A múlt héten bejelentett deszka kapcsán Steve nem felejtett el a New York Times oldalán böngészni, ahol a böszme projektoron jól látható volt a “missing plugin” Flash kék legókockája (az iPhone felhasználók jól ismerik már). Ha jól megnézzük a keynote-ot, Steve még el is időzik fölötte, és noha az egész nagyon árnyalt volt, biztosak lehetünk benne, hogy nem véletlen került oda.

Az alábbi tényszerűségeket vélem felfedezni a Flash kapcsán:

1. a Flash technológia a web korábbi szakaszában olyan izgalmas dolog volt, amit a HTML nem létező dolgainak kompenzálására használtak a fejlesztők (bindzsizett menü, pattogó szövegek, elhalványodó fotógalériák)

2. a Flash volt az egyetlen olyan “platform”, ami egységesen ki tudta szolgálni a megjelenő videó tartalmakat

3. Mac-en a Flash implementációja rémes: lassú, mint az állat és fagy

4. az Apple az iPhone-ba nem rakta bele a Flasht és a deszka sem támogatja

5. rengeteget fejlődtek a webes nyílt technológiák, a HTML5 és CSS3 remek eszközöket adott a webes tartalmat készítők kezébe

Arról kár lenne vitát nyitni, hogy a weben egyre inkább terjednek azok a megoldások, amikkel a Flash tartalmakat ki lehet váltani. Egy esztétikus pattogó menü megvalósításához nincs szükség Flash-re. Csak egy objektumot képez a weblapon mindenféle mélyebb értelmezhetőség nélkül: a Flash objektum részei nincsenek benne a HTML forrásban, nem látják a keresők, nem indexelhető a tartalmuk, tudtommal még a böngésző egyéb funkcióival sem összehangolható (előre-hátra gombok például), a szöveg kijelölés módja is beteg.

Nem kell ahhoz Steve Jobs, hogy lássuk, 2010-re a Flash többnyire valójában a weben levő hirdetések és a videó tartalmak kiszolgálását jelenti, egy kényszerűségből kinevezett közös nevező.

Roppant fontos momentum volt az életünkben az, amikor a YouTube bejelentette, hogy bétatesztelni lehet az új HTML5 videó playerjüket. És ez nem egy Vimeo méretű weblap (aki egyébként maga is beállt ebbe a sorba), hanem a YOU-TUBE. A világ legnagyobb videómegosztója. Amit ők csinálnak és jó, azt fogja mindenki csinálni. Ami mindenki számára evidenssé vált: a videóhoz nem kell Flash, csak modern böngésző. (Javaslom, ne menjünk bele abba, hogy videóban milyen codec-csatározások vannak.)

Én azt látom, hogy 2010-től minden webfejlesztő azon dolgozik, hogy átírja Flash alapú alkalmazásait HTML5+CSS3-ra. Meg fogjuk látni, hogy az év során egyre-másra jelennek majd meg azok a nagy webes tartalomszolgáltatók, akik már a desktop osztályban sem kötelezik a felhasználókat a Flash-re.

Számos kérdés marad még nyitva:

1. Mi a helyzet a beágyazható videókkal, hogyan fogjuk őket felhasználni a blogba embeddeléshez? Egyszerűen berakjuk a video tag-et és kapunk egy olyan kódot? Jelenleg ezt még Flashben adják nekünk.

2. Mi a helyzet a hirdetésekkel? Hirdetést sokkal könnyebb kiszolgálni objektumként, mint úgy, hogy belerakjuk a weblap forrásába? Mit tesz a hirdetési piac? (Magyarországon gondolom semmit, kullog a világ után néhány évvel, ma még bőszen gyártja a Flash animációkat.)

Az Apple egyelőre azt mondja, hogy kaki a Flash-re, a webes fejlesztők úgyis a nyílt formátumok irányába fordulnak és hosszabb távon nekik lesz igazuk. Előre gondolkodnak, még akkor is, ha az átállás olykor fájdalmas. A Flash világ persze a deszka kapcsán igyekszik megmutatni, hogy mennyire lehetetlen az élet nélkülük. Lee Brimelow például népszerű weblapokat mockupozott össze, ahol felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire használhatatlanok ezek az oldalak Flash nélkül:

Félelmetes jövőkép, ugye? Ennek ellenére ez a négy weblap például már ma is elérhető szifonon:

Lehet, hogy a desktopon még dívik a Flash, de a weblap fejlesztők hamar rájöttek, hogy a mobil arénában nem megy a dolog, és megcsinálták a Flash nélküli változatokat is már ma (a képünkön az alsó kettő dedikált iPhone alkalmazás, nem weblap). E mellett én azt gondolom, hogy a desktopon is kifelé fog menni, ahogy jönnek az új technológiák.

