A DaringFireballon láttam a linket, egyből ki is toltam a Tumblrre, de most posztot írok belőle, annyira tetszik. Egy 1966-os audio felvétel, Jeremy Bernstein (New Yorker) készített interjút Kubrickkal.

Hosszú interjú. Őszintén szólva nem hallottam még interjút Kubrickkal, illetve: a hangját nem ismertem. Csak bekapcsoltam a háttérbe, hadd menjen, meg is feledkeztem róla. Egyszer csak arra eszmélek, hogy “hmm, milyen szépen beszél itt valaki”. Aztán esett le, hogy ez a fiatalos hang nem egy szép amerikai angolt beszélő színészé, akit hallok, maga Stanley Kubrick!!

Egyszerűen csodálatos hangja van. Nagyon tetszik az, ahogy kifejezi magát, ahogy hangsúlyoz, a kiejtése. Ha nem tudnám, hogy őt hallom, nem hinném el. Mondom, én meg voltam győződve arról, hogy az a szakállas, kopasz, beesett szemű emberé nem lehet ez a hang. Olyan, mintha egy tökéletes hangot hallanék.

Fantasztikus cucc.

A malmöi videómból már megismert zenész, Sara Termén nálunk állomásozik. (Megyünk Madonna koncertre holnap.)

Mindig is látens zongorista voltam, így muszáj volt workshopolni egyet. Azóta, hogy egészen nyilvánvalóvá és adekváttá vált, hogy Mike Pattonék legjobb száma az Easy, nekiugrottunk ennek. Sara (svédül: szaa-rá) leskiccelte nekem, hogyan kell nyomogatni:

Innen már csak néhány órányi gyakorlás a jó öreg Steinway-en választott el a végeredménytől. Ezt már én játszottam fel mintegy 28 próbálkozásból (ez is köhög még mindig, de el kell engedni valahol):

Életkoromnál fogva sajnos én sem ismertem a Lionel Richie-féle eredeti változatot, életembe csak Patton hozta be ‘92-ben Baján, de attól még Angel Dust. Sara felvilágosított, hogy az eredeti akkordjai kicsit mások (ő ugyanis meg azt ismerte), de azért összeraktuk.

Egyébként Sara gyerekkora óta zongorázik, elmesélte, hogy neki kottát olvasni és abból játszani olyan, mint például enni. Nem gondolkodik azon, hogy mit csinál, annyira természetesen jön minden. Az akkordok és a billentyűk ott vannak fejben a megfelelő helyen.

Irigylem azokat, akik tudnak hangszeren játszani.

NB, a GarageBand főnök-alkalmazásra még vissza fogok térni, most vettem észre, hogy a ‘09-es verzióba nem is másztam bele igazán, egyszerűen csodálatos dolog.

2003. október 24.

Iskolában vagyok, matekórán. Kiderül, hogy a vizsga szombaton lesz a pénteki pénzügytan után. Új, de szigorú matektanárom van. Egy víz alatti gyárban dolgozunk, és a monitort nézzük, ahol minden operációs rendszer kapható. Az egyiken egy hiba jelenik meg, valami ember kivesz egy oxigén palackot, ezt nekem kell felvinnem a felszínre, majd megsemmisíteni. Felvisznek egy 30 méter magas toronyba, ahol nagyon szédülök, képtelen vagyok megcsinálni a feladatot. Levisszük valahogy a palackot, ami átváltozik egy pezsgős üveggé.

2003. október 26.

Iskolai színdarab próbáit nézzük, színészek, angolul készülnek. Megírjuk az észrevételeinket, de a rendező semmit sem változtat rajta. Kiderül, hogy elég beteg gondolkodásmódja van. Kör alakú akadályon kell körbe futnom és rengeteg krokodilt kikerülnöm, de megcsinálom. Egyik jó barátom is ott van, közösen strandolunk és tervezzük a strandolást. Telefonom állítgatom, komoly játék, a telefon arra is képes, hogy mindig lefotózzon engem, és azt rakja be háttérképnek. Amikor engem fotóz, nem az én arcom szerepel, hanem egy idegen emberé, aki teljesen úgy mozog, mint én, csak éppen az arca más.

Szily László “Etetés” című könyvét kettő alkalommal vásároltam meg. (Azt hiszem azért, mert két kiadást élt meg a kötet.) A legelső talán az ezredforduló táján jelent meg, a Magyar Narancsos folklór részeként. A második kiadást olvasva nekem nem volt már ugyanaz az élmény, valahogy megváltozott, vagy eltávolodott ellentétben mondjuk Keresztury Tibor Keleti Kilátások könyvével, de nem tudnám pontosan megmondani, miért. Arra sem tudnék most válaszolni, mitől említem egy helyütt a kettőt. (Talán mintha mindkettő a Narancs közepén futott volna? Nem emlékszem.) De most elkalandoztam.

