Plastik média

Szakmai kötelességemnek tekintettem, hogy megvásárolom és tesztelem a MorphoLogic 9800 bruttó forintos helyesírás-ellenőrző szoftverét. A vásárlás és használatbavétel menete a következőképpen zajlott:

1. elballagtam a weboldalra
2. bekattintottam, hogy “Kosárba”
3. vásárlás előtt kiírta, hogy előbb regisztrálj be a boltunkba
4. beregisztráltam a boltjukba
(5. véletlen elcsesztem valamit, újrakezdtem a kitöltést)
6. aktiváltam a visszaigazoló emailjüket
7. elfelejtette a rendelésemet, bekattintottam újra, immáron már beléphettem a boltba
8. néhány köztes képernyő után a banki átutalásos fizetést választottam
9. kaptam egy visszaigazoló emailt (ez feltételezéseim szerint nem ÁFÁ-s számla, mert nincsenek rajta a dátumok — számla kelte, fizetési és teljesítési dátum, majd a könyvelő elszüttyög vele)
10. beléptem a netbankomba, átutaltam az összeget, feltüntettem a rendelési számot
11. vártam három napot
12. kaptam egy levelet, ahol megírták, honnan tölthetem le a szoftvert, 7 mega
13. letöltöttem, kicsomagoltam:

14. rákattintottam az engem érdeklő verzióra, a 2011-re, elindult a telepítési folyamat
15. először is el kellett fogadnom a licencfeltételeket, hogy egy gépre kapom meg stb. (ehhez még külön “Agree” konfirmációt is kell adni — ennek oka abban keresendő, hogy jogilag még jobban védhető legyen az “egy gépre telepíthető” licencelési modell)
16. feljött az alábbi ablak:

nézzük el nekik, hogy a helyesírás-ellenőrzést nem futtatták le a dialógusablak szövegén!

17. bemásoltam a kulcsomat, amit mailben kaptam meg a letöltési linkkel
18. a gombra kattintva megkaptam az aktivációs kódot:

19. a fentibe kellett bemásolnom az aktivációs kódot, utána sikerült az aktiváció!

20. ez után indítható lett az Office for Mac 2011, csak be kellett aktiválnom a magyar nyelvet a “Tools – Language” menü alatt:

Innentől aztán kipróbálhattam, hogyan működik a gyakorlatban. Elmentem az Index címlapra és Szentkirályi Balázs csaknem 10 ezer leütést tartalmazó posztját Wordbe másoltam:

Ezután bemásoltam az egészet TextEdit-be is, hogy össze tudjam hasonlítani a Magyarispell ingyenes motorjával:

Végül készítettem egy táblázatot arról, melyik megoldás mit jelölt hibásnak:

Érdekes eredmény. Jól működik mind a kettő, szó se róla. A Morpho megoldásában van korrekt elválasztó modul (irreleváns dolog manapság szerintem), ellenőrzés működik nagyjából ugyanúgy mind a kettőben, egész jó arányban megfogják a dolgokat, kis eltérések vannak.

Összességében a véleményem:

Roppantul örülök, hogy a Morpho csinált egy profi megoldást Mac Office alá, viszont a kényelmetlen és borzasztó restriktív licencelési modell, valamint az indokolatlanul magas ára miatt nem javaslom a szoftver megvásárlását. Helyette az ingyenes, Németh László Magyarispell (Szabad magyar szótár) telepítését ajánlom (kicsit bonyolultabb felrakni, de megéri a fáradozást). A Magyarispell ugyanis minden Cocoa Mac-es programban működik, és ingyenes. Rövid példámon azt láttam, hogy nem rosszabb egyáltalán a Morpho megoldásánál.

Azoknak éri meg a fizetős megoldás, akik Mac-en Office-oznak erőteljesen (szerződések írásához például), cégre vásárolják meg a szoftvert. Fontos tudni, hogy Office alatt nem működik a Magyarispell.

Borzasztóan sajnálom, hogy a Microsoft nem licenceli a MorphoLogic szoftverét az Office-ba és kapnánk automatikusan, mert az lenne az igazi megoldás. Ez így egy szar, drága világ.

Egy marketinges, telesales-es, direkt ügynök elér egy érintési pontot a cégnél. Az illető egy terméket, vagy szolgáltatást árul. Elmondja röviden, hogy kit keres, a telefon kezelő vagy továbbadja valakinek az osztályon belül, vagy megad neki egy email címet, esetleg közvetlen telefonszámot.

A direkt sales-es ezután ír egy levelet, vagy telefonál, amiben erre az aktusra hivatkozik (“a kolléganőjétől kaptam meg”, “(…) történt megbeszélésre hivatkozva”). Ezzel a hivatkozással legitimálja a direkt sales megkeresést, mintha már egy olyan folyamatról lett volna legalábbis szó, ami nem az ő saját céljait szolgálja.

Erről márpedig szó nincs, egyszerűen generálja az overhead-et, telefonálni kell vele, beszélni, elmondani, megindokolni. Innentől aztán még görbébben nézünk rá azokra, akik tényleg valami olyan előnnyel keresnek meg minket, ami adott esetben nekünk is érdekes lehet. A legkisebb és legnagyobb cégek egyaránt így dolgoznak.

Mindegy, a lényeg csak annyi, hogy valaki nekem leírja ezt: “A kolléganőjével történt telefon beszélgetés alapján szeretnénk (…)”, akkor nehogy azt higgye, hogy ő már legitimálta magát. Nem. Sőt: faszt legitimálta magát.

Függöny.

