A fényképezős posztjaim hatására egy neve elhallgatását kérő jóakarómtól kaptam tegnap játszani egy Canon 5D Mark 2 fényképezőt egy szintén a fotósok körében jól ismert, de 2010-en frissített 70-200-as objektívvel. (Canon EF 70-200mm 1:2.8 L IS II USM) Azt hiszem, még soha életemben nem fogtam egy ilyen szerelést 5 másodpercnél tovább, talán eFinél lőttem is vele egyet, így tényleg nagy felelősséget éreztem, amikor a nyakamba akasztottam a masinát.
Amikor a kezembe kaptam, belenéztem a keresőbe, aztán a kertben ráfókuszáltam erre-arra, és egyből az jutott eszembe, hogy, ezt most megpróbálom szó szerint visszaidézni, “azt a kibaszott gecibe—kurva anyját”. Ez nem is csoda, hiszen a 150 ezer forintos árkategóriájú NEX5-re szerelt 18-55-ös kit-objektív és az 5D között a nem látható, leginkább egy mély, több km hosszú szakadék így jól láthatóvá vált. Ez persze nem nagy felismerés, de mégis, hirtelen érezni, elég lesokkoló. (Főleg, hogy újabban próbálkozom a Sony-val is.)
A szettet így kézben tartva, a súlyát, erejét érezve pontosan olyan érzésem volt, mint amikor először beültem egy Ferrariba: alapjáraton érezni lehetett, hogy ebben hátul nem motor, hanem egy kibaszott rakétahajtómű van, a belső részek rút funkcionalista megközelítése pedig minden alkalommal azt sugallja, hogy itt a funkció a dizájn felett áll. A robusztussága, a kegyetlensége azt éreztette velem, hogy rendben van, ott van a kezemben, de vigyázzak vele, mert könnyen megégethetem magam.
Azt hiszem, talán a legnépszerűbb profi fotósszett váza is egy ellentmondás. Nekem legalábbis. Rút, funkcionalista, kegyetlen. Ebben nem látni szép menüket, feliratok vannak, gombok. Rohadtul nem tetszett például, hogy kényelmetlen ellenőrizni az elkészített képet. Az a kis érdes bogyó, amit masszírozni kell, hogy az ember bejárja a lőttet, teljesen alkalmatlan arra, hogy bárminemű munkát végezzünk. Lehet, hogy erre az a válasz, hogy a profik basznak rá, ők már eleve tudják, hogy mit csinálnak. Lám-lám, az analóg iskola, ahol még nem lehetett annyit kattintgatni, mint amennyit szerettünk volna, itt most visszaköszönt. Fura volt a tekerőgomb is, mint léptető. Valamiért azt hittem elsőre, hogy balra-jobbra kell nyomni, de nem, a menüben is jobbra-balra kell forgatni. Egy idő után teljesen megszoktam egyébként.
A 70-200-as zoom objektív viszont egy csoda. Gyönyörűen néz ki, igazi rakétahajtómű, csak itt a meghajtott motor elejére szerelve. Az obiról ezt írják:
This is a lens which can truly be described as a professional workhorse, with robust build (including dust and moisture resistance), wide F2.8 maximum aperture, fast and silent ultrasonic autofocus motor, and optical image stabilization for hand-holding at slow shutter speeds.
Oldalán a kezelőgombok, rengeteg fém, súly, masszívság. Először itt tapasztaltam meg, milyen közelséget jelent a 200mm. Egyáltalán nem olyan nagyot, mint álmaimban képzeltem, viszont szépeket lehet vele fotózni úgy, hogy az ember nem mászik a másik arcába. (Madarakhoz viszont kevés, szomorú szmájli.) Néhány kép:
A teljes publikált szett itt.
Nagyon tetszett még a videózás benne, viszont rövid tesztem alapján kijelenthető: ezt nem lehet kézből csinálni. Sőt, eleve izomzatot kell fejleszteni egy ilyen döghöz. Ez már nem a kompakt kategória, itt tartani kell dolgokat, súlyos dolgokat. Szép videót készít, de aki azzal áltatja magát, hogy majd kézből csinálja… Egyből be is jön az 5D videózás témaköre, mint műfaj. Ez nem az általános otthoni videókészítés kategóriája.
Hadd illusztráljam: aki a macskát akarja lefilmezni, ahogy szélsebesen felmászik a fára, vagy a gyerek szülinapi zsúrján lefilmezni a zsivajt, inkább valami handycam-et vásároljon (de még az általam használt Sony NEX5 is jó!). Azokat kézbevéve lehet rohangálni a helyszínek között, gyerek szája lekváros, bumm, máris rázoomol az ember, pillekönnyű eszköz. Ezzel szemben egy 5D Mark 2 videózás a professzionális tervező munka. Itt meg kell komponálni azt, mi kerüljön a lencse elé. Egyáltalán nem csodálom, hogy filmkészítéshez is használják. Még rövidebben: aki otthoni felvételeket akar csinálni, és tele van lével, ne vegyen magának Canon 5D Mark 2-t. 
Az vegyen magának, aki tudja, mit csinál, és ehhez a tudáshoz, ennek az elképzelésnek a megvalósításához kell neki egy robusztus, határozott, erős megoldás. Ja, és egy állvány. Ez után lehet szépen mindent összeszerelni, elkészíteni, és mehet a felvétel gomb. De az, hogy megpillantunk valami érdekeset, aztán majd odaugrunk gyorsan levenni, na, ez nem az a kategória. Nehezen kezelhető ebben az értelemben, azért, mert nem az a dolga. Ez a higgadt emberek és a tudatos tervezés, előkészítés eszköze. Amit végül csinál, az nagyon szép egyébként:
Persze jól látható, hogy kézből vettem mindent, a felvételen nincs semmi utómunka. (A fotókon azért fehéregyensúlyt állítottam, de csak azt!) Az objektív stabilizátor be volt kapcsolva, ha nem lett volna, ennél még szörnyűbb az eredmény. Érdemes egyébként teljes képernyőn megnézni, 1080p felvételt látunk. Csodálatosak a színek, csodálatos a kép, nekem baromira tetszik, amire még akár saját magam is képes vagyok.
Maga a számítógépes feldolgozás is érdekes. Aperture gond nélkül olvasta a kártyát, sőt, pozitívumaként értékeltem, hogy megkérdezte, hogy a RAW-JPEG párokból melyiket szeretném importálni. A Final Cut Pro X viszont nem látta a csatlakoztatott CompactFlash olvasót, így kézzel kellett kijelölnöm a sok .mov állományt a programban, és nem tudtam camera archive-ot készíteni. Ez eléggé bosszantott, sőt, ha kiderülne, hogy nem az USB kártyaolvasó hibája, jelentősen zavarna is egy beszerzést illetően. (Arról ugye nem is beszélve, hogy ez a nagy méretű CompactFlash az SD kártyához képest, aminek olvasója van a Mac-en, eléggé kényelmetlen dolog.)
Összességében véleményem az, hogy nagyon jó termék, viszont sem anyagilag, sem pedig tudásilag nem az én szintem. Az én szintem, jó közelítéssel, a Sony NEX-5, a 150 ezer forintos fényképező, ami már nem kompakt. Egyszóval látom a lehetőségeket, de még nem érzem az igényt.
