Ma délelőtt a Microsoft újonnan graffitisre dizájnolt, babzsákos, billiárd asztalos szobájában voltam a Graphisoft parkban, ahol lehetőségem volt kipróbálni az ősztől nálunk is kapható, “casual” irányítóeszközt, a Kinect-et.
Azoknak, akik egy kő alatt éltek eddig: a Kinect egy olyan “kontroller”, ami trackeli az ember egész testét és leképezi a virtuális mezőbe azt, amit ő maga csinál. Elég erős rátartással persze, tehát gátfutásnál nem kell olyan magasra ugranunk, mint igaziból.
Először tekintsük meg a bloggercammel készített videót, amelyben higanymozgást is bemutatok:
Érdekes a cucc, erős mögötte a technológia, a demó szoftveren jól látható, hogy a kamera szépen érzékeli a teljes embert (izolálja is a képen), az avatar tökéletesen ugyanazt csinálja, mint amit mi is, kivéve azt, hogy nem tudja keresztbe rakni a lábát és a kézfej is fix (6-10 kontrollpontot kezel).
A játékokat illetően már nem olyan egyértelmű, hogy mire lesz ez jó valójában. 2006 vége óta már kibohóckodtuk magunkat a Wii-vel, nehezen tudom elképzelni, hogy otthon ugrabugráljak még akár társaságban is. Azt gondolom, hogy jó szoftverrel kellően érdekes tud maradni a dolog, ezek a játékok remek technológiai demók (lásd például a szuperaranyos kis oroszlánt a videón), de kérdés, hogy “játszani” ki fog velük. Talán a kisgyerekek, nem tudom. Elképzelhetőnek tartom, hogy online multiplayerben kellően nagy lesz a vicc-faktora.
Egy dolog hangzott el a sajtótájékoztatón, ami felkeltette az érdeklődésemet, mégpedig az, hogy trackeli a fejet és FPS közben, amit hagyományos kontrollerrel irányítunk, saját magunk tudunk fedezékből kitekinteni, vagy éppen gránátot dobni. A “pro” gaming tehát ilyen extra, nem hülyeség funkcionalitásról fog majd szólni, ebben nagyon is van keresnivalója.
Későbbi változatok, vagy buildek, tudni fognak még arcfelismerést is, ezt a jelen devkit nem tudta. Hagyományos, dagi XBOX360-on USB porton át megy és kell neki külső táp, slim gépen pedig van külön Kinect port, amihez nem kell.
Összességében érdekes koncepció lesz ez a kiskereskedelmi forgalomban 40 ezer bruttó körüli eszköz, a rá készülő játékok, illetve klasszikus játékok fogják eldönteni az igazi sikerét. Engem ez az FPS extra cucc izgatott fel, meg persze az, hogy a menüt is lehet majd Minority Report stílusban buzerálni. Az milyen lesz már?
Jópofa telefon. Nyomogattam, próbálgattam, még egy 2 gigás micro SD kártyát is vásároltam hozzá, mert tárhelyet nem adnak a telefonhoz (nem tudom, hogy a boltihoz adnak-e, az én készülékemhez nem volt). Nagyon sok tekintetben jobb, mint az iPhone, mert “nyitott”, bluetooth-ot úgy kezeli, USB drive-nak lehet használni, megy rajta a tethering (nem próbáltam, csak láttam az opciót), nem kell hozzá hónapokat várni, hogy “engedélyezzék”, Facebook, Flickr, Twitter integrációt alapból tudja, dashboard sokkal rugalmasabb, mint iPhone-on, szanaszét lehet az egészet csavarozni, és ezt kapjátok ki, nem kell madzagozni hozzá. Ezt FB2 jól megfogalmazta:
Amíg csak iPhone-om volt, addig is idegesítő volt, hogy mindig kábelt kellett magammal hordani, meg dugdosni, ha új zenét akartam a telefonra tölteni, vagy podcastokat befrissíteni. (…) Az meg különösen agyhalál, hogy ha veszek egy iPhone szoftvert, feltelepíti alapból az iPad-re is, teljesen káoszos ez a két eszköz-egy iTunes helyzet.
Ez a kábelezés dolog vicces volt 12-13 éve, mikor a PalmPilot PDA-m kötöttem a gépre soros porton, és tolta rá a tartalmakat a HotSync.exe, de ma már van wifi körülöttem, van 3G a készüléken, minek leláncolni az egészet egy számítógéphez? Ráadásul az iTunes a zenegyűtemény alkalmazásból egy nagy, lassú, bonyolult platformmá hízott. Lassan indul, egy csomó dolog kényelmetlen benne, egyre kevésbé kedvelem.
Teljesen igaz, évek során megtanultunk vele együtt élni.
Nekem viszont szokatlan volt az iTunes sync után az Android zene lejátszója, hogy csak fel kell dugni USB-n, megjelenik a drive, aztán rá kell dobálni az MP3 állományokat. Illetve bocsánat, az M4A-kat, mert nekem ilyenek vannak. Gond nélkül felismeri az iTunes DRM-mentes dolgait, album arttal, feltaggelve megy simán minden. Lehet, hogy ehhez van egy szinkronizáló szoftver is, hiszen elképzelhetetlennek tartom, hogy kézzel, fájl szinten vacakoljak azzal, mi van rajta és mi nincs.
A telefon használata során nem éreztem azt, hogy “kell”, hanem azt, hogy “más, de nem jobb”. Innovációt nem találtam benne, egészen egyszerűen egy használhatóra megcsinált, az iPhone OS-ből sok elemet átvett, két év alatt remekül beért, távol-keleten hack-elt, elemeiben Apple-ről másolt UI-val rendelkező telefon. Kellemes, ám egy osztállyal lejjebb versenyző autó. Azt gondoltam, hogy két hétig kizárólag a HTC Desire-t fogom használni, és nagyon megnézem magamnak, aztán néhány nap nyomkodás után úgy döntöttem, hogy egy több napja érlelt karimatúrót fogok én ezzel szarakodni, ennyire nem érdekel a dolog.
Lassabb a képnézés, nem “ruganyos”, nem érzi az ember, hogy dolgozna a digitális anyaggal. Értem én, hogy FLV videótól kezdve minden formátumot megkajál, képeket is felpakolja rá az ember és máris böngészi, de a pinch-zoom az nem olyan, a pannelés nem olyan gyors, és a kép szélénél sem rugózik vissza. Aki iPhone-on iskolázta magát, annak ez gagyi. Sajnos, gagyi.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ilyen készüléket vásárolnék magamnak, ha nem gondolnám azt, hogy az iPhone jobb nála a gyökér szinkronizáció ellenére.
De kérdezzünk meg másokat is. ern0 / Soc. Brigade:
Jó telefon, bár még van egy kis egypontnullás íze, de hozza a kötelező gyakorlatokat. Gergő meg Blumi demózott tegnap, batteri suxz ugye, Gergő, aki kanál helyett is telefont használ, azt mondta, hogy fel kell raknia napközben is töltőre.
Ami a frankó, hogy a facebook-twitter-address book accountokat össze lehet linkelni, felkínálja valami egyezőség alapján, aztán az address bookban is lehet látni az utolsó státuszt. A webOS-hez képest kicsit nehézkesnek találtam a task váltást: van valami pulldown, ahol lehet látni az éppen futó prgmokat, meg a recenteket, de a webOS kártyás dolog sokkal szebb.
A böngésző nagyon király, double tappolsz, és rázoomol a hasábra, viszont simán zoomolhatsz még jobban, mert a kiszemelt hasábot újratördeli a screen méretéhez. A játék felhozatal nem túl erős, bár csak free appokat láttam, nem lehet itthon vásárolgatni.
A kijelző eszement szép, 800×480 vagy mekkora, egyeszerűen rokkz, és viszi a proci is, smooth minden. A fényképezőgép viszonylag jó, a vaku frankó, lehet jó kis videókat csinálni megfelelő fps-sel. Blumi kedvenc appja az, ami a launcher screen-en egy ikon helyére berak négyet.
A mérete nagyon király, meglehetősen vékony, és ugye, ahol elválik a szar a májától, az iPhone-tól való különbség, hogy pl. installálhatsz rá appot SD kártyáról, van rá Norton Commander, Shell, SSH, bármi.