Ejtés ellen sajnos semmit nem ér a SmartCover. Kapcy iPad 2 deszkáján a lenyomat sokkal jelentősebb egyébként, mint élőben, nagyítás következik:

A poszt címéből kitalálhattuk: gyerek ejtés okozta, ha jól tudom a sztorit, vendégkiscsávó veszekedett a home playerrel egy Angry Birds repítésért.

Ugyan már megírtam twitteren, de most kifejtem a történetet. Vidéki kisváros Raiffeisen fiókjába fújt be a szél. Egyszerű pénztári műveletet hajtottam végre. Az ablak mögött ült a huszonéves liba. (Majd meg fogjuk látni, miért használom rá ezt a nevet — nem “a” liba, hanem “egy” liba.) Hétköznapi mércével mérve jól nézett ki, megfordulnak utána az emberzek. Ezt természetesen én is konstatáltam (elvégre emberz vagyok), persze nem érdekelt a kérdés, átnyomtam neki az üvegen a dolgokat, csinálja csak.

Hozzátenném egyébként, hogy az ilyen csajokkal, sőt, a service industry különféle aktoraival kivétel nélkül mindig magázódom. “Jó napot” a köszönés, “Viszlát” az elköszönés — ez azért fontos, mert nem akarok személyes platformra helyezkedni, más minőségben vagyunk jelen. Ebből kifolyólag gyűlölöm, ha ezek után letegeznek. De kanyarodjunk csak vissza!

Pénzt fizettem be, kinyomtatta a bizonylatot, odaadta nekem aláírni, gesztikulációi alapján adta az érinthetetlen porcelán macát. Normális körülmények között ezt aláfirkálom és vége a folyamatnak, kit érdekelnek ezek a szereptévesztett libák, viszont észrevettem, hogy rossz névvel (gyanítom, az előző ügyfélével) vitte fel a befizetőt. Jeleztem neki a hibát, akkor végre leereszkedett hozzám. Mondta, hogy “nem számít semmit”, írjam alá nyugodtan. Mondtam neki, hogy azzal semmi gond nincs, csak éppen nem Dr. Nagy Irénnek hívnak.

Erre rám néz ezzel a fárasztó kifejezéssel. Tudom, hogy az egész világ szerint fasz vagyok, miért nem írom alá és megyek tovább, de sajnos nem, mondtam neki, hogy javítsuk csak le. Elővette a kockás füzetét, majd a műkörmösnél alaposan elbaszott körmeivel fellapozta a megfelelő részt és megnézte, hogyan kell sztornírozni a bizonylatot. Megcsinálta látható rossz kedvvel, aztán persze megpróbálta menteni az arcát azzal, hogy rá kellett volna írnom a befizető azonosító kódomat (őrület! azért adom neki a személyimet, hogy azzal igazoljam neki a befizetőt) — de erre csak annyit jegyeztem meg hűvösen, hogy erre nincs is rubrika a nyomtatványon.

És el is érkeztünk a poszt morális részéhez.

Az alapvető problémát abban látom … két dologban látom az alapvető problémát. Az első, hogy a nő elég sötét ahhoz, vagy a Rájfi elég sötét ahhoz, hogy megtanítsa a dolgozóinak azt, hogy ez nem egy hagyományos társas interakció. Mit értek “hagyományos” alatt? Azt, ha például a kávézóban próbálok szóba elegyedni egy ilyen libával. Akkor érthető az ilyen baszatlan tyúk fej vágása, érthető a lekezelő stílus, érthető az, ha megkérem valamire, citromba harapott fejjel bámul rám. Az a sztori viszont másról szól.

A Rájfi ott rontja el, hogy nem veri beléjük, hogy amikor-bazmeg-beül a székbe, akkor ez a minősége — sajnos! — megszűnik. Onnantól nem ő a kisváros egyik prémium borotvált lyuka, hanem egy végtelenül kedves ügyintéző, aki azoknak az embereknek az üzleti folyamatait hivatott minél gyorsabban és szakszerűbben elvégezni, akik oda hordják talicska szám a pénzüket. (Azt hiszem ezek a huszonéves lányok azért nem hajlandóak kedvesek lenni az ügyfelekhez, mert akkor azok egyből arra gondolnak, hogy pálya van a lyuk felé és elkezdik őket fixírozni, ez nekik pedig kellemetlen, ezért aztán inkább hozzák ezt a szar stílust — ez viszont két szereplőnek mindenképpen rossz, rossz a Rájfinak és rossz az ügyfélnek.)

Ez egy roppant hibás logika. Lehet, hogy nem ez van a hátterében, de valószínűsítem, hogy ez lehet. Nem először találkozom az esettel, ahol a nem tudnak kilépni a hagyományos élethelyzetből és átminősülni a szolgáltató ágazat ágensévé.

A másik alapvető probléma strukturális jellegű: kevés a pénz a magyar gazdaságban ahhoz, hogy ténylegesen felvegyenek olyan embereket, akiknek ezt meg lehet tanítani, illetve a kevés pénz általában a sok munkát is magával rántja, ezért ebben az iparban dolgozók szükségszerűen kevés bérből élő keserű emberek lesznek. Ezen okból akár az is következhet, hogy ez már mindig így is marad ebben az országban.

Személyes ügyintézésnél, nem pénztáros relációban, amitől még a falra tudok mászni, az a pénzügyi termék értékesítés. Bizonyára valamiféle premizálási rendszer lehet, mert minden egyes alkalommal megpróbálnak valami befektetést rám sózni. Pedig csak a lejárt bankkártyámat akarom kicseréltetni, de máris az orrom alá tolja a terméket. Nem akarom. Akkor tolja a másikat. Azt sem akarom.

