Egy nap, két történet

Egy ideje átmentem teljesen célorientált hajvágásra. Aki rendszeresen követi a Plastikot, még emlékezhet rá, hogy annak idején 29 éves koromban (7 éve!) az East Side-ba jártam hajat vágatni, de arról végül leszoktam. Három éve Linda is vágott, de ez sem lett hosszú távú koncepció. Az ő javaslatára járok újabban a a BioHair nevű magyar franchise fodrászatba. A koncepció lényege az olcsóság és hatékonyság. Rájöttem, hogy nem vagyok nagymenő, kismenő vagyok, akinek jó a “drop-in” fodrászat is: megérkezek és azonnal vágnak, 1500 forint.

A város tele van a jellegzetes zöld szalonokkal, ma besétáltam az egyikbe. Tele volt emberekkel, kérdeztem a pultost, mennyi idő, fél óra, mondta. Oké, visszajövök később. Visszamentem később, nem változott a helyzet. Viszont előálltam a tervvel: elmennék a közelbe addig valami hasznos dolgot csinálni, nem tenné-e meg, hogy rám csörrent telefonon és azonnal jövök.

(És itt egy rövid zárójel: tudom. Tudom. Tudom. Én akartam. Én találtam ki. Az én egyéni hülyeségem és elvárásom. Tudom, tisztában vagyok vele. Nem lenne szabad azt gondolnom, hogy rám nem vonatkoznak szabályok, én kivételes vagyok, nagymenő vagyok és nem kismenő. Ha sor van, akkor sor van, rám is érvényes. Tudom. Relax. R-E-L-A-X.)

A nő természetesen közölte, hogy erre nincs semmiféle lehetőség. Annyiban is hagyhattam volna a dolgot, de abból nem lenne blogposzt, megkérdeztem hát, hogy “miért nincs?” Erre tétován rám nézett, aztán azt mondta, hogy “azért, mert nincs telefonunk, nálunk nem lehet időpontot foglalni”. Itt hosszú másodpercekig néztük egymást, felvetettem, hogy ugyanaz történne, mintha ott ülnék a sorban, csak nem vagyok ott, de tartotta magát a dologhoz, én pedig elköszöntem és eljöttem a helyről. Nem is mentem vissza, máshova se mentem, sanszos, hogy nem is megyek vissza oda, ahol nem érzem magam vevőnek.

Ha nekem lenne hajvágó szalonom és valaki megkérne ilyesmire, szó nélkül megcsinálnám a dolgot. Akkor is, ha tudom, hogy bárki megkérhetné. De nem kéri meg senki, csak néhány ember. De ha mindenki megkérné, akkor egyszerűen odaírnám az árlistára: “Telefonos értesítés sorbanállás helyett: 500 forint.”

Illetve haladjunk csak Európa felé: Európában, próbáljátok ki, hogy ugyanezt előveszitek, szó nélkül megcsinálják a dolgot. Még akkor is, ha csak az alkalmazottal beszéltek. Vevő kérte, rendben, rácsörrentünk a telefonjára. Istenem, vannak ilyen kuncsaftok, hát ez van, ki vagyok én, hogy minősítsem. Biztos van valami fontos dolga. Vagy nem akar sorbanállni. Vagy akármi, mindegy, rácsörgünk.

Második történet.

Álltam be a parkolóházba. Ráadásul telefonon beszélgettem épp valakivel. Ilyenkor dumálok, pakolászok stb. Készen voltam, de eszembe jutott, hogy megnézem, lezártam-e a kocsit. Visszasétáltam. Ekkor hallottam, hogy a mögöttem álló gépkocsi vezetője elkezdi, mintegy jelentőségteljesen, túráztatni a motort. Még vonalban voltam, ránéztem, mivan. Ablak le, ötvenes faszi, Suzukiban. Kikiabál, hogy jó lenne, ha nem tartanám fel, meg minek telefonálok stb, morgott, ahogy kell.

