A „esszé-jellegű” kategória archívuma

A médiafogyasztás helyzete és jövője, 2013. július

A Media Marktban nézegettem a tévéket. Nekünk egy Sony tévénk van, 2011. február eleji beszerzés, már nem emlékszem a típusára, sem arra, hogy mekkora méretű, milyen vastag és mi van benne. Kettő és fél évvel később arra jutottam, hogy ma már minden tévében van Wi-Fi internet, a szoftvereik is elég jók, bár a távirányítók közül még mindig nem látok olyat, amire a HDMI portokat direkt gombokként vezetik fel. Nem akarok kiválasztani semmiféle menüt, soha, csak meg akarom ütni a gombot: TV, HDMI 1 WII, HDMI 2 APPLE TV stb. Másrészt ha már HDMI: miért nincs minden tévén NYOLC HDMI port? 2013-ban is azt kell számolgatni, melyiken van három, melyiken van négy. (A drágább modelleken van négy.)

Egyébként szépen karcsúsodnak fizikailag a modellek, egyre jobban mennek faltól falig a kijelzők és vékonyodnak is szépen. Azt vízionálom, hogy a nem túl távoli jövőben el fogunk tudni lépni ettől az értelmetlen iránytól, hogy minél nagyobb LED paneleket állítsunk elő és kizárólag 50 x 50cm-es intelligens paneleket fogunk majd vásárolni otthonra, amiből mindenki akkora TV falat “tapétáz” be magának, amennyi pénze van. (Még azzal is megelégednék, ha első körben fix elosztásban lehetne rakni és lenne pár technológiai kötöttség.) Egyetlen kötelező csempét kell vásárolni, ebben lenne a Wi-Fi és a vezérlő szoftver. Jobban belegondolva nem is nagyon bonyolult egy ilyen, ha össze tudjuk pattintani a csempéket és az áramfelvétel, valamint az adatfolyam megoldható. KELL!

Az otthoni médialejátszás szent grál felé vezető úton is tettem újabb lépéseket. Fantasztikus dolog mind az Apple TV, mind pedig a rajta futó Netflix, egyetlen aprócska gond van csupán: nem tudunk akkor és azt vásárolnik, amit szeretnénk. A Netflix eleve balkánfilterezett, de ha VPN-en okosítjuk, akkor is csak a szomorú csalódás ér: az elérhető tartalom jóval kevesebb, mint az iTunesen. Pedig ott sem olyan durván sok, a különféle piacokon különféle filmek, sorozatok jelennek meg.

Miért teszik ennyire bonyolulttá a dolgot a tartalmat előállítók, vagy miért gondolják azt, hogy ettől tudnak profitot maximalizálni. Működött ez valaha is? A Netflix havi előfizetési díja kb. 3 ezer forint. Ezért a pénzért annyit videózik az ember, amennyit akar, bármit lehet nézni, korlátozás nélkül. Boldogan fizetnék kétszer ennyi pénzt azért, hogy bármilyen a világban kiadott filmet, sorozatot, megnézhessek az eredeti nyelven. Még feliratokat sem akarok. (Bár ha lenne eszük, akkor kinyitnák a feliratokat valamilyen közösségi rendszerben és azonnal meglennének a fordítások is, lehetnének minősített fordítók és fordítások stb.)

Én értem, hogy erre felépült egy iparág, ahol televíziós csatornák vannak, meg idősávok, meg ellenérdekek, viszont ha egyszer is valaki kiszámolná, hogy mennyi pénzt termelne, ha a warezolgatás helyett mindenki fizetné havonta a pénzt, hát lehet, hogy megérné, ha szépen vissza lenne osztva a lóvé mindenkinek megfelelően. Kinek jutna a lóvéból?

Nem kell hozzá sok minden: egy hardveres cég (ő gyártja a set-top boxot, akár Apple TV, esetleg a televízió sajátja), egy disztribútor cég, akitől lehet streamelni a tartalmat (ő intézi a pénz beszedését is), és egy tartalmat gyártó. Egy ilyen modellben a tartalmat gyártók kellően drágán adnák, illetve valamiféle elszámolási rendszerben kapnák vissza sugárzás alapján a felhasználók havi előfizetési díjából a pénzt. Én értem, hogy a disztribútor túl sok hatalmat kapna, meg nem nagyon lenne szükség belőlük többre, de ez van. Egészen addíg, ameddig sok-sok tartalmi disztribútor van, addig értelmetlen egy ilyen rendszer.

Volt egy olyan ötletem is, hogy a disztró részt pusztán P2P alapokra kellene helyezni, a payment processing pedig mehetne Bitcoin alapokon, tehát nem lehetne semmiféle disztró monopólium, kivennénk őket a képletből, csak a tartalmat szabadna előállítani és a tartalmat előállítók annak függvényében kapnák vissza az előfizetési pénzekből a részt, hogy ki mit nézett.

Egy példa: előfizetek 3 ezer forintért havonta egy ilyen rendszerre, és adott hónapban nem nézek mást, csak Game of Thronest, viszont megnézem a Tango & Cash (1989) filmet. Ezek után az elszámolás a következőképpen zajlik: a rendszer kiszámolja, mi számít tényleges lejátszásnak (lehetne például azt mondani, hogy 30 folyamatosan eltöltött perc már egy tick – ezzel megoldhatnánk az élő sportközvetítések problémáját is). Tételezzük fel, hogy végignéztem mindent, tehát darabra mondjuk 9 epizód GoT és egy film. A 3 rugómból abban a hónapban a P2P network jóváír 2700 forintot a HBO-nak, 300 forintot pedig megkap a Warner Bros, tisztán. Mindenki nyer.

A tartalmat gyártóknak tehát nem lenne más dolguk, mint értéket teremteni a platformnak és versengeni azért, hogy az ő kontentjeiket fogyasszák az emberek. Minden tartalmat készítő csinálhatna magának egy online felületet, marketingelhetné a kedvenc sorozatait. Mindenki nyer.

Maga a BTC elszámolású P2P network nem lenne senkié. Egy olyan nyílt forráskódú platformról beszélünk, ami kiszolgálja a streameket és intézi a pénzügyi elosztást. Ebben a rendszerben nyílt forráskódú az encoder / decoder, nyílt forráskódú a pénz és végül a pénzügyi elszámolási modell is. A világ összes programozóinak az lenne a dolga, hogy minél jobb encodert, decodert és Bitcoint fejlesszenek, a világ összes tartalmat előállítóinak pedig az, ami most is, hogy minél jobb műsorokat készítsenek.

A technológia eddig még nem tartott ott, szükség volt a disztribúciós elszámolási csatornára, amit a nagy konglomerátumok értelemszerűen magukhoz rántottak. De most 2013-ban már nincs ilyesmire szükség. Eljutottunk az újabb minőségi ugrásig. Készítsünk tapétázható televízió falat és függetlenítsük a disztribúciót és az elszámolást a tartalmat előállítóktól.

Ez lenne a tökéletes , a végső megoldása a problémának, a nagybetűs Szent Grál.

Egyetlen aprócska gond van az elképzeléssel: soha nem fog megvalósulni, mert a kiadók nem állnak majd mögé az előállított tartalmaikkal és a hagyományos módon próbálják beszedni a pénzt. Ezért nem érdemes erre startupot sem csinálni, ezért is írom csak egyszerűen le a dolgot: ebben nincs lóvé, ebben csak egy Szent Cél van, egy ilyen platformot csak nyílt forráskódú, önzetlen jelleggel lehet megcsinálni. Ez a platform ugyanis egyetlen dolgot valósít meg: a fogyasztók közvetlenül juttatják el a pénzüket a tartalmat előállítóknak, mindenféle restrikciók nélkül, teljesen és tökéletesen kivágva a köztes szereplőket.

Star Wars: Revisited

Itt a Plastikon már volt szó a Star Wars fan editek egyikéről a Harmy-féle Despecialized változatról. Ez a HD felbontású eredeti Csillagok Háborúja film restaurációja, ami gyakorlatilag teljesen azonos az 1977-es kiadással. Már készítettem belőle egy összehasonlítást, hogy miben tér el a Blu-ray változattól. Ez a fan editek egyik műfaja, ahol megpróbálják minél szebben és eredetibben előállítani az eredeti filmet HD-ben.

A fan editek másik részét képezik a “transzferesek”, akik valamilyen egzotikus formátumból próbálják a minél tökéletesebb eredeti változatot előállítani. Megnéztem pár ilyen kiadást is, nem tűnt túl érdekesnek a kérdés, valahogy mindig más minőségű VHS lesz a végeredmény. Az is igaz, hogy a speciális effektusok ezeken néznek ki a legklasszikusabban, tehát igazat lehet annak a tábornak is adni, akik szerint itt keresendő az eredeti változat.

A harmadik vonalat képviselik azok, akik valamilyen saját editet készítenek. Itt a cél mindig más és más, teljesen attól függ, ki mit szeretne elérni. Az angol Adywan 2004-ben az akkori DVD kiadás után döntött úgy, hogy saját editbe fog. Alapvetően a színekkel nem volt kibékülve itt-ott, fogta magát és elkezdte átszínezni a filmet. Egy apró probléma volt csupán: nem értett a szoftverekhez, így ennek kapcsán, nem vicc, kezdett el mozgókép feldolgozó szoftverekkel ismerkedni. Két év aktív munka után, rengeteg változtatással végül 2008-ban adta ki a Star Wars: Revisited (vagy röviden A New Hope – ANH:R) változatot.

Nem szavaztam ennek se különösebb bizalmat, mert meg voltam győződve arról, hogy a Harmy-féle Despecialized lehet a legtökéletesebb “faithful” kiadás. Ráadásul DVD minőség, ami eleve nem lehet ma már érdekes. Mégis megnéztem Adywan screenshotokkal illusztrált oldalát, ahol minden egyes snittet bemutat, amit módosított. Ahogy lapozgattam közöttük, folyamatosan egyre nagyobbra tátottam a számat.

Olyan apróságokra kell gondolni, mint a lézerpisztolyok sugarainak beállítása, vagy Han Solo lefelé mutató csuklójának kiegyenesítése, de sokkal-sokkal elaboráltabb dolgokkal is találkozhatunk. Minden, de tényleg minden módosítás annyira kozmetikai, hogy senki nem fogja észrevenni (célszerű az említett galériával párhuzamosan követni a vetítést), viszont összességében annyira más, teljesebb, teltebb élmény, hogy tényleg nehéz elhinni, hogy ez volt az első ilyen jellegű projektje.

A legtöbb módosítás a fentiekhez hasonló kozmetikai apróság, amit észre sem veszünk. Adywan kijavítja R2D2 kis kamerájának a színét, ami így az egész trilógiával konform marad. Vagy újrarajzolja a Millenium Falcon belső részén az egyik rácsot, ami egyes esetekben eltűnik. De arra is ügyel, hogy amikor Han és Leia hipertérben beszélget, akkor a tényleges hipertér effekt legyen látható a kabinon kívül és a szereplők arcát kék fény ragyogja be. Ezek mind olyan dolgok, amiket valójában Lucaséknak kellett volna megcsinálniuk.

Ennél jóval komplexebb dolgok is helyet kaptak: amikor Luke elkezdi keresni a droidot este, Adywan belekompozitálja C3PO-t is az egyik snittbe, hogy érthető legyen, hogy kerül hirtelen a droid a színész mellé. Apróság, mégis sokat ad hozzá a teljes befogadáshoz. Szintén itt amikor Luke a messzelátójával kémleli a távolt, Adywan teljesen újraépítette a távcső látóképét, hogy olyan objektumokat lásson, amik ténylegesen ott voltak körülötte. Még arra is ügyelt, hogy amikor lerántja a lencsét, C3PO elmosódott alakja is benne legyen néhány frame erejéig.