Én azt akarom, hogy érezzük ezeket a dolgokat. Ahol több kell, legyen sok, ahol kevesebb kell, ott vegyünk vissza.

Hát annyira nehéz ez?

Kb egy hete levitték a kocsi bal visszapillantó tükrét. Egy fiatalabb nő volt, viszont nem loholt el, kitöltöttük a baleseti bejelentőt. Az adminisztrációs overhead persze nálam jelentkezik, elmentem a szervizbe ügyintézni, kb. háromszor jártam ott (értsd: minden alkalom külön szervezés), mire VÉGRE KIDERÜLT, hogy a nőnek nem volt érvényes kötelező biztosítása, így sajnos személyesen kell vele ledumálnom a javítást. Persze tükör sem volt, azt is meg kellett rendelni. A tükröt színre kell fényezni, ehhez le kell olvasni a kódot. A szervizes azt mondta nekem, hogy menjek vissza, leolvassa. Ekkor azonban már szemfüles voltam és emlékeztettem, hogy a legutóbbi alkalommal leolvasta. Remélem tudja még, hogy hova írta fel. Ez egy projekt.

Ma reggel valami állami intézménybe kellett mennem hivatalos iratokat kiváltani. Józsi a nevem, előre informálódok. Először is megnéztem, hogy vannak-e neten. Vannak. Írtam nekik egy három soros emailt, hogy ez ügyben fordulok hozzájuk, adatok, ezt akarom elintézni, jól tudom-e, sikerrel járok-e majd stb. Előszondázom a terepet. A hivatal attól hivatal, hogy gecire nem akar soha senki semmit dolgozni, csak pingpongozzák a polgárt egymás közt. De 34 évesen én már megtanultam, hogy kell. Alaposan.

Az emailre nem válaszoltak, de, mivel Józsi a nevem, felhívtam őket telefonon. Az ám, csak éppen a faxot tüntették fel. Külön sorban. Fondorlattal viszont elolvastam a szöveget pontosan (mindig ez a vége!), aztán meglett a telefonszám is. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, egy fiatal nő vette fel végül. Olyan kifejezéseket használt, hogy “el kell menni”, meg “ki kell kérni”. Persze máshova kellett mennem, de ezért is hívtam, előszondázok — ha nekem a városba kell menni, eljárni, akkor egyszer megyek oda. Fontos megjegyezni, hogy ő maga nem az a hivatal volt. Csellel megkérdeztem tőle, hogy mi a cél-hivatal telefonszáma. Azt mondta, hogy nincs nekik olyanjuk. Mivel nem volt túl bizalomgerjesztő a kommunikációs stílusa, bontottam a vonalat.

Bürökráciában edződve vártam egy kicsit, utána újra felhívtam őket. Sikerült kifognom egy másik ügyintézőt, idősebb nő, vele meg tudtam beszélni a dolgot. Ő is megerősítette, hogy az a hivatal a nekem jó, reggel 8-tól nyitnak, nincs telefonszámuk. Fondorlattal kiszedtem belőle, hogy mekkora sorra kell számítani, utána pedig rákészültem a hivatali behatolásra.

Ennek lényege az időminimalizálás. Nyitásra megyek, előtte 20 perccel, friss még mindenki, elintézem és huss, már ott se vagyok. Így is várni kell, de legalább elsőként mehetek. (Persze a földhivatalban ugyanezt nem sikerült megjátszanom, ott 20 perccel nyitás előtt is ki volt bélelve a váró köhögő inf-lufisokkal.) Sikerült elsőnek bemenni, a nő persze pingpongba kezdett, ezt lazán kezeltem, csellel és fondorlattal, nomeg némi Jedi mind-trickkel, elértem nála, hogy tudja: dolgozni fog aznap.

Ráemelte viszont az adu ászt: azt mondta nekem, illetékköteles a dolog. Szemrebbenés nélkül rámondtam, elfogadom az illetéket, csináljuk. Készen vagyok, fasza vagyok, go. Azt mondja erre, “kétezer forint lesz az illeték”. Dobolt az ujjam a lapon, “rendben, kérem az illetéket, mehetünk.” Rám néz, rövid hatásszünet. A kép kimerevedik, mint a mátrixban, külső személőkké válunk, ő Henry Fonda, én meg Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugat utolsó showdownjában, csak a mátrixszal ellentétben nem forog körülöttünk a kamera, hanem egymást mérjük, és nem kék a szemünk. Mint Bronsonnak nekem is eszembe jut a gyerekkorom, csak éppen nem harmonikát tömtek az öcsém szájába, hanem gyermekláncfüvet.

“Illetékbélyeget a postán tud vásárolni” — rántja a coltot, ami a sztori vége is, ennyi volt, bácsika, levitték a tükröt, a hivatalba eljutottál, de nincs illetékbélyeged, a játéknak vége, a forgatókönyvvel és az igazsággal ellentétben Henry Fonda nyert. “A posta 9-kor nyit, de a nyugatinál tud vásárolni.”

Ezzel az információval nincs mit csinálni, el kell menni a nyugati postához, ott sorbaállni, odakerülünk egy másik bürokratához, aki szembesít azzal, hogy igen, okmánybélyeg, valóban, remek, viszont nem töltöttem ki az okmánybélyeg igénylő lapot. Amikor kitöltöm az okmánybélyeg igénylőt (O.I.), akkor derül ki, hogy nincs engedélyem ahhoz, hogy hivatalos okmányokat adjak be okmánybélyeggel, TEHÁT, és ez a nagyon kemény, el kell végeznem az okmánybélyeg ügyviteli tanfolyamot, meg kell szereznem az ehhez szükséges ismereteket, valamint egy bizottságnak benyújtott kérvénnyel kell indokolnom azt, hogy miért vagyok jogosult arra, hogy az okmánybélyeggel hivatalos ügyben eljárjak. A bizottság a kérvényt elbírálása után a minisztériumba küldi fel, amit csak a miniszter hagyhat jóvá. A jóváhagyási folyamat kettőtől négy hétig terjedő időszak.

