Magyar Nemzet, augusztus 14., Varga Attila interjúja Szipál Márton fotóssal:
- A portréfényképezésről mi a hitvallása?
- Azt mondom, van, aki kattintgat, csinál száz képet, és abból talán egy jó lesz. Lehet géppuskával is lődözni, de én olyan fényképészetet vallok, ahol a puskát rátesszük az állványra, a tetején van egy teleszkóp, és utána egy lövéssel homlokon lőjük az áldozatot. Ennek szabályai vannak, ezt gyakorolni kell…
Nem jelenik meg a videó? iPhone / iPad verzió
iPhone 3GS, 2010 — €44,000.-
2010. nyár, iPhone 3GS, €895.-
EBH, Numbers — 2010, €1200.-
(nem én írtam, hanem Ekker — utóközlés, lájk)
Az úton tócsákban vibrál a délibáb, motoron riasztom szét a süldő nyulakat. Sárga az árpa, még párat alszunk, és aratok.
Sok kocsi parkol az iskolánál, falugyűlés lesz.
Apám az úton ballag, jobb kezével a hosszú nyelű fejszére támaszkodva halad, szembe a nappal, haja hófehér.
Hunyorog, szigorúan nézi a motort, megvárja, hogy leszálljak, addig nem szól.
- Hová?
- Kaszálnék. Hát te, fejszével?
- Gyűlés lesz. Árvízkor odaadom a házat aludni.
- Nem lesz árvíz.
- Nem is kéne, de magas a Tisza. Na, vágjad a füvet.A fű másfél méter magas, húszpercenként fojtja le a Kempert. A gát mellett csattogok vissza, fél méterre a víztől. A kabinban 25 fok, odakint 36. Mindig ezért kapok Csillutól, a traktorban van klíma, a kocsiban nincs.
Leszerelek, apám szódát meg otellót engedett a kútba, baszott savas, híg fröccs lesz. Beröffen a motorom, halkan dobogok az iskoláig.
Apám még bent ül, ablakon át int. Mehetek Isten hírével.
Etelének, az Index éles kezű dizájnerének hobbiprojektje “Cicaman”:
Folyamatában nyer értelmet ez az angol közönség számára is releváns internetes tartalom. Sajnos követhetetlen Tumblr posztok formájában érhető el, csak reménykedhetünk benne, hogy egy méltón CMS-elt rendszerben foglalnak helyet a jövőben a strip-ek. Akit érdekel, innen indul, lentről kell felfelé nézni a genezis striptől az alján.
Cicaman! Lájkot megadtam.
Remek “művészfilm” a szó szoros értelmében. A most 71 éves Francis Ford Coppola, a Keresztapa és az Apokalipszis most rendezője 2000 után mindössze kettő filmet készített, tavaly mutatták be az önéletrajzi ihletésű Tetro-t.
a középső csaj kannáit látni lehet a film vége körül
A 15 millió dolláros költségvetésű, fekete-fehér film ordenáré bukás volt a mozikban, viszont most garantálható, hogy még sok-sok éven keresztül lesz műsoron a darab, hiszen remek filmet sikerült Coppola bácsinak készítenie.
A főszereplőt Vincent Gallo alakítja, akit, ha máshonnan nem, már ismerhetünk a Brown Bunny című filmből, amiben “unsimulated” orális szexet bír kamerára rögzíteni gyakorlatilag home pornó szintjén, bár hozzá kell gyorsan tennem, hogy Vincent Gallo ha elfingja magát, az is művészet, hát még az orális szex! Ebben az értelemben Gallo tökéletes választás, gyakorlatilag a néző közelebb kerül ehhez az egész témához, hogy mi a művészet, bár lehet, hogy annyira laikusnak kell lenni hozzá, mint amilyen én vagyok.
a fiatal Ehrenreich Gallo pénisz méretét mutatja be a film PR körútja során, Coppola WTF arckifejezése annak szól, hogy a 20 éves férfiak még elég kiforratlanok és kevesebb mikrofon időt kellene számukra biztosítani
Egyszóval remek film, Gallo kurva jó benne, és Alden Ehrenreich pedig az új Leo Caprio. Ötös, bár volt benne egy-két baromság a sztorit illetően, de ezt betudom annak, hogy Coppola is öregszik.
