A „józsi update” kategória archívuma

Kocsibelső rendbetétel

Karotta átadás előtt ugyan lemosatta és kitisztíttatta az autót, de a kutyahordozásban sárt szedett kárpittal nem tudtak kezdeni semmit a mosóban. Muszáj volt kezembe vennem a dolgot, mert minden nap, amikor beültünk, éreztük az állatszagot, sőt, elég sáros is volt a kárpit. Néhány kép:

A motoron látszanak az apró nyest lábnyomok, a lámpa pedig enyhén sárgás. Első körben a Google segítségével keresgéltem autókozmetika céget. Már nem emlékszem, melyik találatot hívtam fel. Röviden összefoglaltam a problémát, de elküldtek, mondván, ők kutyaszőrben nem jók. Megadtak viszont nekem egy telefonszámot, akit felhívtam, időpontot egyeztettem, és némi kalandozás után (bővebben előadtam a backstage sztorit a Heti Meteorban) az alábbi “utána” képeket készítettem:

A képeken nem tudom, mennyire jön vissza, de teljesen megújult a belső tér, a motor konkrétan úgy nézett ki, mintha új lenne (nem is értem), a polírozott lámpa is lényegesen szebb a korábbinál, illetve vettem még aprópénzért utángyártott, mérethelyes lábtörlőket is a meglévő ilyen-olyan szett helyett.

Rettenetesen elégedett voltam Kaposvári Balázs munkájával, mondtam is neki a végén, hogy kirakom Facebookra a dolgot és megmondom az összes ismerősömnek, hogy menjenek hozzá, meg mondják el neki, hogy Schaffer Józsi küldte őket.

Az autóvásárlásunk pontos története

“Fátter, én két és fél milliónál többet nem fizettem még kocsiért” – mondta nekem Karotta, aztán alászedte a kormányt és lassú gázzal továbbgurultunk a nagykörúton. A bordó színű 159-es kombi alfájában ültem az anyósülésen. Az autó belül bézs bőr, rendes mélynyomó a csomagtartóban, klíma a rettenetes budapesti hőségben. Eszembe jutott, hogy annak idején Winkler vette észre a “Karotta” nevű fórumozót az Index autóhifi topicjában. Csak most raktam össze, hogy a mélyláda mit kereshet ott hátul elfoglalva a raktér egy részét.

Egy véletlen folytán kerültünk most össze, kiderült, hogy eladó mind a két autója. Az egyik, az alfa, amiben ülünk, a másik a felesége Honda CRV-je. Karotta éppen nyaralt a Balatonnál, de dolga volt a Budapesten, fel kellett jönnie a városba, így össze tudtuk kapcsolni a két dolgot. A feleségem és a gyerekem is begyömöszöltük hátulra.

Addigra már kb. két hete kerestük aktívan a következő családi autónkat. Én még soha életemben nem vásároltam autót, de mindig vezettem valamit. Az autók tekintetében olyan voltam, mint a vidéki diszkós csaj, aki jobb nő annál, hogy ne kelljen senkinek, de annyira nem jó nő, hogy menő pasija legyen. Valami ilyen voltam én is: dugtam, aki éppen elém került, de senki sem tartott meg és én sem tartottam meg senkit.

Ezen a ponton már mindenen túl voltunk. Beszélgettünk becsületes nepperrel, autókereskedővel, márkakereskedővel, beszélgettünk ismerősökkel, szakemberekkel és fórumozókkal egyaránt. Ahogy mentünk egyre és egyre beljebb az erdőbe, úgy lett egyre nagyobb és nagyobb az a gödör, ami egyszerű vakondtúrásnak indult. Számtalan opció, intő szándék, folyamat és a használtautó.hu izzadtra böngészése.

Ott tartottam, hogy máshogy nincs értelme ezt csinálni, csak úgy, hogy pályát váltok és beállok a TotalCarhoz én is. Reggel ezzel a témával kelek, este ezzel fekszem, a hétvégéket benn töltöm majd a szervizben, bontókba járok, belemélyedek a szakmába, és, ki tudja, lehet, hogy én is elkezdek versenyautót építeni. Megismerem az összes márkát, modellt, azokban levő motort, mindegyikről tudni fogom, melyik a céljaimnak legjobb és arra csapok le.

