Archive for the ‘esszé-jellegű’ Category

Erről rengeteget tudnék mesélni

Published
angelday
on October 4th, 2007
in esszé-jellegű, kibaszott élet, slug
9 Comments

“Ha ki akarsz végezni egy koncepciót, add oda a szakértőknek. Egy hét alatt kivégzik.”

Nagyon igaz! Legtöbbször meg kell bíznunk magunkban és az ítélőképességünkben. Persze, meg kell hallgatni a szakértői véleményeket is, de ha odaadjuk a koncepciót a szakértőknek, akkor jön a bitó.

És azt is megmondom, miért: mert a szakértők, noha bizonyára jó szakemberei lehetnek egy témának, egyáltalán nem azt a fókuszt látják, mint mi. Ők nem a koncepcióban gondolkodnak legtöbbször, illetve a koncepció már a sajátjuk, ami többnyire nem veszi figyelembe az eredeti mögött álló gondolati világot (sőt: köp arra).

Sajnos ezért megy csúnyán félre a legtöbb ilyen kezdeményezés. Tehát: okosan. Ez a mai nap üzenete.

Függöny.

Mártírok

Published
angelday
on May 15th, 2007
in esszé-jellegű
3 Comments

Derek Powazek (web-őskövület) és neje, Heather Champ (self made fotós, flickr community manager) otthagyták a JPG magazine-t. Ismeretes, hogy ketten együtt kezdték el a online-community-meets-publishing vonalat csinálni, majd saját startup jött 8020 Publishing néven, végül most, kívülállók számára elég érthetetlen módon, otthagyták a céget. Minderről Derek ír részleteiben.

És akkor itt most álljunk meg egy szóra.

Mitől lesz mindez hír értékű, mitől lesz mindez a Plastik media címoldalán? Elvégre madarak jönnek, madarak mennek. Gyorsan megjegyzem, hogy nem ismerem a hátteret, nem ismerem ezeket a személyeket személyesen, de olvasom a blog postot, és megpróbálok a dolgok mögé tekinteni, olvasni a sorok között.

Powazek-ék community emberek voltak mindig is, érthető, ha egy ilyen esemény után blogot ragadnak, és kommunikálni kezdenek. Nincs is ezzel semmi baj. Sőt, el kell, hogy mondjam, szörnyen közönség-orientált ez az egész. Ki ne tudna szimpatizálni azokkal a személyekkel, akik alapítanak valamit, beletesznek egy csomó melót (tényleg), aztán őket kitúrja a “vállalat”? Szegény emberek, nem lehet mást, csak szimpatizálni velük!

Ez egyébként nagyon rendben is volna. De üzenetem az, hogy ha ez ennyi lenne, akkor nem írtam volna post-ot belőle. Mert ez nem ennyi, és ezt akkor értjük meg igazán, ha Powazek post-ját végigolvassuk. Nézzük csak meg!

Első részben részletesen taglalja, hogyan alapították a céget, vették be az ismerős programozót, Pault, találkoztak a CNET egyik alapítójával, aki végül finanszírozta a céget stb. Ugyanakkor jön az első dolog, ami fura, hogy nem Powazek lesz a CEO. Ez az a pont, ahol érezni lehet, hogy kezd valami szétszaródni ebben az egészben.

Majd pedig a lényeg: nem derül ki, hogy mi történt valójában. Powazek amekkora elánnal és zsurnalizmussal kezdi a kis történetmesélését, pontosan olyan hirtelen vágja el a szálakat annak ellenére, hogy többször érződik: a web-mártírságnak lényege, hogy mindent részletesen és őszintén beszéljünk ki. Persze azzal védekezik, hogy nem akarja kiteregetni a szennyest.

Amit megtudunk, az annyi, hogy Paul (a CEO) egyszer csak levette az 1-6 számokat a weblapról, valamint azokat a személyes jellegű editorial írásokat, melyben pl azt is írják, hogyan pattant ki az ötlet Powazek és Champ fejéből. Ez a dolog valahol nekem bűzlik. Nem értem. Nem megy a fejembe. Mi történt valójában? Mert hogy ez valaminek pusztán egy eredménye, ahhoz kétség nem fér.

Nem tudni a részleteket. Én mindenesetre arra gyanakszom, hogy Powazek és Champ nem voltak képesek igazából felnőni a feladathoz. (Most próbáljunk meg eltekinteni attól, hogy lekerültek az írásaik.) Mármint ahhoz a feladathoz, hogy egy nagy publishing céget csináljanak és vigyenek tovább. Ez a verzió sokkal valószínűbb számomra, mint az, hogy Paul, a harmadik fél egyszerűen bekattant, és ki akar velük szúrni. Elvégre Powazek írásából ez jön le: egy geci, aki kifúrja őket, előbb CEO-t stoppolja le, aztán meg önkényesen dönt, és levesz. Működik a mártír képlet, lehet rokonszenvet érezni.

A tények ismerete nélkül szeretném állítani, hogy ilyen nincs. Ilyenek a való életben nem tudnak működni. Olyan nincs, hogy valaki ilyenek miatt elhagyja a szellemi gyermekét. Ott valaminek lennie kell a háttérben. (Én is láttam már ezt-azt magam körül.)

Másik dolog meg az az alapvető kérdés, hogy tud-e működni egy ilyen vállalkozás az alapítók nélkül. Nem kell, hogy illúzióink legyenek ezt illetően. A JPG mag nevű terméket nem Paul, Powazek és Champ állítják már elő. Tény, hogy ők kezdték el, és ők lőtték ki az első számokat, de vállalat-szerű működés, ami most van, nem három emberen múlik. Ezt az egész bullshitet meg, hogy ők a kreatív géniuszok, akik nélkül az idő megszűnik létezni, legszívesebben kilőném a világűrbe.

Nincs ilyen. Illetve van rá példa, de az ellenkezőjére még sokkal több. Tudniillik, nem fog a feje tetejére állni a világ. Valószínű, hogy lesz egy kis hőbörgés erre-arra, aztán szépen bekussol mindenki, és el van felejtve az egész, megy tovább a business. Kevésbé valószínű, hogy mindenki a mártírokkal tart, ahhoz ennek túl kicsi az ereje. Persze, lehet, hogy rosszul látom a dolgot, hiszen nem ismerem a hátteret, de valamiért erre engednek következtetni a részek.

