1998-ban a csupán 14 éves feltörekvő képregényrajzoló Amir Avni (beért fejjel blogja itt) rajongói levelet írt a Ren & Stimpy rajzolójának, John Kricfalusinak (remek szakmai blogja van!). Néhány rajzát is elküldte neki. Amir Avni az alábbi válaszlevelet kapta tőle, amit most utóközlünk és szabadon le is fordítunk az egyes lapok alatt:

Kedves Amir, köszönöm a leveled és a rajzaid, amiket küldtél, habár kis gondban vagyunk a Flash fájlok megnyitásával, ha rákattintok fekete képernyőt kapok. Majd megkérek valakit, hogy segítsen kitalálni, mit kell csinálnom. Ha mégsem működik, akkor talán egyszerűbb, ha te rakod ki a webre és átküldöd az URL-t. A képregényeid egyébként elég jók, különösen a beállítások és folyamatosság. Jó “storyboard” grafikus válhat belőled.

Küldök neked egy nagyon jó könyvet Preston Blairtől, arról, hogy hogyan rajzoljunk animációkat. Preston egyébként Tex Avery egyik animátora volt, ő animálta meg például a “Piroska és a Farkast” és más karaktereket is. Az ő könyve bemutatja a képregényrajzolás alapjait és felépítését. Tanuld meg, hogyan kell a rajzaidat 3 dimenziós egyszerű testekből felépíteni! Tanuld meg azt is, hogyan kell például úgy kezet rajzolni, hogy az egyben levőnek tűnik.

Azt szeretném, ha lemásolnád a rajzait. Kezdd az első oldalon és haladj nagyon lassan. Figyelj, nézd meg az arányokat. Rajzold meg a formákat, de lépésenként, pont úgy, ahogy Preston is csinálja. Amikor kész vagy egy rajzzal, aprólékosan hasonlítsd össze azzal, amit a könyben is láttál. (Ha átlátszó papírra rajzolsz, akkor ezt könnyen a könyv fölé tudod tenni, hogy meglásd egyből a hibákat!)

A rajzaidra írd fel a hibákat, pl. a szemek túl magasan vannak a fejen, orr túl kicsi, fül túl nagy, fej túl keskeny. Ez után újra rajzold le úgy, hogy javítod a hibákat! Egy másik fontos tanács: egy jó rajz mindennél fontosabb az animációban. Fontosabb, mint az ötlet, stílus, vagy történet! Minden egy jó rajzzal kezdődik. Tanuld meg, hogyan kell felépíteni a rajzot, bánj jól a perspektívával.

A többi rád van bízva. Egyébként a régi képregények (az 1940-es évekből különösen!) jobbak, mint a mostaniak. Ha a modern képregényeket rajzolod, nem fogsz semmit megtanulni, maximum azt, hogyan kell rossz beidegződéseket felvenni. Nézd meg például az 1947 és 1954 között rajzolt Tom and Jerry rajzokat, vagy az Elmer Fudd + Porky Pig-et a ‘40-es és korai ‘50-es évekből!

Meg vagyok lepve, mennyi mindent tudsz rólunk. Honnan hallottál Bobby Bigloafról és a Mildmanről? A neten fenn van Jimmy + George Liquor, bár szerintem ezt te is tudod.

Oké, cimbora, irány dolgozni! Rajzolj és lassan. Az email címem megadom arra az esetre, ha lennének további kérdéseid — remélem nem sok! Rengeteg emailt kapok és kemény dolog mindenre válaszolni. Üdv, John K.

(Az eredeit posztot itt találtuk.)

Tegnap is próbáltam már megfejteni, hogy az “AVE” ásványvíz logója után vajon MI AZ ISTEN szerepel a DVSC mezén? Az első kép egy közeli, mégsem látom:

Egy másik közeliből már kibetűzhető, ha ránagyítunk (a fehér nem olvasható továbbra sem):

képek a Sport Gézából

Döbbenetes. Fehér mezen egy apró narancs flekk, amibe fehér (!) betűk vannak írva. Olyan, mintha a grafikus, aki készítette, nem nézte volna meg, hova készíti az anyagot. Vagy mintha nem lenne józan paraszti esze.

