Vettünk egy kiállításra egy jegyet

Nem is tudom pontosan, mire számítottam. Vetítésre. Valamiféle teremre, ahol emberek ülnek, színpadon megy valami. Késve érkeztünk, gyorsan leraktuk a kabátunkat. A recepción ülő hölgy megkért, hogy a telefonjainkat is rakjuk be a zárható szekrénybe, aztán erre tessék.

Egy sötét szobába érkeztünk, aztán tovább egy ajtón, ahol már korom sötét volt minden. Ezen a ponton teljesen elbizonytalanodtunk. Nem is volt nagyon időnk hozzászokni a helyzethez, mert határozott, de kissé szokatlan mozdulattal lépett mellénk valaki, kezet rázott és kellemes férfi hangon mondta, hogy az első szoba egy igazi berendezett szoba, ahol semmi nem működik. Még néhány szó és ment is vissza a többiekhez. Szavakat hallottunk innen-onnan.

És koromsötét.

Elkezdtem hadonászni. Első gondolatom az volt: pánik. Menjünk ki. Aztán valahogy megnyugtatott a vezető, aki szinte végig beszélt hozzánk. Mire számítsunk, mi merre van, miket próbáljunk ki. Nagyon gyorsan, szinte sebesen mozgott a sötétben. Míg mi a Bárányok Hallgatnak filmben látott módra bénáztunk, addig ő hirtelen itt-ott termett és segített kóvályogni.

Akkor esett le: ő vak. És itt most mi vagyunk vakok és ő lát. Tökéletes szerepcsere, hibátlan illúzió, maximális effekt.

Rájöttem, hogy a fal mellett szépen el lehet kezdeni befelé haladni. A koromfekete, igazi sötétben tényleg nem látszott semmi. Ez egy teáskanna. Hopp, ez a mikrohullámú sütő. Ez meg itt egy asztal, szék. Mindenfelől hangok, lehettünk vagy nyolcan. Időnként emberekbe is belebotlottam, Lindát szinte azonnal szem elől (érted) tévesztettem.

Fura dolog, ha nincs fény. Az érzékelésünknek nagy része a szemünkön át zajlik. Ha ez nincs, az olyan, mintha semmi sem lenne. Az első néhány perc után meg lehet szokni, el lehet fogadni a helyzetet. És semmit sem látunk, a dolgok csak annyit jelentenek, amennyit tapintás útján felfogunk belőlük. És ezek körvonalak, formák, rettenetesen rossz minőségben. Mindent el kell képzelni.

A következő szoba egy utca. Autó, kerékpár, zöldséges (mindenféle bizarr tapintású, de hétköznapi dologgal), utána átbotorkáltunk egy faházba, ki a rétre, át egy hídon, szoborparkba, végül a bárban fejeztük be a kalandozást. Ide vonatozva értünk be. Egy ismeretlen embert tapogattam ki, aztán megfogtam a vállát. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, annyit tudtam csak, hogy egy lány.

A bárban leültünk valamiféle bőrfotelekre. A vezetőnk elsorolta, hogy miből kérhetünk. Sör, ropi, különféle szénsavas üdítők, kávé. És kértünk tőle, és ő kiszolgált minket. A tök sötétben, ahol nem lehetett látni semmit. A kávét is. Megkérdezte, hogy mennyi tejet töltsön bele. Még a fizetés is a sötétben zajlott (apróval persze).

Vagy egy órát voltunk benn. Soha nem voltam még ilyen sötétben ennyire hosszan. Utána rettenetesen bántott a fény, de leginkább az, hogy az a személy, aki végigkísért és végül kiszolgált minket, ugyanabban a sötétben maradt továbbra is. Nem tudtam elhinni, és még most sem tudom elhinni, hogy neki ez az élete.

Láthatatlan Kiállítás Budapest, Millenáris park, jegyárak