És akkor nekem is lesz egy jó használtautóm.

Karotta végül derült égből érkezett. Még nem kezdte el aktívan hirdetni a dolgot, szinte mi voltunk az elsők, akik felvettük vele a kapcsolatot. Menet közben már láttam, hogy az alfa nem nekünk való dolog. Ellenére annak, hogy kombi, nem a mi méretezésünk, valahogy lejjebb is ülünk, vagy mondjuk csak az ablakok vannak magasan, fogalmam sem volt, mert szédültem.

A CR-V viszont tetszett. Igaz, hogy 12 éves kocsi, 220 fölött van benne a kilométer, ráadásul benzines és sokat is fogyaszt. Viszont hozta az általunk megálmodott családi autó élményt.

“Én kifejezetten ezt a második generációs CRV-t akartam megvenni. Az utána levő modellek már nem lettek ilyen jók. Ezzel elmész 500 ezer km-ig úgy is, hogy bármilyen komoly baja legyen.” A meggyőző érvelés után már kezdtem szoktatni magam a gondolathoz, hogy 100 ezer fölött is van élet, amiért még érdemes pénzt adni.

Egy 12 éves autó nem egy mai csirke. Itt-ott be van nyomva a kaszni, apró harci sérülések, eltűnt műanyag borítások. Belül viszont jó, az automata váltó karja a kormány mellett van, a kézifék szintén. A raktérnél levő rúd fura konstrukció viszont, középen van a helye, onnan lehet két irányba ponyvázni.

Mentem a kocsival egy próbakört, a 2 literes motorja ugrott, mint a fiatal csikó. Arra gondoltam, hogy most még a másik pénzén megnyomhatom a pedált, de ha az enyém lesz, onnantól a középiskolának befellegzett, a felnőtt élet be van ugyanis szorítva a 2000 fordulat alatti ketrecbe.

Egy héttel később átvettem az autót és elintéztük a papírmunkát is. A héten még el kell vinnem egy autókozmetikába kitisztíttatni (Karottáék notórius kutyaszállítók), illetve hétfőn szerviz, mert ott sem járt egy ideje. Lengéscsillapítókat kellene cserélni rajta, meg van egy hosszabb listám arról, mit kellene megnézetnem még.

Örülök, hogy beúszott a látóterünkbe a Honda CR-V. Ha megint autót kellene vennem, szerintem nem mennék nagyon messzebb ennél a modellnél.

Hangosan gondolkodom a munkaeszközömet illetően

Tavaly novemberben egy esetleges bővítés kapcsán ezt írtam:

akkor fogok vásárolni Retina MacBook Prót, ha ezen feltételek teljesülnek:

1. 32 gigára bővíthető
2. 1 terás SSD-re bővíthető
3. 2 gigás videóval érkezik
4. mindezt egybevéve a nettó ár 500 ezer alatt

Ha nem működik a dolog, semmi gond, várok vele tovább.

Az első pont még a mai napig nincs, a második és harmadik viszont már ma benne lehet egy gépben. Az 500 ezer forint egy elméleti szám, nyilván mire oda eljut a spec, addigra sokkal jobb dolgokat lehet kapni. Ma az erősebbik rMBP izmosabb CPU-val és 1 terás diszkkel ennek a számnak pontosan a duplája (igaz, bruttóban): 1 012 700 forint, nettóban 798 ezer forint.

Ezt a gépet egyébként tavaly október 22-én frissítették le. Eddig átlagosan 250 naponta frissítették, most 208 napnál járunk, bár olyanokat is olvasni, hogy egyelőre nem triviális az idei folytatás, csak kozmetikai frissítés várható az idei év során. Ha csak bumpolják, akkor nem várnám, hogy 32 gigát lehet bele tölteni, de az ára sem lesz nagyon sokkal kevesebb.