Amikor pl. elfordítod, akkor nem azonnal fordul, hanem baromi hosszú idő múlva. A HTC UI-ja még a legjobb a többi Androidhoz képest, ezért is említettem a webOS kártyás dolgot, amit nagyon hiányoltam. Kellemes meglepetés volt ebben a kibaszott egygombos Apple-Google világban, hogy egész mélyen lehet konfigurálni a rendszert, én valami nagyon nem bírom azokat a programokat, ahol nem lehet ezt elvégezni rendesen. Itt valahogy elfeledkeztek róla, és pár perc alatt láttam egész – fontos – apróságok beállításait.
“Körösztanyámnak” inkább az iPhone való, talán, illetve fogalmazzunk úgy, elég neki, de én 100-130 eFt-ért hadd állíthassam be a scrollbar sebességét, kifizettem, úgy érzem. Azt nem tudom, miért tolja a Google ezt a hülye Java-t, ha natív lenne, tízszer ilyen gyors lenne. Tudom, persze, hogyne, így ha processzorváltás lesz, semmit nem fogunk megérezni. Ott van pl. az Apple, a desktop platformon már a harmadik processzorcsaládot koptatják, de én nem látom akkora előnyét egy VM-nek, mint amit veszítünk a sebességen.
Az Android egy 1GHz-es processzoron megközelítette a 400 (?) MHz-es iPhone teljesítményét, (abba ne menjünk bele, hogy normális játék nem lesz emiatt), de azt előre megjósolom, hogy az Androidos tabletek lassúak lesznek, vagy erőmű proci lesz bennük, és le fognak merülni gyorsan.
Aki Desire-t vesz, vagy van neki, esetleg iPhone-ról szokott át (áruló!), nyomja be a lájk gombot.
A készüléket a HTC magyarországi ügynökségétől kaptuk tesztelésre, és futárral küldjük majd vissza, ahogy kell.
- Úgy tűnik, mintha annak örülnék, hogy nem fut a Flash Androidon: leszarom ezt az egész Flash nevű köcsögséget, már régen ClickToFlash-t használok és blokkolok minden Flash tartalmat az asztali gépemen is, mert, ahogy már sokszor mondtam, métely az internet testén, de kérdezzétek csak meg linuxos testvéreimet, ők már évek óta ezt harsogják. Engem egyáltalán nem zavar, hogy nincs a telefonomon Flash, megszerzem másképp azt a néhány darab információt. Ez az egész Flash-ezés egy kibaszott zsákutca, egy olyan gyökérség, ahol csoportok próbálják bebizonyítani, hogy van értelme más platformot választani, azonban nem látják, hogy ez nem a lényegi kérdés, a gyökér Flash ugyanis nem azonos az Internettel. Az a hülye Adobe cég hülye pluginje.
- Mindenki olyan telefont használ, amilyet akar, nekem nem jött be a HTC tajvan expressz, de biztos sok embernek bejön, hogy kigyűjti a Flickr fotót, meg mit tudom én és ehhez kapcsolódik a következő:
- A Roland Garros honlapján kétféle mobil megoldást kínál: 1. iPhone dedikált app a store-ból 2. minden másra valami mobil interface, ami gyakorlatilag egy “optimalizált” weblap. Egészen addig, míg a tömeg iPhone (ma még az), majd hülye leszek mást használni, de tényleg. Ezt a posztot nem olvasta senki? http://plastik.hu/2010/04/01/2010-ben/
Az igazság az, hogy a megjelenés után azonnal be kellett szereznem egy deszkát. Ebben a posztban foglaltam össze az első körös tapasztalataimat. Nem állítom, hogy teljes és mindenre kiterjedő összeállítás lesz, viszont nekem ezek nagyjából a megfigyeléseim — eddig.
A verdikttel kezdem:
Fantasztikus eszköz, és egy eddig nem létező kategória került a piacra, nem érdemes várni másra, ha a jövőt akarjuk élni, ahol laptopokon és asztali gépeken fogunk dolgozni, az ilyenekkel meg minden mást csinálunk majd.
A számítógépes felhasználástól messzebb tekintő, életünket megváltoztató potenciállal rendelkező eszköz. Íme egy példa a konyhaszekrénybe szerelve. Érdemes megnézni, hogy el tudjuk képzelni a sokoldalúságát:
E mellett rengeteg “digitális képkeret” funkciója van az App Store-on keresztül, se szeri, se száma azoknak az alkalmazásoknak, amikkel az időjárást tudjuk minél jobban megjeleníteni, vagy egyéb tartalmakat böngészni. A minap letöltöttem egy olyat, ami gyönyörűen fotózott tájképeket animál és ambient hangokat játszik hozzá, ködös hegy, kandallóban ropog a tűz, elalváshoz is remek (Linda el is aludt rajta, csak leverte az éjjeliszekrényről).
Én az autóba be akarok majd szerelni egy 3G modellt, amivel navigálok. Oda fog baszni lisztes fasszal, komolyan mondom kis deszkázás után a 3GS telefon képernyője, navigációja viccnek tűnik. Olyan poénnak, mint egy órában levő kvarcjáték.
Egyáltalán nem érzem ugyanakkor azt, hogy üres lenne az életem, vagy a nap minden percében szükségem lenne rá. Kis idő után kialakul az a “jól definiált gadget” érzés, amikor az ember tudja, mikor mi után kell markolnia. Tudni való az is, hogy az iPad mikor jön jól. Nekem személy szerint kell ilyen, de ezt mindenki maga dönti el. Az Apple magához képest agresszív árazásával azért eléggé elérhetővé tette mindenki számára. (Itthon még csak szürkében kapható.)
Hardver
Egy kézzel tartani nem lehet néhány másodpercnél tovább: tok nélkül csúszik a kézben és nehéz. Ez a felismerés viszont nem deal-breaker, egyszerűen az ölünkben, megtámasztva, más pózban lesz az eszköz, megtalálja a helyét.
A benne levő aksi tényleg döbbenetesen sokat kibír. Ezt a 10 órát úgy kell elképzelni, hogy nekikezdünk hétfőn 100%-on, aztán szerdán/csütörtökön töltjük újra, egyáltalán nincs meg az az élmény, mint a szifon esetében, hogy esténként, bazmeg, dugok.
Én gyorsan vettem rá egy tokot, az kell hozzá, sokkal személyesebb és használhatóbb eszköz, mint üresen.
Filmek
Végignéztem egy filmet vele az ágyban (Fantastic Mr. Fox), szuperül működött minden. A film egy 4 dolláros rental vásárlás volt, őszintén szólva csábítóan jól használható, hiszen be tudja tárazni az ember magának a filmeket a gépre, onnan számítva 30 napja van, hogy elindítsa és ha elindította, akkor 24 óra alatt kell befejezni a megtekintést.
Simán el tudom képzelni, hogy egy utazás előtt megvásárolok rentalban néhány filmet, letöltöm rá, aztán akkor nézem meg, amikor kedvem szottyan.
Fontos megemlíteni, hogy a store preview minősége nem az, mint ami a tényleges tartalom lesz az eszközön. A tényleges tartalom minősége tűéles, brutálisan szép, még teljes képernyőre nagyítva is. Egy film nagyjából 2 gigabyte adatot foglal el a deszkán.
A movie rental a háttérben is tölt, nem kell feltétlen az iTunes appnak futnia, le is lehet lockolni az eszközt, szépen folytatja tovább, PEDIG NEM IS JÓ RAJTA A WIFI, HA-HA.
A filmnézési élmény egyáltalán nem rossz, sőt, hibátlan. Az ágyból néztem a filmet, időnként pózt váltottam, néhány perc után feledteti, hogy eszközt nézek és a filmre tudtam koncentrálni: ahol sírni kellett, sírtam, ahol nevetni, nevettem.
Olvasgatás
Az iPad nálam alapvetően egy olvasgató “eszköznek” vált be. Külön életciklust lehet nyitni annak, hogy leheveredünk a kanapéra, vagy ágyra és olvasgatunk rajta. Lehet RSS, web, de találtam két egyszerű módszert, amivel még tovább lehet fokozni:
1. Instapaperezni azokat a weblapokat, amiket nem akarok laptop előtt olvasni. Laptopon hosszú szöveget olvasni, ugye, sucks.