Adywan még ennél is messzebbre megy, sok jelenetet újramodellez. Sokszor maketteket (!) épít ehhez, újra beállítja és felveszi, tökéletesre hangolja az egészet. A film végén levő Halálcsillag támadásnál rengeteg helyen saját jeleneteket használ. Ne aggódjunk, nem fogjuk észrevenni a munkáját, Adywan láthatatlanul műt és olyan változtatásokat hajt mindig végre, amik maximálisan tiszteletben tartja az eredeti film elképzeléseit.

Egyik kedvenc módosításom az, amikor a kantin jelenetben hozzányúl a kocsmában levő sokaság karaktereihez. Szinte mindegyik arcára rakott egy kis mimikát, pislognak, mozog az arcuk épp csak annyira, hogy ne lehessen látni, hogy makettek. Greedo is pislog, miközben Solóval beszél, illetve az egyik snittben még picit össze is szorítja a szemöldökét, hogy lássuk az igazi karakterét.

Cornelius Evazan, akinek Obi-Wan levágja a karját, minden filmben egy szőrös kartól válik meg. Pedig Evazannak hagyományos, emberi keze volt, így Adywan is egy hagyományos kezet készített hozzá, mégpedig vér nélkül, hiszen a sugárpallos a sebet kiégette volna.

Adywan ügyel arra is, hogy a Halálcsillagban kifejezőbbek legyenek egyes jelenetek, például ott, ahol Luke és Leia átlendülnek a mélység felett, még többet látunk alattuk, ami még jobban erősíti azt az érzetet, hogy a magasban vannak. De Darth és Obi-Wan kardozási jelenete is megváltozott, Adywan például a korábban már általam is ismertetett fénypallos összeütközés színeket visszavette és semlegesítette, magyarán olyanra hozta, mint amilyen a trilógia más részeiben is volt (újra: az ő célja nem a hithű restauráció, hanem a teljes élmény).

Darth egyébként végre nem egy rongybabát hasít félbe, hanem Obi-Wan karakterét, illetve arra is ügyelt Adywan, hogy a sugárpallos és a ruhaszövet találkozásánál megégesse a ruhát. (Itt történt egyébként egy nagyobb módosítás is, Darth már nem kivont karddal várja Obi-Want.)

A készítőnek nem volt célja a hithű edit elkészítése, sokkal inkább az, hogy a trilógia teljes élményt nyújtson. A 2004-es kiadásban megjelent Mos Eisley extra jelenetei is megmaradtak, viszont Adywan helyreállította azokat a dolgokat, amik mindenkit zavartak benne. Például nincs benne a robot, ami a snitt elején fejen vágja a másikat, viszont megmaradt maga a CG jelenet. Érdekes módon a módosítások után már egyáltalán nem lóg ki annyira az egész.

Láthatóan rengeteg munka került bele a film végén levő X-Wing harci jelenetbe. Szinte minden snittben máshogy repkednek az űrhajók, vicces módon minden változtatásnak logikus magyarázata van. Ráadásul külön öröm, hogy az egyik jelenetben ahol Lucas “sok” Tie Fightert akart a felkelőkre ereszteni, Adywan tényleg elengedte magát és egy elég nagy, komplex csatát rajzolt meg. Őrületesen jól illeszkedik a cselekmények folyamához.

0:7-nél a digitális kijelző teljesen újrarajzolt

0:34-nél indul be az új jelenet, ami 1:17-ig (!) teljesen új narratívát tartalmaz, minden, amit látunk, más jelenetekből van kiemelve ügyesen, az űrharc pedig teljesen új képeket tartalmaz (Adywan odafigyelt arra is, hogy a bolygó is látszódjon itt-ott, még inkább az az ember érzése, hogy ott harcolnak mellette)

1:57-nél a holographic display hasonlít arra, ami a Jediben is volt, bár ezt leginkább az eligazítás során látható modelleken lehet látni

Hosszan tudnám még folytatni, mennyi minden nyalánkság van benne, de nincs értelme felsorolni az összes változtatást. Szerintem a legjobb Csillagok Háborúja élményt nyújtja ez a kiadás és nálam most mindenképpen ő került fel a No.1 listára.

Adywan szerencsére nem állt meg, már évek óta dolgozik a Birodalom Visszavágon, ami 720p HD-ben jön majd ki valamikor idén. Tervezi a Jedit is, illetve a Csillagok Háborúját 720p-ben megcsinálni, mielőtt belefog a másik trilógiába. Bizony, ő teljes munkát akar végezni.

További információkat a projekt honlapján, illetve az aktív Facebook lapjukon kaphatunk.

Problémáim az Apple iOS világában

Ebben a posztban három problémát fogalmazok meg azzal kapcsolatban, hogy miben látom az iPhone, illetve szélesebb körben az iOS gondjait.

1.

Mindenki tudja, még a legkisebbek is, hogy az eredeti iPhone, az őt váltó iPhone 3G, a 3GS, a 4 és a 4S telefonok ugyanezzel a fizikai, 3,5 hüvelykes mérettel kerültek forgalomba. Az Apple csak tavaly nyúlt hozzá a telefon méretéhez, akkor is csak hosszanti irányban: 4 hüvelykes megjelenítés, igazi 16:9-es képarány. (Arra nem térnék ki, hogy retinásodott a kijelző, mert a fizikai méretén az nem változtat.)

2013. március elejére elég sokat változott a világ az iPhone első, 2007-es bevezetése óta. Világosan látszik, hogy ez a méret ma már nem elég egy telefonon. Aki szerint elég, az javaslom, hogy még most húzza ki a fejét az alma szagú seggéből, mert a folyamatos verseny és megjelenő teljesen változatos méretű telefonok már bebizonyították, hogy ez valós piaci igény. Másrészt elég a 3,5-ös iPhone-t nap mint nap előhúzni, ami optikailag olyan, mintha menne össze. Elfordított módban az SMS gépelés egy vicc, ugye?

Világosan látni, hogy a gyártási technológiák fejlődésével ez a 3,5-ös méret egyre inkább megy át az olcsóbb telefonok szegmensébe.

Egy hónappal ezelőtt már volt szó a nagyobb kijelzős iPhone-ról: ha az Apple a retina iPad képernyőjét iPhone 5 felbontásúra, azaz 640×1136 pixelre vágná, pontosan egy 4,94 hüvelykes képernyőt kapna eredményül 264 DPI felbontásban.

Az Apple két éves fizikai méretet váltó ciklusát ismerve feltételezhetjük, hogy ők még idén sem fognak hozzányúlni a kijelző méretéhez, az iPhone 5S is csak 4 hüvelykes, vékony telefon lesz. Ha ez igaz, és 2014 közepén/végén várható az új iPhone kijelzőméret, az a cég számára egy igazi veszélyt jelent.

2.

Nem kizárólag iPhone probléma, sőt, ez iPad téma, de talán itt is megemlíthetjük, hogy a feljegyzés készítés hiánya kezd iOS-en őrületes probléma lenni. Én a mai napig papírra készítem a jegyzeteimet, ami tevékenység azt hiszem fontosabb dolog számomra, mint az, hogy tele legyek mindenféle kvarcjátékkal.

Egyszerűen egy kibaszott röhejnek tartom, hogy a felhasználók többsége az ujjával készít jegyzeteket. (Majd, természetesen, hagyja abba a második alkalom után.) Pedig ott lenne a Penultimate, a Paper és a Procreate is, amiket örömmel használnék – csak éppen nem tudok.

Lehet, hogy meg fogom venni a Touch Pen Alloy-t, de tartok tőle, hogy ott sem lehet elérni azt az élményt, amit a Samsung Galaxy Note 2-n, ahol rendes ceruzahegye van a telefonhoz csomagolt stylusnak. Eleve a probléma ott kezdődik, hogy a lekerekített ceruza hegy nem jegyzetelésre való.

Nem próbáltam ki mindegyik ceruza típust, amit iOS eszközökhöz árulnak, de most újra futottam egy kört a Cosmonauttal, teljes dráma. Elkezdem húzni a vonalat és nagyjából a háromnegyede körül megszakad a rajz, mintha felemeltem volna. Tipikus “You Had One Job” élmény. Alkalmatlan szemét. És nem ám a lenti kukába rakom, ki fogom dobni az emeletről, hogy nagyobbat szóljon. Ezekről a radírgumis eldobós iOS stylusokról meg inkább nem is beszélnék.

Amit várnék az Apple-től az ebben az esetben az, hogy felismerjék azt, hogy ez valós igény és iCloud alapon, az iOS 7 minden részébe rakják bele a többrétegű jegyzetkészítési funkcionalitást. Nem azt várom, hogy az Apple csomagoljon stylust a telefonhoz, azt viszont igen, hogy ceruzahegyű műanyaggal tudjak rá firkálni. Nem tudom, hogy ennek mi az oka, ha a Samsung meg tudja oldani, ők is meg tudják. (Próbáltam a Galaxy Note 2-t egyébként, jegyzetelésre nagyon jó.)

3.

Aktív ikonokat, vagy home screenre kirakható aktív információkat egyre nagyobb hiánynak gondolom. Van néhány alkalmazás, amit gyakran nézek (pl. időjárás, árfolyamok, twitter), ehhez most minden egyes alkalommal el kell indítanom, hogy lássam, mik frissültek.

Erre az Apple válasza a Notification Center. Nem tudom, ki használja napi rendszerességgel, de igazán elmondhatná, hogyan kell felkonfigurálni ahhoz, hogy ténylegesen hasznos segítőtárs legyen. És nem is csak ez: van egy nagyon fontos különbség a között, hogy nekem kell lehúznom valamit a képernyőről és a között, hogy az információ folyamatosan előttem van.

Ha meg már lehúztam: az időjárás még elmegy (bár csak a helyi időjárást és az előrejelzést mutatja), de az árfolyamok azzal a folyamatos scrollozásával egy nagy szar, nekem a fix dolgok kellenek egy képernyőn, rápillantok, látom az árfolyamot abban a valutában, ahova rendeztem. Erre lenne jó az aktív csempe aktív infókkal: nem kell elindítanom ahhoz, hogy lássam, merre száguld az euró.

Másrészt valamiért nekem mindig olyan infók kerülnek bele a Notification Centerbe, amit már vagy láttam, vagy irreleváns. Lelketlen, automatizált bénaság az egész.

Folyamatosan ganézni kell az új appokat, bármit töltök le, mind belerondít, amitől aztán még kevesebb kedvem lesz ránézni. Pedig akár jó gondolat is lehet, hogy bárhonnan elérhető, de ebben a formában sajnos nem működik. A Maces megfelelője is egy használhatatlan szemét, konkrétan régen olvasottra állított tweeteket látok benne (de abból is kettő frisset, három 2 naposat! Mail dettó!), időjárást, árfolyamokat nem tudja stb. Bezzeg azok az információk, amik nem érdekesek, folyamatosan ott világítanak. Például az, hogy a Transmit letöltött egy index.html-t! (Tudom, hogy ki lehet kapcsolni, annak az eredménye ez, hogy minden app odaírja magát. Ezt a viselkedést meg kellene fordítani.)

