Irány San Francisco (1. rész)
A viszonylag eseménytelen Budapest-Frankfurt repülés után volt egy óránk a következő indulásig. Megtaláltuk a hozzánk tartozó gate-et, egy nagy jumbo repült tovább az Atlanti óceán fölött. Jó öreg gép volt, United típusú, amit a Lufthansával üzemeltetnek közösen. Már rengeteg ember várakozott, helyi amerikaiak tettek fel olyan típusú kérdéseket, hogy a poggyászainkat magunk csomagoltuk-e be és van-e benne elektromosan üzemeltetett dolog. Ezt követően adtak egy matricát az útlevélre és be kellett állni egy másik sorba, aztán jött még egy ellenőrzés.
Végül feljutottunk a gépre, ahol nem volt több hely, mint a Wizzairen, és monitorok sem voltak az ülésekben, csak sokan ültek. Nekem az ablak mellé szólt a helyem, viszont ott annyira kicsi volt a hely, hogy elcseréltem a folyosón ülő, német nővel, aki azon problémázott, hogy nincs monitor az ülésekben. A folyosón ülve találtam olyan pózt, amivel ki tudtam időnként dugni a lábamat úgy, hogy még el tudtak sétálni mellettem.
A gép úgy szállt fel, mint egy űrhajó. Hatalmas energiával indultunk neki, először csak az elejét húzta fel, aztán utána a seggét és tolta rá a kakaót ütközésig. Frankfurtban szakaszosan felhős, borult időben indultunk, a felszállás ezzel a döggel meglepően érdekes, helyenként hullámvasútszerű élmény. A kapitány, Doug, vagy érezte, hogy komfortosítani kell a közönséget, vagy csak a szabvány protokoll részeként, de hullámvasutazás közben rettenetesen unott hangon elmondta a különféle repülőn választható marketing opciókat.
Végül felértünk a felhők fölé, aztán bemondták, hogy átszervezik a vacsorát, mert az utazás során két órán várhatóan turbulencia fölött repülünk át. Ehhez képest nem volt semmi érdemi turbulencia, csak a szokásos zötykölődés, kétszer küldtek vissza mindenkit a helyére a 11 órás repülőút során. A gyomrom a héten elég szarul volt, így a frankfurti járaton is kihagytam a majonézes, ritka gusztustalan szendvicset, viszont itt már kavargott a gyomrom, és a lasagnét választottam. Nagy élvezettel fogyasztottam, csak utána bántani kezdtek a gázok…
A 11 órát végül a gázmenedzsmenttel töltöttem. Időnként hátramentem, gázmentesítettem, aztán vissza. A közvetlen környezetemet mindenképpen meg akartam kímélni, de időnként nem tudtam mit csinálni, vagy a filmet néztem éppen és az fontosabb szempont volt, mint holmi szociális érzékenység. Mint említettem, nem volt az ülésben monitor, ezért a folyosón levő egérmozit kellett nézni saját fülessel.
A gépen 20 dollárért lehetett vásárolni wifi csomagot, de én tudtam, hogy semmi értelme, mert kezdő USA utazóként nincs elektromos hálózati konverterem, így csak 2 óra filmnézést tudok végrehajtani a laptopomon szar pózban. Kiderült, hogy a United appal ingyenesen lehet streamelni a gépen sugárzott filmeket, de, szintén kezdő utasként, ezt sem tudtam letölteni magamnak időben. Ezért aztán az ingyenesen elérhető repülési információkat bámultam:
Így vagy úgy, de leszálltunk végül SFO-n. Volt egy kis homeland security, de az udvariasabb formában, és nem is kellett sokat várakozni a sorban. Fingerprint, fotó, meghívólevél elolvasása. (A faszi konkrétan elolvasta a három oldalas meghívólevelem első oldalát.) Végül meglett a csomagom is, még két exit checkpoint, aztán kinn voltunk a szabadság földjén. Az idő ködös, borult, 12 fokos hideg. Ezt egyből észrevettem, mert kezdő utazóként budapesti rövidnadrágban közlekedtem.
A Bart nevű metrószerelvénnyel jutottunk be a Mission-16th Street megállóig. A felszínre jutva alig akartam hinni a szememnek: ehhez képest a nyugati aluljáró és a Blaha egy három csillagos hotel recepciója.
És konkrétan mindenki a zártosztályról került elő, az utcán láthatóan mindenkinek volt valami kattogása, de minimum valami kisgyerek üvöltött, amikor a japán ex-veterán csöves abbahagyta az üvöltést, akibe időnként valami szintén őrültnek kinéző fekete kötött bele. Volt valami bolt is a közelben, elképesztő formák jöttek-mentek. Mos Eisley spaceport egy az egyben.
De hol vannak a hipsterek? Hol van Tim Cook? Ez lenne az informatikai világ középpontja?
Végül megjött a buszunk és eltávolodtunk a közvetlen életveszélyből. Picit beljebb már kulturáltabbá vált a környék, de még mindig nem tudtam őszintén azt érezni, hogy itt kolbászból van a kerítés, és hogy ide vágyakozó informatikus lennék. Sétáltunk pár utcát, itt már érezni lehetett, hogy vannak jobb részek is a városban.
Találtunk egy egész jó hamburgerezőt, ahol 22,34 dollárért egy alap hamburgert, édeskrumplis-parmezános köretet és egy pohár IPA sört adtak. Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem fogom átszámolni forintra innentől a költéseimet.
Odafelé végig napban utaztunk, így valahogy kibekkeltem az időt helyi idő szerint este 9-ig (otthon hajnali 5), aztán elaludtam. Néhány óra múlva arra ébredtem, hogy papírból vannak az apartman falai, bedugtam a viaszos füldugómat, aztán itteni idő szerint 5-ig aludtam. Így telt el az első napom abban a városban, ahol jövő hétfőn bejelentik, hogy Helvetica helyett San Francisco lesz az új betűtípus Macen.
