A múlt heti rémes hangminőségem hatására úgy döntöttem, hogy beszaladok a Media Marktba és veszek valami elérhető árú Skype USB fejhallgatót, aztán azzal vesszük fel a HM aktuális adását. Vettem is múlt héten pénteken egy Logitech márkázott megoldást 7990.- forintért. USB, mikrofon rajta, gondoltam, erre a célra tökéletes lesz.
Hazaérve egy snitzerrel szanaszét vágtam a csomagolást (lehetetlen volt máshogyan kiszedni belőle, nem értem, miért így csomagolnak), és csináltam egy Skype teszt hívást, meg próbáltam QuickTime-mal is felvenni valamit. Rémes eredményekre jutottam: recsegett a saját hangom, ha meg nem, akkor olyan alapzajt rögzített, hogy majdnem elkezdtem bőgni. Én értem, hogy 8 ezer forintba nem sok minden fér bele, de ennél azért többnek kéne, alkalmatlan. Na, mindegy is, nem ezen akartam most a posztban keseregni, hanem a következőn: vissza akartam vinni a terméket a Media Marktba.
Közbevetem: emlékeztek még a tavaly decemberi londoni hasonló jellegű esetemre? Ott szó nélkül visszavették és kasszából kiadták a pénzt. Nézzük meg, hogyan történt ugyanez itthon!
Vevőszolgálaton elmondtam a problémát. Megkérdezték, hogy megvan-e a csomagolása. Mondtam, hogy nincs (nem tettem hozzá, de azért nincs meg, mert nem lehet kivenni azt a szart másképp, csak szanaszét vágva a műanyagot), de a számla nálam van. Három naptári napra esett egyébként, hogy visszavittem a terméket. Egy kicsit még méregettük egymást, néhány mondat után már azon a ponton voltam, hogy emlékeztetem a jogaimra.
“Rendben, akkor hívom a szakembert.”
És hívta a szakembert. Kisvártatva megjelent egy 20 éves forma valaki, megkérdezte, mi a hibája, aztán kipróbálta a számítógépen. Elszüttyögött vele 5-6 percig. Közben arra gondoltam, ha ő most olyannak ítéli meg, akkor nem veszik vissza. Nem volt túl meggyőző, de végül felfelé mozdult a hüvelykujja, örültem is, mint majom a farkának.
Átadta az ügyet a másik nőnek, aki kiállított egy jóváíró számlát, viszont közölte, hogy pénzt nem adnak vissza, most levásárolhatom, vagy kaphatok ugyanennyi értékű ajándékkártyát. Ehhez be kell mennem a biztonsági kapukon és rögtön ki a pénztárhoz. Igen ám, de nálam volt a táskám, a biztonsági őrnek ehhez előbb kellett írnia egy “tulajdonit”, mert arra a kérdésre, hogy mi van a táskában, azzal feleltem, hogy “laptop”.
Szépen elfáradtam vele a másik pulthoz, ott elment, visszajött egy papírral és elkezdte kitölteni. “M-A-C-B-O-O-K-P-R-O”, betűztem neki. Így vagy úgy, de megírtuk a tulajdonit:
a biztonsági őr aláírása, én nem így írok alá
Ez után tudtam bemenni a pénztárhoz. Ott átvette tőlem a papírokat, aztán leadminisztrált mindent, majd megkért, hogy a szomszéd pultról vegyek el egy kártyát, arra fogja ráírni a pénzt. Leakasztottam egyet, leolvasta a kódot, kipróbálta, hogy működik-e, működött frankón, visszaellenőriztük. Lett tehát egy kártyám 7990 forinttal.
Kicsit gazdagnak éreztem az adminisztrációt, pontosan ilyen volt Bali: ott az országba bejutni ugyanilyen bonyolult és ráadásul még fizetni is kell mindenféle címen nekik. Eleve több sort kell végigállni, az egyiknél csak kiadják a bizonylatot, a másik sornál beragasztják az útlevélbe és így tovább. Kijutás ugyanez. Egy deszk csak egy dolgot csinál.
Ehhez képest Londonban odavittem a csávóhoz, fostam, mint az állat, hogy nem fogja visszavenni, de le se szarta: megkérdezte, mi a gondom vele, aztán megvonta a vállát és kasszából kifizette a pénzt. Aztán majd elszórakozik a papírmunkával egyedül, esetleg kiadja egy pakinak, gondolom.
Miért nem tud minden így működni?