2. Van több PDF / TXT paginátor alkalmazás is, én az 1 dolláros Goodreader-t használom. Könnyen mindenféle PDF-et, TXT-t bele lehet dobálni és kényelmesen elolvasni a tartalmukat. Az iPad egy remek olvasóeszköz. Sok PDF olvasó jelenik meg a boltban egyébként, úgy érzem, hogy a piac még nem kiforrott, viszont már most is kiválóan használható. Nálam többnyire hosszabb webes cuccok, más PDF tartalmak vannak, amiket elteszek későbbre. Ezekből vagy Instapaper, vagy Goodreader.
Gaming
Érdekes módon meglepően jó játszani rajta a touch-based iPhone ugrálós játékokat, pl MegaMan 2, C64. Még mindig nem elég jó, de sokkal jobb, mint a telefonon. Nagyon megszoktam a kontroller gombjainak érzését, és remélem nem azt a tábort erősítem, akik a telefonon is a gombokat keresik a mai napig.
Határozottan követelném, hogy a multi-platform játékok, mint például az iPhone és iPad cuccok szerverre mentsék el a játékállást és bármelyik eszközön tudjam folytatni a gaminget. Vannak ilyenek (például a We Rule), de a legtöbb erre nem alkalmas. Hogy lehet így Toki Torizni?
Komolyan azt gondolom, hogy az iPaddel érkezett meg az az idő, ami képes lesz áttranszformálni a mobil játék piacot. A Sam and Max elég lassú és bugos port (a Telltale szokásának megfelelően), viszont itt már remekül lehet érezni azt, hogy az ölemben megy a játék. Vegyük észre, hogy a piacon a DS és a PSP méretükben kvarcjátékoknak számítanak ehhez képest. Még nem érkezett el az az idő, hogy nagy címek legyenek rajta, ugyanakkor azt látni lehet, hogy hardverben már nagyon ott van az Apple. A Square-Enix egyébként kiadott egy JRPG-t, a Chaos Rings-et szifonra, ott nagyon megvolt az az érzésem, hogy natív cucc, és tényleg, hiszen csak iPhone-ra adták ki. (Ha már itt tartunk: remekül érezték, hogy “nearest” interpolált pixelek kellenek bele, mint DS-en és PS1-en, fantasztikusan jók és minőségiek a grafikák így az elmosott szarokkal ellentétben.)
Apróságok
- Telepítéskor az applikációkat mind fel akarja tenni iPhone-ról, egyesével kell kinyomni őket (egyesével), nem érti az ember, hogy és akkor ezt hogy gondolták el? Vagy dönthetünk úgy is, hogy oké, menjen fel minden.
- Az iTunes fájl szinkronizáció roppant körülményes, ráadásul fel nem érem ésszel, hogy miért kell ragaszkodni a dokkoláshoz. Lassan a pöcsöm alatt is 30 pines Apple madzag lesz odakötözve, mint annak a faszinak, aki heréből elhúzott egy vasszobrot a Friderikusz show-ban annak idején.
- A deszka alapvetően nappaliszoba / dívány computer, amit mindenki üt, mégsem lehet felhasználói profilokat létrehozni, nincs guest kontó, így mindenki szerkeszti mindenkinek a vackait. Szintén érthetetlen.
- Az iBooks alkalmazásnál egészen le lehet húzni a “polcot”, és a tetején picit eldugva, egyfajta easter egg mintára megjelenik egy …
- Bookmarkolni szavakat, vagy annál is hosszabb részeket lehet ugyanitt, viszont a kijelölés nem sima highlight, hanem szépen brush effekt. Nagyon aranyos apróság.
- iTunes immáron lilával jelzi a könyv tartalmakat.
- A könyvek árai elég borsosak az App Store alkalmazásai után. Egy-két free chaptert töltöttem csak le, egyelőre nem könyvezek a boltból.
- iPadről nem tudunk magyar store-on keresztül vásárolni, viszont iTunesben elérhetők és vásárolhatók is a magyar bolton keresztül tartalmak a deszkára.
- Az Alice képeskönyv beszarás jó, igazi ereje a platformnak. Az ember sok ilyen hülyeséget vásárol folyamatosan magának.
- Az összes iPhone alkalmazásunk remekül elfut rajta, kétszeres nagyítás ugyan meglátszik rajtuk, de nem feltétlen kellemetlen minden esetben. Például a ReBirth soft-szintinek nincs még deszkás változata, viszont iPad-en remekül futtatható a dolog és teljes méretű dolgokat kapunk, amik pixelesek, de tökéletesen működnek. Lehet komponálni. Itt is talán az a zavaró, hogy amit egyik gépen elmentek, nem kerül át a másikra. Ezt nem lenne rossz nagyon hamar megoldani.
Emlékszem, hogy idén januárban mennyire ijesztő volt ez a kép, ami körbejárta a sajtót:
Ez az előtt történt, hogy Steve Jobs bemutatta január 27-én a saját eszközüket. Akkor még azt lehetett hinni, hogy itt hatalmas verseny lesz, hiszen nagyjából egy időben hozták volna ki a terméket. Eltelt néhány hónap, az Apple végül piacra dobta a wifis iPad-et, a napokban elkezdte szállítani a 3G+GPS változatot is, viszont nézzük csak, mi történt HP fronton: két dolog.
Az első, hogy a HP felvásárolta a Palm-ot. Az Apple-től átjött madár nem csinált tavaszt (mert nem tud, hiszen egy ember kicsi egy vállalathoz képest, akármennyire briliáns is), de Rubinstein ettől függetlenül maradt CEO. A második hír HP vonalon, hogy tegnap a TechCrunch megszellőztette, hogy az a deszka, amit Ballmer fenn mutogat, mégsem kerül piacra. Jól sejtettem annak idején, hogy egy olyan termék, amiről annyi információ jelenik meg, hogy fel lehet iratkozni a hírlevélre, valamint ahol Ballmer konkrétan swipe-ol néhányat és annyit mond közben, hogy “touch experience”, az nem termék, hanem egy concept videó.
Teljesen nyilvánvaló, hogy egy terméket nem lehet úgy fejleszteni, hogy dátumra be kell valamit jelenteni, akkor bejelentünk valamit, “aztán majd kiadja”. Nem adja ki. Akkor lehet kommunikálni, ha már van valami és látszik a vége.
Hangos volt még a sajtó a német fejlesztésű WePad-tól is, arról ezt olvasom:
WePad is the name of a Linux-based tablet personal computer announced by German producer Neofonie in April 2010, expected to be released in July.
Ennyit arról, hogy az majd az Apple termékével egy időben jelenik meg. A weblapjukon továbbra sincs nagyon sok infó, de a képeket érdemes megnézni, került fel azóta új kontent.
Most nem néztem ennél jobban utána, de kíváncsi vagyok, hogy konkrétan milyen termékek kaphatók az Apple iPad-je mellett ebben a kategóriában, és melyik mit tud. Itt is, mint a telefonok esetében el fog majd telni 2 év, mire egyáltalán megjelennek az életképes kihívók.
Kölcsönkaptam Handrás frissen allokált deszkáját egy délutánra, így gyorsan magamba zártam az élményt. Ebből készítettem is egy “hands on” videós review-t, kb. fél órás, remélem vissza tudja adni valamennyire azt, hogy milyen élőben. Szeretném jelezni, hogy néhány órát töltöttem eddig vele, így egyáltalán nem teljes.