Összességében vannak elégedetlenségeim az iOS platformmal és az iPhone mérettel. Nem tudom, hogy mikor fogok váltani, mert sok minden köt ide (iCloud kontaktok, naptárak, gépelt jegyzetekre sokat építek), de ha nem hozzák ki időben az új iPhone méretet, nem oldják meg használhatóra a Notification Centert, vagy továbbra is leszarják a jegyzeteket készítő társadalmat, nagyon keserű lesz már az Apple pirula. :(

Gaming overkill

Egyszerűen képtelen vagyok a gamingre annyi időt fordítani, mint amennyit szeretnék. Őrület, hogy 30 fölött, ahol az ember a melós éveit éli, mennyire nincs ideje a játékra. Ma jelent meg a Skyrim, végre egy olyan szerepjáték, amivel van kedvem és ingerenciám játszani. (Erre valamennyi időt fogok is szakítani, mert kell, kell. Ismerek embereket, akik szabadságot vettek ki ma. Szabit.)

A Rage-ben már a második lemeznél járok a harmadik küldetés felé, múlt hétvégén ültem le elé utoljára. Linda sporttevékenységet űzött valahol, akkor leültem Rage-ezni. Az viszont hibátlan volt: elmentem teniszezni, vettem junk foodot, meg sört (akciós Borsodi, haha), otthon bevettem, aztán elő a kontrollert. Gyerekek, fantasztikus volt, a Rage egy hibátlan játék és nagyon magasra tette a mércét, imádom.

De még nem vagyok a végén. 12 nettó órám van benne a mutató szerint. De múlt héten kijött az Uncharted 3, ezt is végig kell vinnem, jövő héten meg lesz új Zelda (ki tudja mennyi ideje várok rá, legkedvencem), és a hab a tortán: Mario 3DS — jajj, jajj, jajj. El tudjátok képzelni, hogy ez mennyi csemege egy magamfajta koca gamer számára?

És akkor nem is említettem még a BF3-CoD párost, amit szintén meg szeretnék kóstolni, de van még Forza 4 lemezem is, amire szintén kíváncsi vagyok (számomra világos, hogy a Sony valamiért hagyta elmenni maga mellett a GT vonatot), és akkor arról nem is beszélek, hogy a régi anyagokat sem vittem végig. Ott a Zelda Ocarina 3DS, meg a Phantom Hourglass, de a retro anyagok is várnak, és akkor a StarCraft II-t már le se merem írni, vagy a Portal 2 coopot, esetleg a Donkey és Galaxy 2 kimaxolásait, vagy akár a Wii 2D Mariot. (Érdekes módon idén februárban a GoldenEye Wii portját megtoltam, nagyon jó volt!) Hétvégén jó eséllyel kivégzem a Rage fő sztoriját.

Roppant kétségbeejtő a helyzet és már csak egy kérdésem van: mi lesz akkor, ha megjön az ifj. Schaffer?

update 2011.11.12.: Rage main sztorit végigvittem olyan 15 óra alatt, de sajnos az utolsó küldi után nem lehet visszamenni a korábbi pályákra és megcsinálni az oldalküldiket, úgyhogy abba is hagytam. Kb. 15 óra volt eddig, döbbenetes pályák voltak benne, az utolsó viszont roppant béna volt mindenféle értelemben.

A Mac platform irányvektora

Milyen lesz az új Mac OS operációs rendszer?

A legújabb teóriám az, hogy az iPhone/iPad operációs rendszerének egy desktopra adaptált változatán dolgoznak. Még egyszerűbb és kezelhetőbb, az átlag felhasználók számára kiépített, ún. “new age computing” lesz az új Mac OS X.

Amikor felmerül az a kérdés, hogy “mit fog tudni az új OS, nekem semmi nem hiányzik a mostaniból”, akkor a válasz az lesz, hogy ugyanazt fogja tudni, de sokkal egyszerűbben, egyértelműbben és világosabban.

Az iPhone esetén teljesen világos a paradigma: “ha nem tudod, mi van, nyomd meg az alsó gombot, és kezdd előről”. Ez egy annyira egyszerű és annyira erős megközelítés, hogy képtelenség elrontani.

Próbálgatom néhány napja az HTC Desire-t, ez egy világos különbség a két filozófia közt: az HTC okostelefonján szám szerint öt gomb van alul. Egy házikó ikon, egy menü gomb, egy középső gomb (aminek a funkciójára eddig nem jöttem rá, ha megnyomom, semmi nem történik), egy vissza nyíl és egy nagyító.

Azt hiszem remek teszt alanya vagyok a készüléknek. Leírást nem fogok olvasni hozzá, egyszerűen bekapcsoltam, és majd kiadja. Egyelőre teljesen zavaros az iPhone-ra beállt agyamnak, hogy mikor mit kell nyomni. Meg kell nekem is tanulnom, hogy a Sense felületén milyen helyzetekben mit kell alkalmaznom, leginkább úgy néz ki a dolog, hogy nyomogatom őket addig, míg valamelyik jó nem lesz.

A HTC telefon azoknak ajánlható, akik “techie” beállítottságúak, szeretik kapcsolgatni a wifi service-t, remekül ki lehet mountolni a gombot a home screenre, mindent az utolsó szögig végig lehet konfigolni, szerintem még kernelt is forgathat, aki akar. Ugyanakkor nem hiszem azt, hogy a széles tömeg ezen dolgok túlságosan nagy részét használná.

Linda nővérének például HTC Desire telefonja van, ez élete első érintőképernyős mobilja, a barátjától kapta, nagyon örül neki. És jól is van ez így, de biztos vagyok benne, hogy nem változtat home screen profilokat magának attól függően, hogy most éppen “játékos”, vagy “dolgozós” kedvében van-e aznap, de abban is biztos vagyok, hogy még nem kapcsolta ki a bluetooth szolgáltatást egyszer sem.

Hasonló képpen iPhone-on is jól működnének ezek a dolgok, de azon a platformon azt mondják ki: aki ilyesmit akar, az hivatalosan nem kapja meg. Ha egy swipe-os wifi kikapcsolás kell, vegyél magadnak HTC-t, vagy jailbreakelj. A hivatalos “distróban” nem kapsz ilyet. OS taszk menedzsert sem kapsz, a szoftver boltot központilag minőség-ellenőrizzük.

A Mac mindig is arról volt ismert, hogy szeretik lebutítani a felületet, egyszerűsíteni dolgokat a végtelenségig. Tipikus példája ennek a megjeleníthető színek száma, a régi OS-ben csak annyit mondtak, hogy “millions of colors”, kész. Kit érdekel, hogy 16 millió-melyik-kettő-hatvány az pontosan. Steve, ha valamit, ezt nagyon érzi.

Az iPhone is egy ilyen platform, és az új Mac OS is ebbe az irányba fog menni. A gépnyomóknak sem kell félniük, mert aki ismeri a Mac-et, pontosan tudja, hogy mennyire átgondolt és mennyire menedzselhető rendszer (ezt most minősítés nélkül írom — érthet ez alatt bárki jót és rosszat egyaránt).

A grafikus felület még egyszerűbb, még visszafogottabb és még inkább a mögöttes technológiákat elfedő irányba mozdul el.

A floppi meghajtónak mennie kell

A múlt héten bejelentett deszka kapcsán Steve nem felejtett el a New York Times oldalán böngészni, ahol a böszme projektoron jól látható volt a “missing plugin” Flash kék legókockája (az iPhone felhasználók jól ismerik már). Ha jól megnézzük a keynote-ot, Steve még el is időzik fölötte, és noha az egész nagyon árnyalt volt, biztosak lehetünk benne, hogy nem véletlen került oda.

Az alábbi tényszerűségeket vélem felfedezni a Flash kapcsán:

1. a Flash technológia a web korábbi szakaszában olyan izgalmas dolog volt, amit a HTML nem létező dolgainak kompenzálására használtak a fejlesztők (bindzsizett menü, pattogó szövegek, elhalványodó fotógalériák)

2. a Flash volt az egyetlen olyan “platform”, ami egységesen ki tudta szolgálni a megjelenő videó tartalmakat

3. Mac-en a Flash implementációja rémes: lassú, mint az állat és fagy

4. az Apple az iPhone-ba nem rakta bele a Flasht és a deszka sem támogatja

5. rengeteget fejlődtek a webes nyílt technológiák, a HTML5 és CSS3 remek eszközöket adott a webes tartalmat készítők kezébe

Arról kár lenne vitát nyitni, hogy a weben egyre inkább terjednek azok a megoldások, amikkel a Flash tartalmakat ki lehet váltani. Egy esztétikus pattogó menü megvalósításához nincs szükség Flash-re. Csak egy objektumot képez a weblapon mindenféle mélyebb értelmezhetőség nélkül: a Flash objektum részei nincsenek benne a HTML forrásban, nem látják a keresők, nem indexelhető a tartalmuk, tudtommal még a böngésző egyéb funkcióival sem összehangolható (előre-hátra gombok például), a szöveg kijelölés módja is beteg.

Nem kell ahhoz Steve Jobs, hogy lássuk, 2010-re a Flash többnyire valójában a weben levő hirdetések és a videó tartalmak kiszolgálását jelenti, egy kényszerűségből kinevezett közös nevező.

Roppant fontos momentum volt az életünkben az, amikor a YouTube bejelentette, hogy bétatesztelni lehet az új HTML5 videó playerjüket. És ez nem egy Vimeo méretű weblap (aki egyébként maga is beállt ebbe a sorba), hanem a YOU-TUBE. A világ legnagyobb videómegosztója. Amit ők csinálnak és jó, azt fogja mindenki csinálni. Ami mindenki számára evidenssé vált: a videóhoz nem kell Flash, csak modern böngésző. (Javaslom, ne menjünk bele abba, hogy videóban milyen codec-csatározások vannak.)

Én azt látom, hogy 2010-től minden webfejlesztő azon dolgozik, hogy átírja Flash alapú alkalmazásait HTML5+CSS3-ra. Meg fogjuk látni, hogy az év során egyre-másra jelennek majd meg azok a nagy webes tartalomszolgáltatók, akik már a desktop osztályban sem kötelezik a felhasználókat a Flash-re.

Számos kérdés marad még nyitva:

1. Mi a helyzet a beágyazható videókkal, hogyan fogjuk őket felhasználni a blogba embeddeléshez? Egyszerűen berakjuk a video tag-et és kapunk egy olyan kódot? Jelenleg ezt még Flashben adják nekünk.

2. Mi a helyzet a hirdetésekkel? Hirdetést sokkal könnyebb kiszolgálni objektumként, mint úgy, hogy belerakjuk a weblap forrásába? Mit tesz a hirdetési piac? (Magyarországon gondolom semmit, kullog a világ után néhány évvel, ma még bőszen gyártja a Flash animációkat.)

Az Apple egyelőre azt mondja, hogy kaki a Flash-re, a webes fejlesztők úgyis a nyílt formátumok irányába fordulnak és hosszabb távon nekik lesz igazuk. Előre gondolkodnak, még akkor is, ha az átállás olykor fájdalmas. A Flash világ persze a deszka kapcsán igyekszik megmutatni, hogy mennyire lehetetlen az élet nélkülük. Lee Brimelow például népszerű weblapokat mockupozott össze, ahol felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire használhatatlanok ezek az oldalak Flash nélkül:

Félelmetes jövőkép, ugye? Ennek ellenére ez a négy weblap például már ma is elérhető szifonon:

Lehet, hogy a desktopon még dívik a Flash, de a weblap fejlesztők hamar rájöttek, hogy a mobil arénában nem megy a dolog, és megcsinálták a Flash nélküli változatokat is már ma (a képünkön az alsó kettő dedikált iPhone alkalmazás, nem weblap). E mellett én azt gondolom, hogy a desktopon is kifelé fog menni, ahogy jönnek az új technológiák.

