Kidobtam az Adiumot is a dokkról, úgy döntöttem, hogy MSN/Yahoo/ICQ kontókat a jövőben nem használok, iChaten belül Gtalk és Mac.com szolgáltatásokat használom csak. Az ICQ esete érdekes: egyszer csak nem engedett már be a jelszavammal. Soha nem tudtam megváltoztatni (ha most elbandukolok a change password oldalukra, az az üzenet fogad, hogy “you cannot change password for this account”), soha nem tudtam belépni. Marad az MSN, viszont belefutottam egy régi képbe, míg annak idején még 20-30 kontaktom volt rendszeresen bejelentkezve, addig mára csak 3-5-en vannak már. Nekik üzenem, hogy szevasztok.

Kidobtam még néhány nem használt felhasználót a gépről, régi kontók, némi helyet ez is jelent. Nagy nehezen kitöröltem a Plexet is a gépről: a média szerver komponens állandóan berakta magát a menü sávba, ezt csak úgy lehetett megölni, hogy az Application Support mappából kitöröltem négy (4) Plex nevű mappát. A Plex-et annak idején nagyon megszerettem, de ma már egy bloated és roppant bugos valaminek látom. Áttértem a VLC-re és nem is nézek vissza.

Volt néhány levelem még 2010-ről az Inboxban, ezekre válaszoltam. Egyszerűen hihetetlen, mit nem képes az ember tologatni maga előtt. Van három tabom Safariban, ezeket rigorózus rendben tologatom magam előtt, ahelyett, hogy egyszerűen nekiállnék és megcsinálnám őket végre. Hihetetlen vagyok.

Megmondom őszintén, hogy én eleve fázok a “celeb” kifejezéstől. Én ebben a minőségemben egy egyszerű háztáji blogger vagyok, nem érzem magam különösnek, vagy speciálisnak, szopat a Hivatal, ha arról van szó stb.

Olyan ártatlannak tűnt az egész. Ha jól emlékszem, talán én ültem a kamerája elé először, bár az is lehet, hogy nem. Arról kérdezgetett, hogy ki vagyok. Egyetlen esetben tartom adekvátnak az interjút: ha valaki arra kíváncsi, hogy mi a történetem. Sajnos Bálint rövidre hagyta a feliratokat és elkezdett effektezgetni is benne (lásd az ismétlődő részeket), de ez legyen az ő kreatív szabadsága. Most a 46 percnyi film:

Bálint most az általa bevezetett, úgynevezett “netcelebeket” a februárban induló szemeszter hallgatói toborzásához használja fel, én is ennek a marketing gépezetnek lettem ilyen formában a része. Ő egyébként ezt nyilatkozza a termékről:

A CONCILiUM amúgy egy sikeres projekt. Méghozzá az ötletből 1 év alatt lett sikeres valóság az első betű leütéstől az intézmény és program-akkreditáció megszerzéséig. Ez persze csak fontos keretmunkája volt annak az oktatási modellnek, ami úgy látszik valóban piacképes tartalmat kínál hazánkban nem megszokott színvonalon megszervezve. Máskülönben ennyi szakember, oktató és hallgató mégse nyilatkozna ilyen formán a projektről…

Sorban a következők: Dobó “Doransky” Mátyás, Uj Péter, Berényi Konrád, Handrás et al.

Azt az elhasználódott, régi, megnyúlt gumijú alsóneműt pedig, ami most egy utolsó kegyetlen reggeli kapkodás miatt rajtam van, amint hazaértem, a macska tágra nyílt szeme láttára ki fogom a kukába — DOBPERGÉS! — baszni.

Nem játék, nem vicc, nem szórakozás, hogy az ember napja hogyan kezdődik.

Ordnung muss sein.

A képet azt hiszem Greg (Flickr) csinálta. Érdemes megnézni a teljes méretű fényképet is. Lehet dolgozni is vele, csak akarni kell.

