Vendégségben

Kezdek egyre jobban megbarátkozni a gyerekes életformával.

Nem ment egyszerűen az eleje és szerintem még mindig nem vagyok benne eléggé, de alakul. Valamelyik nap vendégségben voltunk egy másik sorstárs családnál kisgyerekkel. Ha az ember csak a párjával megy át egy másik párhoz, azt jól ismertem: átmegyünk, leülünk, beszélgetünk és iszunk, a végén pedig hazamegyünk.

Kisgyerekkel ez máshogy néz ki, és ezt szoknom kell. Eleve logisztikai kérdések sorozata már az odajutás is. Vinni kell a cumit, a játékot, a pelenkát, a takarót, az extra zoknit, a felsőjét, a kézi hordozót, de itt még a sétálás miatt a babakocsit is. Ennek van egy kereke és van egy felső része. A felső részben pedig van egy zsák is.

Szóval mostanában pakolok.

Az időm nagy részét gyerekholmik szállítmányozásával töltöm, meg ilyen vackokkal a kezemben sétálok a hidegben, a hóban. És a zongoraujjaimat úgy kifújta már a hideg, hogy a bütyköknél kisebesedett. Elmegyek a kocsihoz, bepakolok, aztán a helyszínen szétpakolok, aztán hazamegyünk, akkor kiviszek mindent, szétszerelek, otthon meg újra össze. Lépcsőn fel, lépcsőn le. (Nekem a felöltözés ezek után kettő másodpercig tart. Nekem az öltözés gyereköltöztetés.) A kezem meg erősödik a kézihordozóban tartott 12 kilótól. Ilyen élményeim korábban nem voltak, csak annyi, hogy le kellett parkolni valahol az autóval.

Ott vagyunk a családi vacsorán. Úgy érzem, itt nincs már vacsora, csak figyelmet megosztó kajálás történik. Egyik szememmel nézem a gyereket, ahogy szétveri az elé kirakott játékait, még zuhanás közben alárakom a kezem, a másikkal próbálom belátni, hogy egyáltalán MIT IS ESZEM ÉPP.

Aztán én etetem. 6 hónaposan már kapja a pépes kaját is. Pépes kaja, persze, az meg a fán terem, mi? Dehogy, előbb meg kell melegíteni, méghozzá forró vízben. Utána gyerek elé előke, esetleg valami törlő, kiskanál. Aztán jöhet csak az etetés. Ez is koncentrációt igényel a felnőtt részéről, a gyerek részéről meg ugye a szokásos dagonya. Nekünk szerencsénk van a gyerekkel, mert szeret zabálni, cápaszerűen harap rá az elé rakott pépes kajára. Ettől függetlenül egyik szememmel a gyereket etetem, a másik szememmel próbálok részt venni a vacsorában. Időnként rábólint a kanálra, aztán pépes kaja kerül az orrára. Lecsöpög a kezére, aztán a földre, minden pépes kaja.

A beszélgetések is multitaszkban történnek, egy kicsit beszélgetünk valamiről, de a másik részben már a gyermekhez szólunk, aki nálunk kugligolyóként imbolyog még az etetőszékben, vicces pofákat vág és fültől-fülig dagonya az egész.

Annak idején emlékszem, hogy semmit nem ettem meg, ami a földre hullott. A sorstárs kiképzés során viszont már gond nélkül lenyúlok az ételért és a számba helyezem. Minden mindegy, semmi sem számít. A gyerek konkrétan szétnyalja a műanyag előkéjét, meg belegyömöszöli a szájába a nyálas-pépes részeket, utána pedig az ujjait. Már annyira hozzászoktam, hogy nekem is tulajdonképpen teljesen mindegy, mi van.

A vacsorán általában van bor, meg sör, kezdésnek pálinka. A végére már egész jó.

Függöny.