy szar, és ne fizessen elő rá senki, csak akkor, ha ők az egyedül elérhető internet szolgáltatók. (Csak a saját véleményemet tükrözi, azt viszont nagyon: a FiberNet szolgáltatása szarmócsing, sőt, nem: betyárkörte.)

Nem mértük fel, de hosszú napokban mérhető az az idő, ami súlyos downtime-mal járt lehetetlenné téve a bárminemű munkavégzést, felelős blogolást. Az elmúlt év minden évszaka kitermelte azt a problémás részeket, ami miatt kelletlenül gondoltunk rájuk. Ráadásul én kardosgáborkodtam a mellett, hogy a FiberNet-et vezessük be, hiszen a szomszéd jó referenciákkal látta el, illetve más szolgáltató nem lévén, muszáj volt velük indulni.

Most is én voltam, aki a pénzügyi osztály felé jelezte, hogy egy fillért ne fizessünk már nekik (van még 1-2 hónapnyi pénz, semmi komoly), illetve megírtam az írásos felmondást.

Hogy ne csak fröcsögésből álljon a poszt, néhány tény:

– az ügyfeles mindent lepattint azzal, hogy 72 óra a célidejük
– ha mégis elfelejti iktatni (volt ilyen), akkor onnan számítva 72 óra értelemszerűen
– közben 72 óráig nincs net
– (az irodában)
– ez a hibabejelentősdi többször is előfordult, rossz adminisztrációra csak egyszer került sor
– az ügyfeles újrainstalláltatta volna velem a Windowst, ebből kikerültünk reinstall nélkül, viszont ragaszkodott a 15 perces modem áramtalanításhoz
– az internetnek infrastrukturális gondjai vannak
– egy időben napi kapcsolatban voltunk a szerelővel, aki jófej módon megadta a számát
– időnként ő sem volt képes segíteni
– máskor pedig nyaralt és ezt meg is mondta, tehát az ügyfelesekkel kardoztunk
– volt, amikor a minket nem érintő ELMÜ áramszünet miatt szívtunk net kieséssel, ez is infrastrukturális probléma
– ma délelőtt pedig nem volt külföld, eFi kinyomozta Baján (!), hogy a gerincen levő router pusztult el és kb délre jó lesz
– időközben meglett a T-Online munkalapunk és mire visszajött a FiberNet külföld, már kikapcsoltuk a modemet is (amit, FYI, le fogok baszni az emeletről)

Fogalmam sincs, ki a FiberNet, honnan jön, vagy merre halad, de technikai színvonaluk a béka pöcse alatt élvezkedő varázsló faszán pörgő néger kurváéval azonos.

És elnézést kérek, hogy ilyen posztokat kell olvasni a minőségi blogolás helyett. (Self-proclaimed title.)

Betyárkörte: a férfi alsórész szőrzetébe ragadt ürülék intézményesített neve.

Apple.hu a nagyító alatt

Az Apple Inc. átvette a magyar Apple honlap szerkesztését, egy lépéssel megint közelebb kerültünk ahhoz, hogy “normális” Apple lapja legyen Magyarországnak. Ugyanakkor azt figyelhetjük meg, hogy csak egy second tier csapat dolgozik a mi honlapunkon is, és nem kapjuk azt a minőséget, amit akár az amerikai, német, vagy mondjuk a lengyel (!) Apple holnapon is megkapunk. Ezt néhány kiragadott példával szeretném illusztrálni, amiből kiderül, hogy más csapat állhat az egyes régiók frissítései mögött.

Előbb nézzük meg az angol / lengyel csoportot a címlapos iMac promóciós képet vizsgálva:

Utána pedig a magyart / horvátot:

Azonnal kiböki az ember szemét, hogy nem ugyanazzal a betűtípussal íródott a kettő. Világosan látszik a szakmai tévedés, az ordas hiba. Hasonlítsuk össze például az “a” és “e” betűket a fenti mintában:

Látható, hogy a magyar betű ugyanannak a betűtípusnak egy másik súlya, egy ugyanolyan magas, ám keskenyebb betű. Legalább konzekvensen rontotta el a szakmunkás, hiszen a régió minden lapján a hibás betűvel lett szedve.

Apróságnak tűnhet, de nem az. Ezeket a képeket a CÍMLAPOS anyagokból ollózgattam ki.

Azt is szeretném gyorsan megjegyezni, hogy mennyire lassú a frissítés. Október közepén jelentek meg az új iMac-ek, viszont december elején sikerült csak a KKE régióban a frissítéseket kihozni! Elképesztő! Ráadásul másodosztályú megoldást kaptunk még így is.

Sok ilyen apróságot lehet felfedezni az Apple.com honlap magyar változatát nézegetve. Ennél sokkal zavaróbb volt a hosszú hetekig kinn tartott iPod touch promóciós imázs, ahol a kétbalkezesujjas dizájner fittyet hányva az Apple központ által kialakított, egyébként teljesen professzionális, ún. hero shotját Photoshopban egyszerűen TOVÁBB FORGATTA (!!). (Hero shotnak egyébként azokat a kulcs termékfotókat hívjuk, ahol a legjobb, legszebb módon jelenítjük meg a szóban forgó képet.)

Előbb nézzük meg a kettőt összehasonlítva. Bal oldalon az amerikai, jobbra a magyar:

Jól látható, hogy a touch-ok szélei elforgatás áldozatai lettek. A szépen folyó pixelekből darabos vackok lettek. Kókler munka.

Ugyanez némileg nagyobban. Előbb a jó:

Most pedig nézzük meg a magyart:

Súlyos szakmai hiba.

Ugyanilyen fontosnak gondolom azt is, hogy a minden oldalon állandó, felső navigációs sáv aljáról a KKE régiókban egész egyszerűen hiányzik az alja! Érdekes módon a lengyeleknél jó (értsd: tier1), a magyaroknál nem (értsd: tier2).

Félreértés ne essék: sokat lépett előrefelé a projekt, és bizonyára jobban odafigyelnek majd a maguk által kialakított magas minőség pontosabb betartására is, de ez jelen formájában másodvonalas megoldás sajnos. Jól látszik, hogy a csapatjukon belül nem ugyanazok készítik, mint akik amúgy a kulcs országok anyagain dolgoznak. Esetleg kiszervezték egy silány alvállalkozónak, vagy egy másodhegedűs csapat foglalkozik vele, aki nem figyel eléggé ezekre a dolgokra.

Ettől függetlenül értelemszerűen nem mindent fordítanak le, de nagy része meg van csinálva rendesen, szó se róla. Nem is lenne elvárható, hogy egy korrekt lokalizációval minden egy az egyben le legyen fordítva minden nyelvre. Szükséges meghatározni azokat a részeket, amik nem készülnek el a lokalizált nyelveken.

Elvárt ugyanakkor, hogy ami elkészül, legyen pontos és mása a forrás oldalaknak.

Noha a legtöbb esetben sikerül, máskülönben ordas szakmai hibáktól füstölgő megoldás az Apple magyarországi lapja pillanatnyilag, ám még mindig sokkal jobb, mint ami korábban volt.