(És ez így megy minden nap.)

Ma délután visszavittem a T-Mobile 3G sticket. Azt tudni kell, hogy az ára 20 + 10 top-up, azaz 30 font, ebből 2 font volt az aktivációs díj. Amikor megvettem és megkérdeztem, hogy mennyit tudnak refundolni, ha mégsem működik (pl Mac-en stb), akkor azt mondta a csávó, hogy 20 fontot. Ennek ellenére úgy éreztem, jobban jövök ki, ha mégis visszaviszem, tényleg maximum emailezni jó, de annak is kelletlen.

Ehhez képest mind a 30 fontot visszaadták, és most figyeljetek, szó nélkül. Átadtam a szatyromat, kivették a blokkot, megnézték, mennyibe került, megkérdezte, hogy mi az oka, hogy visszaviszem, megmondtam, hogy használhatatlan szemét, bólintott, kivette a kasszából a 30 fontot és már kinn is voltam. Egy fél szóval sem akart lebeszélni, fantasztikus volt, pontosan úgy történt, ahogy a vásárló szempontjából történnie kell az ilyesminek: volt egy problémám, nem kellett bebizonyítanom az állításomat, elhitték a dolgot.

Ehhez képest Magyarországon minden egyes alkalommal bizonyítanom kell. Sőt, egészen elaborált módon kell rámutatni arra, ha ténylegesen problémás dologról van szó, és akkor is hosszas szarakodás után adnak csak vissza pénzt (de akkor is csak kevesebbet), vagy állítanak le szolgáltatást.

Most már sokkal jobban tetszik London, ráadásul itt Innocent smoothie-t is lehet kapni. Ezzel kapcsolatban egy kis infó:

On April 6, 2009, Innocent drinks announced its agreement to sell a small stake of between 10-20% to The Coca-Cola Company for £30 million. Their website was bombarded with customers and several pages on social networking sites have emerged which encourage a boycott of the company. In April 2010 Coca-Cola increased its stake in the company to 58% from 18% for about £65 million.

Index:

Philadelphia (…) azt tervezi, hogy évi 300 dolláros regisztrációs díjat vet ki a bloggerekre. Az indoklás szerint az eltitkolt bevételeket adóztatnák meg.

A tervezet szerint évi 300 dolláros, azaz közel 70 ezer forintos regisztrációs díjat kéne fizetnie minden olyan philadelphiai lakosnak, akik blogolásra vetemedne, feltéve, ha azt olyan felületen teszi, amelyen elvileg el lehet helyezni hirdetéseket, és ebből elvileg akár a blogger is részesülhet. Vagyis szinte a rendelkezés hatálya alá esne minden népszerű blogmotoron üzemelő blog. (…)

egy, az NBC helyi csatornájának nyilatkozó philadelphiai blogger szerint mindez azért nevetséges, mert a blogger szó tulajdonképpen a munkanélküli elegánsabb szinonímája.

Egyszer olvastam egy graffitisről, aki bíróság előtt azt mondta, hogyha levágják mind a két kezét, akkor is festeni fog. Megtetszett nekem is a gondolat “végtelenbe és tovább” része, szoktam mondani én is, hogy a blogolásban az a jó, hogy ingyen van, én meg szeretem csinálni és senki nem veheti el tőlem.

Remélem, hogy a fenti cikk nem fogja felnyitni néhány idehaza tevékenykedő törvényalkotónak a kreatív géniuszát, mert akkor lesz ám csak szép világ, ha a “blogolást” is csak olyan ügyeskedéssel és peremen egyensúlyozva lehet majd csinálni, mint például az itthoni vállalkozást (ugye ismeretes az a hazai kisvállalkozói paradoxon mindenki előtt, ha tisztességesen mindent be akarsz fizetni, akkor nem tudsz piaci árat kínálni), de említhetném a lakáskiadást is, mint hasonló üzleti paradoxont.

Kedvenc mikrobloggeremtől, a Pulp Fiction 2010 társszerzőjétől kölcsönzött idézettel zárnám ezt a mai, lehet, hogy kicsit pesszimista és borús posztot:

Már vártam, hogy valaki tesz egy ilyen megjegyzést. Az ilyenek miatt tart itt ez az ország. Ezeknek nem lehet itt konszezusot teremteni, ezeknek semmi se jó. Az én adómból.

Direkt ezért bementem hazafelé az Allee-ba és megpróbáltam megvásárolni a Calzedonia egész városban reklámozott fürdőruháját 38-as méretben a barátnőm számára. Nem kapható. Másfél hónapja hiánycikk. Mindenütt.

A kiszolgálással sem voltam elégedett, az egész üzletben (pénztár + eladótér) egy nő tartotta a frontot, őt is lefoglalták vevők, így sajnos várakoznom kellett. Néhány fiatal maca is beszélgetett a kassza mellett, tőlük kérdeztem meg, hogy ők-e az eladók — citromba harapott kép a reakció. Biztos nem láttak még vevőt ők sem.

Sorra kerültem, elmondtam a jövetelem célját, a nő fejére az volt írva, hogy “ezért tényleg kár volt idejönnöd, Józsi”. Azért elmondtam neki, hogy mondja meg a menedzsmentnek, hogy volt itt egy vevő, aki olyen fürdőruhát akart vásárolni, mint amit Gisele Bündchen is hord a városban. Úgy nézett rám, mint valami félbolondra, hiszen ilyesmit nem szoktak mondani vásárlók. De ez engem nem érdekel.