Powazekről mindig is azt éreztem, hogy a permanens, tenyérbemászó képű, rebellis valaki. Aki nyomja a saját P.C. nyálát, de amikor ott van a lehetőség, csak nem tudja megoldani. Fura. Mert ez erről szól: befuccsoltak, besértődnek, és végül … kiválnak. Tessék, nem mondjuk ki, de mindenki tudja: a másikat kell hibáztatni, mi vagyunk a mártírok.

Én valamiért mégis azt érzem, hogy aki profi, az meg tudja csinálni a dolgot, és üzemeltetni is tudja. Ott nincs olyan, hogy besértődünk valamin, aztán megyünk blog-anyucihoz panaszkodni. Persze, vannak helyzetek, amikor minden ellehetetlenül, de valami azt súgja nekem, hogy ez ebben a formában nem az.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem azért írok, hogy megmutassam, kinek van igaza. A lényeg nem az igazságban, hanem annak keresésében van.

Ma már többet nem segítek.

Top spin

Published
angelday
on May 3rd, 2007
in esszé-jellegű, sport, tutorial
5 Comments

In sports, in particular racquet sports, topspin is a property of a shot where the ball rotates as if rolling in the same direction as it is moving. Topspin on a shot imparts a downward force that causes the ball to drop, due to its interaction with the air (see Magnus effect).

– Wikipedia

Elég régóta nem teniszeztem Georgiev “Dékán” Viktorral. Tudni érdemes, hogy ő játszott itthon Szuperligában, CSB-zett (csapatbajnokság – ma a magyar tenisz egyetlen valamit érő kompetitív része), ám mára már irdatlan nagy PSD fileokból készít Flash vektorokat. (Külön elemzést is megérne, de ez a bajom a magyar tenisszel: nem véletlen, hogy nem látunk senkit elöl. Igen, azért van, mert kedveli a vektorokat, igen, azért.)

Vele először 2004. március 14-én teniszeztem először. Lába most is a salak.hu címlapját díszíti. Akkor még 160 óra tenisznél tartottam, ma 650-nél vagyok. Persze, akkor is jól játszott már hozzám képest (…), de a döbbenet nem ekkor ért.

Annak idején még a szintén egykori versenyző Horváth Adrienn mondta nekem, hogy “a fiúk nagyon pörgetnek”, és ez akkor valahogy olyan hülyeségnek hangzott. Persze nem mondtam neki, de mégis nehezen hittem el, hogy a profi férfi teniszből ezt emeli ki. Pörgetnek, magasra pattan a labda – na és?

A döbbenet most hétvégén ért, miután hosszas szünet elteltével végre lejátszottuk azt a két órát, amit már régóta terveztünk.

Egyszerűen nem hittem el, hogy ennyire máshogy jön a labda. Kurva nagy pörgetéssel és hosszan. Nem mondom, kellett vagy 20-30 perc, mire megvolt az “uptake”, de a két órás menet végére azt mondtam, hogy sokat fejlődtem. És így is van.

A döbbenetem a következő: Georgiev Viktorral többé-kevésbé, de két éve játszom. És minél többet nyomom, annál inkább MEGDÖBBENEK attól a távolságtól, ami kettőnk között van. Másképp a paradoxon: minél többet játszom, és minél több órát rakok a fejlődésembe, annál inkább észreveszem, mennyire jobb nálam. (Ráadásul szerinte még rosszabbul is játszik két éves önmagához képest, amikor még csapatozott.)

A végére megpróbálom egy általam készített (AH!) ábrával illusztrálni azt, hogy mi a különbség az amatőr és a profi tenisz között a topspin tekintetében. Szemléltető ábránkon egy teniszpályát látunk oldalról, a labda balról halad jobbra:

Kék szín jelöli azt a szokásos ívet, ahogy az amatőrök ütik a labdát. Lapos, gyenge. Narancssárga pedig azt, ahogy a versenyzők ütik meg. Jól látható, hogy a kékkel ellentétben a narancssárgát alapvonalról gyakorlatilag felszálló ágban kell megütni, ami még nehezebb. Mondanom sem kell, hogy egy versenyzőnek a felszállóban megütött gyors labda is a repertoár része.

Ne legyenek illúzióink: nincs idő a rendesen pörgetett labdánál megvárni, míg elkezd lefelé szállni. Ez különösen brutális abban az esetben, amikor kurvára felfelé van megütve és gyakorlatilag az alapvonal előtt csapódik a földbe. Ember legyen a talpán, aki ezt lekezeli. (NB, profiknál természetesen nem ebből lehet pontot csinálni. A profi sportban nem az ütéseken múlik többnyire a poén.)

A tévé közvetítéseken persze nagyon szépen lehet látni az iszonyatosan pörgetett lasztikat. Salakon ugye Nadal dolgozik extrém méretű pörgetéssel, de szerváknál is jól látható. Tévén a szerva például úgy néz ki, hogy szerválnak egyet, mi azt hisszük, hogy tuti ki fog menni, aztán mégis bemegy. Nos, ez egy hatalmas kick-serve, mégpedig azért, mert a földet érés után hatalmasat “rúg” a laszti. Safin második szervájánál nagyon szépen látható.

Üzenetem a jövő nemzedékeinkek:

1. Amilyen a bemelegítés, olyan az edzés.
2. Gyakorolni!

Függöny.

Sofa king cool

Published
angelday
on April 26th, 2007
in esszé-jellegű, sport
16 Comments

Meló szempontjából hulla szar napom volt, nem is részletezem. Van, amikor a szegény embert még az ág is húzza, és a baj CSŐSTÜL jön.

A teniszpályán (és nem a pénisz táján) ugyanakkor eldöntöttem, hogy figyelni fogok, és minden frusztrációmat oda fogom belerakni. Nem tudom, hogy ezért, vagy csak mert a tegnapi olyan szarul sikerült, de hatalmasat játszottam. Sőt: FASZÁT.

Meccseztünk is.