A Flash egyáltalán nem száműzendő dolog az életünkben, csak meg kell találnia a maga helyét a weben. Online játékok, cél-felhasználások remek terepe lesz. De aki széles körre akar majd célozni, annak meg kell kerülnie a Flasht, amit kényszerűségből használtunk eddig.

update 1: Wiredben megjelent cikk alapján Jobs az alábbiakat is kijelentette a kollégáinak:

Whenever a Mac crashes more often than not it’s because of Flash. No one will be using Flash, he says. The world is moving to HTML5.

update 2: Az Apple honlapján az iPad videókat újrarenderelték olyan változatban, amik, immáron helyesen, tartalmazzák a kék legókockákat is. Ennek lehet az is az oka, hogy nem akarják kiírni, hogy “a kép illusztráció”, de az is lehet, hogy egyszerűen csak minden fronton ütik a témát.

A Tablet

Az alábbiakban John Gruber 2009. december 31-én írt Apple Tablet posztjának bizonyos részeit szerkesztettem egy általam egységesnek foglalt rendszerbe magyarul. A fordítással a célom az volt, hogy a szerintem érdekes eredeti posztot kicsit megvágva, megszerkesztve fogyaszthatóbbá tegyem az érdeklődő számára.

A “Tablet” projekt igazi, a te-is-tudod-ki (gyk: Steve Jobs — a szerk.) számottevő, fókuszált figyelmét élvezi, és mindenki, aki a projekten dolgozik, eltűnt a térképről. Nem ismerek senkit az Apple-nél, aki ezeket a dolgokat megkérdőjelezné, és nem ismerek senkit az Apple-nél, aki ennél többet tudna. Nem ismerek továbbá senkit, aki látta volna a hardvert, vagy a rajta futó szoftvert, vagy olyan valakit, aki ismerne valakit, aki már látta volna ezeket.

A helyzet hátborzongatóan hasonlatos az iPhone 2007 januári bejelentését megelőző eseményekhez, ideértve azt is, hogy az Apple-nél dolgozó szoftverfejlesztő mérnökök és csapatok — mint például azok, akik a szifon Mail, Calendar és Safari alkalmazását készítették — eltűntek a sötét lyukban. (Gruber itt arra célozgat, hogy ismeri ezeket az embereket, vagy azok egy csoportját, akik síri csöndben dolgoznak Steve alatt — a szerk.) A szifon is titokban maradt mindaddig, míg Steve elő nem vette a farmerzsebéből a Macworld Expón.

(…)

(Mindenki, akit ismerek az Apple-nél úgy hivatkozik rá, hogy “A Tablet” (The Tablet — a szerk.), de amennyire meg tudom állapítani, nem azért, mert bárki ezek közül pontosan tudná, hogy a cucc, fizikailag, egy tablet. És “A Tablet” minden bizonnyal nem a termék neve.)

[Sok kérdésem volna ezzel kapcsolatban, de] egyetlen kérdésem van a lista tetején, amire adott válasz a kulcsa minden más kérdésnek. Ez a kérdés mégpedig így szól: “Ha már van iPhone-om és MacBookom, miért akarnám a Tablet-et?”

Ezen a ponton Gruber utal egy idézetre a NYTimes októberi 4-i számából: “Just a Touch Away, the Elusive Tablet PC”

Egy másik korábbi Apple igazgató elmondása szerint a táblák folyamatosan félre és félre lettek dobva, mert Jobs, akinek éles bírálatai sokszor egészen maradandóak, egyszer azt kérdezte, hogy mire jók ezek a vackok azon kívül, hogy az ember webezzen rajtuk a klozeton?

Node mennyi hely van a szifon és a MacBook (vagy bármilyen másik laptop számítógép) között? Mi az érv a mellett, hogy mindhármat birtokolni akarjuk?

“A kanapén és az ágyon heverészve használnám” nem egy jó válasz. Már mindenkinek van szifonja és MacBookja, amit az ágyon heverészve használhat. Elég butaság lenne azt hinni, hogy egy több száz dolláros eszközt dobnak a piacra, amit az emberek ott fognak majd felejteni a kávézó asztalukon.

“A Tablet egy ‘Kindle killer’” szintén nem jó válasz. Aki azt hiszi, hogy az Apple csinál egy dedikált eszközt, amivel elektronikus könyveket olvashat, túl kicsiben gondolkodik. Amennyire szűkszavú Steve Jobs a jövőt illetően, éppen annyira sok mindent fed fel, ha Apple termékekről esik szó. David Pogue például néhány hónappal ezelőtt a Kindle-ről kérdezte:

Steve Jobs: “Biztos vagyok benne, hogy mindig lesznek dedikált eszközök a piacon, amik előnyt élveznek majd azért, mert egy dologra képesek. Azt hiszem ugyanakkor, hogy egy általános eszköz lesz a nyerő. Azért, mert azt gondolom, hogy az emberek egyszerűen nem akarnak vásárolni dedikált eszközöket.”

(…)

Az Apple egyébként sok kiadóval és társasággal tárgyalt már az e-olvasó kérdésben. Amit össze tudtam rakni a hallottak alapján, ezek a megbeszélések a következőképpen zajlanak: az Apple nem visz hardvert a megbeszélésre. Nem visz szoftvert sem. Mockupokat, layoutokat sem mutat. Még csak azt sem ismeri el, hogy készít valamit. Nagyjából az alábbiakat mondja: “Ha csinálnánk egy új platformot könyv/kiadvány/újság tartalomra, akkor érdekelné önöket, hogy áruljanak rá tartalmat?” Az Apple nyilvánvalóan megkörnyékezte már a kiadókat, de ez nem jelenti azt, hogy az Apple megbízna bennük annyira, hogy nyilvánvaló tényeket közöljön arról, amin dolgoznak.

(…)

Az iPhone sikere annak köszönhető, hogy egy mindenre általánosan használható kézi számítógép platform lett belőle. Nem ennek lett hivatalosan bemutatva, sőt, az Apple marketingje sem erre használta, de a szifon valójában ezzé vált.

(…)

Azt gondolom-e, hogy A Tablet egy e-reader? Videó lejátszó? Web böngésző? Dokumentum olvasó? Ezek között nem VAGY kapcsolat van, hanem ÉS. Én azt mondom, hogy ezek mindegyike. Ez egy számítógép lesz. Megválaszolva a központi kérdésemet, hogy tudniillik, kell-e vásárolnom Tablet-et, ha már van iPhone-om és MacBookom, a legjobb tippem az, hogy a Tablet valami olyasmi lesz, amit az emberek a MacBook helyett vesznek majd.

Azt mondom, hogy a cuccal magasra céloznak: átalakítják a személyi számítógépezés élményét.

Nem ennek fogják árulni ezt sem. Három vagy négy kulcs alkalmazás fogja majd meghatározni. De hosszabb távon? Olyan lesz a MacBookhoz képest, mint a Macintosh volt az Apple II-höz.

Nem jósolom azt, hogy az Apple leépíti a Mac-et. (Épp ellenkezőleg, azt hallottam, hogy a Mac OS X 10.7-et ki akarják adni a fejlesztőknek már nyáron.) Mint minden Apple termék, a Tablet is kevesebbet fog tudni, mint amire számítunk, de amiket tudni fog azt nagyon jól csinálja majd. A MacBook képességeinek töredékét fogja tartalmazni — de az viszont átkozottul poén lesz majd. A Tablet, szerintem, az Apple új válasza lesz arra, hogy mit használunk egy általános hordozható számítógépnek.

(…)

Amíg azt gondolom, hogy a Tablet operációs rendszere olyasmi lesz, mint a szifoné, addig nem gondolom azt, hogy ez az iPhone OS lesz. Igen, ugyanabból az OS X alapból építkezik majd, de egy külön felhasználói felületen, ami remekül illeszkedik majd az új hardverhez, bármi legyen is majd az új hardver.

Egy gyakori közhiedelem, amivel nem értek egyet, hogy a Tablet többé-kevésbé egy iPod Touch lesz nagyobb kijelzővel. De mint ahogy annak sem volt semmi értelme, hogy az Apple megcsinálja az iPhone OS-t, ami képes Mac-es alkalmazásokat futtatni, itt is kevés értelmét látom egy 7 inch-es (vagy nagyobb) eszköznek, ami csak arra való, hogy 3.5 inch-es kijelzőjű alkalmazásokat futtasson.

(…)

Ha azt gondoljuk, hogy a Tablet csak egy nagy iPhone lesz, vagy az Apple az elektronikus könyvolvasók, vagy akár a média lejátszók piacára akar belépni, akkor túl kicsiben gondolkodunk — ennek a gondolkodásnak a megfelelője pont az lett volna, hogyha annak idején azt mondtuk volna, hogy az iPhone csak egy tekergetős iPod lesz, amivel lehet majd telefonálni is. Azt gondolom, hogy a Tablet projekt az személyi számítógépezés újraértelmezése lesz az Apple-től.

Nintendo DS definitív guide

Csaknem három évvel a 32 bites GameBoy Advance megjelenése után, 2004 végén (Európában 2005 elején) jelent meg a Nintendo DS új generációs, kézbe vehető konzolja. Két képernyőjét sokan nem értették, pedig a Nintendót ez a két képernyős megjelenítési forma tetté naggyá a nyolcvanas években a kvarcjátékok boomjával. A hasonlóság a korabeli Game & Watch Nintendo kvarcjátékokkal döbbenetes (ábránkon a jobb felső — vigyázat a bal oldali egy sima DS Game & Watch kivitelben!):

Az alsó képernyő irányításához egy ceruzára (vagy ahogy ismerjük: stylus) is szükség van, újabb érthetetlen dolog az érintőképernyős piacon. Rendben, ma, 2009-ben érthetetlen, annak idején még izgalmasabb volt a koncepció, ami a PDA eszközökkel jött be a köztudatba. A képernyő felbontása egyenként 256 x 192 képpont, a képernyő átmérője nagyjából 3 inch (ez 110 DPI, azaz 110 képpont inchenként). A mintegy 7,5 centiméteres kijelzőn jól láthatóak a pixelek, ezt bárki könnyen összevetheti a Sony PSP-jével, ami 480 x 272 pixelt jelenít meg 130 DPI-n, vagy az iPhone-nal, ami 480 x 320 képpontot rak ki 163 DPI-vel. A számok alapján a győztes egyértelműen a szifon. Nézzük is meg:

Hogy miért hasonlítható 2009-ben is össze egymással ez a nyilvánvalóan elavul specifikáció a “majd-én-megmondom-mikor-nincs-rá-szükségetek” attitűddel az Apple oldaláról? Nos, azért, mert a Nintendo 2009 végén megjelent a DS új változatával a DSi-vel, ami változatlan képernyő specifikációkkal rendelkezik. Igen, a 2009-ben kiadott, átdolgozott DSi is csak 256 x 192 képpontot képes megjeleníteni, igaz, némileg nagyobb, 3.25 inches kijelzőn, tovább romló DPI értéken. Ennél még egy lépéssel messzebbre is ment a Nintendo: szintén az év végén, egyelőre csak Japánban, 2010 elején pedig a nemzetközi piacokon is megjelenik a DSi XL, ami változatlan specifikációk mellett 4.2 inches méreten rajzolja a képpontokat (DPI-t ne is kérdezzétek!). A Nintendo állítása szerint az idősebb korosztály miatt volt szükség az XL kiadásra is, illetve a DSi mintegy 70%-ra csökkent akku élettartama is indokolta a picit nehezebb, kapacitásban gazdagabb testvért.