Bosszúságból átmentem a szemközti SPF üzletbe és vásároltam néhány alsóneműt magamnak. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy ott sem állt senki a pénztárnál, így már majdnem We Rule-ozni kezdtem, mire megjelent valaki. Jó fej volt, kértem tőle matricát is, adott, bár hozzátette: “csak a gyerekeknek szoktunk”.

Átmentem még az 576-ba, megpróbáltam megvásárolni a Red Dead Redemption-t, de náluk is kifogyott. Nem akartam hinni a fülemnek, az 576-ban elfogyott az egyik major játék. Állításuk szerint mindenütt hiánycikk. Kiszúrtam viszont a polcon egy RE:Archives — Zero 8 rugós játékot, azzal távoztam.

Összességében nagyon csalódott voltam, hihetetlennek tartom, hogy minden szart lehet vásárolni, csak éppen mindig azt nem, amit agyonreklámoznak. Magyarországon ez az egész kisker kultúra a LÓCITROM kategóriája.

Még egy dolgot el szeretnék mondani zárásként. Nem tudom, hogy kiskereskedelmi üzletek tulajdonosai / üzemeltetői olvassák-e a Plastik médiát, de alapvetően nekik szánom a következőt: Magyarországon nem létezik az “upselling” intézmény. Az első eladónál, akinél tapasztalni fogom ezt a nyugaton zseniálisan alkalmazott eladási technikát, áruljon bármit, azonnal vásárlom az ajánlatot.

Nézzük ezt a példát: csak rövid pláza körutam során három üzletben is vásároltam. Pénzt vittem nekik, viszont tökéletesen fogalom nélküli alkalmazottakkal volt dolgom. Egyikük sem próbált meg rábeszélni arra, hogy nézzek mást, ajánljon valamit, megkérdezze, mit akartam volna eredetileg venni, mit szólnék ehhez, vagy ahhoz — semmi bazmeg. Az SPF-es csávó normális volt (miután felbukkant), az 576-osokkal is beszélgettem egy keveset, de mindenütt azt tapasztaltam, hogy nem érdekli őket a forgalom. Leszarják.

Ennek vajon mi lehet az oka? Én tuti megcsinálnék két dolgot:

- kiképezném őket alapvető retail technikákból
- mérném, hogy mennyi vásárló jön be a boltba és bónuszolnám őket annál jobban, minél több a konverzió

Amit ma tapasztaltam, az botrány. És ez a tulajdonsok és a management hibája.

A HTML5 támogatja a videó tageket, amivel olyan egyszerű videót ágyazni egy weblapba, mint egy képet, vagy animgifet. Ahogy megjelentek a korszerű böngészők, úgy tér át mindenki az új szabványra, az Apple Inc-vel az élen.

A webes videókról még tudni kell, hogy a lejátszáshoz nem elég a böngésző támogatása, át is kell kódolni magát a videót olyan típusúra, amit a böngésző le is tud játszani. Jelen pillanatban úgy fest a dolog, hogy az MPEG LA csoport 2016-ig meghosszabbította az ingyenes felhasználását, addig mindenki bátran H.264 videózhat. (A Mozilla CEO-ja szerint ez csak egy okos lock-in, és igaza is van.)

A H.264, vagy ahogy szebben mondják, MPEG-4 Part 10, a videó codec-ek új generációját képviseli. Nem csak az Apple vezette be széles körűen néhány évvel ezelőtt, hanem a skálázhatósága miatt a videó piac nagy része is áttért már erre a tömörítésre.

A H.264 mögött egyébként a webtől teljes független iparági szereplők csoportja (Moving Picture Experts Group és Video Coding Experts Group), és nem egy vállalat áll, a fejlesztés viszont nem nyílt forráskódú. (Ennek nem néztem utána, de valószínűsítem, hogy az érdekelt vállalatok, amikbe például broadcasttel foglalkozók is tartoznak, finanszírozzák a fejlesztést és delegálják a szakembereket a working groupba.)

Ezzel az egésszel igazából semmi gond nem lenne, ha a dolog ingyenes és nyílt forráskórú lehetne, hiszen az már korábban kiderült, hogy a videó codec-ek nem lehetnek vállalatok tulajdonai, mert mindenkinek szükségük van rá. Ennek ellenpontozásaként jelent meg a nyílt forráskódú, Xiph.org alapítvány által finanszírozott Ogg Theora codec, ami egy, amerikai mércével, kicsi cég, az On2 szabaddá tett codecjének, a VP3-nak a forkja. Ezt fejlesztgetik azóta nyíltan, és ez az “ogg”.

A webes vállalatok is szépen lerakták a voksukat a szabványok mellett. Az Apple, a Microsoft és a YouTube is a H.264-et támogatja, a Mozilla böngészője kizárólag az Ogg Theorát, a Chrome pedig mindkettőt. A tartalomgyártóknak jelenleg mind a kettő codecbe tömöríteni kell a videójukat, hogy a böngészők mutassanak egyáltalán valamit (sőt, még flash-re is fallbackeltetni kell, ahol egyébként On2 VP6 van, illetve az újabb változatban H.264, de ezzel nem kell foglalkozni, mert lekezeli a plugin).

Történt egyébként még egy érdekesség: a Google tavaly augusztusban ajánlatot tett az On2 cégre 106 millió dolláros árfolyamon részvényért cserébe, idén februárban fejeződött be az akvizíció végül 133 millió dolláron.