A Flash egyáltalán nem száműzendő dolog az életünkben, csak meg kell találnia a maga helyét a weben. Online játékok, cél-felhasználások remek terepe lesz. De aki széles körre akar majd célozni, annak meg kell kerülnie a Flasht, amit kényszerűségből használtunk eddig.

update 1: Wiredben megjelent cikk alapján Jobs az alábbiakat is kijelentette a kollégáinak:

Whenever a Mac crashes more often than not it’s because of Flash. No one will be using Flash, he says. The world is moving to HTML5.

update 2: Az Apple honlapján az iPad videókat újrarenderelték olyan változatban, amik, immáron helyesen, tartalmazzák a kék legókockákat is. Ennek lehet az is az oka, hogy nem akarják kiírni, hogy “a kép illusztráció”, de az is lehet, hogy egyszerűen csak minden fronton ütik a témát.

eFivel beszélgettem telefonon (apróságokról), aztán szóba jött a push témakör kérdése. Konkrétan az iPhone tetheringről értekeztünk, meséltem neki, mennyire jól használhatóan működik, Apple stílusban két kattintással azonnal ONLINE megyünk, bárhol is vagyunk, csitti-fitti minden.

Aztán kissé elbizonytalanodva mondtam neki, hogy ha jól emlékszem kb. három éve volt olyan alkalom, amikor meló miatt lett volna szükségem erre a dologra. Akkor is megoldottam az SE telefonommal a kérdést (az már akkor is tudta ezt, hehe).

Viszont, és ez a lényeg, összeállt bennem a dolog: TÉNYLEG kell nekem az, hogy bárhonnan, bármikor elő tudjam venni a laptopomat és dolgozni tudjak? Vagy ha nem is melózni, de netezni, twitterelni, meg posztolni?

Hovatovább: a laptop valójában mit hozott az életünkbe, he?

Antal “AlieN” Gergely egyszer a házam előtt várakozott rám, nem túlzok, kb 5 percig várt (vagy legyen negyed óra), a régi türkiz Focusában ült, kényelmetlen helyzetében laptop felpattint, valamit gépészkedett. Megmaradt bennem a dolog.

De nem csak erről van szó: annak idején MENŐ volt a budin laptoppal ülni, élvezni az információ okozta süvítést. Ahogy a megabyteok rohannak az ember mellett, az igen! Aztán az iPhone-on csinálni ugyanezt, meg twitterkedni. Wifi! Air!

Ahogy idősödöm és a problémák meg a stressz egyre láthatóbban jelenik meg az életemben, egyre inkább a Winkler Róbert féle tanok felé kezdek húzni. Azok a tanok azt mondják: RÖHÖGJ ÉS BASSZÁL RÁ. Az információs folyam ugyanis inkább elvesz, mint hozzátesz.

Bede Márton a napokban készül összerakni a Tumblr “CoolListHungary” listát. Tumblr is megjelent egy újabb szűrhető csatornaként az életünkben. Mindenki like-ol és re-posztol. Faszságokat. Értelmetlen hülyeségeket. És ezeket is szűrjük. Feed Feed Feed hátán.

Most kicsit elkanyarodtam onnan, ahonnan kezdtem, de ezek mind összefüggnek a “push” jelenségében. Valójában ezekre az információkra NEM VAGYUNK kíváncsiak. Illetve nem ebben a tempóban. Maximum egy követhetőbb, élhetőbb rendszerben.

Voltam egyik rokonomnál Dunapatajon. Körbenéztem az irodában, dossziék mindenütt, igazi öregiskolás megoldások. Már van számítógépük, de egy központi email címük van. A rokonom (60-on túl) azt mondja, hogy tudnak emailezni is, de a kolléganő intézi. A fontosabb emaileket kinyomtatják és az asztalra teszik. Persze ez több sebből is vérzik (elvégre nyomtatni köcsögség, eleve), viszont volt egy nagyon fontos üzenete számomra: tartsuk kordában az információt.

Visszatérve: kell nekem a tethering?