Apropó: meccs. Teniszben a meccsezéshez hatalmas rutin kell. Csinálni kell, rengeteget. Ugyanakkor nagyon fáradtságos dolog elkezdeni, hiszen kell egy biztos szerva hozzá, labdabiztonság, ilyesmi. Mint minden kibaszott rookie, én is megpróbáltam már sokszor a meccsezést, hogyne próbáltam volna meg. Ugyanakkor azonnal rá kellett jönnöm, hogy sem a szerváim nem tartanak ott, sem a labdabiztonságom nem elég jó ahhoz, hogy érdemi (ismétlem: érdemi) játékot játszunk. Ezért aztán a tenisz örömét számomra az jelenti, hogy kosárból játszunk és kész. (But I digress.)

Szerdán is meccseztünk, pocsékul ment. Nagyjából fél évente mindig megpróbálom, és mindig ugyanarra jutok magamban: még mindig nem jó. Nem stabil a szerva, nem tudok arányt ütni. Két-három kettős hiba után végre ütni egy érvényeset, hogy aztán a kontra return-t egyből elrontsam — igen frusztráló érzés. És az ilyenek zsinórban. A szerdai nap után megint kimondtam magamnak, hogy még mindig nem vagyok rá kész.

Ma újra megpróbáltuk. Edzőpartneremnek, az egykori versenyzőnek, azt mondtam, hogy ő adogasson, aztán én return-özök, és kijátszuk a labdát. Magamban megfordult, hogy egyszerűen ez a hozzáállás a részemről PÖCS, és ezzel még sokáig fogok ezen a szinten maradni. Néhány labda után javasoltam a meccs játékot. És elkezdtük.

Működött. Játszottam. Mentek a szerváim, ha nem elsőre, akkor másodikra. Voltak rendes labdamenetek, taktikázások, meghúzott (!) ütések, harcok. Megéreztem, milyen az íze. Azt kell, hogy mondjam: nagyon jó. Más, de ugyanolyan jó. Volt egy labdamenet, amit nem akarok, hogy elfelejtsek, ezért most leírom ide.

Néhány ütésváltás után (ami magában foglal vagy egy sikeres szervát, vagy egy sikeres return-t, ugye), Ákos ütött egy löbböt, ami mögém esett le. Mivel lassú labda volt, mögé tudtam szaladni, és visszaadtam egy sima tenyeres pörivel. Volt utána még valamilyen ütés, aztán megjátszott még egy löbböt, amit megint le kellett futnom. Ezt már csak egy szerencsétlen bail-out ütéssel tudtam megmenteni, de a felbaszom-magasra-oszt’-meglátjuk végül jó taktikának bizonyult. Miközben az ellenfél hátraszaladt a labdához, és várta a pozíciót, fel tudtam jönni a hálóhoz.

Éreztem, hogy olyan vagyok, mint amikor Tetrisben megdöntöm a saját rekordomat, ez tudatosul bennem, és tudom, hogy minden egyes másodperccel jobb és jobb vagyok. Feljöttem a hálóhoz, ő megpróbált egy elütést, amit a felugorva egy fonákkal bepörgettem neki elérhetetlenül. (Értitek? Nem röptéztem le, biztonságosan, ahogy kell, hanem PÖRGETTEM baszki, mégpedig levegőből!) Az adrenalin BASZKI a hasamban szétáradt. Fantasztikus élmény volt, hogy ezt megcsináltam, és jól. És jól. (Jól.)

Volt még néhány jó mozzanat, és nagyon kedveltem az egészet.

Április 26, jegyezzük meg, mint azt a napot, amikor Józsi megnyerte élete első rendes szerva game-jét. Tudjátok nekem ez nagyon fontos. Könnyezek.

Függöny.

A végtelenbe és tovább

Published
angelday
on July 26th, 2006
in art, esszé-jellegű, kibaszott élet
17 Comments

Engem a cselló, mint olyan, soha nem érdekelt különösebben. Valami vonós hangszer, lehet vele klasszikusokat játszani. Van, aki három éves kora óta napi négy-öt órát gyakorol, majd nyolc évesen eldönti, hogy egész életében a csellózással foglalkozik.

Napi négy óra gyakorlás és nem unja. Sőt, ha lenne egy tökéletes menyország, akkor ő csellózhatna egész nap. Elmegy nyaralni, a 30 ezer dolláros hangszer pedig olyan, mintha otthon felejttük volna reggel a mobilunkat és hiányzik. (Kérdés: hányan fordultunk már vissza menet közben az otthon felejtett mobilunkért?)

Az én életemben – a számítógép nyomást leszámítva – nem volt semmi ilyen szintű dedikáció. Igazából a gépnyomást sem lehet ide számítani, hisz az nagyon sokrétű. Egy dolog foglalkoztat tehát, amire választ szeretnék kapni: mi az, amit egy csellista lát és én nem? Miben van az ő tudása?

Harminc éves kor felé haladva, napi ennyi gyakorlással az ember már eljut egy stabil szintre a zenével. Kigyúrta magát technikailag. Nincs technikai fejlődés a szó hagyományos értelmében. Ami van az talán a többi virtuóz stílusának beépítése a sajátjába. A másolás nem pálya, hanem homokozó az ovisoknak.

Illetve a pillanat létezik. A buddhisták mondják, hogy a meditáció nem arról szól, hogy mi volt a múltban, vagy mi lesz a jövőben. A jelen pillanat létezik, az a pillanat, amit meg kell élni. Ha az ember felteszi az egész életét egy hangszerre és a zenére, akkor van lehetősége megélni a jelen pillanatot. Akkor nem azt nézi, hogy ki az a jó nő ott az első sorban, akit jó lenne megdugni, hanem semmit sem néz. Semmire sem gondol, csak a zene van, meg az adott pillanat.

Markos György most hatvan éves. Reggel elmondta a tévében, hogy 15 éves korában először ehetett konyakos meggyet. “Olyan, mintha tegnap lett volna. Mi történt az elmúlt 45 évben?” – kérdezte. Nincs. Elmúlt. Nem létezik.

Az idő úgy megy el, hogy észre se vesszük. Vannak emlékeink arról, hogy milyen volt szőkesége. A mindennapjainkban nem létezik az, hogy “most”. A következő pillanatban már nincs is meg. Egy nap? Egy hónap? Egy év? Semmi. Mintha csak tegnap lett volna, hogy mi is 15 évesek voltunk. Mennyi telt el azóta? Egy pillanat?