Ezzel a csodálatos, ma kiadott multicolor (!) C64 Veto grafikával köszönnék most el (via Edhellon), holnap elindulunk Ázsiába. Várhatóan két hétig nem fog történni ezen a blogon semmi. De az is lehet, hogy mégis, laptopom nem lesz, csak deszkám.

Álljon még itt a Schaffer család:

Ő volt az, aki Sasvárira magyarosította a nevét. Jobbra tőle az én apai nagyapám, balra pedig Schaffer Gyuri bácsi, aki a névváltoztatáskor már 21 éves volt, és rá automatikusan nem került érvényre.

Többen kérdezték, hogy nem zavar-e, hogy rengeteg adminisztrációs terhet ró a nyakamba a dolog — így van, és nem zavar, sőt, nem is értem a kérdést, hiszen lényegtelen technikai dolgok nem állhatnak útjába ennek, ráadásul számtalan vicces szituációt eredményez.

Valaki kérdezte, hogy mi a menete, az anyakönyvvezető hivatalnál van erre formanyomtatvány, de meg is kell indokolni a kérelmet. Én ehhez lekértem (bocsánat: édesanyám kérte le nekem) a dédnagyapa anyakönyvi kivonatát, amiből látható a rokoni kapcsolat. Miután megtörtént, megkaptam postán az új anyakönyvemet és annak igazolását, hogy én ugyanaz a személy vagyok, el lehetett menni az okmányirodába új személyit és útlevelet (két külön számmal, persze) csináltatni. És akkor még nem említem az adókártyát, jogosítványt, TAJ kártyát, amiket még nekem is meg kell majd csináltatnom valamikor.

Egyébként nem csináltam volna meg, ha nem házasodtunk volna össze Bader Lindával (akinek szintén német a neve, de ezt még ki kell pontosan nyomozni — nem ez alapján ismerkedtünk össze annak idején az IBS-en, de érdekes szinkronicitást eredményez). Úgy gondoltam, hogy ez van olyan horderejű dolog, hogy érdemes és lehetséges is véghezvinni. Nem akartam erről ilyen részletesen posztolni, de többen érdeklődtek, úgyhogy tessék. Másrészt ennek kapcsán újra elmondanám, hogy a házasságkötés ceremóniarésze jó dolog és érdemes megcsinálni. A filmekben csak egy snitt szokott lenni, pedig az maga a film.

Ezzel kapcsolatosan szeretnék néhány dolgot közhírré tenni.

Az első, hogy a nevet változtattunk, hivatalosan Schaffer Józsefnek hívnak, Linda pedig a Schaffer Linda nevet vette fel. Ez a mi régi családnevünk, édesapám apja már Sasvárira magyarosított, viszont az ő bátyja a névmagyarosításkor már nagykorú volt, így neki maradt a neve Schaffer. A dolgot egyébként már hónapokkal ezelőtt lepapíroztuk, csak úgy döntöttem, hogy az esküvő után kezdem magam “kifelé” is így hívni.

A második, az esküvői ceremónia. Igen fura képződmény, eleve rengeteg előkészítő munkát igényel, idő, pénz, büdzsé, korlátosság — mindez egyetlen nap kedvéért. Roppant tömény és megmondom őszintén, hogy feszültséggel teli is (már két nappal előtte sem tudtam aludni rendesen). Nálunk templomi és polgári is volt, a templomin jól be voltam szarva, szinte transzba esve telt el a 40 perces szertartás. Utána viszont eszeveszett rock and roll kezdődött és pontosan úgy történt, ahogy mondták: egyszer csak azt vettem észre, hogy hajnali kettőre jár az idő.

De amit mondani akarok: sokan ódzkodnak az esküvő szertartástól, szeretnék gyorsba, kicsibe letudni, nem kell a felhajtás, sőt, esküvő sem kell, nincsenek tisztázva, rendszerezve az ezzel kapcsolatos gondolatok. Erre azt mondom: én is ilyen voltam és ma már tökéletesen másképp gondolom. Le is fogom írni, miért.