Néhány további dolog:
egyáltalán nem nehéz két kézzel tartva
egy kézzel tartva nem lehet vele hosszabban gépelni, fárasztja a tartó kezet, viszont két kézzel tartva a két hüvelyk ujjal simán megy a gépelés és felületi elemek piszkálása, itt-ott viszont ágaskodni kell
ugyanúgy, ahogy a könyvet, ezt is tartani kell valamilyen testhelyzetben, amit, mint ahogy a könyv olvasásnál, váltogatni kell időnként
eddig a legjobb módszernek azt találtam, amit Steve is mutatott: az egyik lábat keresztül kell vetni a másikon és bölcsőnek használni, így kényelmesen lehet megtartani és két ujjal is kiválóan lehet gépelni
hardver Apple “alu” minőség, stabilitás
az iPhone után “fura”, hogy ugyanolyan felületi elemek széthúzva, tágasan jelennek meg (ilyen például a home screen ikonja, vagy az unlock pici csúszka, de ez az érzés néhány perc után eltűnik)
roppant gyorsan koszolódik, viszont ha a kijelző fényes, nem látszódik rajta semmi, ugyanakkor roppant könnyen tisztítható
koszolódást megnéztem iPhone-on is, az is ugyanilyen ganés és zsíros lesz, ezzel nincs nagyon mit csinálni, időnként egy kendővel át kell kicsit törölgetni — aki ezen pattog egyébként még mindig, annak javaslom, hogy törölje le a monitorján levő koszt is
a hangszórója meglepően jó
iPhone töltő is tölti, viszont lockolni kell hozzá, használat közben nem tölt semmit, csak szinten tart
a HD játékok fantasztikusan néznek ki rajta
ujjal festeni rajta, meggyőződésem, hogy nem lehet, kényelmetlen és koptatja a bőrt (menjetek oda az ablakhoz és fessetek rá egy húsvéti tojást, nem lehet)
kérdés, hogy könyveket és videókat (non-iTunes) hogyan lehet majd egyszerűen rátenni
az iPhone-t utána kézbe venni gurgulázó röhögés — és erre vertük eddig?
pusztán a Safari, Books és Maps alkalmazások miatt is hajlandó lennék megvásárolni
elképzelhetőnek tartom, hogy vásárolni fogok egy digitális éjjeli óra alkalmazást, amit az ágyam mellé állítok majd
a multitaszk, flash és kamera hiánya meg sem fordult a fejemben, de biztos vagyok benne, hogy jönnek majd ezek is szépen sorban és akkor is megéri majd megvenni az újat, hihi
nem váltja ki a laptopot, inkább egy nagy méretű iPhone-nak kell felfogni, arra viszont döbbenet jó
Egyébként Handrásnak nagy szakmai kudos és gratuláció, remek ötlet volt ezt az egészet így előhúznia (nézzétek csak meg a blogját, csak a launch day-en 14 ezer unique, a normális forgalom négyszerese, ráadásul aki iPad-et akar nézni, az bemehet az üzletbe, ezt egyébként ajánlom is, viccen kívül, próbáljátok ki a cuccot).
Borbély Gyulának (akivel együtt jártam az IBS-en marketingre, HAHA!) és Kapcynak is gratulálunk, hogy végigcsinálták a Fifth Avenue-t. Kapcy egyébként egy bontatlan 64 gigásat feltolt a Vaterára, úgyhogy rá is lehet ugrani.
Hibátlan cucc, alig várom, hogy megkapjam a sajátomat. Én azt mondom, hogy game changer.
update: Karotta is játszott egy kicsit vele nálam délután. Ezt írja Facebookon az eszközzel:
Nem szoktam ilyesmit posztolni, de a reggeli mellett jókat kuncogtunk. Gerényi Gábor volt az egyik általam ismert utolsó Nokiás, végül nem bírta tovább. Kulcsár Szabolcs még jól bírja. Egyébként annak idején én is azon kezdtem, hibátlan eszközök voltak, viszont ott rontották el, amikor terveztek olyan telefont, amit szét lehet húzni, tükör van benne és női táskába való. Erős Antóniának ilyen telefonja volt. Akkor éreztem először, hogy a Nokia termékfejlesztési osztályán inkompetens személyek ülnek.
Ha megvesszük a wifis deszkát (ti honnan vesztek?), akkor vásárolhatunk hozzá 3G wifi megosztót a PannontólTelenortól és a Vodától is, ezzel el lehet kerülni az utazás közbeni net-hiányt.
A Commodore 64 örökség megbecstelenítése ez a fos (thx Szenyo!):
Az Avatar 2010. április 28-án jelenik meg DVD-n (2.990 Ft) és BD-n (6.990 Ft) az InterCom forgalmazásában.
Erősen gondolkodom azon, hogy megveszem a svéd Avalanche Studios gondozásában most megjelenő játékot, a Just Cause 2-t. Állítólag nagyon brutál és masszív anyag, ugyan Far Cry típusú sandbox játékmenete van (nem annyira kedvencem), de mindent lehet benne csinálni, amit csak akar az ember. Már van belőle demó is, mindjárt le is töltöm.
Mac-en a magyar billentyűkiosztásnál a * szimbólumot a shift-⌥-? gombok egyidejű lenyomásával kapjuk meg. CDColt készített is egy nagyon jó bejegyzést erről, érdemes lementeni.
Tegnap megvásároltam Handrásnál a TomTom iPhone car kit-et (ára az XMS-en 30 bruttó). Drágábbra számítottam, mert korábban még csak ilyen-olyan import csatornákon lehetett hozzájutni 40 ezer fölötti összegért, ezért nem is nagyon foglalkoztam a kérdéssel. Ez az ár a lélektani “megvalósítható” kategória.
Hogy miért izgalmas, vagy mitől jó a TomTom autós kitje? Megmondom. Illetve akit érdekel, nézze meg ezt a videót:
Ez a termék a szegény ember iPhone autós szettje. Könnyedén felszerelhető a szélvédőre, rugalmasan, “klikkenként” állítható, forgatható, van benne kihangosító (!), mikrofon és extra GPS vevő is. Első körös tesztemben az alábbi benyomásokat gyűjtöttem össze:
- azoknak készült a megoldás, akinek az autójában nincs bluetooth hangosítás, vagy gyári navigáció (ezért írom, hogy szegény ember szettje)
- tokkal rendelkező iPhone beszerelését felejtsük el, ez is tok nélküli játék, én egyelőre levettem a saját Incase tokomat (talán valami tuti fóliás védő lehet a hosszú távú megoldás — van valakinek jó tippje?)
- nekem az autóban levő kényelmes üléstávolsághoz képest a szélvédő kicsit messze van, nyúlnom kell a készülékért messzire, ezért abban gondolkodom, hogy a szellőzőrácsra telepítem az eszközt (ehhez egyébként adnak is öntapadós korongot!)
- (nem szorosan tartozik ide, de) az iGo 1.2.1 navigációs szoftver rém pontatlan: ugrál ide-oda, nem tudom érdemben használni a szoftvert, nagyon kínos, úgy látom, hogy rengeteg felhasználónak is ez a véleménye a hozzászólások közt
update: bocs, benéztem, ehhez fel kell tenni a TomTom ingyenes alkalmazását (HU Store link), ami a GPS jelerősség mellett lehetővé teszi a többi core locationt használó program számára is a pontosabb helymeghatározást.
- fentiekből persze arra következtetek, hogy az iGo nem kapja meg a TomTom GPS jelét és a teljes kihasználtsághoz meg kell vásárolni mondjuk a TomTom Kelet-Európa szoftvert €70-ért (HU App Store link)
- (szintén nem a TomTom hibája, de) az iPhone beépített szoftvereinek nagy része nem támogatja a landscape módot, így a maps és a telefonhívások sem, teljesen érthetetlen
A kit lényegi gondolata szerintem a kihangosítás és a könnyen kezelhető mount (marketing neve: EasyPort®). A készüléknek van mikrofonja, hangszórója, tartója, azonnal megoldódik az a kettős probléma, hogy hova tegyük a telefont és hogyan beszéljünk rajta (ráadásul még tölt is közben, iPhone esetében nem elhanyagolható dolog!). Nekem volt egy 10 rugós headsetem, de letört a füle, most kaptam kölcsön eFitől egy Jawbone-t még a régebbi fajtából (nem próbáltam), eddig az Apple In-Ear Headphones-t használtam, ami tartalmaz mikrofont is.
Rövid tesztem alapján a TomTom kihangosítása meglepően jó. Ahhoz képest, hogy milyen kis vacaknak néz ki, remekül teljesít (itt most csak annyi a szempont, hogy lehessen beszélgetni). Menet közben is jól kivehető a hang, a másik fél is jól hall, bár érzékelik, hogy autóban ülök, ennek ellenére működő megoldás, irattárolásban a FAX-hoz hasonlítható, a célnak megfelel.