A csellózás is meditáció, amikor az ember ott van a pillanatban. Akkor nincsenek nők, akiket meg akarunk dugni. A folyamat, amíg játszunk egyetlen, kibaszott, tökéletes pillanat. Fejben kell ott lenni. Úgy ott lenni, hogy ne legyünk máshol.

Ha sétálunk egy tengerparton és megpillantunk egy gyönyörű öblöt, amit csak a saját szépségéért lehet szeretni, nem kell, hogy eszünkbe jusson, hogy “fényképező – otthon hagytam – le kéne fotózni – telefonnal megcsinálom – azzal szar lesz – telefonálok kameráért inkább – nem, visszajövök – szerzek kocsit és visszajövök”.

Amikor teniszezek, gyakran gondolok dolgokra. Ilyenkor még a saját szintemhez képest is fosul játszok. Mert a jövőn jár az eszem, vagy a múlton. Soha nem a pillanatban. Az életet sem így élem. Nyomaszt a múlt, és a jövő, ami előttem van. Nem is élek, hiszen így nincs, nem lehet jelen. A gondok, amik a vállamat nyomják, emberek, akiket melegebb éghajlatra kívánok, megoldhatatlannak látszó dolgok, mind-mind csak mételyezik a gondolataimat.

Pedig úgy kell átélnünk az összes öblöket, mint az a csellós, aki naponta négy órát gyakorol egész életében és aztán leül játszani, hogy megélje a zenét úgy, mint senki más.

(Ma már többet nem segítek.)

Függöny.

Not for your ears

Published
angelday
on March 15th, 2006
in esszé-jellegű, rant
38 Comments

A dohányzás kapcsán két dolgot kell megvizsgálnunk. Először saját magunkat, másodszor pedig a környezetünket. Kezdjük ez előbbivel.

Soha életemben nem dohányoztam rendszeresen. Az összes, ameddig eljutottam a kérdésben, az a szórakozóhelyi erősen részeg állapotban történt koca-dohányzás, aminek semmi értelme sem volt, soha. 2005 telén egy buli után olyan véres köhögés jött rám, hogy csak két-három hét múlva ment el teljesen a szervezetemből a getva. Akkor azt mondtam, hogy nem érdekel, összefüggésbe hozható-e a két dolog, innentől még egy szálat sem fogok elszívni. (És nem is szívtam.) Én tehát nem dohányzom, nem hiányzik, nincs rá szükségem, nem érdekel.

Vizsgálódásunkat a külső környezet irányában folytatjuk. A nem dohányzó ember alapvetően hozzászokik ahhoz, hogy ismerősi/baráti körében levő illetők egy jelentős része dohányzik. Ha nem, akkor az éjszakai szórakozóhelyek és kocsmák levegője szennyezett súlyosan. Ezek olyan dolgok, amik Magyarországon elkerülhetetlenek. Éppen ezért van az, hogy nem is figyelünk oda rá különösebben.

Úgy figyeltem meg, hogy Ausztriában a dohányzó emberek sokkal többen vannak, mint itthon. Nem tudom, megérzés. Ott mindenki kemény bagós. A szüleimmel voltam kb. két hónapja kinn egy hétvégén és életem egyik leggusztustalanabb élménye volt, amikor a tejszínhabos Sacher tortámmal kénytelen voltam odaállni egy kupac dohányos-kávés osztrák közé. Mindenki kussolt és dohányzott, én meg küzdöttem a füstben a tortával és a tejszínnel. Szociális élménynek is szar volt, de hozzá az, hogy cukros-édes PLUSSZ bagófüst bigtime, na, ez tett be. Itt állapítottam meg és kezdtem figyelni a hipotézist, hogy a sógorok masszív szmókerek.

Az elmúlt hétvégén ismét Ausztriában jártam és a pizzériában ülve láttam a következő képet: egy 14 éves forma gyerek a haverjával készült fizetni. Megjelent asztaluknál a pincér, a csávó meg a szájában lógó cigarettával kereste a tárcájában levő pénzt. Elpiszmogott egy darabig, én meg néztem, hogy kezeli a szájából lógó füstölő rudat. Szánalmas volt a 14 éves gyerek a szájából lógó cigivel. Ez a gondolat volt az, amin elkezdtem rágódni.

Megfigyeltem, hogy a 9 tagú társaságunkból 6 ember szmókolt a vacsora során. Továbbmentünk egy kocsmába, ott aztán tényleg nem volt mit csinálni, mint szmókolni. Balra-jobbra, előttem mindenki cigarettázott. Ebben a környezetben ücsörögtünk jó másfél órát és nem történt az ég világon semmi, csak a szokásos kocsma-talk.

Ekkor döbbentem rá, hogy nincs menekvés. Nem létezik ebben az élettérben olyan, hogy az ember ne üljön dohányfüstben. Minden szociális aktivitás maróan kapcsolódik a dohányzáshoz. Átgondoltam és rájöttem, hogy nincsenek se olyan ismerőseim/barátaim, akik ne dohányoznának, és nincs olyan szórakozóhely és kocsma, ahol ne dohányoznának. Elkerülhetetlen.

Engem ez a dolog tényleg zavar időnként. Felszínre jön, mennyire rossz közeg az, ahol eltöltök órákat és közben masszívan lélegzem a füstöt. És nem lehet mit csinálni. Nem lehet azt mondani az társaságnak, hogy ne dohányozzanak, mert a többség dohányzik, nem lehet dohányzásmentes helyre menni, mert nincs ilyen (Svédországban egyébként nem lehet a diszkóban szmókolni). Ha azt mondom, hogy nem megyek velük a kocsmába, mert utálom a füstöt, akkor minimum outcast leszek. Ha nem megyek a B7-be, vagy más diszkóba, mert utálom a füstöt, outcast leszek. Nincs ilyen. Aki szocializálódni akar, az minimum vegye észre, hogy ehhez masszívan nyelnie kell a füstöt. Egyén vs. környezet. Hello.

Nem a zéró tolerancia szószólója vagyok egyébként, egy elfuserált fasz, aki feleslegesen tépi a száját. Nem érdekel, ha két fogás között valaki elszív egy dekket. Az zavar, ha permanens füstben kell fél óránál többet lennem, vagy az étel élvezetét csorbítja a hozzám átgomolygó füst. A túlzás zavar, és az állapot, amiből nem látom a kiutat.