Érdemes megnézni, hogy az egyszínű Carlsberg mennyire, hogy úgy mondjam, legibilis.

“Fel tudsz idézni olyan napot az életedben, amikor megnézted az Origó címlapját?” — Zalka Ernő, reblog

A ma esti Meetup rendezvény zárása az Origósok előadása volt az új dizájnról. Sajnos nem voltam, így csak hallomásból tudom, hogy a közönségből kb négyen jelentkeztek, amikor megkérdezték, hogy Origót olvasnak-e, míg gyakorlatilag mindenki jelentkezett az Index esetében.

Zalka Ernőnek igaza van, mert én nagyjából évente adtam esélyt az Origónak, de mindig elfordultam tőle. A régi balról létramenüs szerkezet, középen minden anyag mellett kiskép és teljesen fogyaszthatatlan forma elborzasztott. Az egyetlen alkalom, amikor oda tévedtem, valamilyen továbbküldött link volt, amit megkattintottam, de nem, nem voltam Origós olvasó. (Ettől függetlenül sokan olvassák az Origót is, őket nevezem én, nem minősítve!, a “nagy internetező átlagnak”.)

Az Origó is biztos érezhette a dolgot, mert szeptember 2-án végre lecserélte a ruháját, és új “frontenddel” várja olvasóit. A meetupon állítólag az is elhangzott, hogy a backendjük nem változott, tehát ugyanaz a CMS szolgálja ki, pusztán a felület új.

A felület taglalása előtt érdemes egy kis kitérőt tenni a számok birodalmában, ugyanis az esemény kapcsán a két lap fő-szerkesztője Uj és Nádori Tumbleren mérte össze az általuk vezetett újságok farokméretét.

Először Uj egészített ki:

Az, hogy az Index “olvasottabb” szerintünk már ‘99 óta igaz. Az Index újságszerű tartalmainak legalább annyi, de inkább egy kicsivel több olvasója van, mit az Origónak. Ez a trend az utóbbi két évben kifejezetten erősödött, ma már az Index címlapi látogatottsága (ami szerintem jól reprezentálja, hogy kábé hányan járhatnak oda híreket olvasni) 25-30 %-kal haladja meg az Origo cimlapjanak latogatottsagat (tegnapi webaudit: Index.hu cimlap 368 000 latogato, Origo: 302 000 latogato).

Nádori válasza:

a Webaudit szerint tegnap az “[origo] Rovatok” mérési egységnek (amiben nincs se iWiW, se Freemail, se kereső, se ún. partneroldalak) 473 334 látogatója volt, míg az ezzel leginkább összevethető “Index Újság”-nak 443 675. Őszintén beszélni kell ugyanakkor arról is, hogy az Index kicsit kevesebb látogatója érdemben több oldalletöltést (ún. PI-t) hajtott végre (2 850 246 vs. 3 273 933).

De visszatérve a felületre és a dizájn választásra: ránéztem az Origóra és egyből az Indexet (amire amúgy is minden nap ránézek, ha kell, ha nem) láttam meg benne, ezt bárki könnyen összehasonlíthatja:

Bal felső képes anyag, hasonló méretű hirdetés (nálam szürkén látszódik, mert nem nézek Flash tartalmat), friss hírek doboz, kétsoros felső menü, hasonló szerkezetben levő cikkajánlók, szín-hangulati-hasonlósága. Mindkettő talpatlan betűt használ, az Index megmaradt a jó öreg Arialnál, míg az Origó Verdanázik és, ha jól látom, Tahomát tesz a címekbe.

Hogy is van ez? Miért ennyire azonos a kettő?

Az Index eredetileg a nyomtatott újságokban levő formát kereste. Azt mondja: az újság címlapját szerkeszteni kell, nem automatizálni. Az automatizmus egy hülyeség. A rögzített forma: hülyeség. Merev, esetlen, unalmas. Ajánlók kellenek, szabadon mozdítható részek, felcímek, élő, szerves massza.