Van olyan meló, ami nem várja meg, hogy az irodába visszaérjek? Vagy leüljek nyugiban?

Félre ne értsetek: a twitter, a blog, a tumblr, Bede Marci listája mind kurvára jó dolgok. Mindenre szükségünk van és minden jó valamire. Én csak azt mondom, hogy most értem el az egyedfejlődésem azon pontjára, amikor azt mondom: az információ habzsolás helyett inkább az információ struktúrált és kezelhető keretek közé szorítását szeretném elérni.

Például ha meló van, akkor nincs twitter meg tumblr. (Időelbaszás? Igen. Amikor középiskolában firkáltam a füzetet, mert nem érdekelt az irodalom, az volt ugyanilyen típusú tevékenység? Igen.)

Fókuszálni kell és nem kapkodni. A push olyan, mint a drop shadow. Megjelent az életünkben és mindenhonnan ez jön. Még nincs itt a konszolidáció, szerintem nem is lesz, és nekem meg kell találnom a saját konszolidációmat.

Függöny.

Tovább finomítottam a korábbi Flasht illető kritikáimat, szét kell ugyanis választani a dolgokat. Amikor elterjedt a dolog a 90-es évek végén, akkor mindenki weblapot készített benne, csillogó-villogó weblapokat. Gyorsan hozzátenném: használhatatlan, vacak weblapokat, hiszen nem lehetett őket nyomtatni, nem volt “back” gomb, meg sok minden egyéb, de abban az időben jó volt, hiszen olyan vizuális megoldásokra volt képes, mint addig semmi.

Két részre választanám szét tehát a Flasht: alkalmazás írásra (1), weblapkészítésre (2). Van persze átfedés a kettő között, de ebbe most ne menjünk bele.

A mondanivalóm ugyanis az, hogy az új és még újabb technológiák használatával lehetővé válik helyettesíteni a Flasht a weblapok esetén úgy, hogy az bájosan fokozódjék vissza (a Plastik média magyar fordítása a “gracefully degrading” kifejezésre), és ne legyen egyáltalán szükség a nem-szemantikus, belső, zárt rendszer használatára.

Ilyen értelemben maradjon csak Flash, használja mindenki, írjunk benne neuronhálózatos kínai szótárat, meg olyan dolgokat, amiket — egyelőre — abban célszerű. Weblapokat, egyszerűbb látványokat, menü rendszert viszont ne Flashben, mert nem arra való. Egyes mobilokon (khm) nem is látszik, nem leíró jellegű és még ezer probléma van vele.

Halálom az, amikor egy étterem weblapját Flashben készítik el, menet közben mobilról pedig nem olvasható el a telefonszáma. És ez most nem kizárólag szifon issue, hanem előfordulhat, hogy semmi nincs nálunk, csak egy rohadt terminál, vagy előző generációs nem-okostelefon, és abban kell gyorsan megnézni valamit, akkor aztán feltologathatjuk a Flash-es weblapjainkat messzire. (Az ügyfelet nem hibáztatom, ő fogalom nélkül van, de mi, weblap készítők attól még gondolkodhatunk felelősen.)

A bájosan visszafokozódásra mutatnék két egyszerű példát. Ezt a két példát azért hozom, hogy bemutassam az egyszerűbb vizuális dolgokra való Flash szükségtelenségét.

Az első egy Plastik média újdizájn fejléctervezet, amit én készítettem Dave Shea CSS sprite-jai felhasználásával. Modern böngészővel (ide értendő az IE6 is) nézve szépen animálnak a menü elemei, régebbi böngészőkkel, vagy kikapcsolt JavaScripttel viszont nem animál, csak odarakja a képet hover esetén. Még gyöngébb böngészőkkel pedig kizárólag a szöveges menüpontokat nézegethetjük.

a HTML működés közben megtekinthető itt, a fejléc elemei kattinthatóak egyébként

Az Apple fejlesztőmérnökei benyújtottak néhány CSS tervezetet is, amikkel még gazdagabb vizuális megoldásokat tudunk használni az azokat támogató böngészőkben. A nem támogatott böngészőkben ezek a tényleg csak vizuális megoldások egyszerűen figyelmen kívül vannak hagyva, nem láthatók. Az alábbi példában hulló faleveleket láthatunk a CSS-tervezet felhasználásával (érdemes megnézni működés közben egy új webkit buildon win vagy mac alatt):

a szöveg kijelölhető marad a háttér ellenére

Ugyanez a példa a nem támogató böngészőkben:

immáron hulló levelek nélkül

Érdekes módon az Apple betette a jelen iPhone Safari változatba is a támogatást:

némi clipping hibával

Fenti technológiáról egyébként részletes leírást kapunk a webkit blogon is.