És ez még mindig semmi: a Google állítólag jövő hónapban, május 19-20-án fogja nyílt forráskódúvá tenni az On2 codec következő generációját, a VP8-at.

Innentől kezdve aztán mi lesz, nem tudom, baszki, de az tuti, hogy egyre erősebb lesz a weben az Apple – Google küzdelem.

Ha a YouTube (Google tulajdon, ugye) áttér szépen fokozatosan VP8-ra, akkor jól meg fogja mindenki szopni, de leginkább én, mert nem tudom, mit csinálok majd a deszkán, ha mutogatni akarok videókat, és az a H.264-et fogja csak támogatni, amikor azok VP8-ban jönnek (vagy mindkettőbe tömörítve lesz?). A Microsoft egyelőre H.264 párti, de azt már régóta tudjuk, hogy ő egy lassú és nem meghatározó szereplő ebben a kérdésben.

Ráadásul megint tovább szegmentálódik ez az egész. A Mozilla nyilván ki fogja dobni az Ogg-ot, mert minek, szarakodjon a Xiph csak tovább, ha a Google nyomja a VP8-at, akkor a VP8 lesz a jövő és kész. Mögé tudnak állni, meg tudják támogatni az egészet. Fogalmam sincs, hogy milyen stratégiát képzelnek pontosan el Schmidték, de nyilván olyat, hogy hosszabb távon szépen átállnak VP8-ra.

Itt már nem arról van szó, hogy van egy nyílt forráskódú alternatíva, hanem arról, hogy a nyílt forráskódú alternatíva mellett ott a tömeg.

Nem lesz könnyű meccs a web videók codec harca.

Én:

Jelzem, hogy a korábban megadott mail címeddel valami gondot tapasztaltam: Recipient address rejected: Recipient address does not exist (state 14).

A haverom egy másik emailről:

Olyannyira, hogy mióta elköltöztem, ez a mail nem is működik.
Telkiben a nyomorult t-online nem szolgáltat.
Minden más elérhetőségem változatlan.

Én:

Értem. Szóval ha mondjuk találkoznál velük Ausztriában egy szaunában, és mondjuk a T-Online képviselői benn ülnének, akkor álló fasszal nyitnád az ajtót.

A haverom:

Azt hiszem, inkább ráhugyoznék a lávakövekre, aztán rájuk zárnám az ajtót, hogy letüdőzzék a cuccot az utolsó kurva molekuláig.

A szó ismét a feed readeré!

Valamelyik nap egy kórházban kellett eltöltenem még vagy fél órát, néhány papírra várakoztam. Az orvos annyit mondott, hogy majd jöjjek vissza kicsit később. Fél egy körül volt az idő, gondoltam, bekapok valami ebédet. Nem ismertem a kórházat, így elsétáltam a recepcióig és az ott ücsörgő biztonsági őrt kérdeztem. A beszélgetés nagyjából így zajlott:

- Jó napot, meg tudná kérem mondani, merre van a kórházi menza?

- Van itt egy menza, de ott nem adnak magának ebédet… Itt van szemben egy kisbolt, ott vásároljon.

- Köszönöm, de inkább mégis megkeresném a menzát, hátha. Meg tudná mondani, merre találom?

- Mondom, itt szemben van a kisbolt. Oda menjen, viszont látásra.

Természetesen semmi kedvem nem volt valami fagyott padon ülni két zsömlével, némi felvágottal, meg egy Camping sajttal a kezemben. Fogtam magam és elindultam az ellenkező irányba, vissza a kórház területére.

Erősen vizsgáltam a terepet, hátha látok egy olyan személyt, aki nem beteg, hanem valamiféle dolgozó. Jött is a parkon át két középkorú nő. Az egyiket megszólítottam és a menza felől érdeklődtem. Rámutatott a nem messze levő épületre, de hozzátette, hogy csak ebédjegy ellenében adnak ebédet. Megszaporáztam a lépteimet.

Egy lépcső vezetett fel az emeletre. Ki volt téve egy kézzel írt lap az alábbi szöveggel: EBÉD CSAK EBÉDJEGYRE KAPHATÓ

Felmentem a lépcsőn, két nagyobb helységben étkeztek a fehér köpenyes kórházi dolgozók. Hamisítatlan menza, gyerekkorom kitörölhetetlen emlékei, narancssárga és sárga műanyag kannákból mért citromos menza-tea íze egyből beugrott. Röviden körbenéztem, aztán megkérdeztem valakit:

- Hol lehet ebédjegyet kapni?

Rámutatott egy ajtóra. Elsétáltam oda, rá volt írva: “Ebédjegy”. Bekopogtam, benn ült egy idősebb nő. A következőt mondtam neki:

- Jó napot kívánok, szeretnék ebédjegyet vásárolni.

A nő rám nézett hosszan, aztán megkérdezte, hogy kinek a nevére állíthatja ki a számlát. Elmondtam neki, kiállította, majd mondta az árat: 233 forint. (Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy a számla és az ő munkaidő-költsége nem került-e többe.)

Besétáltam a menzára, a jegyet felmutattam és kiválasztottam az ételt. Minden nap van “A” és “B” menü főételből. Gyümölcsleves, sütőben összesütött sajtos-felvágottas burgonya két szelet uborkával, illetve egy kocka-sütemény volt a menü. Egy pohár vizet is megittam hozzá, remek menzakaja volt, a leves az a fajta gyümölcsleves, amivel mindenki találkozott már életében a menzán függetlenül attól, hol lakik (fantasztikus mém!).

