Index:

11 magyar turista meghalt, több mint húsz pedig megsebesült vasárnap az egyiptomi Hurgadában, amikor egy turistákat szállító autóbusz eddig ismeretlen okból felborult

2003-ban én is jártam ugyanott. Mi busszal egy kirándulásra mentünk, este hazafelé többször elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy nem borultunk még fel. A sofőr konkrétan úgy hajtott, mint egy állat. Voltunk kinn a sivatagban, az arabok összevesztek a turistacsoportokon, egyiket fejbebaszták valami kővel, vérzett a feje. A nyaralás végén a reptérre menet a sofőr eltévedt, a turisták szóltak neki, merre kellett volna fordulnia. Amikor hazaértem, két napon át vizet fostam.

Hello HD-tól (Antenna Digital) kaptam levelet:

“Kedves Előfizetőnk! Ezúton köszönjük eddigi hűségét. Tájékoztatjuk, hogy programcsomagjához kötődő akciója egyúttal a kedvezményes fizetési lehetőség kettő hónapon belül lejár. Engedje meg, hogy figyelmébe ajánljuk jelenleg futó akciónkat (…)”

Szeretem, amikor nem nekem kell a naptárat figyelnem.

Index:

Jogutód nélkül szűnt meg a méregdrága cipőt forgalmazó MBT Magyarország Kft.

A cipőket forgalmazó MBT Magyarország Kft. együttműködése állítólag megszűnt a svájci beszállító céggel, ezért felhagyott a cipők forgalmazásával – írta meg a hvg.hu. Az új importőr viszont elutasította a forgalmazó üzletek által továbbított szavatossági igényeket, arra hivatkozva, hogy a szavatosság felelőssége a korábbi kizárólagos forgalmazó kft.-t terheli.

Importőr van, csak a korábbi szívódott fel. Nem kell aggódni, kedves MBT cipő tulajdonosok!

A múlt heti rémes hangminőségem hatására úgy döntöttem, hogy beszaladok a Media Marktba és veszek valami elérhető árú Skype USB fejhallgatót, aztán azzal vesszük fel a HM aktuális adását. Vettem is múlt héten pénteken egy Logitech márkázott megoldást 7990.- forintért. USB, mikrofon rajta, gondoltam, erre a célra tökéletes lesz.

Hazaérve egy snitzerrel szanaszét vágtam a csomagolást (lehetetlen volt máshogyan kiszedni belőle, nem értem, miért így csomagolnak), és csináltam egy Skype teszt hívást, meg próbáltam QuickTime-mal is felvenni valamit. Rémes eredményekre jutottam: recsegett a saját hangom, ha meg nem, akkor olyan alapzajt rögzített, hogy majdnem elkezdtem bőgni. Én értem, hogy 8 ezer forintba nem sok minden fér bele, de ennél azért többnek kéne, alkalmatlan. Na, mindegy is, nem ezen akartam most a posztban keseregni, hanem a következőn: vissza akartam vinni a terméket a Media Marktba.

Közbevetem: emlékeztek még a tavaly decemberi londoni hasonló jellegű esetemre? Ott szó nélkül visszavették és kasszából kiadták a pénzt. Nézzük meg, hogyan történt ugyanez itthon!

Vevőszolgálaton elmondtam a problémát. Megkérdezték, hogy megvan-e a csomagolása. Mondtam, hogy nincs (nem tettem hozzá, de azért nincs meg, mert nem lehet kivenni azt a szart másképp, csak szanaszét vágva a műanyagot), de a számla nálam van. Három naptári napra esett egyébként, hogy visszavittem a terméket. Egy kicsit még méregettük egymást, néhány mondat után már azon a ponton voltam, hogy emlékeztetem a jogaimra.

“Rendben, akkor hívom a szakembert.”

És hívta a szakembert. Kisvártatva megjelent egy 20 éves forma valaki, megkérdezte, mi a hibája, aztán kipróbálta a számítógépen. Elszüttyögött vele 5-6 percig. Közben arra gondoltam, ha ő most olyannak ítéli meg, akkor nem veszik vissza. Nem volt túl meggyőző, de végül felfelé mozdult a hüvelykujja, örültem is, mint majom a farkának.