Errata: a Flasht Mac-en továbbra sem ajánlom bekapcsolva hagyni, rendszeresen fagyasztják a videós tartalmak a böngészőket. A korábban már ismertetett Click To Flash plugin 1.3 változatnál jár, vektorosan mutatja a Flasht tartalmazó objektumokat, kattinthatókká teszi őket, whitelistre lehet tenni vele weblapokat, tényleg nagyon remek, ajánlott.

“Minden épeszű ember életében elérkezik a pillanat, amikor feladja az élvezhető szilveszterért folytatott harcot.”

– Bede Márton, Index, tegnapelőtt

Az emberi faj általában fiktív elvárások alapján határozza meg az életminőségét. Ebben az esetben a buli kötelező jellege, illetve szerkesztői elvárások sarkallnak negatív véleményformálásra. Pedig az egész az elfogadásról szól, onnantól pedig működik minden, mint a karikacsapás (egyáltalán mi az?). A pszichológiai tanulmányokból ismert tézisről van szó: amit nem lehet megváltoztatni, azt fogadjuk el. A saját viszonyulásunkat dolgokhoz mindig meg tudjuk változtatni. Ha a dolog őszinte, nem érezzük tehernek.

Harcnak tehát semmiképpen nem nevezném. Harccá a szilveszter attól válik, hogy azzá tesszük: stresszelünk rajta, jajj, mi legyen, jajj, hova menjünk, jajj, mit írjunk. Ha bevesszük a leszarom-tablettát (Xanax, vagy Frontin), vagy egyáltalán elfogadjuk azt, ami van (hogy ti. ilyenkor kötelező a buli és kész), sokkal kellemesebben át tudjuk magunkat inni az új évbe.

Gyakori probléma, hogy több meghívásunk van ilyenkor, ami szintén fokozza a megfelelni nem tudás faktorát. Igazoljuk tehát vissza az összeset, majd ahogy kedvünk szottyan, bukkanjunk fel ezeken a helyeken — vagy ne. Ezen a napon megengedett, sőt, kötelező mindenféle buliból mindenféle buliba kockázat- és felelősségmentesen menni.

Vogáék A Bikini idézetével zárnám és kívánok mindenkinek boldogságos 2009-et:

“Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket.”

Függöny.

Sose voltam a hölgyek természetes választása, ha a szaporodás rövid távú élvezeti részéről volt szó, így csak egy bizonyos szempontból tudom megvilágítani a zenés-táncos szórakozóhelyen való ismerkedés körüli dolgokat, illetve azon túlmenően az egyéb szociális hálón történt eseményeket.

Az egész egyébként onnan indul nálam, hogy általános iskolás koromban azt hittem, hogy ha elmegyek a középiskolába, varázsütés-szerűen megnő majd a farkam. (Nem nőtt meg.) A másik dolog, hogy az első diszkóba menés helyett alapvetően a scroll rutin assemblyben való fabrikálásával töltöttem időmet. (Sikerült egyébként megírnom, emlékszem mekkora reveláció volt, amikor rájöttem, hogy elég mindig egy byte oszlopot bemásolnom a karakterkészletről a képernyő pozíciójába, aztán blokkmozgatással arrébpakolni az egész sort mit sem törődve annak tartalmával — volt ez is olyan jó, mint a diszkó.)

Később, mikor már a diszkóban álltam (némiképp nagyobb farokkal), folyamatosan azzal a problémával küzdöttem, hogy akkor mit hogyan és merre. Addig teljesen nyilvánvaló ugyanis a képlet, hogy a rengeteg, előnyös szögből megvilágított, okosan sminkelt lány ugrabugrál a táncparketten, meg erotikusan kevergeti az italát, de itt véget is ért a tudomány. (Ez persze kiegészíthető még azzal a problémakörrel is, hogy az évfolyamon látunk egy potenciálisan kinéző valakit, aztán azon agyalunk, hogy hogyan tegyük meg a kezdő lépést.)