A kiten van egy audio jack kimenet is, viszont ezt összekötve az autó erősítőjével nem sikerült sehogy hangot kapnom a kocsiban, pedig az lett volna a célom, hogy az autó hangrendszerén szólaljon meg a beszélő hangja és/vagy iPod. Ehhez képest ezt írják a honlapon: “With the audio out connector you can play all your favorite songs through your car’s audio system with the optional audio cable.” — WTF
WIN
1. kihangosítás, handsfree érzés
2. iPhone tartó frankón állítható, kényelmes mount, kellemesebb GPS-ezés
3. iPhone szivargyújtó töltő (ami egyébként mikro USB töltőként is használható bármilyen eszközhöz!)
FAIL
1. a tokot ki kell dobni *argh*
2. meg kell hozzá venni közel 20 ezerért a szoftvert is (bár őszintén szólva TÖKÖM FULLIG az iGóval mostmár, lassú tehén 3G bootup time valami 60 másodperc b+, walk-módja nincs, billentyűzet szar, GPS 80 éves löttyedt fasz jellegű: nem áll fel időben stb.)
3. kihangosítani nem lehet az autó hangrendszeréhez audio kábellel
Nagyon ajánlott a szett azoknak, akik nem rendelkeznek bluetooth / navi képes autóval, illetve törik a fejüket azon, hogy milyen mountot kellene vásárolni, vagy még nem vásároltak iPhone-hoz navigációs szoftvert. Én elhatároztam, hogy nem veszek magamnak külön GPS eszközt a jövőben, jó nekem az iPhone elérhető megoldása is. Most különösen sokat fejlődtem a kérdésben ezzel a TomTom cuccal, nem hiszem, hogy meg fogom bánni a vásárlást. Nem olcsó a 30 ezres érte, de ez van, ennyibe kerül a cheap kihangosítás.
Keynote-ot nézni “content puller” segítségével parti hangulatban nem túl objektíven tájékoztató dolog. Tegnap az emelkedett hangulatban gyakorlatilag végig fikáztuk az iPad-et (vagy magyarul: padot). Aztán szépen hazament mindenki, otthon a kényelmesben befogadtuk az információkat, megnéztük a videókat és aludtunk rá egyet.
Megmondom őszintén, hogy a csalódás alapvetően azt illetően volt, hogy több mindent vártunk a bemutatóra, pedig ez tényleg semmi másról nem szólt, mint a pad bemutatójáról. Semmi másról nem is akart szólni. A felcsigázott közönség antigravitációs övet vár, új Operációs Rendszer vezérlést, paradigmaváltást, propelleres meghajtású repülő péniszeket. Ez a hype visszafelé elsülésének az átka. Ha úgy mentünk volna el, mint egy filmre, amit nem ismerünk, sans hype, akkor teljesen más az egész.
A legtöbben ott vétik a gondolkodásbeli problémát (és én is itt vétettem tegnap), hogy a padot gyakorlatilag egy dagi telefonnak látják, amivel még telefonálni sem lehet. Gruber mondta meg tökéletesen: a telefon valójában egy mini pad. Én ezt annyival egészíteném ki, hogy a két termék tulajdonképpen teljesen egy generáció, pusztán a valóságban kellett hozzájuk ennyi idő eltolódás, de a fejlődést illetően ezek egyszerre jelentek volna meg, ha a modellben nem számolunk a “súrlódással”.
A másik tömeges probléma a pad kritizálóit illetően, hogy laptop helyettesítőnek érzik. Nem, nem laptop helyettesítő termék. Egyáltalán nem az, és nem is akar az lenni. Ugyanúgy meg kell vennünk a laptopot. A pad két dologra tökéletes, ami két dolog bizonyos értelemben átfedi egymást.
24 óra múlva…
Az első dolog, hogy olyan fogyasztóknak készült, akik konkrétan LE-SZAR-JÁK a számítástechnikát. Nem tudják, hogy mi az a registry, spyware és anti-spyware, mi az a defragmentáció, mi az a Documents mappa, miért van sok ikon az asztalon, miért nincs ott az ikon, mik azok a kis ikonok a jobb alsó sarokban, és így tovább. Ezen fogyasztóknak kín és nyűg a laptop, illetve bármilyen operációs rendszerrel rendelkező számítógép használata. Érdekes módon sok ilyen felhasználót ismerek, aki ugyanakkor viszont intuitív iPhone felhasználó. Ujjaival böködni tud, az iPhone pedig van olyan UI, ami kiszolgálja a totál technofóbokat is. Számukra egy iPad a tökéletes XXI. századi “izé”, amivel dolgokat lehet “csinálni”.
A második körbe azok az emberek tartoznak, aki vagy nagyjából, vagy egészében értik a számítástechnikát és többnyire laptop, vagy asztali gép előtt dekkolnak. Ezek vagyunk mi, akik a számítógép előtt A) dolgozunk és B) kapcsolódunk ki.
Tegyék fel a kezüket azok, akik úgy kezdik a reggelt, hogy átolvassák szifonon a mailjeiket, megnéznek egy-két weblapot, illetve a reggeli közben iPhone-on olvasgatnak? Most képzeljük el ugyanezt iPad-en.
Tegyék fel a kezüket azok, akik nyaralásra nem visznek laptopot magukkal, és az iPhone-on szedik össze esténként a hotel wifijéről az információkat, továbbítgatnak maileket, olvasnak RSS-t? Most képzeljük el azt, hogy padot viszünk nyaralni magunkkal.
Tegyék fel a kezüket azok, akik esténként ülnek a tévé előtt laptoppal és webezgetnek, lövik a Facebookot és csorog iTunes-ben a zene. Most képzeljük el azt, hogy felkapjuk a lakásban levő 130 ezer forintos padot és azzal csináljuk ugyanezt.
Tegye fel a kezét az, akinek kicsi gyerekei vannak és videó filmeket néznek iPhone-on a gyerekek egy autós utazás során. Most képzeljük el ugyanezt iPadon.
Tegye fel a kezét az, aki azért marad a gép előtt esténként az íróasztala mellett, mert már igazából semmi fontosat nem csinál, csak pattog a weben, mégis ugyanott ül, ahol ült reggeldélbeneste. Ahol dolgozik, ahol játszik, ahol mindent csinál.
Ez a kategória azt mondja: megkapod a XXI. századot, és nem kell egy kétrét hajtható két és fél kilós, forró hátú vacakkal a göndör pöcs-szőrödet pörkölni.
Mennyi az esélye, hogy esténként inkább padon lapozgatjuk az oldalakat kézzel, és az egerészést megtartjuk a dolgos 8 órákra?
Hát én belegondoltam és arra a következtetésre jutottam, hogy igenis nagy az esélye, és ez tényleg egy kategória, bármilyen cikinek is néz ki Steve a keresztbe tett lábán levő táblával. A laptop kategória megadja nekünk a mozgást, a szabadságot, viszont az iPad fogja megadni azt a típusú “első generációs jövőt”, ahogy eddig nem csináltunk dolgokat. Egy olyan kategória lesz, amilyet eddig a laptop töltött be az életünkben, de igazából létezik rá egy tökéletesebb és természetesebb megoldás.
Aki ismeri, használja és szereti az iPhone-ját, tudja, hogy az iPad valójában mi lesz és mivel lesz még sokkal jobb nála. Az iPhone volt az első generációs jövő-device, az iPad pedig ezt a horizontot szélesíti ki tovább. Ráadásul olyan megoldásokkal, ami az iPhone-t is azzá tette, ami.
Persze kérdés, hogy a gyakorlatban mindez hogyan lesz, de nem lenne a nevem Józsi, ha nem lennék az a személy, aki elsőként ugrik rá az újra. Vásárolni fogok magamnak egy készüléket. Az lesz természetesen a végső verdikt. (Szerintem 3G változatban értelmetlen vásárolni, mert ez a termék inkább otthonra való, meg ide-oda cipelni és mutogatni dolgokat, úgyhogy én jelenleg a legolcsóbb és a 32 gigás között vacillálok.)