Átadta az ügyet a másik nőnek, aki kiállított egy jóváíró számlát, viszont közölte, hogy pénzt nem adnak vissza, most levásárolhatom, vagy kaphatok ugyanennyi értékű ajándékkártyát. Ehhez be kell mennem a biztonsági kapukon és rögtön ki a pénztárhoz. Igen ám, de nálam volt a táskám, a biztonsági őrnek ehhez előbb kellett írnia egy “tulajdonit”, mert arra a kérdésre, hogy mi van a táskában, azzal feleltem, hogy “laptop”.

Szépen elfáradtam vele a másik pulthoz, ott elment, visszajött egy papírral és elkezdte kitölteni. “M-A-C-B-O-O-K-P-R-O”, betűztem neki. Így vagy úgy, de megírtuk a tulajdonit:

a biztonsági őr aláírása, én nem így írok alá

Ez után tudtam bemenni a pénztárhoz. Ott átvette tőlem a papírokat, aztán leadminisztrált mindent, majd megkért, hogy a szomszéd pultról vegyek el egy kártyát, arra fogja ráírni a pénzt. Leakasztottam egyet, leolvasta a kódot, kipróbálta, hogy működik-e, működött frankón, visszaellenőriztük. Lett tehát egy kártyám 7990 forinttal.

Kicsit gazdagnak éreztem az adminisztrációt, pontosan ilyen volt Bali: ott az országba bejutni ugyanilyen bonyolult és ráadásul még fizetni is kell mindenféle címen nekik. Eleve több sort kell végigállni, az egyiknél csak kiadják a bizonylatot, a másik sornál beragasztják az útlevélbe és így tovább. Kijutás ugyanez. Egy deszk csak egy dolgot csinál.

Ehhez képest Londonban odavittem a csávóhoz, fostam, mint az állat, hogy nem fogja visszavenni, de le se szarta: megkérdezte, mi a gondom vele, aztán megvonta a vállát és kasszából kifizette a pénzt. Aztán majd elszórakozik a papírmunkával egyedül, esetleg kiadja egy pakinak, gondolom.

Miért nem tud minden így működni?

Nem először futok bele abba a problémába, hogy egy megbeszélt dolgot nem kapok meg időben. Ez mindenkivel, még a legkisebbekkel is, előfordul időnként. (A notórius nem küldőkkel gyakrabban.) Nem ez az érdekes, ez őszintén szólva egyáltalán nem érdekes aspektus.

Ami izgalmasabb, hogy mi történik akkor, ha az ember erre rákérdez, milyen választ kap. Erre is vannak mindenféle variációk, ki így, ki úgy, viszont ami a legjobban dühít, az a nyílt hazudozás.

Többször előfordult már velem, hogy a kérdezett egész egyszerűen azt mondta, hogy ő elküldte. Ilyenkor ugyanis az email a hunyó. Én nem kaptam meg, ő elküldte, tehát akkor maradt az email. Az a fránya. (Ennek egyszerűbb formája a kifogáskeresés: előadja a sztorit, hogy miért nem, viszont ez senkit nem érdekel. Mondja azt, hogy nincs kész, mikorra lesz kész. Ha megkérdezik tőle, miért nincs kész, akkor mondja el.)

Bullshit. Ilyenkor soha nem küldik ugyanis újra azonnal, világosan tudom, hogy ha elküldte volna, már újra tudná küldeni, próbálja adni a hülyét, aztán másnap/harmadnap/akármikor reggel megérkezik az anyag. Nem beszélve arról, hogy a készítési fájldátumot még a Windows XP alatt futó Office 2003-ban is meg lehet nézni, és a gondosan átdátumozott fájl árulkodik arról, hogy mikor készítették el. Íme egy élő példám:

ebben a példában az volt a vatta duma, hogy ezt már január 13-án megírta — faszt írta meg, 25-én írta, az emailt is akkor küldte el

Nem az a bajom egyébként, hogy később küldi, az a bajom, hogy gerinctelenkedik. Ráadásul kilométerekről ki lehet szúrni azt, akinek vaj valami van a füle mögött, mégis megjátsszák ezt a szar lapot röhejessé téve magukat és az üzletüket. Mondhatna annyit teljesen egyszerűen, hogy “bocs, még nem csináltam meg” — na bumm, összedőlt a világ? Nem. Akkor zavar leginkább a dolog, ha olyankor jön ez elő, amikor fizetek valamiért. Megbeszéljük, megígéri, nem teljesít időre, rákérdezek, jön a vatta.

Egyet mondok ugyanakkor: az ilyen faszokkal nem kell dolgozni, el kell vinni az üzletet máshova, mégpedig azért, mert aki patkány, az más lappal is patkány lesz.