Sasvári Lilla és Ádám egy “BOLDOGSÁGOT” feliratú transzparens mögött

Az esküvői hónapos előkészítő munka egy olyan folyamatsor, ami gyakorlatilag a teljes családot és rokonságot képes kimozdítani a mindennapok unalom-gödréből. Olyan emberekkel találkozunk, sőt, projektelünk, akikkel soha, vagy nagyon ritkán van alkalmunk. Én a szegedi nagynénémnél, nem túlzok, 20 éve nem jártam. Az esküvői meghívót átadni olyan volt, mint egy időutazáson részt venni. Ráadásul ő olyan személy (gyorsan hozzáteszem: csak a szegedi lakásán nem jártam, vele találkozom időnként), aki semmit nem dob ki. Gyerekkori rajzaim, sőt, 6-10 éves koromban írt leveleim (blogposztok!) kerültek elő nála. Olyan személyes kordokumentumok ezek, amik soha nem jöttek volna elő, ha nincs az esküvő, nincs személyes meghívóátadás. Minden rokonnak el kell vinni személyesen a meghívót — hatalmas dolgok keverednek elő belőle.

Természetesen a szűk családot is megmozgatja a dolog, az eleinte kicsit nehezen induló, apróságokon kisiklani képes kommunikációs sémákat az időpont előrehaladtával hirtelen felváltja a közös ügyért való, teljes mértékben kompromisszumkész hozzáállás. Persze, vannak benne elhajlások, semmi sem tökéletes, maga a nap sem lehet az, de nem ez a lényege, hanem a nagyobb kép, amit látunk mögötte.

Az esküvő lényege nem is maga a nap, hanem az oda vezető út is. Szükség van rá, de ezt az ember akkor érti meg igazán, ha végigcsinálja, végigszenvedi, végül az egészet megéli. Azoknak, akik esetleg vívódnak azon, hogy csinálják, ne csinálják, mindenképpen azt mondom, hogy igen, kell, egy jelentős élménnyel lesznek gazdagabbak.

esküvői fotózás werk

Nálunk a kitelepült polgári és az utána levő buli a Petneházy Huszárcsárdában volt, ami helyszín gyakorlatilag átalakult már “esküvőztető” intézménnyé. Lindával több helyszínt is bejártunk, de ez volt az egyetlen, ahol mindketten egymásra néztünk és tudtuk, hogy ez lesz az. Nagyon pozitívan tudnék csak nyilatkozni róluk, nagyon baráti és családias a légkör náluk — ritka az ilyesmi. A legtöbb helyen, sőt, mindenütt, általában az a tapasztalat, hogy megjelenünk, elmondjuk mit szeretnénk, aztán, kis túlzással, “jó.. oké.. aha.. nem.. de..” válaszok egy alkalmazottól. A Petneházyban pedig az első pillanattól kezdve teljesen másképp történik minden.

Engem két dolog fogott meg: az egyik, hogy akármikor mentünk ki tárgyalni hozzájuk, mindig megvendégeltek minket kávéra, fröccsre, valami süteményre, ebédre. Ekkor még semmi szerződésünk nem volt, viszont ezeket kaptuk. Ilyet senki nem csinál. A második dolog a helyi porondmester, vagy teremfőnök, Nagy Csaba személye. Tökéletes vendéglátó. Aki kedveli a közvetlenkedő stílusát, annak be fog jönni, aki nem kedveli, az pedig észre se fogja venni, mert akkor nem tolakodik, de egy dolog biztos: mindenkit hibátlanul kiszolgál. Ehhez ráadásul úgy pörög, mintha kisgyerek korában legalábbis beleesett volna valami gyorsítószeres üstbe, és azóta is a hatása alatt állna.

Apróságokra is odafigyelnek: ha letelepítjük az italokat (mi bort és töményet is saját magunk vittünk), akkor a maradékot hiánytalanul, ládákba összekészítve átadják reggel a részünkre — ráadásul e mellé még a maradék kaját is kiszórják műanyag edényekbe, amit lefóliázva szintén elvihetünk.