Apropó, mondtam már, hogy az utóbbi időben imádom a Google-t?
A teljesség kedvéért megemlítem, hogy a filmet iTunes rentalból 5 dollárért vásárolva iPad-en néztem meg, haha!
Enok tippelt le ma délelőtt, feldolgozom, megosztom.
Romeo Knight amigás zeneszerző egy 1990-es Razor1911 crack intróhoz készült zenéje az “Aces high” (nem összekeverendő az Iron Maiden számmal). Az emlékek felidézéséhez íme egy screenshot az intróból (franc egye meg, de nem találtam YouTube videót), illetve alatta maga a zene a teljes 8 bites valójában:
Maga Knight ezt írja a zenéről:
released with the “Aces High” intro of Razor 1911 in 1990. The bassline was stolen by some old Boogie Boys song I don’t remember.
DJ Skitz nevű angol, főként C64 és Amiga zenék remixelésével foglalkozó zenész újrahangszerelte az eredeti 1990-es számot, tett mögé egy kis Beastie Boys rap-et, aztán kész is lett a “Skitz – Aces High (Check It Out Mix)” szám. Nem túl új darab, viszont remek zene, ezen a pénteki napon érdemes arra, hogy emlékeket idézzünk.
Ha DJ lennék, az esti buliban tuti felraknám ezt a számot. Enjoy!
Két játékot mutatok be. Az első a Naughty Dog cég új játéka, az Uncharted 2. PS3 exkluzív, a múlt héten megtoltam.
Aki nem ismerné: Indiana Jones + Gears of War + Prince of Persia remix játék. Az első része is izgalmas volt, majdnem végig is vittem, a másodikat konkrétan a fő szörnyig vittem, aztán ott eluntam.
Roppant látványos játék, komolyan mondom csak ezért érdemes megvenni. Olyasmi grafikai részletességet és kidolgozottságot kell elképzelni, mint a Modern Warfare 2-ben, az ember már-már rosszul érzi magát, hogy mennyit dolgoztak rajta. Monumentális, rettenetes és valahogy gusztustalan az a sok erőforrás, amit belelapátoltak ebbe a játékba.
Interaktív mozi játékkategória. Sokszor kaptam azon magam, hogy várom, hogy menjen tovább a “film”, holott akkor már én irányítottam a karaktert. A grafika gazdagsága miatt a képernyő frissítés nem “1 flyback”-es, inkább kettő, de ez nem jelent problémát. A játék nem túl hosszú 10-12 óra alatt végig lehet nézni a filmet.
Így utólag visszagondolva azt mondom, hogy olyan a játék, mint a férfi orgazmus. Rövid és vékony, de amikor az ember ott van, jó. Ezzel szemben nem olyan, mint mondjuk a Resident Evil 5, nem lenne kedvem újra nekilendülni még a grafika miatt sem. Igen, az RE5 ezzel szemben olyan, mint egy jól kivitelezett női orgazmus: hosszú, mély, sokáig tart és hullámokban rázza meg az embert.
Szóval nem vágyakozom az Uncharted 2 befejezésére, vagy újrakezdésére sem. Szép volt jó volt, tetszett, amikor benne voltam, állam leesett a grafikától folyamatosan, de nagyjából ennyi. A játékmenetet sem éreztem túl változatosnak, bár mintha több Prince of Persia szekció és riddle lett volna benne, amit jobban szeretek.
Összességében tehát annyival zárom, hogy egy gyönyörű, csodálatosan megkreált, de tökéletesen felejthető anyaggal van dolgunk, mondom, nem tudok hálásan gondolni rá.