Ezt a megközelítést sikerült megvalósítaniuk Uj Péteréknek a jelenlegi Index címlappal. Semmi durvát, vagy forradalmit nem találtak ki, egyszerűen készítettek egy szerkesztett felületet, amit két helyről vettek át: egyrészt a nyomtatott lapoktól, másrészt a neten jól működő receptektől.

Az Origó pedig nem csinált mást, mint, amit a Palm: lemásolta az iPhone-t. És itt-ott változtatott, szerelt, saját igényeire adaptált. Az Origó azt mondja: igen, ez fasza, láttuk, hogy jól működik, élvezetes a szemnek, jó dolog keresgélni, mazsolázni a címek között, szeretik az emberek. Nem pont és nem így, de nekünk is ez kell. (Már többször megfigyeltem egyébként, hogy kisebb piacon a szereplők egymást nézik. Valaki aztán mer egyet lépni, hopp, a másik is felzárkózik.)

Jól csinálták? Nagyjából igen. Újságot így kell szerkeszteni, erre legalább ők is rájöttek. Dizájnban nem sikerült eléggé elrugaszkodni az Indextől, én odafigyeltem volna a helyükben, hogy a fő gondolatot megtartva vizuálisan eltérő felületet készítsek, de ők láthatóan nem foglalkoztak ezzel.

Sajnos, sajnos a két újság címlapja nem különböztethető meg. Eddig ugye volt az Origó, mint világoskék-narancssárga-kisképes, meg a másik oldalon az Index, a fekete-narancs. A két márka eltért egymástól, megkülönböztethető volt.

Most ez nincs így. Ugyanaz a kettő, nem nagyon látni, hogy melyik melyik. Az Origóra még azt is rá lehetne sütni, hogy majmolja az Indexet. Igen, átvette tőle a működő receptet, de a brand vizuális oldalát nem csinálta meg. Ezt tekintem én hibának.

Semmi gond nincs azzal, hogy a szerkezetet átvették. Az Index jól nyúlt hozzá, jól fogta meg a dolgot, ráérzett a lényegre. Ezt érdemes és át kell venni, hiszen így lehet jó online újságot csinálni. A baj ott van, hogy nem megkülönböztethető a kettő. A logók is ugyanolyan feketék ugyanott vannak, messziről ugyanúgy néznek ki, mind a kettőben ugyanúgy van egy (1) játék — itt narancssárga pont, ott meg szögletes zárójel.

(Én egyébként azt mondtam volna a grafikusnak: nézd, be fogunk zárni egy kibaszott szobába, mégpedig sötétbe. Az elején szar lesz, de megszokod. Laptopot egyelőre nem kapsz. Az kell, hogy az újság koncepciót vedd át az Indexről, de minden mást felejts is el egyben. Itt egy nyomtatott lista arról, hogy mi a fasz van nálunk. Ezt betanulod. Ezután, még mindig a sötétben, megálmodod, hogy a kettő hogyan lesz reprezentálva a böngészőben. Újságos szerkezet és a mi tartalmaink. Ezt te fogod megálmodni, baszki. Csak te és senki más. Az Indexet felejtsd el. Sötét van.)

Jeffrey Zeldman egyébként megmondta, hogy ne attól rettegjünk, ha az emberek nyúlják a dizájnunkat. Attól rettegjünk, ha nem nyúlják.

Függöny.

Douglas Bowman megcsinálta a twitter.com új honlapját, éles:

Érdekes elmozdulás a kéket illetően. Szerintem sokkal jellegzetesebb volt a korábbi címlapjuk és hangulatuk a kék madárral és barna faággal (persze, mert már megszoktam, de akkor is). Ezzel a sok árnyalatú, ám kifejezetten nem bevállalós kékkel az én érzésem mindenképpen az, hogy szétesik, széthullik. A zöld gomb indoklása valami olyasmi, hogy erre jobban kattintanak, meg így emelkedik ki stb. Egyszóval nem tartom irányadónak, vagy bevállalónak a hangulatot. Politikailag nagyon korrekt ugyanakkor a design, ahogy mondják, “semmi extra”. Szerintem Bowman egyébként égy jó iparosember átlagos megoldásokkal.