Xantus János 27 perces rövidfilmet készített az Etetésből, ami megpróbál ugyanolyan szürreális lenni, mint amilyen Szily írásai voltak. A trailer alapján nem vágyakoztam megnézni a filmet, viszont attól, aki vágta, megkérdezném, hogy mik voltak az elképzelései pontosan, mert a film egyik jelentősen túljátszott jelenetét felszabdalva ennyire kiemelni talán nem kellett volna. Majdnem el is szaladtam, de Szily iránti elkötelezettségem miatt mégis megnéztem, és most véleményt fogok formálni.

A teljes film megtekinthető akár itt és most:

Szeretnék túllépni az egyébként teljességgel adekvát bölcsész-művészfilm sztereotípiától és messzebb tekinteni, de nem nagyon tudok. Xantus ugyanis mindenképpen fittyet akar hányni arra, hogy ki mit fog gondolni, és hozza pontosan azokat a kötelező köröket és megoldásokat, amik miatt sajnos rá kell akasztanunk a KKE-bölcsész-művészfilm jelzőt. A recept alapjaiban ugyanaz, amivel Szily dolgozik a könyvében: lehetetlen, mulatságos és furcsán gazdag tartományú történetek fonódnak a horgászok köré. (Egyébként ha jobban belegondolok, valójában Szilynek a horgászat olyan, mint Columbonak a felesége, a képernyőn mindig csak a poszt- és pre- részekről esik róla szó, valóságosságában sohasem.)

Na mindegy, lényeg az, hogy Szily könyvéből egy megkapó Közép-Kelet Európai életérzés kerekedik ki, mintha legalábbis valami begyógyszerezett kaleidoszkóp lenne a pecások szemén, akik azon keresztül nézik ezt a sokszor buta, értelmezhetetlen bolond világot.

Valami ilyesmi tehát Szily módszere, amivel remekül elkapja és lovagolja az egészet, annyira, hogy nekem is kedvem támad vicces figurákkal találkozni, látszat-meglepődni rajtuk, majd folytatni a horgászat körüli poszt és pre tevékenységet. Xantus is jó helyen kapirgál, csak éppen elköveti azt a hibát, hogy rosszul alkalmazza képre a fentieket. (Már amennyiben elfogadjuk a fentiek igazságtartalmát.)

Ebből aztán annyi válik, hogy a fő karakter (Szily) látszólag fittyet hányva mindennek, nyomja a horgász-vakert a piszkalábú, engem leginkább egy boszorkányra emlékeztető BDSM partiról odakeveredett nőnek. Kis közelítéssel még működhetne is a dolog, de sajnos a szereplőkből nem jön elő sok minden: amit látunk, az a színjáték amatőrnél magasabb, a profiknál lényegesen alacsonyabb megjelenítése. A férfi végigdarálja a mondatait, bár kettejük közül ő a jobb, a nő viszont nem képes hozni semmit a kevés ellenére sem. Nem lesz átélhető, nem lesz szerethető, csinálttá vált aktus, nem kidolgozott, kimunkált, vagy: őszinte.

Ezen a szinten maradva eltelik a 27 perc, a poén lemegy, aztán vége. Xantus sem siet megmenteni a dolgokat, hagyja, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy azt elvárnánk, és nem jön rá, hogy a megteremtett koncepció nem működőképes ebben a formában — de miért is tenné, akkor nem tudna filmet csinálni. Az elején látni valami mozgalmasságot (a kajálás részét a lehetőségekhez képest kedveltem), utána viszont szinten marad végig a nívó, egyetlen pukli nélkül, majd hirtelen megszakad.

Fogalmam sincs, hogyan lehetett volna másképp feldolgozni Szily könyvét, ezen a kérdésen még nem gondolkodtam, de nem is az én feladatom, mert nem én csináltam belőle filmet. Annyi bizonyos, hogy történt valami, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán van, de arányaiban és megközelítésében, kidolgozottságában ezt csak erős közepesre értékeljük. Végülis megnéztem egy 27 perces Flash objektumot azon az interneten, ahol az emberek maximum néhány percnyit hajlandóak.

Függöny.

Tom Waits 1978-ban megjelent “Blue Valentine” albumáról a “Christmas Card from a Hooker in Minneapolis” című számának coverjével melegítenénk karácsonyra Neko Case előadásában. Waits korabeli felvétele természetesen elérhető a csövön, egy remek alkesz-intróval:

A Plastik média egyébként más karácsonyi ajándékkal készül december 24-re.