Egyébként azt olvasom róla, hogy kibaszott gyors. Akik próbálták befostak az tőle, és egyáltalán attól, hogy mennyire klassz az élmény. Ez az 1 kg-os kis képkeret, amivel megkapjuk a netet, meg minden olyan funkciót, amit egy ilyentől elvárunk. Szörnyen látványos a képek böngészése, mutogatása, a határidőnapló, ami tényleg olyan, mint egy digitális igazi. Kérdés, hogy ezeket mennyire fogom használni, de én tényleg hiszek abban, hogy el kell kezdeni használni, aztán majd kiadja.
Rengeteg kérdés van, mennyire lesz open, mennyire lesz restriktív, mint az iTunes-re épülő Apple TV, de mindenesetre annyit látok, hogy ez a készülék NEM iPhone XL és NEM Macbook Air.
Nagyon fontosnak érzem megjegyezni azt, hogy én nem akarok meggyőzni senkit. Nem érdekel, hogy kinek mi az egyéni motivációja. Szerintem Steve-ék járják az utat és írják a jövőt, olyan termékeket készítenek, amik meg fogják határozni az életünket az elkövetkező években, pontosan úgy, ahogy a szifonnal is tették három éve.
Csaknem három évvel a 32 bites GameBoy Advance megjelenése után, 2004 végén (Európában 2005 elején) jelent meg a Nintendo DS új generációs, kézbe vehető konzolja. Két képernyőjét sokan nem értették, pedig a Nintendót ez a két képernyős megjelenítési forma tetté naggyá a nyolcvanas években a kvarcjátékok boomjával. A hasonlóság a korabeli Game & Watch Nintendo kvarcjátékokkal döbbenetes (ábránkon a jobb felső — vigyázat a bal oldali egy sima DS Game & Watch kivitelben!):
Az alsó képernyő irányításához egy ceruzára (vagy ahogy ismerjük: stylus) is szükség van, újabb érthetetlen dolog az érintőképernyős piacon. Rendben, ma, 2009-ben érthetetlen, annak idején még izgalmasabb volt a koncepció, ami a PDA eszközökkel jött be a köztudatba. A képernyő felbontása egyenként 256 x 192 képpont, a képernyő átmérője nagyjából 3 inch (ez 110 DPI, azaz 110 képpont inchenként). A mintegy 7,5 centiméteres kijelzőn jól láthatóak a pixelek, ezt bárki könnyen összevetheti a Sony PSP-jével, ami 480 x 272 pixelt jelenít meg 130 DPI-n, vagy az iPhone-nal, ami 480 x 320 képpontot rak ki 163 DPI-vel. A számok alapján a győztes egyértelműen a szifon. Nézzük is meg:
Hogy miért hasonlítható 2009-ben is össze egymással ez a nyilvánvalóan elavul specifikáció a “majd-én-megmondom-mikor-nincs-rá-szükségetek” attitűddel az Apple oldaláról? Nos, azért, mert a Nintendo 2009 végén megjelent a DS új változatával a DSi-vel, ami változatlan képernyő specifikációkkal rendelkezik. Igen, a 2009-ben kiadott, átdolgozott DSi is csak 256 x 192 képpontot képes megjeleníteni, igaz, némileg nagyobb, 3.25 inches kijelzőn, tovább romló DPI értéken. Ennél még egy lépéssel messzebbre is ment a Nintendo: szintén az év végén, egyelőre csak Japánban, 2010 elején pedig a nemzetközi piacokon is megjelenik a DSi XL, ami változatlan specifikációk mellett 4.2 inches méreten rajzolja a képpontokat (DPI-t ne is kérdezzétek!). A Nintendo állítása szerint az idősebb korosztály miatt volt szükség az XL kiadásra is, illetve a DSi mintegy 70%-ra csökkent akku élettartama is indokolta a picit nehezebb, kapacitásban gazdagabb testvért.
Photoshopban összevariáltam a méretek megtartásával a három gép kijelzőjét egybe
Itt megpróbáltam érzékeltetni a nettó különbséget
Nekünk, európai méretekkel és mércével gondolkodóknak meglepő ez a lépéssorozat. Eleve az, hogy 2005 óta érintetlen hardverhez nem nagyon nyúltak hozzá, kapott két kamerát (őrület!), a processzor órajele 67-ről 133 Mhz-re változott, és a 4 mega RAM helyett immáron 16 mega RAM van benne. Tényleg csak összehasonlítás miatt: az iPhone 3GS-ben 256 mega RAM van 600 Mhz-es procival, az új PSP-kben pedig 64 megabyte, és mondjuk 333 Mhz-es órajelű a CPU. A Nintendonak úgy tűnik, elég a 4 mega RAM is.
Hogy miért említem továbbra is a 4-et? Azért, mert a Nintendo legtöbb játéka ugyanúgy futni fog a “sima” DS-en, mint ahogy eddig is futott. Ez a mozdulat, meg egyáltalán az egész DSi koncepció egyértelműen azt támasztja alá, hogy ők nem kívánnak versenyezni hardver fronton, jó nekik az is, ami és ahogy most van (volt). Semmi meglepetést nem okoz a Wii nappaliszobás konzoljuk után, hiszen az is a verseny leggyengébb tagja. Szinte már-már vicces, ahogy a Nintendo gondolkodik. Szeretném helyreigazítani magam: nem vicces, hanem érthető. A Nintendo ugyanis azt mondja: mi játékokat és játékélményeket készítünk, nem pedig specifikáció harcot vívunk a gyökerekkel.
Bizonyára nehéz ezt annak megérteni, aki a Nintendót valami bajszos köcsöggel azonosítja, aki kockákon ugrál fehér kesztyűben. Valóban, a Nintendo franchise egyik prominens tagja a Mario univerzum. Nincs sokkal több egyébként Mario mellett: Wario, Zelda, Metroid és talán a Kirby-t lehetne még említeni (teljes lista itt).
Én magam gyakorlatilag a kezdetek óta rendelkezem valamiféle Nintendo termékkel és mindig oda lyukadok ki, hogy az előbb felsorolt játékok mellett nem is nagyon van szükségem másra. A Nintendo annyi örömöt és törődést tesz bele ezekbe a fejlesztésekbe, hogy pusztán miattuk bármikor képes vagyok akár az alapgéppel együtt a vásárlásra, ha egy új Mario, Zelda, vagy Metroid jelenik meg. (2006-ban az akkor megjelent New Super Mario Bros. volt az indíték egyébként.)
Térjünk azonban vissza elemzésünk tárgyára, a Nintendo DS-re, és arra a nyomorult 256 x 192 pixeles felbontásra. Emlékszem, már annak idején 2006-ban elhűltem: bazmeg, ezek a pixelek NAGYOK. (És akkor még csak a 3 inches kijelzőn néztem! Akkor még nem volt DSi! Vagy DSi XL!!) Ettől függetlenül gyorsan túl lehet lendülni ezen lényegtelen mellékkörülményen, és az érdemi részre, ti. a játékra koncentrálni.
Megpróbáltam egy jellemző példát kiragadni, nekem ugyanis mind iPhone-om, mind DS-em van. Azt hiszem ez a két képernyő jól mintázza a kettő közötti különbséget:
Most pedig egy tipikus szifon anyag:
A DS játékok alapvetően nem 3D motorral működnek. Ha van is bennük 3D, akkor nagyon alap megjelenést láthatunk, a gép nem képes a pixelek simítására, így Sony PlayStation-szerű pixeles textúra az eredmény. Érdekes módon ez sem zavaró. Természetesen az eredeti, más platformon elérhető Nintendo játékokról beszélek, a multiplatform vackokat érdemes inkább másutt játszani, persze, ha nincs jobb dolgunk.
Nekem pont ettől tetszik ez a rendszer és megközelítés: a pixelek miatt. A Nintendo DS az egyetlen modern kori rendszer, ami előnyben részesíti a pixelt és hátrányban az Open GL-t. 256 pixelre még tudunk rajzolni, képpontokon tökölni, 480 pixelen már kevésbé. Ott inkább a Photoshop és a true color paletta játszik be (a DS egyébként nem képes csak 260 ezer színt megjeleníteni, ami gyakorlatilag az alpha áttűnésekhez elegendő).