Ettől függetlenül 2015-ös vásárlással már tényleg 4 éves gépem lesz, ami önmagában nem gond, mert eldolgozom én ezzel, csak a bajom az, hogy nincs retinám, ami viszont már nagyon kéne.

update: megnéztem még egy érdekes dolgot, azt, hogy 500 nettóból mit lehet ma retina ügyben vásárolni. Hát sajnos nagyjából a mostani specem mellett maradok. További ábránd marad tehát ez nekem.

8 gigabyte tárterületű telefon manifesztó

Április 21-én ezt írtam:

A sárga modellt vásárlom meg és nem fogom megváltoztatni a gyári háttérképernyő beállításokat sem. Úgy érzem ezzel a 8 gigás modellel el fogok tudni érni egy tökéletes informatikai zen állapotot, ahol minden pontosan úgy lesz jó, ahogy van.

Tegnap elvitték a 32 gigás iPhone 5 készülékemet, így tényleg nem maradt most más hátra, mint az, hogy megeszem, amit főztem. Már használom pár napja a telefonomat, nekem nagyon tetszik ez a “unibody hard-coated polycarbonate body with a steel-reinforced frame” hátlapja. Ma úgy gondolom viszont, hogy számomra a fő előrelépés a limitek, jelen esetben a kevés tárterület, magamra vállalása volt.

Akkora számítógépes nörd, mint amekkora én vagyok, eleve kizártnak tartja azt, hogy 8 giga bármire elég. Ezért nem értik sokan, hogy miért csinálom. Nekem viszont ez a fejlődés, ez az új iPhone modell, ahol a keretek leszűkítése sarkall arra, hogy előrébb jussak, fejlődjek. Próbálja ki bárki ezt a gondolatkísérletet: egy 32 gigás telefonról (ahol nekem is néhány giga szabad tárterületem volt bármelyik időpillanatban) lépjen vissza egy 8 gigásra és képzelje el, hogyan kell átalakítania az okostelefon használati szokásait.

A 8 giga rákényszerít, hogy tényleg semmit ne telepítsek fel rá. Olyan készülékem lesz egy év múlva is, mint amilyen most van. Néhány apróságot leszámítva ugyanazt fogom használni, amivel megvásároltam, vagy amit kiadnak rá ősszel. Nem tudom elrontani ezt az élményt, mert a szűk helyen nem lehet elrontani.

Nekem ez a limitáció nem egy geekeknek való rémes állapot, ahol azon szörnyülködöm, hogy hogyan fogom feltelepíteni az egyébként gusztustalan felületű 2 gigás navigációs appot, hanem egy út, amin fokozatosan eltávolodom egy túlzásokba eső világtól. Breaking free. Nem akarok nagyon rárontani a jövőre, de elképzelhetőnek tartom, hogy akkor fogok csak új modellt vásárolni, ha már nem tudok a jelenlegivel dolgokat csinálni, nem pedig akkor, ha a Szent Vállalat ősszel kiad egy új típust.

Én nem kérem, hogy bárki csatlakozzon hozzám, egyszerűen csak írok az élményeimről és a háttérről. Eladtam a régi telefonomat és vettem egy újat, ezek a gondolataim vannak. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ez a dolog segít változtatni, és egy kicsit hozzásegít ahhoz is, hogy jobb ember legyek.

Szabad tárterület: 3,3 gb

Az ázsiai masszázs hiteles története

Linda befizetett féláron valami ázsiai masszázsra. Kapott egy kuponkódot, 11 órára volt befoglalva. Odamentem időre, a bent levő láthatóan zavarodott ázsiai nő nem tudta megállapítani, hogy a nálam levő, kinyomtatott kupon azonosító szám az-e, aminek látszik. Végül úgy döntött, hogy nincs ilyen foglalás 11 órakor, sőt, mondta, hogy csak foglalásra lehet jönni és foglaljak. Aztán felhívott valakit, törzsi nyelven beszélgettek, majd odaadta nekem a telefont.

Azt mondta a backoffice-os, hogy foglaljak le magamnak egy időpontot a telefonon, vagy emailen keresztül. Mondtam neki, hogy mivel beszélünk, akkor már le is foglalhatjuk, talán. Nem, nem, kötötte az ebet a karóhoz, telefonálnom kell, vagy emailt írnom. Az utcáról felhívtam a számot, a masszázsszalon recepcióján az a nő vette föl, aki az előbb kitessékelt a helyről. Átadta a kagylót a backoffice-osnak, aki gondolom az előbb csak nem akart előbújni személyesen. Fura volt az egész, de megbeszéltem vele a 16 órát.