 

 Neko Case - Christmas Card from a Hooker in Minneapolis (MP3) [3:41m]: Play Now | Play in Popup | Download (741)

trn tartja bennem a lelket ezzel a saját készítésű wallpaperrel:

Katt a képre. Korrekt shading! Mint megtudtam trn a fenti rajzot eredetileg AI CS4 demónak készítette, aki a grádiens eszköztől teljesen széthullott már. Kérjük meg a hozzászólásokban, hogy készítsen egy tutorialt arról, hogyan rakta össze a wallpapert!

Tedd lehetővé, hogy csatlakozzak, a felhasználói élmény javítására irányuló programban.
Mutasd meg az alapértelmezett környezetemet!
Kerüld el a rosszindulatú weboldalakat!
Adathalászat-szűrő! Adathalászat-szűrő!

Igen, kérek további információt.

A fenti dalszöveget hónapokkal ezelőtt írtam (írtam? másoltam) egy agyhalál közeli délutánon, amikor nem volt már másra erő, csak meredni a monitorra, amin azt hiszem az IE7 telepítése utáni default képernyő volt olvasható. Ha jól emlékszem, két sor kivételével minden gondolat Windows-marketing szöveg. Az előadás kizárólag hörgős metál lehet, amit a FATA – After dinner payback mintára kell elképzelni.

Nem kell hozzá csak 2+1 háttérszín:

katt az eredetihez

Ez nekem a nap tetkója:

Valamiért ezek a pixeles videojáték karakterek nem annyira fekszenek ebben a tetkó műfajban. Van még a fentiekből, klikk ide.

(Holnap indulunk a Human Race-re, előtte ez a post adja meg a hangulatot — nekem legalábbis.)

Van valami romantikus elvágyódás abban, amikor az ember elfut az utcán a kutyáit sétáltató középkorú hölgy és szakállas postás mellett. A postás éppen rágyújt egy szál cigarettára, eregeti a füstöt, a kutyák menekülni akarnak, míg ők időtlenül sztorizgatnak — semmiségekről.

Nekünk multikatonáknak a stressz, a naponta 20 irányból záporozó információ-szeletek és relevanciák, a “MALFUNCTION!” lámpa villogása ott fejben, meg az, hogy úgy érezzük a belünk kiszakad, aztán csak kapjuk a nem odaillő kommenteket, és ha még általános iskolások lennénk, tuti elmennénk a játszótér egyik szegletébe pityeregni egy kicsit.

De már felnőttek vagyunk, és futunk. Napszítta bőrünk cserzett már, izmaink megfelelő ritmussal dolgoznak az aerób zónában, idegrendszerünk pedig hozzászokott a mindennapos kínhoz és kilátástalansághoz. A futás és az ellesett pillanatok viszont örömet adnak nekünk.

(A szerző ezen a ponton elsírja magát. A másik helységben az asszony egyik barátnőjével cseverészik telefonon, a hosszúszőrű macska a viszonylag hűvös parkettán meg akkorát szarik ebbe az egészbe, hogy olyat még nem látott senki.)

Ez a post változatlan terjedelemben eredetileg a Futóblogon jelent meg.

Kiganéztam az asztalt
Letermeltem a projektet
Kattintottam az ikonon
Nekem ez könnyen megy

Holnaptól hát újra indul a csillagozás
Stahl Judit üzleti vállalkozására pedig
Sebestyén Balázs viszi helikopteren a kaját
(Mert ők így képzelik el az üzleti vállalkozást)

NYT on Begins:

Mr. Nolan approaches Batman with respect rather than reverence. It’s obvious that Mr. Nolan has made a close study of the Batman legacy, but he owes a specific debt to Mr. Miller’s 1980’s rethink of the character, which resurrected the Dark Knight side of his identity. Like Mr. Miller’s Batman, Mr. Nolan’s is tormented by demons both physical and psychological. In an uncertain world, one the director models with an eye to our own, this is a hero caught between justice and vengeance, a desire for peace and the will to power.

That struggle gives the story its requisite heft, but what makes this “Batman” so enjoyable is how Mr. Nolan balances the story’s dark elements with its light, and arranges the familiar genre elements in new, unforeseen ways.

Tényleg meglepően jó volt a témában a Begins, egyre jobban várjuk a folytatást!

Release Date: 7 August 2008 (Hungary)

A Pixeljoint.com-ot túrom, az alábbi képek örvendeztettek meg szombat délután:

Rustmesa

Star Wars sprites

Monkey Island (az eredeti box art erre)

Monkey Island — backstage