Nintendo DS-re érhetők el manapság olyan játékok, amik a 90-es évek elmúltával, a technológiai fejlődéssel teljesen kihullottak már a piacról. Szerethető sprite-ok, kézzel pixelezett hátterek, low-poly aranyosságok, minimál pixeles textúrák. Erre talán az egyik legjobb bemutató példa a Golden Sun DS 2010-ben megjelenő játékának intrója:
Ilyen és ehhez hasonló csodákat másutt már nem kapunk meg, csak a DS-en.
Sok-sok órányi játékidő után pontosan az fogalmazódott meg bennem, hogy a technikai specifikációkon az ember nem gondolkodik egy kiadós játék alatt. Percek alatt hozzászokik a limitációkhoz, azon belül értelmezi a játékot. Nekem őszintén szólva nincs szükségem másra. Ha még 20 éven keresztül változatlan specifikációjú DS-re jönnének a játékok, egyáltalán nem érdekelne. Pontosítok: nem ez érdekel, hanem az, hogy milyen anyagok vannak rá. Egészen eddig, rengeteg év alatt, nem tudtam csalódni a Nintendo játékaiban. Elképzelésem, ötletem sincs azt illetően, hogy hogyan történnek meg azok a csodák, aminek biztos van egy olyan pillanata, amikor leültetnek száz kibaszott japánt, akik a fejlesztési ciklus végén a világnak adják a Mario and Luigi: Bowsers Inside Story-t 256 x 192 pixelen. (Kicsit nehéz azokhoz szólnom, akik nem játszották végig ezt a játékot, akik megtették, azok valószínűleg most a vállamon zokognak.)
Ebből kifolyólag azt hiszem értem a Nindento üzleti döntéseit is. Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a Nintendo DS nem olyan, mint Wes Anderson filmjei. Valami 120 millió darabot adtak el belőle a mai napig. Azért az elég sok.
Unboxing videó helyett elkezdtem olvasni az RTFM leírást. Az alábbi táblázat értelmezésével, és egyáltalán: a termék használatával gondjaim vannak, amiket a nélkül szeretnék megoldani, hogy beiratkozok a Budapesti Műszaki Egyetem egyik szakára.
Most azt képzeljétek el, hogy a két oldalas leírásból ilyen zagyvalékokon keresztül kellene megérteni, hogy HOGYAN KELL FELTÖLTENI NÉGY KIBASZOTT ELEMET.
Engem nem érdekelnek ezek a fogalmak. Nintendo Wii-m van, fel akarom tölteni az elemeimet. Tudni akarom, hogy hol tart a töltés, és mikor ért a végére. (Na jó, ha a végére ért, kiírja, hogy FULL.)
Elmondom, mi történik. Berakok négy elemet, bekapcsolom, elkezd számolni. Az alábbiakat számolja:
CHARGE
1. 196 mA
2. 1,42V
3. 102 mAh
4. 0:32h
Ebből ez utóbbit értem, hogy már 32 perce töltök. Semmi más információt nem tudtam kideríteni, a leírásban is ez szerepel. Nézzük, mit mond az írás a töltési üzemmódra:
A tápegységnek a konnektorba való csatlakoztatása, és egy akku betétele után a kijelzőn 4 másodpercig megjelenik az akku feszültsége (pl. “1,39V”). További 4 másodpercig a “200 mA charge” töltőáram látható, ha nem változtatják meg a beállítást. A töltőáram gyári beállítása 200 mA.
A töltési folyamat gyorsítására nyomja a CURRENT (áram) gombot, ezzel választhat 200, 500 vagy 700 mA között.
(nyíl) A maximális töltőáramot behatárolja a legelőször betett akku áramának beállítása. Ha az első akku töltőárama pl. 500 mA, akkor a további akkuk legfeljebb 500 mA-rel tölthetők. Ezért azt az akkut, amit a legnagyobb árammal akarnak tölteni, elsőként kell betenni az 1. sz. töltőrekeszbe. Ennek a korlátozásnak a megszüntetéséhez minden akkut ki kell venni.
A töltés alatt a DISPLAY gombbal a következő kijelzések választhatók ki: töltőáram (mA), kapocsfeszültség (V), betöltött kapacitás (mAh) vagy a lefutott idő (óra:perc).
Ennyi. Kapocsfeszültség a jó édes anyád. Az, hogy ezek mit jelentenek, meddig kell elszámolniuk, mi a kevés, mi a sok, nem derülnek ki.
A fenti képen levő, teszt-üzemmód alatti “második töltés alatti” kapacitás kijelző, ami a kisütés alatt mért kapacitást jelzi, szintén egy értelmezhetetlen, megfoghatatlan érték a számomra. Nem tudom, eszik-e vagy isszák, mit számol, mit mutat. A “frissítő üzemmódhoz” pedig fogalmam sincs, miért kell “kisütő áramot” választanom.
Felhasználói élményből ez a termék jelenleg elégtelen, komolyan mondom, valaki átvert, és egy, az első szemeszteres BME-s laborosoknak való villanyász tárgyat sikerült kifognom. Legalább egy nyomorult százalékot számolna nekem.
eFi azt mondja, hogy 1,5V az elem maximális kapacitása feszültsége. A kapacitása mAh/Ah értékben kifejezett érték, jelentsen ez bármit! Van még egy Pixinfo-n megjelent leírás is a használatról, ez többet ér, mint a használati útmutató, de ezt is elég nehéz értelmezni nekem, aki mindig Szerletics Rolandról másoltam a fizika témazárót. (Mondanom sem kell, hogy a fogalmak ebben a cikkben sincsenek elmagyarázva.)
Ha ennek most az a vége, hogy elő kell vennem valami kibaszott fizika könyvet, hogy fel tudjak tölteni négy elemet, akkor azt hiszem, ez nem nekem való termék.
Több hete használom már az Apple Magic Mouse-ot, lássuk, mik derültek ki ennyi idő alatt:
- Scrollozás nagyon jó továbbra is, jobbra-balra, fel-le szuper.
- Google Maps webes változata nem szereti, állandóan zoom-ra kattan rá, borzasztóan idegesítő.
- Nincs középső (harmadik) gombja, így az Exposé nézetet ki kellett raknom a bal felső forrósarokra.
- Wifi másolás közben nem interferál a rádiójelekkel, így másolás közben sem akadozik.
- Továbbra is szokatlan, hogy nagyot kell rántani rajta, mert túl finoman mozog kis távolságokon (bár ez az én megszokási kérdésem, nem az egér hibája).
- Jobbklikkhez fel kell emelni a bal ujjat, ez nem mindig sikerül, szájba került punciszőr méretben zavaró.
- Méretét, formáját meg lehet szokni, bár továbbra is furák a levágott szélek.
- A két ujjas lapozás nem konfigurálható (nagybazmeg), lapozásra soha nem használom, olyan, mint a Mighty Mouse-on szereplő “squeeze” funkció, nem létezik.
- Van valami driver hack hozzá, de még nem kiforrott, viszont erősnek kinéző dolog lesz.
- Stickies.app-ban nem scrolloz.
Verdikt: a multitouch felület miatt nekem nagyon bejövős darab, de nem forradalmi, inkább az Apple hívőnek való pénisz állító gizmó. Érdemes használni, aki pl iMac-kel kapja, de külön csak az vegyen, aki szereti a márkát. A nappaliba a 20 ezres árcédula miatt még nem vásárolok. Az általam korábban használt Logitech VX sorozatát magam mögött hagytam.
A sztorit onnan kell folytatnom, hogy napra pontosan egy héttel később a rendelés leadása után csengetett a postás egy hatalmas dobozzal. Vicces volt a dologban, hogy pontosan akkor értem haza, amikor megjött a kocsi.
Karotta előtte való nap még egy utolsó para-labdát gurított azzal, hogy ezek a netes boltok többnyire olcsón beszerzett, korábban már kiállított modelleket dobnak újra forgalomba, de én nem tapasztaltam ilyesmit, illetve ha mégis ez volt a helyzet, akkor engem meg sikerült győzniük.