Photoshopban összevariáltam a méretek megtartásával a három gép kijelzőjét egybe


Itt megpróbáltam érzékeltetni a nettó különbséget

Nekünk, európai méretekkel és mércével gondolkodóknak meglepő ez a lépéssorozat. Eleve az, hogy 2005 óta érintetlen hardverhez nem nagyon nyúltak hozzá, kapott két kamerát (őrület!), a processzor órajele 67-ről 133 Mhz-re változott, és a 4 mega RAM helyett immáron 16 mega RAM van benne. Tényleg csak összehasonlítás miatt: az iPhone 3GS-ben 256 mega RAM van 600 Mhz-es procival, az új PSP-kben pedig 64 megabyte, és mondjuk 333 Mhz-es órajelű a CPU. A Nintendonak úgy tűnik, elég a 4 mega RAM is.

Hogy miért említem továbbra is a 4-et? Azért, mert a Nintendo legtöbb játéka ugyanúgy futni fog a “sima” DS-en, mint ahogy eddig is futott. Ez a mozdulat, meg egyáltalán az egész DSi koncepció egyértelműen azt támasztja alá, hogy ők nem kívánnak versenyezni hardver fronton, jó nekik az is, ami és ahogy most van (volt). Semmi meglepetést nem okoz a Wii nappaliszobás konzoljuk után, hiszen az is a verseny leggyengébb tagja. Szinte már-már vicces, ahogy a Nintendo gondolkodik. Szeretném helyreigazítani magam: nem vicces, hanem érthető. A Nintendo ugyanis azt mondja: mi játékokat és játékélményeket készítünk, nem pedig specifikáció harcot vívunk a gyökerekkel.

Bizonyára nehéz ezt annak megérteni, aki a Nintendót valami bajszos köcsöggel azonosítja, aki kockákon ugrál fehér kesztyűben. Valóban, a Nintendo franchise egyik prominens tagja a Mario univerzum. Nincs sokkal több egyébként Mario mellett: Wario, Zelda, Metroid és talán a Kirby-t lehetne még említeni (teljes lista itt).

Én magam gyakorlatilag a kezdetek óta rendelkezem valamiféle Nintendo termékkel és mindig oda lyukadok ki, hogy az előbb felsorolt játékok mellett nem is nagyon van szükségem másra. A Nintendo annyi örömöt és törődést tesz bele ezekbe a fejlesztésekbe, hogy pusztán miattuk bármikor képes vagyok akár az alapgéppel együtt a vásárlásra, ha egy új Mario, Zelda, vagy Metroid jelenik meg. (2006-ban az akkor megjelent New Super Mario Bros. volt az indíték egyébként.)

Térjünk azonban vissza elemzésünk tárgyára, a Nintendo DS-re, és arra a nyomorult 256 x 192 pixeles felbontásra. Emlékszem, már annak idején 2006-ban elhűltem: bazmeg, ezek a pixelek NAGYOK. (És akkor még csak a 3 inches kijelzőn néztem! Akkor még nem volt DSi! Vagy DSi XL!!) Ettől függetlenül gyorsan túl lehet lendülni ezen lényegtelen mellékkörülményen, és az érdemi részre, ti. a játékra koncentrálni.

Megpróbáltam egy jellemző példát kiragadni, nekem ugyanis mind iPhone-om, mind DS-em van. Azt hiszem ez a két képernyő jól mintázza a kettő közötti különbséget:

Most pedig egy tipikus szifon anyag:

A DS játékok alapvetően nem 3D motorral működnek. Ha van is bennük 3D, akkor nagyon alap megjelenést láthatunk, a gép nem képes a pixelek simítására, így Sony PlayStation-szerű pixeles textúra az eredmény. Érdekes módon ez sem zavaró. Természetesen az eredeti, más platformon elérhető Nintendo játékokról beszélek, a multiplatform vackokat érdemes inkább másutt játszani, persze, ha nincs jobb dolgunk.

Nekem pont ettől tetszik ez a rendszer és megközelítés: a pixelek miatt. A Nintendo DS az egyetlen modern kori rendszer, ami előnyben részesíti a pixelt és hátrányban az Open GL-t. 256 pixelre még tudunk rajzolni, képpontokon tökölni, 480 pixelen már kevésbé. Ott inkább a Photoshop és a true color paletta játszik be (a DS egyébként nem képes csak 260 ezer színt megjeleníteni, ami gyakorlatilag az alpha áttűnésekhez elegendő).

Nintendo DS-re érhetők el manapság olyan játékok, amik a 90-es évek elmúltával, a technológiai fejlődéssel teljesen kihullottak már a piacról. Szerethető sprite-ok, kézzel pixelezett hátterek, low-poly aranyosságok, minimál pixeles textúrák. Erre talán az egyik legjobb bemutató példa a Golden Sun DS 2010-ben megjelenő játékának intrója:

Ilyen és ehhez hasonló csodákat másutt már nem kapunk meg, csak a DS-en.

Sok-sok órányi játékidő után pontosan az fogalmazódott meg bennem, hogy a technikai specifikációkon az ember nem gondolkodik egy kiadós játék alatt. Percek alatt hozzászokik a limitációkhoz, azon belül értelmezi a játékot. Nekem őszintén szólva nincs szükségem másra. Ha még 20 éven keresztül változatlan specifikációjú DS-re jönnének a játékok, egyáltalán nem érdekelne. Pontosítok: nem ez érdekel, hanem az, hogy milyen anyagok vannak rá. Egészen eddig, rengeteg év alatt, nem tudtam csalódni a Nintendo játékaiban. Elképzelésem, ötletem sincs azt illetően, hogy hogyan történnek meg azok a csodák, aminek biztos van egy olyan pillanata, amikor leültetnek száz kibaszott japánt, akik a fejlesztési ciklus végén a világnak adják a Mario and Luigi: Bowsers Inside Story-t 256 x 192 pixelen. (Kicsit nehéz azokhoz szólnom, akik nem játszották végig ezt a játékot, akik megtették, azok valószínűleg most a vállamon zokognak.)

Ebből kifolyólag azt hiszem értem a Nindento üzleti döntéseit is. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a Nintendo DS nem olyan, mint Wes Anderson filmjei. Valami 120 millió darabot adtak el belőle a mai napig. Azért az elég sok.

Resident Evil: Archives (Wii)

A Resident Evil 1996-ban először írta le azt a kifejezést, hogy “survival horror” (pontosan: “Enter the survival horror…”), és ezzel gyakorlatilag egy új műfajt fogalmazott meg. A Silent Hill szintén hatalmas zsanra definiáló két évvel később, az Alone in the Dark pedig 1992-ben, de ha még előrébb akarunk tekinteni, akkor a legelső survival horror típusú játék a Sweet Home volt 1989-ben szintén a Capcomtól. Én azt gondolom, hogy a modern survival horror játékoknak az alapjait a Resident Evil / Silent Hill fektették le.

Shinji Mikamiék 2002-ben, az eredeti Resident Evil megjelenését 6 évvel követve hozták ki GameCube-ra a Remake-et, ami az 1996-os játék tartalmilag azonos változata. Tökéletesen új grafikával és hanggal készült, még az is, aki ismerte az eredetit, örömmel vette kézbe, mert gyakorlatilag egy új, a kor szellemének megfelelő játék készült belőle. Ezt a játékot aztán a Capcom újra piacra dobta a Nintendo Wii platformra 2009-ben Resident Evil: Archives címmel. Ez teljesen azonos a GameCube Remake-kel, még specifikus Wii kontrollok sincsenek, egyszerűen csak a Wii remote-tal lehet irányítani (támogatja természetesen a Classic kontrollert is).

Én annak idején nem játszottam egyik Resi résszel sem, az RE4-el kapcsolódtam be 2005-ben GameCube-on a sorozatba. Érdekelt viszont a játék annyira, hogy megvásároltam a viszonylag olcsó Archives-t. Pontosan fel tudom idézni, hogy történt az RE4 vásárlás: bementem a boltba elképzelés nélkül. Kérdeztem az eladót, hogy GC-re milyen játékot ajánlana. Meg se várta a mondat végét: Resident Evil 4, két lemezes. Megkérdeztem tőle, milyen játék, azt mondta, hogy több lövöldözés van benne, mint az előzőekben, de nagyon jó. Megvettem, és az életem onnantól RESI.

Furcsa érzés így utólag látni a 2002-es játékot, hiszen a 4-es rész gyakorlatilag a három évvel azelőtt kialakított grafikai hangulaton alapszik, igazán akkor teremtették meg azt a típusú világot maguknak. Ott még “renderelt” háttéren folytak az események, ami megelevenedik néhány évvel később ugyanazon a konzolon. Ez érdekes módon egyáltalán nem okoz problémát, és a kezdeti averzióimat is gyorsan száműzte. A render gyakorlatilag kimerevített “in-game” típusú képernyő, egyáltalán nem, vagy nem mindenhol érezni rajta a korabeli “3dstúdió scanline rendert”, ami az efféle megközelítéseket annyira jellemezte (vannak ellenpéldák is). Ráadásul a modellek be vannak megfelelően világítva, az árnyékok és egyéb színes fények teljesen dinamikusak és 3D-ben képződnek, így olyan érzetünk van végig, mintha az RE4 előzetesét tartanánk a kezünkben.

Ezen kívül az összes felirat és copy, néhány hangeffekt, a nálunk levő tárgyak is mind-mind ugyanabból a hangulati képből táplálkoznak, ahonnan az RE4 is. Persze észrevenni az egyel korábbi “szerkesztőt”, itt még nem különösebben hívják fel a figyelmet magukra a zöld növények, de ugyanúgy néznek már ki, mint ahogy később is ki fognak nézni, és igaz ez sok minden másra is. Tudnám még sokáig taglalni, de a végső megállapítás az, hogy az RE:Archives gyakorlatilag egy kellemes, az RE4 hangulati szintjétől nem különösebben elmaradt, kompetens és élvezetes játék.

Nézzük a játék mechanikát. A fókusz nem az akción van, hanem a hangulaton és — plázásan mondva — paráztatáson. Ez valóban egy horror játék, ahol félni kell attól, ami történni fog. A 4-ben kevéssé volt már ez jellemző, az 5-ben egyáltalán nem, itt viszont kizárólag ez alkotja a játékot. Ebből következik, hogy a játék stílusa is teljesen más. Itt még egy szűk kastélyban kell mászkálnunk, ahol alig férünk el. Szűk folyosók, apró szobák, kis terek, kevés zombi, sok hörgés és ambient. Rengeteg backtrackelés ugyanakkor, folyamatosan fel kell újra és újra keresnünk azokat a szobákat, amik már a könyökünkön jönnek ki, hátha lesz még valami érdekes fejlemény, vagy kihagytunk valamit.

Külön említést érdemel az, hogy mennyire figyelni kell mindenre, különösen az első játék során. A Resident Evil sorozathoz illeszkedve megszokhattuk már, hogy nagyon korlátozott mennyiségű töltényünk van, minden lövés számít, a golyó vér. Itt aztán különösen, sőt, akkor csináljuk jól, ha nem is mindenkit lövünk le. E mellett menteni sem lehet akárhol: bizonyos szobákban van csak mentési lehetőség. Hogy még nehezebb legyen, külön írógépbe való tekercseket kell találnunk, ami VÉGES SZÁMÚ mentési lehetőséget nyújt csak. (Ez persze újabb kihívás elé állítja az embert, mert innen indul be az a fajta játékstílus, ahol mentünk egyet, aztán exploráljuk a következő részeket, felfedezzük az alegységeket, majd visszatöltjük az állást, és megpróbáljuk ugyanezt precízebben végrehajtani.)