Kardos Gáborral annak idején már többször volt téma köztünk ez. Ő világosította meg, hogy a nők ugyanilyen problémában vannak, sőt, nagyobban: amíg a férfiak (néhány szerencsétlen kisfarkút leszámítva) megtehetik a kezdeményező lépést, addig a nők gyakorlatilag várakoznak egész életükben arra, hogy a herceg fehér lovon őket szúrja ki. Arról nem is beszélve, hogy mindig azok a férfiak szúrják őket ki, akiket “le kell építeni”.

Visszatérve tehát ott tartunk, hogy valamit cselekedni kell, nem merünk, frusztrálódunk.

A triviális kérdés egyszerű: mi tart vissza bennünket bármitől? De most komolyan. Tételezzük fel, hogy tetszik nekünk valaki. Látjuk az iskolai büfében, a folyosón, vagy akár a munkahelyen, vagy az emeleten egy másik cégnél. “De jó malac” — mondja Bazsó meg Winkler, de ők le is ragadnak ezen a szinten, viszont mi van akkor, ha a tény megállapításán túl egyébbre is vágyakozunk?

Csak úgy odamenni valakihez és elkezdeni dumálni valami vatta szemetet nem egy nyerő dolog.

Az igazság az, hogy nem tudok kézzel fogható receptet adni, mert soha nem voltam ez a típus. Zenés táncos szórakozóhelyen életemben konkrétan egy nőt tudtam megszerezni, de az is egy véletlen volt, mint bármiféle differenciált tudatos gondolkodás eredménye. Ma viszont már, elkelt férfiként (!) sokkal könnyebben és nyugodtabban tudok a visszapillantó tükörbe nézni.

A lényeg az, hogy a szofisztikált Úr nem fog a csajra rárontani vatta szöveggel, csak azért, mert szimpatikus neki valaki. Megteremti viszont azokat az apró platformokat, szigetecskéket, amikkel okosan, inda-szerűen át lehet tarzanozni a hölgy gondolati síkjára. A szofisztikált úr tehát nyitva tartja a szemét. Alkalom ugyanis majdnem mindig adódik.

Tételezzük fel, hogy egy évfolyamtársról van szó. Elég megtudni, hogy matekból kettese van, utána máris rá tudunk repülni, mint légy a légypapírra. Egy szórólapnak álcázott “matek korrepetálást vállalok” papírt bedobni a postaládába, vagy kiragasztani egy jól látható helyre.

Abban az esetben, ha egy szociális hálón mozgunk a lánnyal (osztálytárs például), akkor sokkal egyszerűbb a dolog, mert már van ismerettség. Ott csak ki kell várni valami közös házi- vagy iskolai bulit, aztán kifigyelni, mikor ácsorog kinn az erkélyen, ilyesmi. Érdemes ott is valami nem triviális dologgal indítani, például megjelenni két üveg sörrel, meg egy kérdéssel, hogy “nem láttad errefelé Kardos Gábort? Aha, mindegy, végülis, mert amúgy is unom a fejét, de ha már összefutottunk, akkor nem kérsz egy sört?” — vagy valamilyen hasonló dumával, ami nem a szabvány ööö meghívhatlak egy italra?

Dolgozni kell rajta, megteremteni a látszólag véletlen mágiát. Aztán majd kiadja.

Ami pedig a diszkós ismerkedést illeti: a fenti szabályok ott is érvényesek lehetnek. Érzékelni például, hogy valaki kellemetlenkedik vele a táncparketten, felajánlani a segítséget, esetleg meghívni egy rescue-koktélra, onnan már sima lehet a pálya. Ezeket a dolgokat leszámítva pedig fesztelenül csináljuk csak a dolgunkat, mert senki nem fog minket a küllemünk és viselkedésünk miatt kiszúrni, ebben biztosak lehetünk. (Én sokáig hittem azt, hogy ennek van bármi köze bármihez. Lófasz köze van.)

Akkor meg, ha az egyik haverunk kotorászik nyelvvel a szájában? Igyunk meg egy veszett kutyát és menjünk haza scroll rutint írni.

