Médiamunkásként

Aki hozzám hasonlóan próbált már médiamunkásként élni, biztos találkozott már azzal az érvrendszerrel a másik oldalról, hogy fizetés helyett inkább arra hivatkoznak, hogy mekkora médiaértéket képvisel egy szereplés náluk, ezért inkább nem is fizetnek semmit.

Friss amerikai példa, hogy Nate Thayer egy anyagát átvette volna az Atlantic Magazine, viszont amikor a pénzre esett volna a szó, akkor jött a bullshit:

We unfortunately can’t pay you for it, but we do reach 13 million readers a month.

Ezt hívják “substantial exposure”-nek. Nate válasza:

I am a professional journalist who has made my living by writing for 25 years and am not in the habit of giving my services for free to for profit media outlets so they can make money by using my work and efforts by removing my ability to pay my bills and feed my children.

Még egyszerűbben: a substantial exposure nem fizeti ki a számláimat. Mike Monteiro nem erre mondta, de jól mondta: “Fuck you, pay me”. James Bennet, az Atlantic főszerkesztője válaszolt erre az egészre, viszont csak egy PR-os nő email címe mögé bújva:

We did not ask him to report and write an original piece for us, but we did ask if he’d be interested in posting a condensed version of an article he had already published elsewhere, which we would have done with full credit to the original publisher.

Azaz megírhatták volna ők maguk is. De akkor miért nem tették? Erre csak egy korrekt válasz lenne, ha megírná, hogy Olga Khazan elbaszta az egészet, kifizetnék a csávónak a fee-jét és publikálnák a cikket. Ebből a szarból máshogy, kezeinket mosogatva, nem lehet kimászni, innentől ugyanis rájuk van nyomva a bélyeg: Atlantic, aki elkúrta.

Harlan Ellison író nagyon jól fogalmazza meg ugyanezt a véleményét:

Számos nagyon jó mondat van benne.