Nagyon fontos megjegyezni, hogy ezt a honlapot így nagyon kevesen látják ám ebben a formában. Alapvetően mindenki be van jelentkezve és olyan gyönyörű, egyszersmind a múltat felvállalva LÍRAI üzeneteket kap, mint például ez. (Viszont ha Bowman hozzányúl annak a designjához és kitalálja, hogy ne talpas betű legyen, meg ne ekkora, akkor tényleg megírom neki a véleményem.)

Az alábbi animációt sokan láthatták már a net különféle fórumain előbukkanni, engem mindig is érdekelt, hogy pontosan mi az eleje, a vége, mögötte a sztori és egyáltalán: mi van odaírva.

ez az eredeti 1:1 változat

Nos, a kezdéskor: “Ha nem tudod kinyitni az ajtót, törd be.” A legvégén pedig: “Ha tolva nem tudod kinyitni az ajtót… próbáld meg húzni.” A kép 700 kilobyte méretű, 160×120 pixeles bontású és 884 egyedi kockát tartalmaz.

Elődje valószínűsíthetően a XIAO XIAO lehetett 2001-ből, ami Flash alapú, szintén hibátlan alkotás. Arról bővebben itt olvashatunk.

“Igen, igaz, hogy a Google nem tud választani két kék szín közül, így 41 különféle színárnyalatot kutattak meg, hogy látni lehessen, melyik a jobb. Nemrég volt egy vitám arról, hogy egy keretnek 3, 4 vagy 5 pixel szélesnek kéne lennie, és megkértek, hogy bizonyítsam is be. Képtelen vagyok ilyen körülmények között dolgozni. Belefáradtam az ilyen típusú pöcsköszörű kérdésekbe. Ennél sokkal izgalmasabb design kihívások vannak a világban.”

Douglas Bowman keserű szavait olvashatjuk a Stopdesign leköszönő posztjában. Bowman három évet húzott le a Googlenél, ő volt elvileg a fő design szakember — termék oldalról. Korábbról is ismert dizájner, a Wired.com CSS-alapú úttörő dizájnjának készítője, aki, ha kellett, lement mélyre CSS-ig és ott nyúzta a kódot. Egyszóval felvették 2006-ban a Google-hez, aztán egy idő után elege lett. Nem kis mértékben a fentiek miatt.

Személyes ékelés a történetbe: amikor annak idején az Index narancssárga dizájnján dolgoztunk, mi sem tudtunk választani a kékek között. Jól emlékszem, hogy az Index Victor Hugo utcai tárgyalójában a projektorra (!) vetítve mutattam be néhány kék tervezetet, amit jónak gondoltam. Uj Pétertől elkérhetitek a fotót, hidrogénezett fejjel ott ülök és nézem a vásznat. Nem voltunk képesek eldönteni a kérdést. (Én el tudtam volna, persze, csak az megint kompetencia-határokat és felelősséget feszegető dolog lett volna.)

Elmondása szerint Bowmannak alapvető problémája azzal volt, hogy a Google technológiai cégként működött, ahol a dizájn mindig másodrendű volt. Ronda, de működőképes alkalmazások jöttek a műhelyből. Ő lett volna hivatott a dizájnt és finomságot a sztoriba vinni. Ő ezzel magyarázza a dolgot, nekem viszont más a teóriám.

Szerintem arról van szó, hogy nem adtak neki döntési kompetenciát a kérdésben. 3, 4, vagy 5 pixelben nem ő dönt. Egymásnak acsarkodunk. Pedig egy vizuális vezető attól vizuális vezető, hogy felelősen vezet. Eldönti, és hagyják neki eldönteni a kérdést. Ha ő azt mondja, hogy 4 pixel, akkor annyi. (Sőt, még ki is terjeszthetjük azzal, hogy ha 4 pixelnél “törik” a layout, akkor át kell tervezni, ha ő éppen ragaszkodik hozzá.)

Alapvető management hibának tartom azt, amikor olyanok mondják ki a végső szót, akik tulajdonképpen nem értenek hozzá. A fenti példában az, akinek nem volt mindegy, hány pixeles a keret, nem ért hozzá. Nem az ő dolga. (Mondom ezt úgy, hogy nem ismerem a konkrétumokat.)