Összefoglalva a receptet:

- ne frusztráljon bennünket, hogy nem tudjuk, mivel kell megszólítani valakit, mert attól csak még boldogtalanabbak leszünk
- ne frusztráljon bennünket, ha lemaradunk a vagonról — felugrunk majd egy másik, jobb vagonra, azt’ belefúrjuk a fejünket a csöcs-tengerbe és szedernyi bimbók közé!
- figyeljünk a jelekre, teremtsünk helyzetet, adott esetben végezzünk háttérkutatást (IWIW, Facebook)
- amikor ott vagyunk, hogy meg kell ugrani, akkor meg kell ugrani (ha matekból kell korrepetálni, akkor sajnos alkalmasint el kell mondanunk neki a “én tudok … ööö … másodfokú egyenlet diszkriminánsa … ööö … akarod, hogy oktassalak?” kérdést)

Sose érezzük magunkat kellemetlenül attól, hogy nördök vagyunk, hiszen miénk a VILÁG és az abban rejlő összes scroll rutin, amit mi magunk írhatunk meg assemblyben.

Függöny.

Az “account” szó mindenki által ismerős, ha máshonnan nem, a számítógépről. A megboldogult Mac magyar fordítása eredetileg “kontó”-nak hívta. Ezen vannak, akik mosolyognak, nekem tetszett. Rengetegféle dologra lehet használni, eredetileg a pénzügyeknél az egymás közti elszámoláshoz használták. Néhány évvel ezelőttig fogalmam sem volt, hogy a reklámügynökségeknél miért hívják azokat a személyeket, akik ügyfelekkel foglalkoznak “account”-nak, mert végülis mi köze mindennek a bank világához.

A Mad Men nézése közben is felfigyelhetünk a használatára, sőt, elhangzik Don Draper egyik nője szájából az a konkrét mondat is, hogy “I’m not moving the account”. Ez inkább kifejezi, hogy miről is van szó abban a relációban.

Az ügyfelet ugyan szó szerint hívhatjuk client-nek is, bár, és ez itt a lényeg, clientnek hívhatjuk akkor is, ha nem fizető ügyfélről beszélünk. Tehát bejön tárgyalni hozzánk valaki, az egy ügyfél. Tenderanyagot megyünk prezentálni, egy ügyfélhez megyünk. Az account ezzel szemben olyan ügyfél, akinek, úgymond, nálunk “van számlája”, azaz szerződéses ügyfél. Innen ered a kifejezés.

Minden ügynökség az accountból él, megbecsüli, és szereti azt.

A reklámügynökségnél levő kiskosztümös babák attól accountok, hogy személyes kapcsolatban állnak a szerződött ügyféllel, foglalkoznak velük, őket lehet hívni, ha valami bajunk van, vagyis: interface. Persze magyarul mindenki úton útfélen ügyfelezik, mert azt mondani, hogy “megyek az accounthoz” amúgy is béna, sőt, nálunk azt jelenti, hogy megyek a kiskosztümös babához (mekkora fogalmi zavar, ha ez az ügyfél szájából hangzik el!). Nincs is ezzel semmi baj, csak értsük mi van a háttérben. Ezzel ellentétben az angol nyelvben kifejezetten előnyös a használata, hiszen általánosan többet fejez ki, mint azon személyek összességét, akik a szerződött ügyféllel foglalkoznak a cégnél.

Egy reklámügynökség alapvetően kevés accountból (szerződéses ügyfélből, ugye) él meg. Sőt, minél kevesebb ez a szám, annál kényelmesebb a dolguk. Nincs is mennyeibb kevés számú, ám sok pénzt elköltő accountnál. A sok kicsi általában rosszabb, mint néhány nagy.

Itt érdemes kitérni arra is, hogy sok nemzetközi ügynökség magyar leányvállalatának egyből szerződés szerint leosztja az accountot (annak idején a Unilever például a J Walter Thompsonnal dolgozott, ha esett, ha fújt), akik aztán szépen eltartják a céget. Hazánkban működő legtöbb ügynökség pénzeinek nagy részét nem arról a piacról szerzi, ahol meg kell vívni az accountért, hanem, mint egy állami pénzből élő vállalat, egyszerűen megkapja azt. Ha ez nem így működne, többen lobogtatnák a fehér zászlót. Ez jó is, rossz is, például annak, akinek tele van a töke a JWT-vel, de nem tud ügynökséget váltani.

Az “I’m not moving the account” tehát azt jelenti, hogy a nő nem akar elmenni másik ügynökséghez. Mennyivel kompaktabb és szebb! Magyarban ezt valahogy úgy lehet fordítani, hogy “nem akarok szerződést bontani”, bár nekem ez nem annyira kellemes, mint az angol megfelelője.