Otthon Linda közölte velem, hogy 11:00-ra volt a foglalás, ő így vette meg a jegyet. Ennek érdekében 15 órakor úgy döntöttem, rájuk csörgök, hogy 16 órára megyek, minden rendben lesz-e. Természetesen semmit nem tudtak semmiről. Jól emlékszem, hogy alig értettem a tört angoljukat, de azt igen, hogy a foglalási kódom felolvasása után azt mondta: “YES or NO, ANSWER”.

Linda telefonjáról írtam nekik SMS-t, mert iMessage-ben kommunikált velük előzetesen Linda és azt gondoltam, ezen sikeresen meg fogjuk majd tudni beszélni a dolgot. A backoffice-os azt írta, hogy nem jelentem meg 11:00-kor ma, ezért törölték a foglalást, “sorry”. Linda ezen a ponton felbőszült, felhívta őket és olyanokat mondott, hogy “teljesen össze vagyok zavarodva”, meg olyat, hogy “most már ideges vagyok”. Ezt kétszer is elismételte, egyre erősödő hanggal. Végül a nő azt mondta neki, hogy “OKÉ, JÖJJÖN AKKOR MOST”.

Én mentem. Életemben nem vágytam még masszázsra ennyire. Beléptem, benn volt három ázsiai nő. A legidősebb felröhögött és félrevonult. A másiknak odaadtam a papírt a kóddal, beírta a gépbe. Levetették a cipőmet és beküldtek az egyik szobába. Megjött a masszőrnő, mondta, hogy vetkőzzek le és feküdjek a matracra.

Ezen a ponton megjelent a backoffice-os nő, és elkezdett velem egyre hangosabban üvölteni. Épp vetkőzés közben voltam, a szemüvegem már levettem, így nem nagyon láttam az arcát. Eleinte nyugodt voltam, de ahogy kiabált, kezdtem egyre idegesebb lenni én is. Mondtam neki, hogy 11:00-re jöttem, kinyomtatott kóddal a kezemben. Olyanokat hajtogatott, hogy “ez nem így működik”, meg olyat, hogy “nálunk rendszer van”. Azon a ponton voltam, hogy visszakérem a pénzt és elhagyom a szalont, de felismertem, hogy nem adtak volna vissza semmit. Kiszedette a gépből a kódot és összehasonlította az iMessage kóddal. Ezen a ponton megnyugodott és hátrament a backoffice-ba, én meg folytattam a vetkőzést. A pólóm magamon hagytam, törökülésben leültem a matracra és felvettem a Qui Gon pózt.

Vagy öt perc is eltelt, mire megjelent a masszőrnő. Rámnézett, olyan fejjel, mintha legalábbis meztelenül ülnék ott. “Lefeküdni, ruha le”, mondta. Levetkőztem, lefeküdtem. Sajnos nem tudtam neki elmondani, hogy nekem igazából a derekam fáj, mert nem értette, amit beszélek, és amikor próbáltam volna mondani neki dolgokat, mindig annyit mondott csak “relax, relax”. Ennek érdekében csöndben maradtam.

40-45 percig tartott a dolog, belémmasszírozott valami büdös olajat, a lábaimat is két oldalról, meg a fejemet. A fejem volt talán a legjobb rész. Valami fagolyókkal is csinálta. Zavart, ahogy a farkam körül dolgozik. Amikor a golyókkal végigment rajta, úgy döntöttem, megtöröm a magamra erőszakolt csendet. Felemeltem a fejem, ránéztem és annyit mondtam neki: “nem”. A nő időnként törzsi nyelven beszélgetett a szomszéd szobában levőkkel, és volt egy pont, amikor el is böfögte magát.

Gyorsan befejeztük, felöltöztem és eljöttem. Tulajdonképpen örülök neki, hogy Linda kimozdított a komfortzónámból, ahol az élet voltaképpen kezdődik.