Értelmezésemben az art direktornak a dolga, hogy ezeket eldöntse, nem a managementé, vagy a programozóké, illetve egyéb arra botorkáló személyeké, akik magukénak és sajátjuknak érzik a projektet.

Az Indexben 2000 körül én is átéltem olyan időket, amikor tényleg minden monitor mellett jöttment beledumált a vizuális fejlesztési irányba. A vége ennek mindig az, hogy teljesen széthullik a monitoron levő termék és mindenkinek rossz lesz.

Természetesen a managernek is igaza van, viszont a manager (és management) feladata az, hogy megértse, megkérdezze a vizuális alkotótól azt, mit miért és miért úgy készített. Kétélű fegyver ez: sokszor ugyanis a dizájner is fogalom nélkül csinál (értsd: basz oda) dolgokat, pedig lehetnek a projekt során eldöntött dolgok, amiket figyelembe kellene vennie. Aki olyan dizájner, hogy ezt nem látja, viszont ilyenkor betolja az egóját, loser. Másrészt viszont ha megvan a gondolatiság, és a manager jön be dizájnolni, ő a loser. Sőt, harmadrészt azt is meg kell értenünk, hogy a dizájnerre hagyatkoznunk kell. Sokszor neki kell eldöntenie vizuális kérdéseket, amit nekünk rá kell hagynunk.

Elvégre kiben bízzunk ilyen kérdésekben, ha nem az ő véleményében? Meg lehet kérdezni a döntésének az okát, de ha csak annyit mond, hogy a 4 pixel “jobban néz ki”, akkor akár el is fogadhatjuk ezt a választ.

Ez bizalmi dolog. Ha üzleti vállalkozásba fogunk valakivel, akkor azt azért tesszük, mert bízunk a másik személyben. Ha nem bízunk benne, NE DOLGOZZUNK VELE! Az alkalmazottakkal ugyanez a helyzet. Ha a rosszat keressük bennük, akkor álljunk meg, és vegyük észre, hogy miért van ez. Ha nincs bizalmunk, akkor így vagy úgy, de oldjuk meg a helyzetet. Nincs annál rosszabb, mint úgy dolgozni valakivel, legyen az partner, vagy alkalmazott, hogy nincs bizalmunk irányába.

Fogalmam sincs, mi történhetett 3 év alatt a Googlenél, de abban biztos vagyok, hogy hosszabb távon nem szavaztak bizalmat Douglas Bowmannak. Nem könnyű egyébként be- és elfogadni valakit, akinek szava lesz kérdésekben, amikben eddig mi döntöttünk. Teljesen érthető dolog, de ezek nem átugorhatatlan akadályok. Bowman jó szakember és jó csapatjátékos, mindig is az volt. Sok sikert kívánunk neki a jövőben is.

Tavaly decemberben már lelkendeztem egy sort David Lanham Somatic system replacement ikon szettjéről, zseniális darab és ingyen letölthető innen. Már akkor kifigyeltem, hogy a szett nem tartalmazza az alkalmazás ikonokat, viszont a preview képen rajta volt a Safari, CandyBar és iTunes is.

A kérdés annyira izgatott, hogy levelet írtam David Lanhamnek, aki meglepő módon válaszolt is. Jelezte, hogy a karácsonyi szünet után fogja kiadni az alkalmazás ikon szettet, sőt, mondta, hogy javasoljak ikonokat, amiket majd megfontol. Némi habozás után az alábbi listát adtam neki: Safari, iCal, Address Book, Mail, Terminal, Stickies, iChat, iTunes, iPhoto, Aperture, Pages, Photoshop, Illustrator, Transmit, VMWare Fusion.

Eltelt kis idő, majd megjelent a Somatic Rebirth Apps szett az Iconfactory-n, azonnal fel is tettem. Meglepő módon a konzervatív listámról minden alkalmazás szerepelt. Íme a dokkomból egy részlet:

Hát nem zabálni való ez a Twitter ikon?