Ha ez sem lenne elég, akkor van egy másik szint is az optimalizációban. A zombikat két módon tudjuk véglegesen eliminálni: ha sikerül bevinnünk egy headshot-ot, vagy akkor, ha elégetjük őket. Ez utóbbit csak úgy tehetjük meg, ha van benzinünk és öngyújtónk. Előbbit limitált kiszerelésben találni kell a szobákban, utóbbit Chris esetén kapjuk a játékossal. De ne gondoljuk azt, hogy mindenkit lehetőségünk lesz felgyújtani, de nem ám.

Az optimalizáció másik szintje a leltár: Chris esetén mindössze 6 nyomorult leltárhelyt kapunk, ahova fegyverrel együtt pakolni tudunk. Se szeri, se száma azoknak a részeknek, ahol valamit fel kellene vennünk, de már nincs helyünk rakodni. Ilyenkor nincs mese, vissza kell menni egy save ponthoz, ahol a ládába tehetjük (szerencsére gyakorlatilag korlátlanul) a nálunk felhalmozódott stash-t. Szerencsére az egymástól különböző ládákban ugyanaz a tartalom, így nem kell visszamennünk a játék elejére, mert ottfelejtettünk valamit.

Nem mondom, meglehetősen egyedi játékot kapunk a pénzünkért. Óvatos, precíz, megfontolt játékstílus az eredménye, rengeteg kutatással, szervezéssel. De működik. Valamiért működik. És a rettenetes az, hogy az általam látott eddigi összes Resident Evilben megvan ez. Lehet, hogy az eredeti hangulatot csak az első játék adja, a négyes már más, az ötös meg még inkább akciós pörgetés, de ettől függetlenül, és, ha lehetne kiemelnem valahol a posztom lényegét, ez az állítás lenne az, mindegyik játék képes arra, hogy olyan minőségi tartalmat szolgáltasson, ami miatt megéri

EGYFELŐL: megismerni
MÁSRÉSZT: megszeretni

az éppen aktuálisan játszott részt. Nagyon fontosnak érzem ezt az állítást. Első végigjátszás során fogalom nélkül bolyongunk, nem is értjük mi van, melyik ablakot töri be egy zombi, honnan ugrik ránk egy kutya. Sérül a karakterünk, folyamatosan muníció hiánnyal küzdünk. Ez az első rész, a megismerési fázis. Többször újra kell próbálnunk a szakaszokat, viszont egyre inkább megtanuljuk, melyik szobából melyik következik, hogy lehet hatékonyan haladni, mi az, amitől félni kell és, valójában, hogyan tudunk szembenézni a félelmeinkkel.

Az első végigjátszás után jön a megszeretés. Az ember nem azt érzi, hogy hopp, vége a játéknak, de elkezdenék valami újabb játékot (például a Left 4 Dead-et, ha!), hanem azt érzi, hogy inkább teljesítene még egy kört, és kipróbálna mást, egyszerűsítene, konzerválna jobban. Meg egyáltalán, ott van az az érzés, hogy sokkal profibban végig lehet vinni ugyanazt, amit már ennyire ismerünk. Tudjuk, mi hova való, miből mi lesz. Ennek ellenére második végigjátszáskor is érik meglepetések az embert, de nem kevésbé rossz élmény.

Ezen a ponton lép a képbe Shinji Mikami, és a Capcom egyéb, nem nevesíthető készítői. Ők ugyanis pontosan erre készülve beletették a játékba azt az opciót, amivel garantált a második végig vitel, hiszen Chris helyett Jill karakterrel is végig tudjuk ugyanazt játszani. No, természetesen nem ugyanaz lesz a játék, hiszen csak a pályák azonosak, az ott levő dolgok, működési mechanizmusok eltér(het)nek. Aki végigvitte valamelyik karakterrel, garantáltan jól fog szórakozni a másikkal is. És még itt sem ér véget a Resident Evil, számtalan apró finomság van még benne, ami miatt az ínyencek újra és újra nekivetik magukat az újrajátszásnak.

Ezt az élményt például nem tapasztalom a Modern Warfare 2-ben (de tapasztaltam például a Metal Gear Solid-ban). Az MW2-ben azt látom, hogy rohanni kell különösebb cél nélkül, illetve dehogyis: el kell jutni a térképen egy másik pontig, aztán betölti a következő pályát. Az embert tőből rántja ki és rángatja marionett bábuként. Hiába költöttek el dollár milliókat grafikára, textúrákra, modellre és hangra, ha egyszer játéknak kibaszott unalmas. Nem ragadja el az embert, nem mond semmit, egyszerűen csak szaladni kell, hajolgatni a golyók elől és kész. Ez a probléma a gyakorlatilag ennyire szkriptezett, véletlenszerűen megjelenő ellenfelekkel. A kiszámíthatatlanság és megismerhetetlenség.

Szerencsére a világunk elég nagy, a videojátékokra elköltött összegek hatalmasak, így lehet jó sok szart is kapni, és lehet néhány zseniális darabot, ahol azt érezzük, jól vásároltunk. A Resident Evil: Archives játék egy remek darab Wii-re, jó szórakozás.

Végül mindenkinek, aki végigolvasta ezt a posztot: I LOVE YOU.

Mi a francról van szó?

Jeremy Clarksont, a Top Gear (angol Totalcar) műsorvezetőjét nem hiszem, hogy nagyon be kéne mutatnom. A faszi írni is szokott, sőt, nem rosszul. Érdekes fickó, szórakoztató olvasni és meglehetősen fura világkép bontakozik ki az olvasása során. A “Sunday Times” újságban van egy rovata, ahol heti / kétheti rendszerességgel ír és hangsúlyozottan nem kocsikról. Úgy kell elképzelni, mint Uj Péter szerdáit, csak ez angolul van és ha lehet, még inkább beszól mindenkinek.

A címadó posztot szerény eszközeimmel lefordítottam magyarra kedvcsináló gyanánt. A fordítással kapcsolatos megjegyzéseim a poszt végén.

Jeremy Clarkson — Mi a francról van szó?

Néhány hete üzletemberré váltam, ami azt jelenti, hogy meetingeken veszek részt. Vagy, ahogy igazából hívni kellene őket, “helyekre, ahol semmi nem történik és semmi nem halad.”

Elmondom, hogy működnek a meetingek: egy kör alakú asztalnál ülő emberek kifejtik a véleményüket egy bizonyos témában, és ezen vélemények mindegyike tökéletesen különbözik egymástól. Aztán, miután ittunk egy csészét abból, ami talán kávé, de lehet, hogy ököruszály leves, egy nagyobb nő — és ez a személy mindig nő — azt mondja: “Nos, ezen a ponton a dobozon kívülre jutottunk és nem tudhatjuk, hogy mi lesz ennek az eredménye, amíg fel nem húzzuk a zászlót a zászlótartóra és megnézzük, a szél milyen irányból fúj.”

Megpróbálhatunk ezzel az állítással szembeszállni, de amint szóra nyitnánk a szánkat, észrevennénk, hogy amit a nő most mondott, semmit sem jelent. Sőt, még csak be sem fejezte:

“Üzletileg kritikus, hogy a tiszta égbolt koncepciónak megfelelően gondolkodjunk és proaktívak, ne reaktívak legyünk, ha szeretnénk egy számmal előjönni, amit az asztalra tehetünk.”

Ezen a ponton felemelnénk az ujjunkat, hogy közbeszóljunk. De nem tudjuk, mit is mondanánk, úgyhogy inkább csak öntünk magunknak egy újabb csészét abból a löttyedt izéből, meg harapunk egy újabbat a háromszög alakú tonhalas szendvicsből és várjuk, hogy a kalácsképű nő az idióta szoknyájában végre befejezze.

“Ügyfélközpontúnak kell lennünk, hogy ösztönözzük a csapatot és pénzzé tegyük a teljesítéseinket, csak akkor tudunk ugyanis a következő szintre lépni.”

Ezen a ponton körbenézünk a kerek asztal körül, ahol azok ülnek, akik minden egyes alkalommal előrántják a laptopjaikat a reptéren, és azt is tudják, hogy a Wi-Fi hogyan néz ki belűről. Ők most mindannyian bölcsen bólogatnak, úgyhogy inkább nem is mondjuk, hogy “bocsánat, de mi az istenről folyik itt szó?”

Később a nap során felhívjuk azt a fickót, aki a meetinget tulajdonképpen összehívta, aztán egy percen belül eldöntjük vele a kérdést telefonon keresztül. Amikor meg hazaérkezünk, eltöprengünk a felől, hogy egyáltalán miért is kellett a meetinget összehívni. Talán azért, hogy egy öltönyös majmot kelljen hallgatnunk, aki igéket főnevekké alakít és fél órán keresztül szarságokról beszél kizárólag azért, hogy elkendőzze ama tényt, hogy egyetlen épkézláb gondolata nincs.

Hogy elkerüljem a meetingek problémáját, az egyik barátommal kitaláltunk egy módszert, amikkel a meetingeket sokkal izgalmasabbá tehetjük. Amikor bemegyünk a terembe, megegyezünk egy-egy zenekar nevében, aztán azon versenyzünk, hogy a zenekar hány számának címét tudjuk beleszőni a beszélgetésbe, anélkül, hogy bárki ezt észrevenné.

A múlt héten tehát a következőket mondtam: “Every breath you take is like an invisible sun. We are spirits in the material world, or as they say in France, Outlandos d’Amour.” És tudják mi történt? Semmi az ég világon!

És azt sem vette észre senki, amikor a barátom ezt válaszolta: “We’re on the top of the world looking down on creation, and we are calling occupants of interplanetary craft.”

Ettől függetlenül még ez is unalmassá vált, úgyhogy elmentem nyaralni, de még a Karib-tengeren sem volt menekülés. Kaptam egy faxot az új üzletfeleimtől, ahol udvariasan megadták egy konferencia hívás időpontját, ami délután kettőkor volt helyi idő szerint és érintve volt benne Los Angeles, Aspen, London és Kairó is.

Életemben nem éreztem magam ennyire fontosnak. Én? Egy földet átívelő konferenciahívásban? Fú! Annyira izgalomba jöttem, hogy tökéletesen elfelejtettem az egészet úgy 1:55-ig, amikor viszont már meglehetősen részeg voltam, és egy vitorláson ültem.

Ettől függetlenül felhívtam a számot, beütöttem a titkos PIN kódomat, amikor is az automata megkért arra, hogy mondjam be a nevem. Bemondtam, aztán “bíp” egy elektronikus hang megszólalt a konferenciabeszélgetésben: “Jack Sparrow kapitány bekapcsolódott a beszélgetésbe.”

A konferenciahívások nagyszerűek. Pontosan olyanok, mint a hagyományos meetingek, ahol semmi sem történik, semmi sem intéződik el és mindenki ökörségeket mond, viszont legalább nem kell ott ülni és elütni a gondolatainkat valamivel.

Újabb italt is tudunk tölteni magunknak, aztán bámulhatunk a kajüt ablakán kifele. Egy ponton egyébként, amikor a hajó halzolt egyet, vagy amit a vitorlások csinálni szoktak, leestem a székről, a telefont kiejtettem a kezemből és nem is találtam percekig. Amikor végre újra bekapcsolódtam a beszélgetésbe, senki sem vette észre, hogy nem is voltam ott.