Arra gondoltam, hogy nem fogom lerakni a telefont, de nem akartam élezni a helyzetet, letettem. Nekem nem esik le egy ilyen döntéstől az ezüstgyűrű az ujjamról. Egóban sem sérülök, mint mondottam, nem vagyok nagymenő, hanem kismenő. Viszont eszembe jutott, hogy hátulról még néhány dolgot ki kell vennem, visszamentem, kivettem, autó lezár, irány az automata. Szemem sarkából látom, hogy a fickó csóválja a fejét, de alapvetően elégedett, mert már nem telefonálok. Az automata viszont nem adta ki a jegyemet. Megjött a technikus is, sőt, mint kiderült végig ott állt és várta, hogy minél előbb fejezzem be az egészet, ne legyen balhé. De az automata nem akart működni. Ezen a ponton hátrébb vonultam, hagytam, hadd csinálja. Szét is nyitotta a gépet, de nem ment.

A szituáció tehát az, hogy rajtam már nem múlik semmi, de mégsem tud sorra kerülni a Suzukis. Mégis eszi a kefét! Nem elég jó! Minden ellene van!

Én viszont elővettem újra a telefonom és visszahívtam az illetőt. Amíg csengett a telefon, gondoltam, emelem a lécet, és a fickó felé léptem kettőt, majd mondtam neki, hogy “most akkor újra telefonálnék, ha nem gond”. Kész, ettől teljesen bepöccent, méltatlankodott egyre hangosabban, mit képzelek, hogy feltartom, telefonálok, bla-bla, de én rá se hederítettem (mondván, ahhoz tényleg korábban kellene felkelnie, hogy partiba hívjon anyádéknál).

Az automata csak nem akart megjavulni, ekkor a technikus megkért, hogy álljak át máshova. Ezen a ponton a Suzukis elhajtott, vagy máshova parkolt, nem derült ki. Megint leraktam, átálltam, végül elhagytam a helyszínt.

A dolog tanulsága annyi, hogy az emberek, főleg a budapesti közlekedésben, elképesztően idegesek, feszültek és türelmetlenek. Rengetegszer tapasztaltam. Ha 0,4 tized másodperccel később indulok a pirosnál, AZONNAL DUDÁL, ha lassan megyek, vagy keresek valamit, a seggemben toporog. De a legszörnyűbb az, ha igaza van. Akkor semmi sem számít, üvölt, mint a kurva anyja. Akkor kijöhet a gőz, hiszen minden legitimálva van: bejöttél az egyirányú utcába, büdös köcsög, mi a faszt képzelsz, A KURVA ANYÁD.

(Egyik haverom mesélte tegnap, hogy ráparkolt egy plázában egy nőre, mert nem talált helyet, a nő két gyerekkel, meg a férjével bemondatta a hangosbemondóba a rendszámot, pedig nem voltak akadályozva, csak biztos az ajtó volt szűken, mindegy, visszament a kocsijához, a nő a gyerekei előtt olyan üvöltözésbe kezdett, hogy megállt egy pillanatra az élet a parkolóban.)

Itt hibázni nem lehet. Itt aki hibázik, azt eltapossák, mint valami férget. Akinek igaza van, az mindenre hirtelen fel lett jogosítva, akkor kijöhet az egész évből beszorult gőz, végre megjött a katalizáló anyag, engedhetjük ki magunkból.

Pedig ezt sem így csinálják Európában. Ott birka türelme van mindenkinek, nem a másikat hibáztatja mindenért. Hát istenem, előfordul, hogy behajt az egyirányúba, biztos nem ide valósi. Vagy totojázik a parkolásnál, mert 60 éves. Elfelejtett elindulni a lámpánál. Nem gond, megvárjuk. Lehetünk toleránsabbak a hibázókkal is, elvégre emberek vagyunk, nem igaz?

Működik a világ úgy is. Csak nem nálunk. De van rá esély, mert Magyarország Európába megy.

Függöny.