Egy marketinges, telesales-es, direkt ügynök elér egy érintési pontot a cégnél. Az illető egy terméket, vagy szolgáltatást árul. Elmondja röviden, hogy kit keres, a telefon kezelő vagy továbbadja valakinek az osztályon belül, vagy megad neki egy email címet, esetleg közvetlen telefonszámot.

A direkt sales-es ezután ír egy levelet, vagy telefonál, amiben erre az aktusra hivatkozik (“a kolléganőjétől kaptam meg”, “(…) történt megbeszélésre hivatkozva”). Ezzel a hivatkozással legitimálja a direkt sales megkeresést, mintha már egy olyan folyamatról lett volna legalábbis szó, ami nem az ő saját céljait szolgálja.

Erről márpedig szó nincs, egyszerűen generálja az overhead-et, telefonálni kell vele, beszélni, elmondani, megindokolni. Innentől aztán még görbébben nézünk rá azokra, akik tényleg valami olyan előnnyel keresnek meg minket, ami adott esetben nekünk is érdekes lehet. A legkisebb és legnagyobb cégek egyaránt így dolgoznak.

Mindegy, a lényeg csak annyi, hogy valaki nekem leírja ezt: “A kolléganőjével történt telefon beszélgetés alapján szeretnénk (…)”, akkor nehogy azt higgye, hogy ő már legitimálta magát. Nem. Sőt: faszt legitimálta magát.

Függöny.

Ejtés ellen sajnos semmit nem ér a SmartCover. Kapcy iPad 2 deszkáján a lenyomat sokkal jelentősebb egyébként, mint élőben, nagyítás következik:

A poszt címéből kitalálhattuk: gyerek ejtés okozta, ha jól tudom a sztorit, vendégkiscsávó veszekedett a home playerrel egy Angry Birds repítésért.

Ugyan már megírtam twitteren, de most kifejtem a történetet. Vidéki kisváros Raiffeisen fiókjába fújt be a szél. Egyszerű pénztári műveletet hajtottam végre. Az ablak mögött ült a huszonéves liba. (Majd meg fogjuk látni, miért használom rá ezt a nevet — nem “a” liba, hanem “egy” liba.) Hétköznapi mércével mérve jól nézett ki, megfordulnak utána az emberzek. Ezt természetesen én is konstatáltam (elvégre emberz vagyok), persze nem érdekelt a kérdés, átnyomtam neki az üvegen a dolgokat, csinálja csak.

Hozzátenném egyébként, hogy az ilyen csajokkal, sőt, a service industry különféle aktoraival kivétel nélkül mindig magázódom. “Jó napot” a köszönés, “Viszlát” az elköszönés — ez azért fontos, mert nem akarok személyes platformra helyezkedni, más minőségben vagyunk jelen. Ebből kifolyólag gyűlölöm, ha ezek után letegeznek. De kanyarodjunk csak vissza!

Pénzt fizettem be, kinyomtatta a bizonylatot, odaadta nekem aláírni, gesztikulációi alapján adta az érinthetetlen porcelán macát. Normális körülmények között ezt aláfirkálom és vége a folyamatnak, kit érdekelnek ezek a szereptévesztett libák, viszont észrevettem, hogy rossz névvel (gyanítom, az előző ügyfélével) vitte fel a befizetőt. Jeleztem neki a hibát, akkor végre leereszkedett hozzám. Mondta, hogy “nem számít semmit”, írjam alá nyugodtan. Mondtam neki, hogy azzal semmi gond nincs, csak éppen nem Dr. Nagy Irénnek hívnak.

Erre rám néz ezzel a fárasztó kifejezéssel. Tudom, hogy az egész világ szerint fasz vagyok, miért nem írom alá és megyek tovább, de sajnos nem, mondtam neki, hogy javítsuk csak le. Elővette a kockás füzetét, majd a műkörmösnél alaposan elbaszott körmeivel fellapozta a megfelelő részt és megnézte, hogyan kell sztornírozni a bizonylatot. Megcsinálta látható rossz kedvvel, aztán persze megpróbálta menteni az arcát azzal, hogy rá kellett volna írnom a befizető azonosító kódomat (őrület! azért adom neki a személyimet, hogy azzal igazoljam neki a befizetőt) — de erre csak annyit jegyeztem meg hűvösen, hogy erre nincs is rubrika a nyomtatványon.

És el is érkeztünk a poszt morális részéhez.