Egyébként a Naughty Dog játékai elég jók szoktak lenni, legalábbis PS-en és PS2-n minden játékukat imádtam. (Jak1 fantasztikus platformer volt annak idején.) Ezzel a vonallal nem igazán nekem akartak kedvezni, inkább az amerikai játékkészítő iskola aktuális állapotát mutatják be. Na mindegy is, nem én vagyok ennek a célcsoportja.
Az Uncharted 2-nél grafikailag vacakabb, ugyanakkor nála sokkal komolyabb játékélményt adott nekem a napokban a vvvvvv ( http:// the letter v six tim.es / ), Terry Cavanagh 2700 forintos Flashben írt játéka.
Érdekessége, hogy gyakorlatilag egy olyan játék, ami mintha csak egy korábbi Commodore 64 játék modern portja lenne. Sőt, ez egy C64 játék, biztos vagyok benne, hogy meg lehetne írni a jó öreg C64-re is. Chip zene, gagyi sprite-ok, egyszerű mechanika és fantasztikus ötletek végig.
Kis kitérő: roppant izgalmas számomra, hogy 2010-ben is képes valaki olyan játékot konstruálni, ami nemhogy jó játékélmény egyszerű eszközökkel, de az 1982-es hardverre készült. Máshogy mondom. 2010-ben gyakorlatilag egy olyan Commodore 64 játék került vvvvvv néven 2700 forintért a piacra, ami nemhogy annak idején, de MA IS megállja a helyét. Olyannyira, hogy sírtam és zokogtam benne végig, ahogy játszottam. Csodálatos darab, időtlen alkotás. Én azt gondoltam, hogy a manapság írt C64 játékok kimerülnek a “balról jobbra megy az űrhajó” modellben, ami minél csodálatosabban pixelezett sprite-okat jelent. És ez így is van! Mirage nevű C64 scener például bőszen pixelezi a Scramble 2010-et, íme:
Szép? Szép. Remek stílus, csodás tile-ok, imádom, de ez nekem nagyjából olyan, mint PS3-on az Uncharted 2. Ehhez képest itt van a vvvvvv, ami így néz ki:
320×240-es grafika, egyszerű elemek, fantasztikus játékmenet. Az egész annyiból áll, hogy a középen levő figurával (űrhajós!) kell összeszednünk a legénység hiányzó tagjait. A játék pályákra van osztva, amit gyakorlatilag a gameworldön belül tetszőleges rendben járhatunk be annak függvényeként, hogy éppen a hub-on belül hova jutunk el. Ugrani nem lehet, csak fejjel-lefelé elindulni a plafon felé — vagy vissza. Ez az ötlet az alapja. Hihetetlen micsoda hamisítatlan platformer játékmenetet eredményez.
Azon kaptam magam, hogy végig vigyorgom az egész játékot. Imádnivaló, szeretni való, kedves, aranyos, csodálatosan megtervezett és összekalapált játék. Minden egyes pályát külön elneveztek nekünk (erről egyébként itt külön is olvashatunk, semmi sem véletlen), egy idő után állt csak rá a szemem arra, hogy olvassam is a neveket, baromi szórakoztató még az is. Ez egyébként a tradícionális 8 bites iskola — lehet nem szeretni?
Elképesztően nehéz játékról beszélünk. Egyes komplikáltabb részeket több százszor (!) kell újrapróbálni milliszekundumra beidegezve a pontos mozgássorozatot. Ez annyira a játékmenet része, hogy külön számláló tartja nyilván azt, hogy eddig összesen hányszor haltunk meg. (Én most 920-nál tartok eddig.)
Nincsenek életeink, continue pontok vannak ötletesen elhelyezve, amiket megérintve mindig onnan folytathatjuk a játékot egy-egy élet elvesztése után.