Függöny.

Érettségi vizsga

Mindenre számítottam, de arra nem, hogy pontosan úgy fogom magam érezni, mint érettségi vizsga után. 1995-ben is mindenki arról beszélt, hogy milyen lesz majd, ha túl vagyok rajta, amikor meg túl lettem rajta, akkor hirtelen mindenki beszélgetni akart velem arról, hogy hogyan sikerült, meg milyen élmény volt, mindenki gratulált és mindenkinek volt egy jó sztorija a sajátjáról.

A koncepcióm az volt, hogy végig benn maradok, elvégre ha Linda végigcsinálja, akkor nekem is végig kell, mert a Bad Boys II filmben is megmondták már, hogy “We Ride Together, We Die Together”. Viszonylag sokáig tartott, a szülésről nem voltak nagyon információim, de aznap rengeteget tanultam. Először is azt, hogy akármennyire tűnik brutálisnak, az emberi faj elég régóta csinálja már ezt a folyamatot és a nők úgy vannak genetikailag szerkesztve, hogy végig tudják csinálni. Kemény meló, de el lehet jutni a végéig. (Nekem a legrosszabb része az volt, amikor végig kellett néznem, ahogy Linda szenved a fájdalomtól – erről rengeteget tudnék írni, csak nem fogok.)

Írtam még egy oldalt arról, hogy ezt az egész ember kialakulás kérdését hogyan látom, de úgy vagyok vele tulajdonképpen, mint Douglas Adams:

“The History of every major Galactic Civilization tends to pass through three distinct and recognizable phases, those of Survival, Inquiry and Sophistication, otherwise known as the How, Why and Where phases. For instance, the first phase is characterized by the question, ‘How can we eat?’ The second by the question, ‘Why do we eat?’ And the third by the question, ‘Where shall we do lunch?’”

Lezuhanyzom, borotválkozom és megyek be a kórházba.

Tegnap megszületett a lányom

Fakultáció

A Dr. Blandl Mátyás emlékcsapat Erdős Pál matematikus születésének 100. évfordulóján az eiffel téri Bisztronómia Fakultációban, egyébként igen kíváló helyen, házi készítésű hamburgert fogyaszt sörrel. Az emlékcsapat megbeszélésének fő tárgya a Bitcoin. A képen látható emlékcsapat tag éppen gyermeke anyjával folytat rövid diskurzust azt illetően, hogy miért nem hazafelé vette munka után az irányt.

(A ma reggel a privát Facebook lapomra posztolt kép és szöveg utóközlése.)

Az örök visszatérés

A monoton ülő munka nagyon kikezdi a harmincon bőven túl levő embert, ezzel a kérdéssel foglalkozni kell. Az már nem állja meg a helyét, hogy leülök és eszem, amíg jól esik. :(

Megint rákezdtem egy fogyasztó programra. Ezúttal úgy döntöttem, hogy az őszt célzom be magamnak, mint végeredményt, de nyárra szeretnék már elérni látható súlycsökkenést. Őszre igazából az izmok megerősítése az endlösung, viszont nem kívánok ún. fitnessz-nácivá avanzsálni, mert az nem érdekel. (Bár tudom, hogy ha benne vagyunk, könnyen elkap a gépszíj. Igazából két út van: az ember nem tud benne lenni, vagy “ráfagy” és könnyen fitnessz-nácivá válik, aztán jöhet a búzafűlé.)

Újrakonfiguráltam ugyanakkor az alkalmazott metódust. Már volt több kampánykísérletem, sokat tanultam az idők során, van valamennyi XP-m, amire építhetek. Most nagyjából ezen vezérlő elvek mentén igyekszem:

- reggeli és ebéd, ahogy a csövön kifér, nem érdekel, eszem, mint eddig (kenyeret, édességet, ha éppen azt kívánom)
- vacsora 18:00 körül, de akkor már nem sokat (ha később van a vacsora, még kisebb adagot, fél adagot fogyasztok, vagy salátát, ezt érzi az ember, lényeg az, hogy akkor már nincs zabálás, nassolás)
- este ha megéhezem, egy alma, vagy valami más gyümölcs, zöldség
- esti alkoholfogyasztástól is tartózkodom, de ha megkívánok egy sört egy héten, nem fogom magamtól megvonni, mert az egy faszság
- ha úgy alakul, be fogok zabálni, de ez alkalmi dolog lesz csak (ezt is érzi az ember, egy-egy időnként belefér)
- sportba is tervezem a visszatérést (az elmúlt hetekben egy fogfájás térített el a futócélomtól)
- erősíteni nem fogok, míg el nem érem a testsúly célomat
- “no lift”, azaz nem megyek lifttel (egy kivételszabály van, ha társaságban vagyok és együtt liftezünk, nem irányítom magamra a figyelmet ezzel)

Nem tűnik nagy dolognak, igazából este 6 után jön a lényeg, a megvonás része. El tudom képzelni, hogy 4-5 kiló csökkenést tudok elérni ezzel egy-két hónap alatt, utána pedig új módszert kell majd alkalmaznom. A célom egyébként most lemenni 90 kiló alá (98 vagyok), aztán utána jöhet az izmosodás és a fehérje intenzívebb táplálkozás.

Nagyon fontosnak érzem, hogy nem akarok ennél drasztikusabb dologhoz nyúlni, mert az ki tudja kezdeni a szervezetet. Aki egyik napról a másikra gyökeresen változtat az étkezési szokásain, meg fogja szívni valami nagyon nehezen múló betegség formájában, még akkor is, ha amúgy csak makulátlanul egészséges dolgokat eszik. Szépen fokozatosan kell újrakonfigurálni. Nekem most az a célom, hogy az esti zabálásaimat építsem le és súlycsökkenést érjek el.

Kísérlet képpen bátorítok mindenkit, hogy egy nap próbálja ki a 6 után nem evést, maximum egy almát 9 órakor, kíváncsi vagyok, ki hogy bírja (twitteren olvasom a folyamot). Szerintem teljesen jól ki lehet bekkelni, csak a tarkón levő szúrás, a mentális béklyó az, amin át kell tudni lendülni. Általában ez nem szokott sikerülni.

Időnként majd beszámolok, hol tartok.

Index-sztori: Velvet fejléc

Egy kis backchannel GG posztjához. Nagyon örülök, hogy előkerült a legelső Velvet címlap. Jól emlékszem, hogy Kardos addig nem engedett el egyik este, míg össze nem lőttük azokat a színeket (ezeket a színeket), amikkel ő is maradéktalanul elégedett nem volt. Lehet, hogy ez most negatív kritikának tűnik, nem annak szánom. Akkor ugyan roppantul zavart, hogy estébe hajlóan “színezünk”, viszont utólag visszanézve tényleg érzem, hogy megérte faszolni vele.

A mosolygó lány az első kockán valami modell csaj volt, akivel Velvet relációban egyszer elmentünk fotózni, már nem emlékszem a nevére, viszont valamiért nekem nagyon tetszett, mint nő. Tettem néhány tétova balfasz mozdulatot az irányába, sansztalanul, azt hiszem tíz évvel később már nyugodtan leírhatom. :)

A kék színű női szempár szintén egy akkor általam ismert nőé, viszont ez nem az én érdeklődésem tárgya volt, hanem Bazsó Gáboré. Ő messzebb jutott a dologban, de végül nem ő lett a felesége. Én abban az időben meg voltam róla győződve, hogy ő lesz.

Egy sor

Január 10 óta a lokál plázák is vetítik igen nagy napi előadásszámban a Gyűrűk Ura című könyvből készült produkció film változatát, amire végül egy magát megnevezni nem kívánó multicég néhány lelkes, ám alulfizetett könyvelője vásárolta be magát egy <TR> hosszúságban.

Pedig ezt milyen szépen megfogalmaztam 2002-ben! Annak idején cool dumáknak gondoltam ezeket a dolgokat, viszont most inkább úgy vagyok vele, hogy a kevesebb több. Ennyi útravalót azért hadd adjak: a legtöbb gáz dolgot én rettenetesen lazának éreztem.

Apropó, felvettük az 56. Meteort, valamikor a délután során csapódik be.