Az alapvető problémát abban látom … két dologban látom az alapvető problémát. Az első, hogy a nő elég sötét ahhoz, vagy a Rájfi elég sötét ahhoz, hogy megtanítsa a dolgozóinak azt, hogy ez nem egy hagyományos társas interakció. Mit értek “hagyományos” alatt? Azt, ha például a kávézóban próbálok szóba elegyedni egy ilyen libával. Akkor érthető az ilyen baszatlan tyúk fej vágása, érthető a lekezelő stílus, érthető az, ha megkérem valamire, citromba harapott fejjel bámul rám. Az a sztori viszont másról szól.

A Rájfi ott rontja el, hogy nem veri beléjük, hogy amikor-bazmeg-beül a székbe, akkor ez a minősége — sajnos! — megszűnik. Onnantól nem ő a kisváros egyik prémium borotvált lyuka, hanem egy végtelenül kedves ügyintéző, aki azoknak az embereknek az üzleti folyamatait hivatott minél gyorsabban és szakszerűbben elvégezni, akik oda hordják talicska szám a pénzüket. (Azt hiszem ezek a huszonéves lányok azért nem hajlandóak kedvesek lenni az ügyfelekhez, mert akkor azok egyből arra gondolnak, hogy pálya van a lyuk felé és elkezdik őket fixírozni, ez nekik pedig kellemetlen, ezért aztán inkább hozzák ezt a szar stílust — ez viszont két szereplőnek mindenképpen rossz, rossz a Rájfinak és rossz az ügyfélnek.)

Ez egy roppant hibás logika. Lehet, hogy nem ez van a hátterében, de valószínűsítem, hogy ez lehet. Nem először találkozom az esettel, ahol a nem tudnak kilépni a hagyományos élethelyzetből és átminősülni a szolgáltató ágazat ágensévé.

A másik alapvető probléma strukturális jellegű: kevés a pénz a magyar gazdaságban ahhoz, hogy ténylegesen felvegyenek olyan embereket, akiknek ezt meg lehet tanítani, illetve a kevés pénz általában a sok munkát is magával rántja, ezért ebben az iparban dolgozók szükségszerűen kevés bérből élő keserű emberek lesznek. Ezen okból akár az is következhet, hogy ez már mindig így is marad ebben az országban.

Személyes ügyintézésnél, nem pénztáros relációban, amitől még a falra tudok mászni, az a pénzügyi termék értékesítés. Bizonyára valamiféle premizálási rendszer lehet, mert minden egyes alkalommal megpróbálnak valami befektetést rám sózni. Pedig csak a lejárt bankkártyámat akarom kicseréltetni, de máris az orrom alá tolja a terméket. Nem akarom. Akkor tolja a másikat. Azt sem akarom.

Én azt akarom, hogy érezzük ezeket a dolgokat. Ahol több kell, legyen sok, ahol kevesebb kell, ott vegyünk vissza.

Hát annyira nehéz ez?

Kb egy hete levitték a kocsi bal visszapillantó tükrét. Egy fiatalabb nő volt, viszont nem loholt el, kitöltöttük a baleseti bejelentőt. Az adminisztrációs overhead persze nálam jelentkezik, elmentem a szervizbe ügyintézni, kb. háromszor jártam ott (értsd: minden alkalom külön szervezés), mire VÉGRE KIDERÜLT, hogy a nőnek nem volt érvényes kötelező biztosítása, így sajnos személyesen kell vele ledumálnom a javítást. Persze tükör sem volt, azt is meg kellett rendelni. A tükröt színre kell fényezni, ehhez le kell olvasni a kódot. A szervizes azt mondta nekem, hogy menjek vissza, leolvassa. Ekkor azonban már szemfüles voltam és emlékeztettem, hogy a legutóbbi alkalommal leolvasta. Remélem tudja még, hogy hova írta fel. Ez egy projekt.

Ma reggel valami állami intézménybe kellett mennem hivatalos iratokat kiváltani. Józsi a nevem, előre informálódok. Először is megnéztem, hogy vannak-e neten. Vannak. Írtam nekik egy három soros emailt, hogy ez ügyben fordulok hozzájuk, adatok, ezt akarom elintézni, jól tudom-e, sikerrel járok-e majd stb. Előszondázom a terepet. A hivatal attól hivatal, hogy gecire nem akar soha senki semmit dolgozni, csak pingpongozzák a polgárt egymás közt. De 34 évesen én már megtanultam, hogy kell. Alaposan.