Néhány további példa:

Numbers

Photoshop

VMWare Fusion

Safari

Firefox

Imádom. Nem vagyok a skinning elkötelezett híve, de ez a szett remek darab. Kis gondjaim voltak némely alkalmazás megváltoztatásával CandyBar alatt, ezeket kézzel kellett megcsinálnom az alábbi módon: kijelöltem az ikont, ráhúztam a drop célterületre az alkalmazás mappából, majd újraindítottam az alkalmazást. Sajnos az iCal-t és az Adiumot nem sikerült átikonizálnom, gondolom azok dinamikus ikonjai miatt.

Elég konzervatívak a desktop csicsázási szokásaim. Default wallpaper, alap ikonok, jó nekem az, amit Steve elképzelt. Egyedül a grafit színt nyomatom, Tiger alatt annyit módosítottam azon, hogy a default wallpaper háttérszínét is arra állítottam be. Leó alatt meg semmihez nem is nyúltam hozzá.

December 2-án az Iconfactory, és azon belül David Lanham kiadta a Somatica Rebirth System ingyenes ikon szettet hozzá való dokkal, wallpaperrel (sőt: iPhone wallpaperrel), feszítővassal, hegesztőpisztollyal. Lanhamet az egyik legnagyobb tökű játékosnak tartom ebben a bizniszben, azonnal felismerhető a stílusa és bátran ki tudom jelenteni: hatalmasat alkotott ezúttal. Candybarba húztam be a szettet, hibátlan stílus, sokat finomult az ereje a Somatica óta.

Aztán gondoltam egyet és feltettem a szifonra, a desktopra, a dokkra. Candybarból ez két klikkel ment is, rettenet mód bejön. Íme a jelenlegi desktopom:

Remek ez az organikus, non-figuratív, sötét színű tapéta (sötétkék! nem fekete!), mély, visszafogott ugyanakkor erőteljes. Lindát egy csöcsre emlékezteti, engem tehénre, tehát EMBRACE!

Vagy például a Finder:

És a dokk:

A szettben nem találtam alkalmazás ikonokat!

Lanham természetesen pixel-precíziós 16×16-os ikonokat rakott a szettbe, nem csalás, nem ámítás:

Roppant kellemesek a szürke stílusos ikonok, remek a kis méret, ugróhivatkozás ikonok ideálisan beállított kék színben pompáznak, imádom úgy, ahogy van. Méltó darabnak érzem a gyári beállítások cseréjéhez.

Magam mögött hagyva a Fazekas Dánieli dogmákat így nézek 2009-re.

PS: Gmail.com ninja, egyértelműen. Imádom.

A gyári szoftverrel szerelt Mac operációs rendszeren sajnos nincs módunk arra, hogy megtudjuk, egy adott betűkészlet tartalmaz-e magyar ékezetes karaktereket. Ha a Font Book alkalmazással nézünk meg egy betűt (dupla kattintás előnézeti képet ad), akkor sajnálatos módon csak az alap karaktereket hozza.

Ha úgy döntünk, hogy felinstalláljuk a betűt, akkor már kaphatunk custom preview-t a ⌘3 gombok lenyomásával, viszont ez felesleges kényelmetlenség.

Szintén telepítés után a Font Book egyébként a ⌘i módban listázza, hogy milyen nyelveket tud a kiválasztott font. A magyart tudó fontokat listázni guiban legegyszerűbb a Character Palette használatával: beírunk a keresőbe egy ő-t, aztán a Font Variation azonnal megmutatja a betűt az összes felrakott fonttal.