Sajnos az egyik döntés, amit a meeting utáni szokásos telefonbeszélgetésben tettünk meg, arról szólt, hogy Los Angelesbe kell mennem. Amerikába, Hollywoodba. És ott újabb meetingeken kell részt vennem, és szemtől szembe találkoznom olyan emberekkel, akik benne voltak a dobozban, én pedig azon kívül, mégpedig egy zászlórúd tetején, ahol azt néztem, merről fúj a szél.

Hukk. Amerikai üzleti tárgyalások. Ez ijesztő lesz. Egy sor újabb öltönyös majom és egyéb furcsaságok. Azt hiszem, ki kellene józanodnom.

Érdekes módon az amerikaiak a meetingeket immáron művészi szintekre emelték, ami miatt náluk vannak azok a cégek, mint a Nasa, vagy a Microsoft, nálunk pedig a Betty tea üzlete. Bemész, a recepciós megkérdi, hogy kérsz-e “vizet, vagy valamit”, aztán bevezetnek egy tárgyalóba, ahol elmondod, amit szeretnél, és amikor ennek vége, akkor a fő ember, feláll, megköszöni, hogy eljöttél, majd távozik.

Az amerikaiak már rájöttek arra, hogy a meetingeknek semmi értelmük, ezért csak hallgatnak, aztán mennek tovább a megbeszélést követő telefonhívásra, ahol a döntések születnek.

Ennélfogva alkottam egy új szabályt. Ha meetingen veszek részt, csak én beszélhetek. És akkor végre valami történni fog.

Semmiféleképpen nem állítom, hogy ez egy jó fordítás, egyszerűen kedvet kaptam hozzá, hogy visszaadjak valamit abból a kötetből, ami számtalan vidám percet okozott a görög tengerparton.

A számcímes részt lehetetlen lefordítani, így csak listázom azokat a számokat sorrendben, amikre hivatkoztak:

The Police – Every breath you take
The Police – Invisible sun
The Police – Spirits in the material world
The Police – Outlandos d’Amour
Carpenters – Top of the world (ebből idézett egy sort: “I’m on the top of the world looking down on creation”)
Carpenters – Calling occupants of interplanetary craft

Push

eFivel beszélgettem telefonon (apróságokról), aztán szóba jött a push témakör kérdése. Konkrétan az iPhone tetheringről értekeztünk, meséltem neki, mennyire jól használhatóan működik, Apple stílusban két kattintással azonnal ONLINE megyünk, bárhol is vagyunk, csitti-fitti minden.

Aztán kissé elbizonytalanodva mondtam neki, hogy ha jól emlékszem kb. három éve volt olyan alkalom, amikor meló miatt lett volna szükségem erre a dologra. Akkor is megoldottam az SE telefonommal a kérdést (az már akkor is tudta ezt, hehe).

Viszont, és ez a lényeg, összeállt bennem a dolog: TÉNYLEG kell nekem az, hogy bárhonnan, bármikor elő tudjam venni a laptopomat és dolgozni tudjak? Vagy ha nem is melózni, de netezni, twitterelni, meg posztolni?

Hovatovább: a laptop valójában mit hozott az életünkbe, he?

Antal “AlieN” Gergely egyszer a házam előtt várakozott rám, nem túlzok, kb 5 percig várt (vagy legyen negyed óra), a régi türkiz Focusában ült, kényelmetlen helyzetében laptop felpattint, valamit gépészkedett. Megmaradt bennem a dolog.

De nem csak erről van szó: annak idején MENŐ volt a budin laptoppal ülni, élvezni az információ okozta süvítést. Ahogy a megabyteok rohannak az ember mellett, az igen! Aztán az iPhone-on csinálni ugyanezt, meg twitterkedni. Wifi! Air!

Ahogy idősödöm és a problémák meg a stressz egyre láthatóbban jelenik meg az életemben, egyre inkább a Winkler Róbert féle tanok felé kezdek húzni. Azok a tanok azt mondják: RÖHÖGJ ÉS BASSZÁL RÁ. Az információs folyam ugyanis inkább elvesz, mint hozzátesz.

Bede Márton a napokban készül összerakni a Tumblr “CoolListHungary” listát. Tumblr is megjelent egy újabb szűrhető csatornaként az életünkben. Mindenki like-ol és re-posztol. Faszságokat. Értelmetlen hülyeségeket. És ezeket is szűrjük. Feed Feed Feed hátán.

Most kicsit elkanyarodtam onnan, ahonnan kezdtem, de ezek mind összefüggnek a “push” jelenségében. Valójában ezekre az információkra NEM VAGYUNK kíváncsiak. Illetve nem ebben a tempóban. Maximum egy követhetőbb, élhetőbb rendszerben.

Voltam egyik rokonomnál Dunapatajon. Körbenéztem az irodában, dossziék mindenütt, igazi öregiskolás megoldások. Már van számítógépük, de egy központi email címük van. A rokonom (60-on túl) azt mondja, hogy tudnak emailezni is, de a kolléganő intézi. A fontosabb emaileket kinyomtatják és az asztalra teszik. Persze ez több sebből is vérzik (elvégre nyomtatni köcsögség, eleve), viszont volt egy nagyon fontos üzenete számomra: tartsuk kordában az információt.

Visszatérve: kell nekem a tethering?

Van olyan meló, ami nem várja meg, hogy az irodába visszaérjek? Vagy leüljek nyugiban?

Félre ne értsetek: a twitter, a blog, a tumblr, Bede Marci listája mind kurvára jó dolgok. Mindenre szükségünk van és minden jó valamire. Én csak azt mondom, hogy most értem el az egyedfejlődésem azon pontjára, amikor azt mondom: az információ habzsolás helyett inkább az információ struktúrált és kezelhető keretek közé szorítását szeretném elérni.

Például ha meló van, akkor nincs twitter meg tumblr. (Időelbaszás? Igen. Amikor középiskolában firkáltam a füzetet, mert nem érdekelt az irodalom, az volt ugyanilyen típusú tevékenység? Igen.)

Fókuszálni kell és nem kapkodni. A push olyan, mint a drop shadow. Megjelent az életünkben és mindenhonnan ez jön. Még nincs itt a konszolidáció, szerintem nem is lesz, és nekem meg kell találnom a saját konszolidációmat.

Függöny.

Flash, mint olyan

Tovább finomítottam a korábbi Flasht illető kritikáimat, szét kell ugyanis választani a dolgokat. Amikor elterjedt a dolog a 90-es évek végén, akkor mindenki weblapot készített benne, csillogó-villogó weblapokat. Gyorsan hozzátenném: használhatatlan, vacak weblapokat, hiszen nem lehetett őket nyomtatni, nem volt “back” gomb, meg sok minden egyéb, de abban az időben jó volt, hiszen olyan vizuális megoldásokra volt képes, mint addig semmi.

Két részre választanám szét tehát a Flasht: alkalmazás írásra (1), weblapkészítésre (2). Van persze átfedés a kettő között, de ebbe most ne menjünk bele.

A mondanivalóm ugyanis az, hogy az új és még újabb technológiák használatával lehetővé válik helyettesíteni a Flasht a weblapok esetén úgy, hogy az bájosan fokozódjék vissza (a Plastik média magyar fordítása a “gracefully degrading” kifejezésre), és ne legyen egyáltalán szükség a nem-szemantikus, belső, zárt rendszer használatára.

Ilyen értelemben maradjon csak Flash, használja mindenki, írjunk benne neuronhálózatos kínai szótárat, meg olyan dolgokat, amiket — egyelőre — abban célszerű. Weblapokat, egyszerűbb látványokat, menü rendszert viszont ne Flashben, mert nem arra való. Egyes mobilokon (khm) nem is látszik, nem leíró jellegű és még ezer probléma van vele.

Halálom az, amikor egy étterem weblapját Flashben készítik el, menet közben mobilról pedig nem olvasható el a telefonszáma. És ez most nem kizárólag szifon issue, hanem előfordulhat, hogy semmi nincs nálunk, csak egy rohadt terminál, vagy előző generációs nem-okostelefon, és abban kell gyorsan megnézni valamit, akkor aztán feltologathatjuk a Flash-es weblapjainkat messzire. (Az ügyfelet nem hibáztatom, ő fogalom nélkül van, de mi, weblap készítők attól még gondolkodhatunk felelősen.)

A bájosan visszafokozódásra mutatnék két egyszerű példát. Ezt a két példát azért hozom, hogy bemutassam az egyszerűbb vizuális dolgokra való Flash szükségtelenségét.

Az első egy Plastik média újdizájn fejléctervezet, amit én készítettem Dave Shea CSS sprite-jai felhasználásával. Modern böngészővel (ide értendő az IE6 is) nézve szépen animálnak a menü elemei, régebbi böngészőkkel, vagy kikapcsolt JavaScripttel viszont nem animál, csak odarakja a képet hover esetén. Még gyöngébb böngészőkkel pedig kizárólag a szöveges menüpontokat nézegethetjük.


a HTML működés közben megtekinthető itt, a fejléc elemei kattinthatóak egyébként

Az Apple fejlesztőmérnökei benyújtottak néhány CSS tervezetet is, amikkel még gazdagabb vizuális megoldásokat tudunk használni az azokat támogató böngészőkben. A nem támogatott böngészőkben ezek a tényleg csak vizuális megoldások egyszerűen figyelmen kívül vannak hagyva, nem láthatók. Az alábbi példában hulló faleveleket láthatunk a CSS-tervezet felhasználásával (érdemes megnézni működés közben egy új webkit buildon win vagy mac alatt):


a szöveg kijelölhető marad a háttér ellenére

Ugyanez a példa a nem támogató böngészőkben:


immáron hulló levelek nélkül

Érdekes módon az Apple betette a jelen iPhone Safari változatba is a támogatást:


némi clipping hibával

Fenti technológiáról egyébként részletes leírást kapunk a webkit blogon is.

Errata: a Flasht Mac-en továbbra sem ajánlom bekapcsolva hagyni, rendszeresen fagyasztják a videós tartalmak a böngészőket. A korábban már ismertetett Click To Flash plugin 1.3 változatnál jár, vektorosan mutatja a Flasht tartalmazó objektumokat, kattinthatókká teszi őket, whitelistre lehet tenni vele weblapokat, tényleg nagyon remek, ajánlott.

Nem menő, hogy a szilveszter nem menő

“Minden épeszű ember életében elérkezik a pillanat, amikor feladja az élvezhető szilveszterért folytatott harcot.”

– Bede Márton, Index, tegnapelőtt

Az emberi faj általában fiktív elvárások alapján határozza meg az életminőségét. Ebben az esetben a buli kötelező jellege, illetve szerkesztői elvárások sarkallnak negatív véleményformálásra. Pedig az egész az elfogadásról szól, onnantól pedig működik minden, mint a karikacsapás (egyáltalán mi az?). A pszichológiai tanulmányokból ismert tézisről van szó: amit nem lehet megváltoztatni, azt fogadjuk el. A saját viszonyulásunkat dolgokhoz mindig meg tudjuk változtatni. Ha a dolog őszinte, nem érezzük tehernek.

Harcnak tehát semmiképpen nem nevezném. Harccá a szilveszter attól válik, hogy azzá tesszük: stresszelünk rajta, jajj, mi legyen, jajj, hova menjünk, jajj, mit írjunk. Ha bevesszük a leszarom-tablettát (Xanax, vagy Frontin), vagy egyáltalán elfogadjuk azt, ami van (hogy ti. ilyenkor kötelező a buli és kész), sokkal kellemesebben át tudjuk magunkat inni az új évbe.