Egyszóval legyünk mindezzel tisztában, ha nézzük a Mad Ment eredeti hanggal, mert ott rengetegszer használják a kifejezést ebben az értelemben, és a direkt-magyar után talán kissé szokatlan lehet. Kíváncsi vagyok, hogyan oldják meg a fordítást a szinkronizált változatban, de nekem a “Reklámőrültek” nem adja vissza a Madison Avenue, sőt: a sorozat hangulatát, még akkor sem, ha a mad szó szerint őrültet jelent.

Függöny.

Steve Jobs és K. Márk jő.

K. Márk: Fátter, hallottál arról, hogyan lehet SMS hangot változtatni nem feltört iPhone 3G-n?
Steve Jobs: Valahol a settingsben van.
K. Márk: Igen, de csak az alap hangokat lehet cserélni, nem tudok rátölteni sajátot. Van 6 alap, én meg Eurotrip-es “mail motherfucker”-t akarok.
Steve Jobs: Ezt jobban tudom nálad: nem akarsz.
K. Márk: …mert igényes vagyok, és a 20 éves sonyericssonom is tudja. Ha erre a következő keynote-od kitér, akkor elhiszem.
Steve Jobs: Töltsd mással az időd, Márk.
K. Márk: Ok, akkor elkezdem berippelni a teljes Magnum PI DVD kollekciót iPhonera. Az lefoglal majd egy ideig.

Mindketten el. Függöny.

Sokszor ütköztem már abba a dologba úgy a professzionális, mind a magánéletben, amikor valaki azt mondta nekem: “ezt nem lehet megcsinálni”.

Mert megpróbálta már. Nekifutott, nem sikerült. Nézte máshogy, úgy sem. Nehezen tudom elfogadni időnként, amikor valaki azt mondja: ez lehetetlen. Erre a múltkor kitaláltam — egyelőre csak magamnak — egy példabeszédet. Sajnos nem tudom minden fronton elmondani, ezért inkább csak ide. Viszont szerintem jól példázza a hozzáállást.

Amikor ugye a mozgóképet tömörítették, akkor volt egy pont, amikor valaki azt mondta: ezt a dolgot képtelenség tovább tömöríteni a minőség romlása nélkül.

És akkor valaki felállt valamelyik levlistán és azt mondta:

“Mozgásvektorokkal meg lehet csinálni.”

Függöny.

A SPAM Moore-törvénye: a 90-es évek végén, amikor kezdtek megjelenni a SPAM mailek, szűrési technikák nélkül is pontosan ugyanannyi szemét volt a bejövő levelek mappában, mint tíz évvel később a korszerű szűrők idejében. (NB, a spam mappámba naponta 2-300 levél érkezik be, de a felhasználói élmény moore-paritásban van: ugyanúgy kell ganézni mindig egy maroknyi renitens példányt.)

Derek Powazek (web-őskövület) és neje, Heather Champ (self made fotós, flickr community manager) otthagyták a JPG magazine-t. Ismeretes, hogy ketten együtt kezdték el a online-community-meets-publishing vonalat csinálni, majd saját startup jött 8020 Publishing néven, végül most, kívülállók számára elég érthetetlen módon, otthagyták a céget. Minderről Derek ír részleteiben.

És akkor itt most álljunk meg egy szóra.

Mitől lesz mindez hír értékű, mitől lesz mindez a Plastik media címoldalán? Elvégre madarak jönnek, madarak mennek. Gyorsan megjegyzem, hogy nem ismerem a hátteret, nem ismerem ezeket a személyeket személyesen, de olvasom a blog postot, és megpróbálok a dolgok mögé tekinteni, olvasni a sorok között.

Powazek-ék community emberek voltak mindig is, érthető, ha egy ilyen esemény után blogot ragadnak, és kommunikálni kezdenek. Nincs is ezzel semmi baj. Sőt, el kell, hogy mondjam, szörnyen közönség-orientált ez az egész. Ki ne tudna szimpatizálni azokkal a személyekkel, akik alapítanak valamit, beletesznek egy csomó melót (tényleg), aztán őket kitúrja a “vállalat”? Szegény emberek, nem lehet mást, csak szimpatizálni velük!

Ez egyébként nagyon rendben is volna. De üzenetem az, hogy ha ez ennyi lenne, akkor nem írtam volna post-ot belőle. Mert ez nem ennyi, és ezt akkor értjük meg igazán, ha Powazek post-ját végigolvassuk. Nézzük csak meg!