A 14 éves osztrák kis pöcsön meg nevetek. Go, fuck yourself.

Scars of Life

Published
angelday
on March 14th, 2006
in esszé-jellegű, lifehack
28 Comments

“Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?”
– Latinovits Zoltán karaktere Szindbád a Huszárik filmben

A mosogatás olyan tevékenység, amit alapvetően lebecsülünk, lenézünk, igyekszünk rajta minél előbb túllenni — gyűlöletes dolog. Az igazság azonban az, hogy egy olyan dologról van szó, amit pragmatikusan kell megközelítenünk, megértenünk a lényegét, megtalálni a gyenge pontját és ott megfogni. A mosogatáshoz nem állhatunk hozzá “csak úgy”. A mosogatás örök körforgás, amit vacsora előtt elmosunk, vacsora után újabb mosnivalóként tornyosul. A mosogatás mémmel együtt kell élnünk és megértenünk azt, annak környezetét és funkcióit.

Hányan voltunk már abban a helyzetben, hogy arra gondoltunk mennyire nem akarunk mosogatni. A poolban toronyként ránk vigyorgó, főzelékmaradékkal, pörköltszafttal átitatott tányérok és edények riasztó képei ezek. Ha a rendszert látjuk a problémában, máris szertefoszlanak a tudatunk mélyén bújó rémek és örömmel állunk oda a konzolhoz, élvezzük, ahogy a langyos víz csókolgatja munka szítta kezünket és együtt örül velünk.

A mosogatás-zen nem ismerői, ha a mosogatóra és az abban tornyosuló mostlan edényekre, evőeszközökre, tányérokra és poharakra pillantanak, elborzadnak. Nem ritkán olyan gondolatok fogalmazódnak meg ilyenkor, hogy “ne”, meg “már megint” és “ma még el KÉNE mosogatni”. A mosogatás tudományában elmélyülő, felelősen gondolkodó blogger ugyanakkor ebben egy jól szervezett GTD feladatot lát. Előre kidolgozott folyamatokat kell a struktúrálatlan részeken alkalmazni és egyszerűen végigvinni őket, majd győzedelmeskedni a káosz felett.

Nézzük meg ennek lépéseit!

Első lépésben a mosogatás feltételeinek megteremtése a célunk. Ezzel még nem mosogatunk (értsd: nem kell kezünket habos vízzel elegyítve gusztustalan, szétázott tészta darabokhoz érintenünk), csak szervezünk. Látszólag nem végzünk mosogatási tevékenységet, mégis KILÓMÉTERKKEL közelebb kerülünk célunkhoz. Mosogatás játék közben!

Ismeretes, hogy a háztartásban élő entitások fogyasztásuk függvényében véletlenszerűen halmozzák fel tésztadarabos-hústörmelékes-répák által megdolgozott-odaszáradt szélű edényeiket és poharaikat. Egyfajta pool lesz a mosogatóból, a munkaterületünkből. A fogalom nélkül levők egyből nekiesnek a dolgoknak, mint Tóth az anyjának. Ezzel szemben a felelősen gondolkodó mosogató tudja: csak az üres, vagy az alig telített mosogatóban lehet jól dolgozni.

Szedjük ki, vagy különítsük el teljes mértékben a mosogatóban tornyosuló, mosogatásra váró kellékeket!

Mindig csak egy típusú dolgot telepítsünk feldolgozásra. Első körben érdemes az evőeszközöket sorba állítanunk, mert gyors sikerélményeket arathatunk. Utána jöhetnek a tányérok, poharak. A nagyobb edényeket, műanyag télyeket, lábosokat, tepsiket hagyjuk meg ebben a sorrendben. Mire bemelegedünk a munkába, gyerekjáték lesz elbánni velük!

Győződjünk meg róla, hogy van meleg víz, és elegendő mosogatószer. Szükségünk lesz a szemetesre is, érdemes a mosogató alól kiszedni és előzetesen kiüríteni, belé üres zsákot elhelyezni. Nincs kiábrándítóbb egy megtelt szemetesnél mosogatás közben, ami megszakítja a csúcsra járatott munkafolyamatunkat. Jobb kezesek tegyék a szemetest bal lábuk mellé, ezáltal könnyedén tudjunk egy apró mozdulattal a szétázott zöldség-foszlányokat kiutálni az életünkből és megvan a dobás (“bebaszás”) öröme is.

Egyesek esküsznek a mosogató kesztyű használatára, de ez megint csak olyan, mint kotonban dugni: jó-jó, de nem az igazi. Éreznünk kell partnerünk minden apró mozdulatát, a sikamlós makaróni és burgonya darabkák siklását ujjaink között, átérezni teljes valójában az egészet. (Ha esetleg zavarna bennünket, hogy a mosogatószer kimarja bőrünket, használjunk valamilyen krémet utána.)

Meg fogjuk látni, hogy az idő gyakorlatilag RÖPÜL, ha jól szervezett, struktúrált rendszerben dolgozunk. Döbbenetes, mennyi különbséget tud tenni a pragmatizmus egy alapvetően káosz-jellegű rendszerben.

Igyekezzünk a tányérokból egy villával a szemetesbe kaparni mindent, amit lehet. Ne hagyjuk, hogy a szétfoszlott élelmiszer maradványok és szaftok alkotta gusztustalan rendszer ott vigyorogjon ránk a mosogatóban. Tudatosítsuk magunkban: van választásunk! Kidobhatjuk az ételmaradékot zéró időben és csak a munka élvezeti része, a káosz feletti uralkodás marad nekünk.

A munka végeztével dőljünk hátra, kortyolgassunk egy kis sört, nézzük meg Gyurcsányt a tévében, próbáljuk meg elképzelni, amint a választások közeledtével a fideszes akol narancsokkal készül megdobálni a március 15-i ünnepségen. Egy a lényeg: semmiképpen ne hagyjuk, hogy elöntsenek minket azok a rossz gondolatok, hogy a kezünkben levő sörös pohár újra a mosogatóba kerül és alig, hogy megszűnt egy probléma, itt a másik.

A mosogatás örök körforgása ez, természetes folyamat. Tudnunk kell lezárni, elengedni egy ponton.