A fenti screenshotot nem véletlenül tettem be. Ez az a rész, amiről YouTube videók is vannak. Én már annyit gyakoroltam, hogy el tudok menni a rész “tetejéig”, viszont onnan meg kell csinálni az utat lefelé is — erre eddig képtelen voltam. A YouTube egyik kommentelője azt írta, hogy hisztérikus üvöltésben tört ki, amikor végre megcsinálta a szakaszt. Gyanítom, hogy én is abban fogok, ha kibírom idegekkel. (Ehhez képest a YouTube videón kézi kamerával van felvéve, ahogy valaki HÁROMSZOR végignyomja a részt hiba nélkül. Háromszor. Tehát mondom újra: egyszer-kétszer és még harmadszorra is.)
Zseniális cucc, imádom úgy, ahogy van. És akárhogy nézzük is: Commodore 64 anyag, 2010-ben.
Aki kedvet kapott hozzá, próbálja ki, a shareware változat első két pályája online is játszható.
Terry Cavanagh egyébként egy bankban dolgozott, de mindig is játékokat szeretett volna fabrikálni. Onnan később kilépett, el is kezdte csinálni a saját játékait, a vvvvvv lett az első “kereskedelmi” játéka. Már majdnem feladta azt, hogy ebből fog megélni, és ott tartott, hogy kölcsön kér pénzt, hogy egyáltalán be tudja fejezni, aztán eszébe jutott, hogy megkéri a közönséget is, hogy szponzorálják meg a fejlesztést.
Kérlek benneteket, ha tetszik ez a játék, vásároljátok meg! Éljen Terry és az ő fantasztikus alkotása.
Készítettem iPhone-nal egy rövidfilmet, amiben egy fehér retriever (olyan, mint a szüleimé, csak nem elhízott, de nem ezért szerepel itt) várja a gazdáját egy bank kapualjában a Böszörményi úton. Az 55 másodperces klip nem szól semmiről, csak egy mindennapos élethelyzetről, amit a legtöbb ember vagy elintéz egy karlegyintéssel, vagy pedig érti azt, hogy miért készült, és mit keres egy posztban itt.
A DaringFireballon láttam a linket, egyből ki is toltam a Tumblrre, de most posztot írok belőle, annyira tetszik. Egy 1966-os audio felvétel, Jeremy Bernstein (New Yorker) készített interjút Kubrickkal.
Hosszú interjú. Őszintén szólva nem hallottam még interjút Kubrickkal, illetve: a hangját nem ismertem. Csak bekapcsoltam a háttérbe, hadd menjen, meg is feledkeztem róla. Egyszer csak arra eszmélek, hogy “hmm, milyen szépen beszél itt valaki”. Aztán esett le, hogy ez a fiatalos hang nem egy szép amerikai angolt beszélő színészé, akit hallok, maga Stanley Kubrick!!
Egyszerűen csodálatos hangja van. Nagyon tetszik az, ahogy kifejezi magát, ahogy hangsúlyoz, a kiejtése. Ha nem tudnám, hogy őt hallom, nem hinném el. Mondom, én meg voltam győződve arról, hogy az a szakállas, kopasz, beesett szemű emberé nem lehet ez a hang. Olyan, mintha egy tökéletes hangot hallanék.
Fantasztikus cucc.
A malmöi videómból már megismert zenész, Sara Termén nálunk állomásozik. (Megyünk Madonna koncertre holnap.)
Mindig is látens zongorista voltam, így muszáj volt workshopolni egyet. Azóta, hogy egészen nyilvánvalóvá és adekváttá vált, hogy Mike Pattonék legjobb száma az Easy, nekiugrottunk ennek. Sara (svédül: szaa-rá) leskiccelte nekem, hogyan kell nyomogatni:
Innen már csak néhány órányi gyakorlás a jó öreg Steinway-en választott el a végeredménytől. Ezt már én játszottam fel mintegy 28 próbálkozásból (ez is köhög még mindig, de el kell engedni valahol):
Életkoromnál fogva sajnos én sem ismertem a Lionel Richie-féle eredeti változatot, életembe csak Patton hozta be ’92-ben Baján, de attól még Angel Dust. Sara felvilágosított, hogy az eredeti akkordjai kicsit mások (ő ugyanis meg azt ismerte), de azért összeraktuk.