A dolog érdekessége számomra a következő volt:

1. abból indultam ki, hogy kell lennie egy “ellátó” menzának a kórházban (akárhol van az ember, minden kórházban van ilyesmi, ahol a fehérköpenyesek kosztolnak)

2. elhatároztam: én ezen a menzán enni fogok aznap (ez még az őrrel történő diskurzus előtt volt egyébként)

3. a “brutal honesty” remekül működött, mindenkinek megmondtam, mit szeretnék — és lett!

Hatalmas sikernek éltem meg a dolgot egyébként. Életem egyik fontos tettét vittem véghez aznap. Elhatároztam valamit és megcsináltam. Sőt: elgondoltam valamit, hogy lehetne, eldöntöttem és meg is csináltam. (kell lennie egy menzának — ha van, akkor én ott enni fogok)

Roppant fontosnak érzem azt a momentumot is, hogy a kórházban az ember alapvetően betegként van jelen, így meg sem fordul a fejében, hogy ott egyen, ahol az orvosok és a kórházi személyzet. “Nem illik”, vagy én nem is tudom, hogy pontosan mi köthető ehhez az élményhez, de nem csináljuk. Ráadásul ott van az “Ebédjegy”, mint rém, ami visszafordítja az embereket. “Nem szabad itt nekem, mert nem tudom, mi az az ebédjegy”. Ki inkább a fagyott padra a zsömlével, vagy a helyi kantin. Pedig mindkettő vacakabb kaja, mint a menzán. Teljesen jó a menza kaja, hibátlan dolog a menza kaja.

Semmi szabályt nem hágtam át egyébként, sőt, mentem előre a cél felé vezető úton. Mint a viccben, amikor a nyuszikát megkérik, hogy “te, nem lehetne, hogy kihúzzál a halállistáról?” erre azt mondja, hogy “de, parancsolj”.

A “tolom a kontentot” életérzésnek az egyik roppant komoly problémája a context switching. Én is ezzel kínlódom 2010 első hetében. Nem tudathasadásnak nevezném, de a túlzásba vitele inkább valami malomkővel fejbe-veréshez hasonlít.

Most abban gondolkodom, hogy allokálni kell időket bizonyos munka kontextusokra, és akkor csak az van. És mindenki várjon a sorára (telefon, email és IM). Queue van, be kell rendezni a dolgokat. Úgy viszont megoldható a dolog.

Egy dolgot tanulhat meg az ember: fókuszálni.

Amikor eldöntöttem Lénárd Gábor lelkesítő szavai hatására, hogy megvásárolom a Logitech Z-5500-as speaker szettjét, és itthon azon fogunk tévét nézni, még nem tudtam, hogy egyáltalán nem lesz könnyű a beszerzés. Engem eleve nem érdekel a házimozi téma, nem ismerem a termékeket, azokat NEM AKAROM megismerni, viszont egyre inkább látszik a tévé hangszóróinak korlátossága. (Igen, mi még ott tartunk, hogy azon keresztül hallgatjuk.) Kapva kaptam hát a tippen, hogy igaz, hogy 90 ezer az ára, de jól szól, és ezt kell megvenni.

Az elhatározás után jóhiszeműen elmentem a Media Marktba szétnézni. Volt ilyen termékük, egyetlen darab. Az is a polcon, szétszedve, és szólt belőle a zene. Mondtam az eladónak, hogy nekem raktári dobozra van szükségem. Ő sajnos nem tehetett róla, de a 89 ezer forintos áron tudtam volna a kiállított darabot megvásárolni. Megkérdeztem tőle, hogy ennyi pénzen mit is veszek, ujjlenyomatokat?, de tudtam, hogy nem ő az emberem, és csak az időm húzom. Tipli.

Átmentem az Electroworldbe, ott pontosan ugyanez játszódott le (egy kiállított darab, raktáron nincs), itt viszont nem kezdtem beszélgetni, instans tipli. Megpróbálkozdtam még a MOM parkkal is, de ott nincs ilyen üzlet, tipli. Az öcsémet átküldtem a Mamutba a Saturnbe, de ott nem volt raktáron. (Tipli.)

Ezen a ponton megnyitottam a Depo.hu oldalát, és ott kezdtem csemegézni. Sok üzlet kínálja ezt a modellt, viszont az egyből látszott, hogy a legjobban akkor jártam volna, ha el tudom hozni a Media Marktból a terméket. Ettől függetlenül elkezdtem telefonálgatni. És akkor itt jön be ez a magyar retail nevű csoda: senkinek nincs raktárkészlete. Mindenki kivétel nélkül elhajtott azzal, hogy meg tudják rendelni. (Arról nem esett szó, hogy ahonnan rendelik, ott van-e termék.)

Valahogy így jutottam el a Pixmania oldalára. Érdekes módon ők voltak a legolcsóbbak. Úgy emlékeztem, hogy van boltjuk is, de gyorsan kiderült, hogy semmiféle boltjuk nincsen. Telefonon tudnak visszahívni, de az is olyan, hogy azonnal csörög a telefonunk és ha felvesszük, akkor csöng ki a diszpécsernél. Fura, de működik. Magyar diszpécserrel beszéltem, megkérdeztem, hogy VAN-E RAKTÁRON Logitech Z-5500-as szett.

Miután beazonosította a terméket, megerősítette, hogy van. Megkérdeztem tőle, hogy át tudom-e venni valahol a városban. Azt válaszolta erre, hogy sajnos nem, mert nincs boltjuk, neten keresztül lehet leadni a rendelést, és Franciaországból szállítják ki a terméket 3-4 munkanapon belül, MIUTÁN náluk jóváírták a vételárat.