Bármekkora losereknek és nördöknek képzeljük magunkat, akinek semmi nem sikerül, figyelni kell az apró sikerekre is. Kis lépésekkel haladjunk az önismeret útján.

Uraim, a végtelenbe és tovább. Függöny.

Vallásháború és ami mögötte van

Published
angelday
on March 9th, 2006
in esszé-jellegű, fogalom nélkül
23 Comments

Szép méreteket ölt a téma, magam is elragadtatom magam a kommentek között. Egy dolgot szeretnék kiemelni, ami talán meglepő a fentiek tükrében: gimnáziumban elvakult PC-s voltam.

Szerletics Rolival késhegyre menő vitákat folytattam arról, hogy a PC összemérhető-e az Amigával. Akkoriban jöttek már be a VGA kijelzők, a Sierra kalandjátékok a “festményszerű” hátterekkel. Soundblaster hangkártyák jöttek be, később a Gravis UltraSound, megjelentek a demók. Aztán szépen kezdte tényleg lenyomni a PC az Amigát és a PC sokkal erősebb volt, mint az Amiga. (Volt benne vinyő, tényleg több szín megjelenítésére volt képes, megjelentek az action játékok stb.)

Valahogy úgy éreztem, hogy a sors a PC-t osztotta rám, és ha már így alakult, mindenképpen szükséges, hogy elfogadjam ezt a sorsot magamnak. Sose akartam PC-t, ennek ellenére mégis szorongattam Szerletics Roli nyakát. Emlékszem, amikor érveltem neki, hogy a PC jobb, mint az Amiga és Kristin Róbert (hadd fogalmazzak így: korabeli PC-s “kontaktom”) vett magának egy 120 megabyte-os vinyőt, Roli azt mondta a telefonba: “Kristin dugja a faszát a vincseszterébe.”

Akkor megértettem, hogy képes vagyok indulatokat szítani emberekben, ezért Kristinnek már nem mondtam el, mit mondott az “amigás”, hanem csak annyit, hogy eléggé leszólta. Kristin persze síri hangon:

- Mondd meg, mit mondott neked.
- Á, nem, szükségtelen, tényleg.
- Mondd meg, mit mondott.
- …
- Mondd meg.
- Azt mondta, hogy dugd be a faszod a vincseszteredbe.
- Ezt mondta?
- Ezt.
- (szünet) Hol lakik ez a gyerek?

És így tovább. Egyébként mindig is tetszett az Amiga. Néztük a demókat, pl State of the Art, meg ilyen szarok. Átmentünk suli után Leóhoz (neki volt amigája) és ott néztük a demókat. Leónak hosszú haja volt, azt hiszem, az apjának is. Minden demót többször megnéztünk. Szerintem Leó nagyjából leszarta, hogy minek megyünk hozzá, de azért berakta a State of the Art-ot.

Gimnáziumban órák előtt rendszeresen ilyen témákat rántottam elő, hogy melyik gép a jobb, meg csak erről akartam beszélni. A hallgatóság persze hol így, hol úgy viszonyult hozzá. Más dolgok érdekelték a gyerekeket, mint például kinek nagyobb a melle/farka, ki kivel létesített könnyebb, nehezebb szexuális kapcsolatot és a többi. (Józsi otthon szkroll rutint programozik assembly-ben.)

A kérdés persze teljesen elhalványodott, ahogy kijártam a középiskolát. Más dolgok kezdtek érdekelni, diszkó, nők, quake. 1996 felé már minden a múlté lett, akkor Pentium osztályú gépek nyomakodtak előre, bejött a net, úgy tűnt a kérdés örökre a múlté. Pontosan úgy, mintha megbékéltem volna a szüleim által rám osztott sorssal. Akkor már egyáltalán nem Amigára vágyakoztam (jószerivel ki is pusztult), hanem jobb videokártya, gyorsabb “proci” és nagyobb vinyő kellett. Meg CD író. Emlékszem a Móriczra jártam a ComSer-be CD-t iratni. Hát ilyen idők voltak ezek.

Érdekes hatásmechanizmus. Eleinte van a tagadás, aztán beletörődés, majd jön a megszeretés. Végül tavaly márciusában jön a krízis, a fordulat és most itt vagyok. Hehe.

Nyomom a saját szarságaimat.

Függöny.

John Gruber: A jártasság növeli a felhasználói tábort

Published
angelday
on March 8th, 2006
in esszé-jellegű, mac, próféta
48 Comments

(A lenti cikk “John Gruber: Familiarity Breeds a User Base” című, február 3-án megjelent írásának magyarra fordítása. Én fordítottam, ezúton mondanék köszönetet fds, loop_1, chain és Fuji^ férfiaknak a kisebb-nagyobb segítségükért.)

Joshua Marshall, a népszerű amerikai politikai blog “Talking Points Memo” szerzője úgy tűnik, hogy nagy általánosságban meglehetősen elégedetlen a Winteles gépekkel. Nemrégiben vett például egy Gateway gépet, amivel aztán eléggé pórul járt, ennek ellenére vonakodik Macre váltani.

Átalános tapasztalataim alapján el kell mondanom, hogy a Macek mindig is jobban működőnek tűntek, sokkal jobban megtervezettnek, szebb grafikus felületűnek és még rengeteg más dolgot említhetnék. Őszintén szólva, a legutóbbi rossz tapasztalatom alapján életemben először megfordult a fejemben a váltás gondolata.

Tehát miért nem, és valószínűleg, miért nem is fogok Macre váltani?

Azt hiszem az egész leegyszerűsíthető két okra.

Először is, 20 éve használok PC-alapú számítógépeket. Az évek során egészen elképesztő mennyiségű pénzt költöttem szoftverre és mindenféle kis kütyükre, aminek mindegyike PC-alapú. Ez önmagában is elég ok volna ahhoz, hogy hozzá legyek bilincselve a Wintel univerzumhoz.

Másodszor jó sok időt fektettem abba, hogy megismerjem a PC-t. Ezt most nem csupán úgy értem, hogy itt megint kezdő lennék. Fel tudom nyitni a házat, tudok installálni dolgokat és bizonyos üzemeltetési feladatokat is el tudok látni. Nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt az ember képes Macen is megcsinálni, vagy legalábbis nem ezen a szinten. A háttérben pedig, azt hiszem, ott van az a probléma, hogy a szoftver és hardver egyetlen céghez köthető.