Egyébként Sara gyerekkora óta zongorázik, elmesélte, hogy neki kottát olvasni és abból játszani olyan, mint például enni. Nem gondolkodik azon, hogy mit csinál, annyira természetesen jön minden. Az akkordok és a billentyűk ott vannak fejben a megfelelő helyen.
Irigylem azokat, akik tudnak hangszeren játszani.
NB, a GarageBand főnök-alkalmazásra még vissza fogok térni, most vettem észre, hogy a ’09-es verzióba nem is másztam bele igazán, egyszerűen csodálatos dolog.
2003. október 24.
Iskolában vagyok, matekórán. Kiderül, hogy a vizsga szombaton lesz a pénteki pénzügytan után. Új, de szigorú matektanárom van. Egy víz alatti gyárban dolgozunk, és a monitort nézzük, ahol minden operációs rendszer kapható. Az egyiken egy hiba jelenik meg, valami ember kivesz egy oxigén palackot, ezt nekem kell felvinnem a felszínre, majd megsemmisíteni. Felvisznek egy 30 méter magas toronyba, ahol nagyon szédülök, képtelen vagyok megcsinálni a feladatot. Levisszük valahogy a palackot, ami átváltozik egy pezsgős üveggé.
2003. október 26.
Iskolai színdarab próbáit nézzük, színészek, angolul készülnek. Megírjuk az észrevételeinket, de a rendező semmit sem változtat rajta. Kiderül, hogy elég beteg gondolkodásmódja van. Kör alakú akadályon kell körbe futnom és rengeteg krokodilt kikerülnöm, de megcsinálom. Egyik jó barátom is ott van, közösen strandolunk és tervezzük a strandolást. Telefonom állítgatom, komoly játék, a telefon arra is képes, hogy mindig lefotózzon engem, és azt rakja be háttérképnek. Amikor engem fotóz, nem az én arcom szerepel, hanem egy idegen emberé, aki teljesen úgy mozog, mint én, csak éppen az arca más.
Szily László “Etetés” című könyvét kettő alkalommal vásároltam meg. (Azt hiszem azért, mert két kiadást élt meg a kötet.) A legelső talán az ezredforduló táján jelent meg, a Magyar Narancsos folklór részeként. A második kiadást olvasva nekem nem volt már ugyanaz az élmény, valahogy megváltozott, vagy eltávolodott ellentétben mondjuk Keresztury Tibor Keleti Kilátások könyvével, de nem tudnám pontosan megmondani, miért. Arra sem tudnék most válaszolni, mitől említem egy helyütt a kettőt. (Talán mintha mindkettő a Narancs közepén futott volna? Nem emlékszem.) De most elkalandoztam.
Xantus János 27 perces rövidfilmet készített az Etetésből, ami megpróbál ugyanolyan szürreális lenni, mint amilyen Szily írásai voltak. A trailer alapján nem vágyakoztam megnézni a filmet, viszont attól, aki vágta, megkérdezném, hogy mik voltak az elképzelései pontosan, mert a film egyik jelentősen túljátszott jelenetét felszabdalva ennyire kiemelni talán nem kellett volna. Majdnem el is szaladtam, de Szily iránti elkötelezettségem miatt mégis megnéztem, és most véleményt fogok formálni.