Magyar ékezetes fontra márpedig szükségünk lesz előbb-utóbb. Én magam az egyszerűbb feliratok, grafikus címek esetén mindig úgy oldom meg, hogy ó vagy ú betűt írok az ő, ű helyett, aztán egyszerűen direct selection toollal kijelölöm az ékezetet és duplikálom. A munka igényességétől és precíziós faktorától függően döntöm el a beavatkozásra szánt időt. Ismeretes ugyanis, hogy a dupla ékezet nem egy az egyben klónja a simának, mert nincs megdöntve annyira. Itt van ez a Helvetica példa, amin látható mindez:

Hosszabb szövegben, több előfordulás esetén már nem lehet direkt hekkeléssel megoldani, ilyenkor szükségünk lesz a magyar ékezetes fontra is. Célszerű beszerezni, vagy megvásároltatni a betűnek azt a változatát, ami tartalmazza a magyar ékezeteket. A nagyobb cégek, mint például Adobe, Monotype, Linotype, árulják az un. “Pro” készleteket is, amikben benne vannak az ékezeteink is. (A simát “Std” jelöléssel árusítják.)

Van még egy trükk, amivel nem CE betűkészletnél tudunk trükközni, ami a “decomposed” betűk használatát jelenti. Ez egy olyan módszer a unicode világban, ahol egy betűt szétszedhetünk elemeire. Esetünkben az ő (U+0151 — LATIN SMALL LETTER O WITH DOUBLE ACUTE) betű ugye egy o betűből és kettő vesszőből (U+030B — LATIN SMALL LETTER O + U+006F — COMBINING DOUBLE ACUTE ACCENT) áll. A következő képen a Gill Sans látható ezzel a két módszerrel megjelenítve. Felül az ügyeskedéssel összerakott, alatta pedig a Gill Sans Pro:

jól látható, mennyire elcsúsztak az ékezetek

Gyakorlati haszna ezen túlmenően nem mindig van, mert ahol a double acute glyph hiányzik, ott igen csálén jelenik meg.

Nem tudom elképzelni, ki az a politikus, akiből free dingbatokat csinálnak. Obama viszont ilyen:

Itt lőttem, két pálcás.

Bob Staake grafikus, bármilyen hihetetlen, de egy ősöreg Photoshoppal készíti rajzait Mac OS 7-en bocs, OSX-et használ, viszont PS3-mal, lásd itt. A folyamatról készült is egy videó, konkrétan MS PAINT . EXE is lehetne ennyi erővel, döbbenetes, magával ragadó, zseniális és őrületes:

A faszi weblapján jól látható, hogy, bazmeg, nem EGY ábrát rajzolt már ezzel a technikával, hanem számtalan rajzot (még a New Yorker újság mostani címlapját is ő készítette, erről videó itt).

“I look at that stark white space in front of me and can see the entire fully completed image in my head. Maybe I’m just lucky that way.”

Soha, soha, soha ne kételkedjünk az emberi zsenialitásban.

“PDF-et csak a buzik használnak”
– Uj Péter

Valami hivatalos ügyben be kell adnom a személyi igazolványom, lakcímkártyám és adókártyám fénymásolatát. No brainer, huh? Az ember odaáll az irodai fénymásoló mellé, tárcából ránt, aztán melegíti a vasat, majd zöld gombozik. Kivenni (3 db), fénymásolni őket (3 db), felismerni, hogy túl sötét / túl világos, két rossz példány mindig van.

Ma viszont elhatároztam, hogy ezt a — tetves — problémát megoldom egyszer s mindenkorra az életemben. Szégyellem bevallani, de 2008-ban még mindig nincsen meg a három fent nevezett dokumentum digitális formában.

Technofília attól, hogy az alábbi lépések sorozatát hajtottam végre:

- 12.1 megapixelben befotóztam mindhárom kártyát (2 kép)
- beimportáltam Aperture-be
- onnan átrántottam Photoshopba
- méretre vágtam mindegyiket a perspektíva crop eszközzel
- elmentettem mindegyiket PSD-ben
- elhelyeztem az azonos típusú párokat egy új dokumentumban
- croppoltam őket
- némi levels, brightness, contrast tekergetés
- JPG-be exportáltam

Ezután jött a lényeg, kitaláltam, hogy, baze, PDF-be kell tennem őket, mert sokan “fénymásolva” akarják, azaz kinyomtatva. Ugyanakkor egy JPG az csak JPG (értsd: kinyomtattam és kijött egy A4-es méretű személyi HA-HA), viszont egy PDF méret információkkal is rendelkezik, így akkorát fognak belőle nyomtatni, mint amekkorát én beállítok neki, amin az imázs akkora lesz, amekkorát én mondok. Ezért aztán jött a második szakasz:

- Illustratorben megnyitottam egy üres A4-es dokumentumot
- belehúztam a JPG-t
- ezen a ponton elakadtam, mert nem tudtam, hogy egy plasztik (PLASTIK) kártya hány centi széles
- az általános iskolában rendszeresített péniszmérő vonalzómat sehol nem találtam, így az öcsém péniszmérő vonalzójával kellett lemérnem: 8.5 cm széles egy kártya
- elhelyeztem középre és beállítottam 8.5 centisre a szélességet az aspect megtartása mellett:

- kiexportáltam a PDF-et
- nyomtattam tesztet, animális jellegű volt (sőt: fasza!)
- ugrottam egy seggest

Itt már majdnem készen voltam, aztán rájöttem, hogy hoppá-hoppá, 1.5 megás PDF-ek születtek az akcióból. Mivel már rutinos öreg róka vagyok az ilyesmiben, egyből tudtam, hogy hova kell nyúlnom. A lényeg az, hogy save as PDF után így kell beállítanunk a compression részt:

Ezután szépen átkonvertáltam minden PDF-et észrevehető minőségromlás nélkül email konform 100-150 kbyte-os méretre. És így telt el a második óra.

Az egész legvégén pedig eszembe jutott, hogy a scanneremmel egyből PDF-be tudtam volna szkennelni helyes méretben.

Függöny.

picture by Handrás

Amerikában már megy a Pixar újgenerációs filmje, amit a Finding Nemo rendezője, Andrew “name’s Crush” Stanton jegyez ismét.

Szeretném kifejezni elfogultságomat Stanton irányába, aki nekem a Nemóval bizonyította rendezői kompetenciáját, és ez a rendezése a sorban következő a Nemo után.

Őszintén szólva a kedvenc Pixar filmjeim a Toy Story (egy!) és a Finding Nemo. A többit kb akkora érdeklődéssel néztem, mint az összes többi animációs shop filmjeit. Mindegyik remek darab a maga nemében, de egyikhez sem rendelhető az a bizonyos “extra”, amit keresek. Ezek szubjektív dolgok természetesen, Stanton nem rossz rendező.

Korábban már írtam arról, hogy az Egon és Dönci magyar fejlesztésű animációs munka mennyire “demoscene” módra pörgeti-forgatja minden jelenetnél a kamerát. Az az érzésem, hogy Stantonék is erre a következtetésre jutottak, amikor teszteket csináltak a WALL•E-hez, hiszen az indokolatlan “camera fly-path” helyett megpróbáltak visszafelé menni. Egészen konkrétan olyan kamera effektusokat és beállításokat kerestek, amivel a hagyományos kamerákat tudják szimulálni:

“We have this virtual camera that we’ve used with variations of the same camera package for years, but we’ve never pushed it to be more like a live-action camera. So we took it apart and rebuilt it from the ground up to emulate the way a 35mm anamorphic camera would move: how it pivots, where it tilts from, how it works on a dolly. We based it on the concept of how you would shoot a sci-fi movie today with anamorphic lenses.” — Animation World Magazine

Ráadásul még egy olyan konzulenst is igénybe vettek, mint Roger Deakins, aki a “No Country for Old Men” kameramunkájáért idén Oscart is kapott (kiemelés tőlem):

“(…) later we individually sat down with him to discuss different shots and some ideas in more detail,” Lasky explains. “It was amazing to hear him walk through a sequence — and it was the one in the truck between WALL•E and EVE — just to get his take on how he would move the camera, and how he would try to bridge some of the shots together in a motion that you can take advantage of in such a small space.“

Egyre kíváncsiabban várjuk tehát a Pixar új animációs filmjét.

Release Date: 24 July 2008 (Hungary)

Kérdés: szerintetek a vasárnap élesítésre kerülő banneren lehet-e majd premier előtti jegyet szerezni a WALL•E-re?

update: Amíg nem jön meg a film, érdemes megvennünk iTS-ből a Pixar legújabb animációs kisfilmjét, a Presto-t.