Az emailre nem válaszoltak, de, mivel Józsi a nevem, felhívtam őket telefonon. Az ám, csak éppen a faxot tüntették fel. Külön sorban. Fondorlattal viszont elolvastam a szöveget pontosan (mindig ez a vége!), aztán meglett a telefonszám is. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, egy fiatal nő vette fel végül. Olyan kifejezéseket használt, hogy “el kell menni”, meg “ki kell kérni”. Persze máshova kellett mennem, de ezért is hívtam, előszondázok — ha nekem a városba kell menni, eljárni, akkor egyszer megyek oda. Fontos megjegyezni, hogy ő maga nem az a hivatal volt. Csellel megkérdeztem tőle, hogy mi a cél-hivatal telefonszáma. Azt mondta, hogy nincs nekik olyanjuk. Mivel nem volt túl bizalomgerjesztő a kommunikációs stílusa, bontottam a vonalat.

Bürökráciában edződve vártam egy kicsit, utána újra felhívtam őket. Sikerült kifognom egy másik ügyintézőt, idősebb nő, vele meg tudtam beszélni a dolgot. Ő is megerősítette, hogy az a hivatal a nekem jó, reggel 8-tól nyitnak, nincs telefonszámuk. Fondorlattal kiszedtem belőle, hogy mekkora sorra kell számítani, utána pedig rákészültem a hivatali behatolásra.

Ennek lényege az időminimalizálás. Nyitásra megyek, előtte 20 perccel, friss még mindenki, elintézem és huss, már ott se vagyok. Így is várni kell, de legalább elsőként mehetek. (Persze a földhivatalban ugyanezt nem sikerült megjátszanom, ott 20 perccel nyitás előtt is ki volt bélelve a váró köhögő inf-lufisokkal.) Sikerült elsőnek bemenni, a nő persze pingpongba kezdett, ezt lazán kezeltem, csellel és fondorlattal, nomeg némi Jedi mind-trickkel, elértem nála, hogy tudja: dolgozni fog aznap.

Ráemelte viszont az adu ászt: azt mondta nekem, illetékköteles a dolog. Szemrebbenés nélkül rámondtam, elfogadom az illetéket, csináljuk. Készen vagyok, fasza vagyok, go. Azt mondja erre, “kétezer forint lesz az illeték”. Dobolt az ujjam a lapon, “rendben, kérem az illetéket, mehetünk.” Rám néz, rövid hatásszünet. A kép kimerevedik, mint a mátrixban, külső személőkké válunk, ő Henry Fonda, én meg Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugat utolsó showdownjában, csak a mátrixszal ellentétben nem forog körülöttünk a kamera, hanem egymást mérjük, és nem kék a szemünk. Mint Bronsonnak nekem is eszembe jut a gyerekkorom, csak éppen nem harmonikát tömtek az öcsém szájába, hanem gyermekláncfüvet.

“Illetékbélyeget a postán tud vásárolni” — rántja a coltot, ami a sztori vége is, ennyi volt, bácsika, levitték a tükröt, a hivatalba eljutottál, de nincs illetékbélyeged, a játéknak vége, a forgatókönyvvel és az igazsággal ellentétben Henry Fonda nyert. “A posta 9-kor nyit, de a nyugatinál tud vásárolni.”

Ezzel az információval nincs mit csinálni, el kell menni a nyugati postához, ott sorbaállni, odakerülünk egy másik bürokratához, aki szembesít azzal, hogy igen, okmánybélyeg, valóban, remek, viszont nem töltöttem ki az okmánybélyeg igénylő lapot. Amikor kitöltöm az okmánybélyeg igénylőt (O.I.), akkor derül ki, hogy nincs engedélyem ahhoz, hogy hivatalos okmányokat adjak be okmánybélyeggel, TEHÁT, és ez a nagyon kemény, el kell végeznem az okmánybélyeg ügyviteli tanfolyamot, meg kell szereznem az ehhez szükséges ismereteket, valamint egy bizottságnak benyújtott kérvénnyel kell indokolnom azt, hogy miért vagyok jogosult arra, hogy az okmánybélyeggel hivatalos ügyben eljárjak. A bizottság a kérvényt elbírálása után a minisztériumba küldi fel, amit csak a miniszter hagyhat jóvá. A jóváhagyási folyamat kettőtől négy hétig terjedő időszak.

(És ez így megy minden nap.)