A teljes film megtekinthető akár itt és most:
Szeretnék túllépni az egyébként teljességgel adekvát bölcsész-művészfilm sztereotípiától és messzebb tekinteni, de nem nagyon tudok. Xantus ugyanis mindenképpen fittyet akar hányni arra, hogy ki mit fog gondolni, és hozza pontosan azokat a kötelező köröket és megoldásokat, amik miatt sajnos rá kell akasztanunk a KKE-bölcsész-művészfilm jelzőt. A recept alapjaiban ugyanaz, amivel Szily dolgozik a könyvében: lehetetlen, mulatságos és furcsán gazdag tartományú történetek fonódnak a horgászok köré. (Egyébként ha jobban belegondolok, valójában Szilynek a horgászat olyan, mint Columbonak a felesége, a képernyőn mindig csak a poszt- és pre- részekről esik róla szó, valóságosságában sohasem.)
Na mindegy, lényeg az, hogy Szily könyvéből egy megkapó Közép-Kelet Európai életérzés kerekedik ki, mintha legalábbis valami begyógyszerezett kaleidoszkóp lenne a pecások szemén, akik azon keresztül nézik ezt a sokszor buta, értelmezhetetlen bolond világot.
Valami ilyesmi tehát Szily módszere, amivel remekül elkapja és lovagolja az egészet, annyira, hogy nekem is kedvem támad vicces figurákkal találkozni, látszat-meglepődni rajtuk, majd folytatni a horgászat körüli poszt és pre tevékenységet. Xantus is jó helyen kapirgál, csak éppen elköveti azt a hibát, hogy rosszul alkalmazza képre a fentieket. (Már amennyiben elfogadjuk a fentiek igazságtartalmát.)
Ebből aztán annyi válik, hogy a fő karakter (Szily) látszólag fittyet hányva mindennek, nyomja a horgász-vakert a piszkalábú, engem leginkább egy boszorkányra emlékeztető BDSM partiról odakeveredett nőnek. Kis közelítéssel még működhetne is a dolog, de sajnos a szereplőkből nem jön elő sok minden: amit látunk, az a színjáték amatőrnél magasabb, a profiknál lényegesen alacsonyabb megjelenítése. A férfi végigdarálja a mondatait, bár kettejük közül ő a jobb, a nő viszont nem képes hozni semmit a kevés ellenére sem. Nem lesz átélhető, nem lesz szerethető, csinálttá vált aktus, nem kidolgozott, kimunkált, vagy: őszinte.
Ezen a szinten maradva eltelik a 27 perc, a poén lemegy, aztán vége. Xantus sem siet megmenteni a dolgokat, hagyja, hogy minden pontosan úgy legyen, ahogy azt elvárnánk, és nem jön rá, hogy a megteremtett koncepció nem működőképes ebben a formában — de miért is tenné, akkor nem tudna filmet csinálni. Az elején látni valami mozgalmasságot (a kajálás részét a lehetőségekhez képest kedveltem), utána viszont szinten marad végig a nívó, egyetlen pukli nélkül, majd hirtelen megszakad.
Fogalmam sincs, hogyan lehetett volna másképp feldolgozni Szily könyvét, ezen a kérdésen még nem gondolkodtam, de nem is az én feladatom, mert nem én csináltam belőle filmet. Annyi bizonyos, hogy történt valami, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán van, de arányaiban és megközelítésében, kidolgozottságában ezt csak erős közepesre értékeljük. Végülis megnéztem egy 27 perces Flash objektumot azon az interneten, ahol az emberek maximum néhány percnyit hajlandóak.
Függöny.
Tom Waits 1978-ban megjelent “Blue Valentine” albumáról a “Christmas Card from a Hooker in Minneapolis” című számának coverjével melegítenénk karácsonyra Neko Case előadásában. Waits korabeli felvétele természetesen elérhető a csövön, egy remek alkesz-intróval:
A Plastik média egyébként más karácsonyi ajándékkal készül december 24-re.
Neko Case - Christmas Card from a Hooker in Minneapolis (MP3) [3:41m]: Play Now | Play in Popup | Download (2220)
Teljes feed kínálatunk itt.
Mi az a feed?
2006 februárig visszanyúló archívum oldalunk erre.