Azt gondolom, ez remekül foglalja össze az okokat, amiért a nagy számú kvázi potenciális Mac felhasználók — olyan emberekek, akik váltanának és sokkal jobban járnának hosszú távon, ha meg is tennék — mégsem váltanak. Itt nem a vállalati IT piacról beszélek, vagy a PC felhasználók azon csendes többségéről, akik nagyjából le se szarják, mit használnak. Azokról beszélek, mint Marshall, író és blogger, aki számára a számítógép fontos — ha nem a legfontosabb — eszköz, amivel a megélhetését biztosítja. Több éven át olvasva a blogját kissé csodálkozom is, hogy még nem Mac felhasználó.

Vonakodásának okai a váltásról elfogadhatóak, vagy ha nem is teljesen fogadhatóak el, érthetőek. Ő egy politikus nerd, nem számítógép nerd, de elég tudást kalapált össze a Windowsról és a PC hardverről, amivel el tudja végezni a munkáját és ha valami elromlik, akkor valószínűleg még meg is tudja javítani.

Ráadásul feltételezi — azt hiszem, helyesen — hogy a “Mac-ek mindig is jobban működőnek tűntek, sokkal jobban megtervezettnek, szebb grafikus felületűnek és még rengeteg más dolgot említhetnék” mégis idegenek számára. Márpedig a valamiben való jártasság jelenti a nyugalmat.

Nem hiszem, hogy az Apple-nek könnyű lenne átlépni ezen a jártasság dolgon, és azt hiszem ez az egyetlen legfőbb akadály azok közt, akik váltani szeretnének. Ugyanakkor azt hiszem, ez az a csoport, — mármint azok, akik látómezejében benne van a Mac és azt feltételezik, hogy jobb választás lehet, de túlságosan is vonakodnak, mert annyira megszokták már a Windowst — akik valószínűleg váltanának az ún. “iPod effektus” miatt. Az iPodjukon keresztül ugyanis megismerkednek az Apple hardverrel és szoftverrel (iTunes) és sok esetben még az Apple üzletekkel is1. Azt hiszem, néhány esetben csak arról van szó, hogy létező bizonyíték kell nekik, hogy az Apple univerzum, mint olyan, nem “idegen”.

De míg értem a logikát a “nem tudok nyugodtan váltani egy számítógépre, ami teljesen ismeretlen számomra” gondolat mögött, nem értem Marshall utolsó gondolatát a fenti idézetben:

A háttérben pedig, azt hiszem, ott van az a probléma, hogy a szoftver és hardver egyetlen céghez köthető.

Ez csak egy túl szűkös megfogalmazása annak az általános dolognak, hogy csak azért, mert a Mac gyártója az Apple, a váltás túlságosan is kockázatos, mert a jövőnket egyetlen cég kezébe teszi. Tehát a PC-k nyitottak, a Mac-ek nem azok, és a nyitott dolog valahogy biztonságosabb.

A PC hardver ugyanakkor látszólagosan jelent csak nyitott platformot, az eladott gépek 90-95 százalékán valójában Windows fut. És amíg, igen, az Apple felügyeli az egész Macintosh univerzumot, hardvert és szoftvert, addig a Microsoft felügyeli a Windows minden apró részét pontosan ugyanígy.

Bár az összes Mac user ugyanarra a lóra, az Apple-re tesz, addig ugyanez elmondható a Windows userekről is a Microsofttal. A kettő közül melyik cég hajlamosabb visszaélni az operációs rendszerüktől függővé vált felhasználók bizalmával: az, amelyiknek kevesebb, mint három százalék a világszintű piacrésze2, vagy az, amelyiket monopol helyzetéből fakadó különféle visszaélések miatt már elítéltek különféle antitröszt törvények?

Nem azt mondom, hogy általánosságban a nyitottság nem lehetne egy biztonságosabb választás. Ha ez az út az viszont, amin járni akarunk, akkor az sem Cupertinóba, sem Redmondba, hanem egészen máshová vezet.

Van egy mondat a Közönséges bűnözőkben, ahol Kevin Spacey figurája, Verbal Kint azt mondja, “a legnagyobb trükk, amit az ördög valaha is megjátszott az, hogy meggyőzte a világot arról, hogy nem is létezik.”

A legnagyobb átverés, amit a Microsoftnak sikerült megcsinálnia, az, hogy meggyőzte a világot arról, hogy a Wintel PC platform nyitott.

  1. Az “iPod effektus” switcherek másik nagy forrása a gimnazista és főiskolás tanulók — fiatalok, akik még nincsenek abban a korban, hogy túlságosan is féljenek letérni az ismerős útról.
  2. Természetesen, ahogy a “Market Share” című írásomban még 2003-ban írtam, az Apple látszólag csekély “világpiaci részesedése” egyáltalán nem annyira aggasztó, vagy sovány, mint ahogyan hangzik. Például egészen biztosan több, mint 2-3 százalékot értékesítenek a magas profittartalmú laptopoknál.

Én vagyok a computer nörd

Published
angelday
on February 24th, 2006
in esszé-jellegű, próféta
14 Comments

Gondolom senkinek nem új, ha bárkinek a környezetünkben olyan jellegű problémája van, amihez lazán, vagy szorosan kapcsolódik a “számítógép” kifejezés, minket pingel.

“Nem működik az ímél” — mondja nekem édesanyám minden alkalommal, amikor Budapesten jár. Ezt általában nekem mondja, mivel öcsém, aki lelkes World of Warcraft játékos A) nem ért hozzá annyira, mint én B) leszarja C) “ma van BWL” (lásd WoW).

Az emberen rajta maradnak dolgok, amiket az életben nem fog tudni levakarni magáról. Ha ezzel szembesülni akarunk, menjünk el egy osztálytalálkozóra tetszőleges évben, ami a végzés időpontja és az adott év közötti különbség öt egész számú többszöröse.