Az összeszerelés viszonylag egyszerűen ment, ugyanakkor a sok hangszóró miatt mindenféle fekete madzagok szaladnak most a nappaliban, tehát korrekt házimozit csak egy előzetes tervező munkával lehet rendesen összerakni. Mindegy, egyelőre ez most így marad. Vásárolni kellett még optikai audio kábelt is (több ezer forintba kerül), ezzel lehet összekötni a Mac minivel.
Azt hiszem, magát a tesztet tekintve nem vagyok hiteles tesztalany, hiszen eddig a pontig a tévében levő hangszóró volt a viszonyítási alapom, ahhoz pedig nem nehéz viszonyítani. A referencia mozi a Star Trek DTS 5.1 hanggal, rettenetesen jó volt hallani. Az elején megjelenő űrhajó, meg torpedó elképesztő mozi élményt varázsolt 90 ezer forintért a nappaliba. A hangok minden irányból jönnek, tiszták. Egy másik filmnél volt egy jelenet, ahol az ajtón kopogtattak (csak nem azt a képet mutatták), én pedig azt hittem, hogy valaki nálunk kopogtat.
Magát a Logitech-et ahhoz az élményhez tudnám hasonlítani, mint mikor 2 giga után kipróbáltam a laptopot 4 giga RAM-mal. Első élmény behugyozás jó, két hét múlva pedig olyan, mintha mindig is ilyen lett volna. iPhone 3G – iPhone 3GS ugyanez.
Zenehallgatást is megpróbáltam vele, ott már tapasztaltam nem kevés hiányosságot, szólni jól szól ugyan, de azt érezni rajta, hogy nem igazán erre való. A szobát zenével be- ill. felhangosítani, házimozizni remek, viszont zenét hallgatni, abban elmélyülni nem (inkább csak a sok dübörgő mély).
Nincs benne több optikai bemenet (így konzolról mindig át kell dugni, de a HDMI esetén már megszoktam, haha!), konfigurálni sem lehet széles körűen, egy egyszerű belépő darab a házimozi világba.
Az a végleges verdiktem, hogy 90 ezer forintért no-brainer a megoldás. Nulláról ekkorát lépni 90 ezerért nem egy nagy valami, kár, hogy eddig halogattam a vásárlást. Aki tévén házimozizott eddig, mint én, annak jó vétel lehet a Logitech Z-5500, nem bántam meg.
Az XMS-be voltam feliratkozva az egérre, tegnap érkeztek meg a példányok, viszont egy bombariadó miatt csak ma tudtam átvenni. A csomagolás nagyon jól sikerült, iPod nano-féle, stabil vastag műanyagból. A boltban le is videóztam sebtiben:
A mai napig nincs 10.6.2 software update, így nekünk kell az Apple oldaláról letölteni a drivert hozzá. Ez sajnos még az egérhez adott telepítési útmutatóból sem derül ki (abból az derül ki, hogy 10.6.2-re kell update-elni), így nem tudom, hogy aki most nem olvas Plastikot, hogyan jön erre rá, de tényleg (nekem fds súgott). Ha fenn van a rebootot igénylő frissítés, akkor nincs egyéb dolgunk, mint elindítani a Sysprefs – Mouse részt, majd bekapcsolni a gyárilag elemmel szállított egeret, ott történik meg a párosítás, aztán csak a sebességet kell beállítanunk a magunk igényei szerint.
Benyomásaim az első óra után itthoni környezetben:
- a méret nekem jó, eFi nyavalygott miatta, azt vélelmezem, hogy nagy böszme egérhez van szokva, de ez tényleg szubjektív kérdés
- ha kicsit mozgatja az ember, nagyon finoman mozog, ezt abszolút szokni kell, nálam maximum trackinggel megy, ennek ellenére finom műveleteknél 1cm-es sugarú körön belüli az egér által megtett út (ez inkább negatívum, bár Photoshopban egeres rajzoláshoz egészen remek dolog tud lenni!)
- a scrollozás egészen kitűnő, jobbra-balra-fel-le irányokban hatalmas előrelépés nekem, hiszen a VX Nanóval nem lehetett horizontálisan, csak nagyon kényelmetlenül mozogni
- a momentumos screenzoom is isteni (én szeretek pixeleket nézni és ott nagyon kapóra jön), egy mozdulattal máris a pixelekig jutottunk
- úgy tűnik, hogy a momentumos scroll mintha alkalmazástól is függne, nálam az iChat és Safari tudja, a Tweetie viszont nem hülyeség, mert VMware Fusion 3 2003-as Excelben is megy, tehát driver szintű
- félek a felületi zsírosodási faktortól — ez hónapok után derül majd ki, csúszós műanyag a teteje
- a formához nagyon könnyedén hozzá lehet szokni, a szélei sem problémásak, viszont most még nagyon “pókszerűen” fogom, nincs elegancia és természetesség benne
Elsőre minden okénak tűnik. A mozgatási dolgok (2. pont) szokatlanok nekem, kíváncsi leszek hosszabb távon rá, mert azt jelenti ugyanis, hogy nagyot kell rajta “rántani”, hogy megtegye a távot a képernyőn, én ennél finomabb mozgáshoz vagyok szokva, viszont azzal meg kis hangyányi méreteket utazik. A momentumos scrollozás hatalmas előrelépés, nekem “görgőre” nem volt valójában soha szükségem, a harmadik gomb dettó. A form faktor és scroll miatt ma azt mondom, megérte a 20 ezret.
San Franciscoban a Palm nyilvános értekezletet tartott, ahol számos bejelentés született. Bemutatkozott például Ben Galbraith és Dion Almaer, akik a Mozillától csábultak át, és két üzenetet hoztak magukkal: a Web és a nyitottság lesz a (Palm) jövő(je).
Sok fontos bejelentés született még, amik azt látszanak aláhúzni, hogy a Palm bizony belátta, amit már a Plastik média is megénekelt: az Apple iPhone elleni egyetlen esélyük, ha mindent másképp csinálnak, mint a paranoid cupertinói firma.
Először is: Palm “App Catalog” lesz. Payment processzorként funkcionál, tiszta sor. Viszont aki nem akar az alkalmazásáért pénzt kérni, annak sem az éves 100 dolláros díjat nem kell kicsengetnie, sem pedig az App Catalogban nem kell szerepeltetnie az alkalmazást. A Palm szervere fogja kiszolgálni link formában, ezt bárki bárhova teheti, viszont megkerüli teljesen az App Catalogot, sőt, a review processzben sem lesz benne. Vagyis az otthon-főző (bocs) és nyílt-forrás közösség fog a legjobban hasznosulni belőle. (NB, a pénzért árulandó alkalmazások továbbra is át kell, hogy essenek a jóváhagyásban.)
Galbraith azzal zárta a prezentációt, hogy “just hack on it”: hekkeljétek csak szét, mi szeretjük azt és támogatunk benneteket. Ez így már korrektebb csomag az Apple ellensúlyozása felé vezető úton.
Én most azt látom, hogy az iPhone elég nagy előnyre tett szert a piacon, (jól) működő App Store-juk van rengeteg exkluzív cuccal és fejlesztővel. Nagyon készülnek rá, összerakták precízen (itt nem a jóváhagyási rendszerre gondolok). Világszerte van disztribúciójuk, mindenhol kaphatók a Palm készülékével ellentétben. A helyzet az, hogy a Palm eléggé le van maradva: elérhetővé kellene tenniük a kütyüjüket mindenütt, olcsóbbá kellene tenniük, mint az iPhone-t (ez megvan), bemutatni az újabb modellt, és így tovább. Egyelőre egy érdekes kísérletnek tűnik a Pré. Én mindenesetre szurkolok nekik, náluk talán pányvázni is lehet.
Egy kézzel tartani nem lehet néhány másodpercnél tovább: tok nélkül csúszik a kézben és nehéz. Ez a felismerés viszont nem deal-breaker, egyszerűen az ölünkben, megtámasztva, más pózban lesz az eszköz, megtalálja a helyét.
- azoknak készült a megoldás, akinek az autójában nincs bluetooth hangosítás, vagy gyári navigáció (ezért írom, hogy szegény ember szettje)