Első részben részletesen taglalja, hogyan alapították a céget, vették be az ismerős programozót, Pault, találkoztak a CNET egyik alapítójával, aki végül finanszírozta a céget stb. Ugyanakkor jön az első dolog, ami fura, hogy nem Powazek lesz a CEO. Ez az a pont, ahol érezni lehet, hogy kezd valami szétszaródni ebben az egészben.

Majd pedig a lényeg: nem derül ki, hogy mi történt valójában. Powazek amekkora elánnal és zsurnalizmussal kezdi a kis történetmesélését, pontosan olyan hirtelen vágja el a szálakat annak ellenére, hogy többször érződik: a web-mártírságnak lényege, hogy mindent részletesen és őszintén beszéljünk ki. Persze azzal védekezik, hogy nem akarja kiteregetni a szennyest.

Amit megtudunk, az annyi, hogy Paul (a CEO) egyszer csak levette az 1-6 számokat a weblapról, valamint azokat a személyes jellegű editorial írásokat, melyben pl azt is írják, hogyan pattant ki az ötlet Powazek és Champ fejéből. Ez a dolog valahol nekem bűzlik. Nem értem. Nem megy a fejembe. Mi történt valójában? Mert hogy ez valaminek pusztán egy eredménye, ahhoz kétség nem fér.

Nem tudni a részleteket. Én mindenesetre arra gyanakszom, hogy Powazek és Champ nem voltak képesek igazából felnőni a feladathoz. (Most próbáljunk meg eltekinteni attól, hogy lekerültek az írásaik.) Mármint ahhoz a feladathoz, hogy egy nagy publishing céget csináljanak és vigyenek tovább. Ez a verzió sokkal valószínűbb számomra, mint az, hogy Paul, a harmadik fél egyszerűen bekattant, és ki akar velük szúrni. Elvégre Powazek írásából ez jön le: egy geci, aki kifúrja őket, előbb CEO-t stoppolja le, aztán meg önkényesen dönt, és levesz. Működik a mártír képlet, lehet rokonszenvet érezni.

A tények ismerete nélkül szeretném állítani, hogy ilyen nincs. Ilyenek a való életben nem tudnak működni. Olyan nincs, hogy valaki ilyenek miatt elhagyja a szellemi gyermekét. Ott valaminek lennie kell a háttérben. (Én is láttam már ezt-azt magam körül.)

Másik dolog meg az az alapvető kérdés, hogy tud-e működni egy ilyen vállalkozás az alapítók nélkül. Nem kell, hogy illúzióink legyenek ezt illetően. A JPG mag nevű terméket nem Paul, Powazek és Champ állítják már elő. Tény, hogy ők kezdték el, és ők lőtték ki az első számokat, de vállalat-szerű működés, ami most van, nem három emberen múlik. Ezt az egész bullshitet meg, hogy ők a kreatív géniuszok, akik nélkül az idő megszűnik létezni, legszívesebben kilőném a világűrbe.

Nincs ilyen. Illetve van rá példa, de az ellenkezőjére még sokkal több. Tudniillik, nem fog a feje tetejére állni a világ. Valószínű, hogy lesz egy kis hőbörgés erre-arra, aztán szépen bekussol mindenki, és el van felejtve az egész, megy tovább a business. Kevésbé valószínű, hogy mindenki a mártírokkal tart, ahhoz ennek túl kicsi az ereje. Persze, lehet, hogy rosszul látom a dolgot, hiszen nem ismerem a hátteret, de valamiért erre engednek következtetni a részek.

Powazekről mindig is azt éreztem, hogy a permanens, tenyérbemászó képű, rebellis valaki. Aki nyomja a saját P.C. nyálát, de amikor ott van a lehetőség, csak nem tudja megoldani. Fura. Mert ez erről szól: befuccsoltak, besértődnek, és végül … kiválnak. Tessék, nem mondjuk ki, de mindenki tudja: a másikat kell hibáztatni, mi vagyunk a mártírok.

Én valamiért mégis azt érzem, hogy aki profi, az meg tudja csinálni a dolgot, és üzemeltetni is tudja. Ott nincs olyan, hogy besértődünk valamin, aztán megyünk blog-anyucihoz panaszkodni. Persze, vannak helyzetek, amikor minden ellehetetlenül, de valami azt súgja nekem, hogy ez ebben a formában nem az.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért írok, hogy megmutassam, kinek van igaza. A lényeg nem az igazságban, hanem annak keresésében van.

Ma már többet nem segítek.