Ez persze normális, így a webshopban kezdtem kutakodni. Elég gusztustalanul néz ki, de istenem, ilyen az, amikor valami a legolcsóbb. Gyorsan beregisztráltam, kiválasztottam a terméket, aztán bekattintottam a “gondtalan vásárlás” opciót (illetve dehogy: be van alapból, ez náluk a garancia, ha elromlana a termék, levásárolható az összeg újra), kiválasztottam a 3-4 napos futárt, majd elutaltam az összeget. Így állt össze a számla:

A dolog érdekessége, hogy még így is a legolcsóbb volt a Pixmánián keresztül megrendelni. Nem mondom, a legjobban akkor jártam volna, ha felmarkolom a Media Marktban, és pénteken már ezen a rendszeren Guitar Herózunk, de ezzel most ne foglalkozzunk. Érdekes módon sokat szívtam ezzel a projekttel, és még mindig nincs itthon a csomagom.

Egyelőre itt tartok és fontosnak érzem az internet hálás és csodálatos közönségével megosztani a projekt minden apró mozzanatát.

Alig dugtam be az orrom a magyar egészségügybe, máris agyamba tolult, mennyire nem akarnék itt kikötni. Márpedig ki fogok, de attól még szar volt. Eleve az is szar, hogy egy véletlenszerű ablakon bepillantva és ártatlant kérdezve válaszra sem méltatnak. Embernek maradni ebben az embertelenségben.

Hibát is elkövettem. Állok egy sorban (akkor még rossz sorban), kiraktak egy réztáblát, hogy “Ön itt várakozzon”. Én álltam a tábla mögött, de akkor meg a pult mögül kilépett valaki és egy “le kell szaladnom” mondattal elintézve el is rohant. Türelmesen várakoztam tovább, mikor is egy sumákker idős hölgy beelőzött jobbról. Illedelmesen mondtam neki, hogy én vagyok a következő, erre jelzi, hogy bizony ül ám más is a pultnál. A hiba, amit elkövettem, most jön: mondtam neki, hogy ha közelebb lenne a réztábla a pulthoz, akkor sokkal egyértelműbb lenne minden. Bár igazából ezt csak gondoltam. Elég az hozzá, hogy megfogtam a réztáblát és az ablak mellé húztam a közelbe. Utólag belegondolva nem volt akkora köcsögség, mert így tényleg elejét lehet venni a beelőző nyugdíjasoknak.

Ekkor kiderült, hogy rossz sorban állok, lefáradtam az alagsorba a többi nyugger rosszalló tekintetében megperzselődve.

Lenn újabb értelmetlen várakozás (megnéztem, hány papírt és kartont tölt ki — nem akarjátok tudni), majd olyan hangulat, mint legalábbis valami haláltáborban. Beüvöltenek név szerint, bevezetnek valami öltözőbe, nem mondják meg, mit kell csinálni, meddig leszek itt, mi történik.

“Oda menjen be?”

“Rendben. És ott mit kell csinálni?” (ezt, FYI, azért kérdeztem, hogy faszra vetkőzzek, vagy csöcsre — Istenem, nem járok minden nap tüdőszűrésre)

“…” (Ezek mind hülyék, esküszöm! Elfelejtettek megtanulni válaszolni!)

Na mindegy, beültem, eltelt negyed óra, semmi sem történt. Utána bementem a helyszínre, ott már két jobbfej operátor volt, fotót megcsinálták, hazamentem. Az érdemi rész 45 másodperc volt. A bruttó kb 45 perc.

Így utólag rekonstruálható, hogy négy kabinba betolják a húst, aztán egyesével szűrik őket, addig a homokzsákok várjanak.

Egyszer voltam levetetni néhány anyajegyet a felső testemről, abból a korszakból van meg az a kép, hogy levetkőzök, ráfekszek valami kibaszott gurigás ágyra, betolnak valami folyosóra és otthagynak hosszú percekre. Senki nem mond semmit. Sehova nem lehet fordulni, nincs egy megnyugtató, emberi hang, hogy “most jön a doktor úr, addig várjon itt tíz percet”.

Szerintem még le is voltam kötözve. De kit érdekel? A homokzsákok nem beszélnek, nem éreznek, nincs bennük más, csak homok.

Függöny.

Édesanyám megkért, hogy hazafelé vegyek neki tököt. Tökfőzeléknek. Az Auchan mellett teniszeztem, de oda nem volt kedvem bemenni, gondoltam, inkább majd az úton valahol megállok, és ott intézem el a projektet. Pontosan az ötödik (5) zöldségesnél jártam sikerrel. Azok is éppen zártak, de volt náluk még néhány reszelni való bébi tök. Kaporlevelük nem volt.

A harmadik helyen egy fehér pólós, zömök, rövidre borotvált fejű fickó rakosgatott néhány hagymát a ládába. Odamegyek hozzá, megkérdem tőle, hogy van-e esetleg tökük. Azt mondja, fogalma sincs, mert ő is vásárló. Elnézést kértem tőle, aztán megkérdeztem mást, hátha lesz. De mivel ez a harmadik hely volt, és csak az ötödiknél kaptam (mint már leszpojlereztem előre), ott sem volt.

Mielőtt kiléptem volna az üzletből, a csávó elkezdett hozzám beszélni. “Ennél csak egy viccesebb dolog volt”, mondja, “amikor a haverom részegen odament a németeknél egy csávóhoz a hotelnél, akkor még német márka volt, egy húsz márkással, hogy hívjon neki taxit. Erre kiderült, hogy az nem portás, hanem valami német tábornok. Hatalmas szóváltás kezdődött közöttük és majdnem balhé lett belőle.”

“Remélem itt nem ez a helyzet.” — mondtam neki, majd távoztam rendre a negyedik zöldséges felé.