Gyakori probléma, hogy több meghívásunk van ilyenkor, ami szintén fokozza a megfelelni nem tudás faktorát. Igazoljuk tehát vissza az összeset, majd ahogy kedvünk szottyan, bukkanjunk fel ezeken a helyeken — vagy ne. Ezen a napon megengedett, sőt, kötelező mindenféle buliból mindenféle buliba kockázat- és felelősségmentesen menni.

Vogáék A Bikini idézetével zárnám és kívánok mindenkinek boldogságos 2009-et:

“Nyalni csak úgy lehet, ha élvezzük az ízeket.”

Függöny.

Ismerkedés

Sose voltam a hölgyek természetes választása, ha a szaporodás rövid távú élvezeti részéről volt szó, így csak egy bizonyos szempontból tudom megvilágítani a zenés-táncos szórakozóhelyen való ismerkedés körüli dolgokat, illetve azon túlmenően az egyéb szociális hálón történt eseményeket.

Az egész egyébként onnan indul nálam, hogy általános iskolás koromban azt hittem, hogy ha elmegyek a középiskolába, varázsütés-szerűen megnő majd a farkam. (Nem nőtt meg.) A másik dolog, hogy az első diszkóba menés helyett alapvetően a scroll rutin assemblyben való fabrikálásával töltöttem időmet. (Sikerült egyébként megírnom, emlékszem mekkora reveláció volt, amikor rájöttem, hogy elég mindig egy byte oszlopot bemásolnom a karakterkészletről a képernyő pozíciójába, aztán blokkmozgatással arrébpakolni az egész sort mit sem törődve annak tartalmával — volt ez is olyan jó, mint a diszkó.)

Később, mikor már a diszkóban álltam (némiképp nagyobb farokkal), folyamatosan azzal a problémával küzdöttem, hogy akkor mit hogyan és merre. Addig teljesen nyilvánvaló ugyanis a képlet, hogy a rengeteg, előnyös szögből megvilágított, okosan sminkelt lány ugrabugrál a táncparketten, meg erotikusan kevergeti az italát, de itt véget is ért a tudomány. (Ez persze kiegészíthető még azzal a problémakörrel is, hogy az évfolyamon látunk egy potenciálisan kinéző valakit, aztán azon agyalunk, hogy hogyan tegyük meg a kezdő lépést.)

Kardos Gáborral annak idején már többször volt téma köztünk ez. Ő világosította meg, hogy a nők ugyanilyen problémában vannak, sőt, nagyobban: amíg a férfiak (néhány szerencsétlen kisfarkút leszámítva) megtehetik a kezdeményező lépést, addig a nők gyakorlatilag várakoznak egész életükben arra, hogy a herceg fehér lovon őket szúrja ki. Arról nem is beszélve, hogy mindig azok a férfiak szúrják őket ki, akiket “le kell építeni”.

Visszatérve tehát ott tartunk, hogy valamit cselekedni kell, nem merünk, frusztrálódunk.

A triviális kérdés egyszerű: mi tart vissza bennünket bármitől? De most komolyan. Tételezzük fel, hogy tetszik nekünk valaki. Látjuk az iskolai büfében, a folyosón, vagy akár a munkahelyen, vagy az emeleten egy másik cégnél. “De jó malac” — mondja Bazsó meg Winkler, de ők le is ragadnak ezen a szinten, viszont mi van akkor, ha a tény megállapításán túl egyébbre is vágyakozunk?

Csak úgy odamenni valakihez és elkezdeni dumálni valami vatta szemetet nem egy nyerő dolog.

Az igazság az, hogy nem tudok kézzel fogható receptet adni, mert soha nem voltam ez a típus. Zenés táncos szórakozóhelyen életemben konkrétan egy nőt tudtam megszerezni, de az is egy véletlen volt, mint bármiféle differenciált tudatos gondolkodás eredménye. Ma viszont már, elkelt férfiként (!) sokkal könnyebben és nyugodtabban tudok a visszapillantó tükörbe nézni.

A lényeg az, hogy a szofisztikált Úr nem fog a csajra rárontani vatta szöveggel, csak azért, mert szimpatikus neki valaki. Megteremti viszont azokat az apró platformokat, szigetecskéket, amikkel okosan, inda-szerűen át lehet tarzanozni a hölgy gondolati síkjára. A szofisztikált úr tehát nyitva tartja a szemét. Alkalom ugyanis majdnem mindig adódik.

Tételezzük fel, hogy egy évfolyamtársról van szó. Elég megtudni, hogy matekból kettese van, utána máris rá tudunk repülni, mint légy a légypapírra. Egy szórólapnak álcázott “matek korrepetálást vállalok” papírt bedobni a postaládába, vagy kiragasztani egy jól látható helyre.

Abban az esetben, ha egy szociális hálón mozgunk a lánnyal (osztálytárs például), akkor sokkal egyszerűbb a dolog, mert már van ismerettség. Ott csak ki kell várni valami közös házi- vagy iskolai bulit, aztán kifigyelni, mikor ácsorog kinn az erkélyen, ilyesmi. Érdemes ott is valami nem triviális dologgal indítani, például megjelenni két üveg sörrel, meg egy kérdéssel, hogy “nem láttad errefelé Kardos Gábort? Aha, mindegy, végülis, mert amúgy is unom a fejét, de ha már összefutottunk, akkor nem kérsz egy sört?” — vagy valamilyen hasonló dumával, ami nem a szabvány ööö meghívhatlak egy italra?

Dolgozni kell rajta, megteremteni a látszólag véletlen mágiát. Aztán majd kiadja.

Ami pedig a diszkós ismerkedést illeti: a fenti szabályok ott is érvényesek lehetnek. Érzékelni például, hogy valaki kellemetlenkedik vele a táncparketten, felajánlani a segítséget, esetleg meghívni egy rescue-koktélra, onnan már sima lehet a pálya. Ezeket a dolgokat leszámítva pedig fesztelenül csináljuk csak a dolgunkat, mert senki nem fog minket a küllemünk és viselkedésünk miatt kiszúrni, ebben biztosak lehetünk. (Én sokáig hittem azt, hogy ennek van bármi köze bármihez. Lófasz köze van.)

Akkor meg, ha az egyik haverunk kotorászik nyelvvel a szájában? Igyunk meg egy veszett kutyát és menjünk haza scroll rutint írni.

Összefoglalva a receptet:

- ne frusztráljon bennünket, hogy nem tudjuk, mivel kell megszólítani valakit, mert attól csak még boldogtalanabbak leszünk
- ne frusztráljon bennünket, ha lemaradunk a vagonról — felugrunk majd egy másik, jobb vagonra, azt’ belefúrjuk a fejünket a csöcs-tengerbe és szedernyi bimbók közé!
- figyeljünk a jelekre, teremtsünk helyzetet, adott esetben végezzünk háttérkutatást (IWIW, Facebook)
- amikor ott vagyunk, hogy meg kell ugrani, akkor meg kell ugrani (ha matekból kell korrepetálni, akkor sajnos alkalmasint el kell mondanunk neki a “én tudok … ööö … másodfokú egyenlet diszkriminánsa … ööö … akarod, hogy oktassalak?” kérdést)

Sose érezzük magunkat kellemetlenül attól, hogy nördök vagyunk, hiszen miénk a VILÁG és az abban rejlő összes scroll rutin, amit mi magunk írhatunk meg assemblyben.

Függöny.

Account

Az “account” szó mindenki által ismerős, ha máshonnan nem, a számítógépről. A megboldogult Mac magyar fordítása eredetileg “kontó”-nak hívta. Ezen vannak, akik mosolyognak, nekem tetszett. Rengetegféle dologra lehet használni, eredetileg a pénzügyeknél az egymás közti elszámoláshoz használták. Néhány évvel ezelőttig fogalmam sem volt, hogy a reklámügynökségeknél miért hívják azokat a személyeket, akik ügyfelekkel foglalkoznak “account”-nak, mert végülis mi köze mindennek a bank világához.

A Mad Men nézése közben is felfigyelhetünk a használatára, sőt, elhangzik Don Draper egyik nője szájából az a konkrét mondat is, hogy “I’m not moving the account”. Ez inkább kifejezi, hogy miről is van szó abban a relációban.

Az ügyfelet ugyan szó szerint hívhatjuk client-nek is, bár, és ez itt a lényeg, clientnek hívhatjuk akkor is, ha nem fizető ügyfélről beszélünk. Tehát bejön tárgyalni hozzánk valaki, az egy ügyfél. Tenderanyagot megyünk prezentálni, egy ügyfélhez megyünk. Az account ezzel szemben olyan ügyfél, akinek, úgymond, nálunk “van számlája”, azaz szerződéses ügyfél. Innen ered a kifejezés.

Minden ügynökség az accountból él, megbecsüli, és szereti azt.

A reklámügynökségnél levő kiskosztümös babák attól accountok, hogy személyes kapcsolatban állnak a szerződött ügyféllel, foglalkoznak velük, őket lehet hívni, ha valami bajunk van, vagyis: interface. Persze magyarul mindenki úton útfélen ügyfelezik, mert azt mondani, hogy “megyek az accounthoz” amúgy is béna, sőt, nálunk azt jelenti, hogy megyek a kiskosztümös babához (mekkora fogalmi zavar, ha ez az ügyfél szájából hangzik el!). Nincs is ezzel semmi baj, csak értsük mi van a háttérben. Ezzel ellentétben az angol nyelvben kifejezetten előnyös a használata, hiszen általánosan többet fejez ki, mint azon személyek összességét, akik a szerződött ügyféllel foglalkoznak a cégnél.

Egy reklámügynökség alapvetően kevés accountból (szerződéses ügyfélből, ugye) él meg. Sőt, minél kevesebb ez a szám, annál kényelmesebb a dolguk. Nincs is mennyeibb kevés számú, ám sok pénzt elköltő accountnál. A sok kicsi általában rosszabb, mint néhány nagy.

Itt érdemes kitérni arra is, hogy sok nemzetközi ügynökség magyar leányvállalatának egyből szerződés szerint leosztja az accountot (annak idején a Unilever például a J Walter Thompsonnal dolgozott, ha esett, ha fújt), akik aztán szépen eltartják a céget. Hazánkban működő legtöbb ügynökség pénzeinek nagy részét nem arról a piacról szerzi, ahol meg kell vívni az accountért, hanem, mint egy állami pénzből élő vállalat, egyszerűen megkapja azt. Ha ez nem így működne, többen lobogtatnák a fehér zászlót. Ez jó is, rossz is, például annak, akinek tele van a töke a JWT-vel, de nem tud ügynökséget váltani.

Az “I’m not moving the account” tehát azt jelenti, hogy a nő nem akar elmenni másik ügynökséghez. Mennyivel kompaktabb és szebb! Magyarban ezt valahogy úgy lehet fordítani, hogy “nem akarok szerződést bontani”, bár nekem ez nem annyira kellemes, mint az angol megfelelője.

Egyszóval legyünk mindezzel tisztában, ha nézzük a Mad Ment eredeti hanggal, mert ott rengetegszer használják a kifejezést ebben az értelemben, és a direkt-magyar után talán kissé szokatlan lehet. Kíváncsi vagyok, hogyan oldják meg a fordítást a szinkronizált változatban, de nekem a “Reklámőrültek” nem adja vissza a Madison Avenue, sőt: a sorozat hangulatát, még akkor sem, ha a mad szó szerint őrültet jelent.

Függöny.