Rajtam az maradt, hogy én vagyok a számítógép. Minden fogalom, ami ezzel kapcsolatos, én vagyok. Édesanyám egy időben – hála ennek már vége – még azt is feltételezte, hogy én a számítógépet önmagáért szeretem. Tehát bármi tevékenységet végzek – legyen az Excelben mutyizás egy 50 ezer soros táblában kézzel, vagy játékprogramok, mint pl a Zak McKracken futtatása – nekem szerelemből megy. Ő akkor még nem volt felhasználó, így honnan is tudhatta volna, hogy a monitoron pixelek ugrálnak, amiket az ember néz, és nekik parancsot ad.

Ma már tudjuk, hogy a számítógép hobbi-amatőrök például Steve Jobs és Wozniak urak voltak, amikor kézzel fabrikáltak maguknak kompjútert. Akkoriban még valóban önmagáért lehetett szeretni számítógépet. Talán a Zak McKrackenes időkre is igaz lehet még ez a kitétel, hiszen akkor mindenki elkezdte BASIC-ben írni a kis programjait Commodore 64-en és így tovább.

Manapaság nincs olyan, hogy “számítógépes”, hiszen ilyen-olyan módon mindenki életébe kapcsolódik a számítógép és internet. Gondoljunk csak a rettenetes IWIW-re, ahol gyakorlatilag minden ismerősünk fenn van, beleértve a matematika tanárt és a go-go táncosnőt is (csak hogy a gépnyomókat ne említsük — mondjuk azok előbb voltak fenn LOL).

Szakterületek vannak. Én egyébként nem értek igazán semmihez. Nem tudok renderelni, nem ismerem a renderelő szoftvereket, a látszat ellenére nem értek elég jól a Photoshophoz sem (csak annak idején nem voltak olyan alap-toolok amivel alap dolgokat lehetett volna csinálni, mint pl. ma az iPhoto) és még programozni sem tudok, annak ellenére, hogy elvi síkon érthetnék hozzá is akár. Aztán ott a hardver, na, én ahhoz értek a legkevésbé. Nem tudom, mik vannak, nem ismerem a videókártyákat, a modelleket mélységekben, csak pont annyira, mint bárki a középiskolából, akik annak idején semmit nem értettek hozzá.

Az édesanyámnak azt szoktam elmondani: a hibaüzenet során magyar szöveges információ jelenik meg a képernyőn, ezt el lehet olvasni. Jó eséllyel pusztán már ettől sokkal közelebb jutunk a megoldáshoz. Analítikus módon kell megközelíteni, pontosan úgy, mint gimnáziumban a matematika problémákat. Egyáltalán nem bonyolult semmi, ha egy picit lelassítunk.

Mivel a nörd az nörd marad, teljesen mindegy, hogy már régen Macintosht használ, kapja tovább a Windows specifikus kérdéseket és problémákat a környezetétől jelentősen növelve ezzel az overhead költségét. (A Windows, mint negatív externália jelentkezik életében.) Totálisan lehetetlen elvárni, hogy értsék meg: I DON’T GIVE A SHIT. Nem érdekelnek a Windowsos problémáik és még valami: megoldani sem akarom őket. Egyszerűen nem. Mert nem értek hozzá és mert nem is akarok érteni hozzá.

Oldja meg, baszd meg, az, aki azt a Windows-t választotta.

Vasárnap reggeli – mérsékelten másnapos – gondolatok

Published
angelday
on February 19th, 2006
in esszé-jellegű, másnapos, rant, wc
10 Comments

Egy olyan világot látok magam előtt, ahol a WC papír univerzális és egyetemes megoldás. Bárhol járok a világban, mindig van belőle megfelelő mennyiségű, amit le tudok tekerni. (Felfigyeltünk már arra, hogy egy tekercs milyen gyorsan lepörög egy háztartásban?)

Tézis: a tökéletes WC experience egyik fontos alappillére a falból kilógó, mögé gyakorlatilag végtelen containerbe embeddelt papír, amit ha meghúzunk, mindig jön újabb. A tökéletes WC experience egyik fontos alappillére a gombnyomásra jövő kánaán.

Nem akarunk tudni ugyanis a tekercsekről. Nem akarunk a megoldással foglalkozni. One-click szolúciót akarunk a WC-ben is. Hotelszobákban legjobb megoldásként mindig odatesznek egy tartalék rolnit és ha esetleg kifogy a másik és kézzel újratöltünk, akkor csak a tartalékot pótolják. Ha valaki bevezeti otthon ezt a rendszert, garantáltan nem kell majd szaros seggel szaladgálnia újabb rolniért, közben magát okolva, hogy miért nem látta előre a problémát. Egyébként az ember termelő tevékenységet akar végezni és nem a termelő tevékenység feltételeit megteremteni, amikor éppen rohanás van.

Fő problémát abban látom, hogy az emberiség nem tart ott, hogy ezt a kérdést egyetemesen megoldotta volna. Minden szerelt WC tartály mellé papíradagolót is kellene szerelni, amit fel lehet tölteni egy évre való készlettel és akkor nyugodtan lehet kákkánámánázni. Mindig.

Nem, e helyett tekercsek vannak, a tekercseket meg kell venni a Tesco-ban, a tekercseket otthon raktározni kell (mellékhelységben, ahova mindig el kell menni, ha éppen elfogyott egy, márpedig a háztartásban egy tekercs igen gyorsan lepörög), betölteni, figyelni a készletet, és egyáltalán: nap mint nap a tekercsekre pillantani, mint eszkalálódó problémára.

Végezetül olvassunk el egy képzeletbeli párbeszédet a szemléltetés miatt.

- Szia, mit hozzak a Tesco-ból?
- (rövidebb-hosszabb felsorolás, majd) WC papírunk van?
- Nem tudom. Várj, megnézem.. nincs. Vennünk kell.

Ismerjük a folytatást. A jövőre gondolva egyből veszünk egy gyűjtőnyit, ami alig fér el a tolókocsiban. Igaz, súlya is alig van, de a helyet foglalja. Amikor hazaérünk, akkor a gyűjtőt mindig külön kézben kell fogni, mert nem fér el a szatyorban.

Ezzel szemben mi történik egy olyan világban, ahol nincs WC papír probléma, mert a falból gomnyomásra jön a kánaán?

- Szia, mit hozzak a Tesco-ból?
- (rövidebb-hosszabb felsorolás)
- Rendben. Mindjárt itthon vagyok és akkor szexelhetünk egy hatalmasat. Vagy tudod mit? Szexeljünk most!

Függöny.

Newer Entries »