Nem lehet igazán jól kifejezni írásban azt, hogy a Petneházy Huszárcsárda vendéglátása hogyan működik, el kell menni és ki kell próbálni. Az esküvői élményt szintén.

Először is megvettem a Glasvegas tegnap megjelent albumát, a “EUPHORIC /// HEARTBREAK \\\” címűt. Elkezdem hallgatni, eszembe jut, hogy a Strokes új albumát is meg akartam venni (“Angles” — március 22), nosza, azt is megvettem. Még nem is töltődött le a 15 megabiten a két lemez, kapok egy emailt, hogy ma került a boltokba a “Tron Legacy: R3CONF1GUR3D” első számú dalként mindjárt a Glitch Mob mixszel! Ezt is meg kellett vásárolnom.

Wow!

update: lement a beszélgetés és HTML5 shirtben voltam — eFi rendelte, utalom a zsét.

A tömegnövelés, egyáltalán az egész folyamat, amíg valakinek izmos külseje lesz ÉVEK munkája, nem kell naponta testsúlyt meg bicepszet méregetni! Ha hosszabb időn keresztül semmi sem változik, nézzük meg, hogy precízen elfogyasztottuk-e az előírt mennyiséget. Ha igen, növeljük meg 50g szénhidráttal.

Mintaétrend

1. 100g zabpehely + 8tojás fehérje vagy 20g (1 kanál) protein+ 1 kanál lenmagolaj
2. 100g csirke+125g rizs
3. 100g csirke+65g rizs
4. 100g csirke+65g rizs
5. 100g csirke+125g rizs
6. 100g marhahús+ 65g rizs+zöldség.

edzés után: tömegnövelő turmix, 50g fehérje (két kanál) 30-50g szénhidrát

Edzés utáni étkezésnek az ötödik számit! Zacskós rizzsel számoltam de a rizsmennyiség elosztható egyformán is! Ez egy kb. 80kg–os testépítő étrendje. Célszerű ezt a mintát mindenkinek a saját testtömegéhez testre szabni. A csirke szabadon helyettesíthető egyéb fehérjeforrással a megfelelő fehérjetartalom mennyiségben, a rizs pedig egyéb szénhidrátforrással megfelelő szénhidráttartalom mennyiségben. Tehát csirke helyett lehet hal, vagy túró egy-egy étkezésben a lényeg, hogy a HÚS domináljon! A rizs helyettesíthető tésztával vagy főtt krumplival, de a RIZS domináljon!
Tömegeléskor bármilyen fűszert és kis mennyiségben szószokat, szaknyelven dzsuvát, is alkalmazhatunk!

Nagyon mulatságos! Főleg a kaja része, nem tudom, hogy a gasztróval hogy fogom ezt összeegyeztetni, szerintem sehogy. Nekem a célom az, hogy lemenjen a hájam és fazont építsek fel, aztán ezt tartsam (tehát két etázsban), figyelembe véve, hogy van egy kialakult életem, amin némiképp tudok változtatni, de nem mindig lehet. Holnap este például egy gasztró vacsorára vagyok hivatalos egy jó étterembe. És ezt nem fogom kihagyni semmilyen Drugs Bunny kedvéért, ebben a körben kell megtalálni a megoldásomat. Bocs, de ez van. 100g csirke+125g rizs.

Az üzenet azóta sem változott:

eredeti közlés: 2010. január 5.

Nekem ma kifejezetten egy ok miatt volt érdekes az outlet: a Burton bolt miatt. Nem tudom, ki mennyire van képben a legnagyobb snowboard gear és apparel gyártót illetően, itt van két infó. Az első, hogy tavaly áthelyezték a lapok gyártását Vermontból Ausztriába (költségcsökkentés miatt, bár szerintem Innsbruck is csöcs drága — ők tudják). Jake azt mondta, hogy az R&D továbbra is Vermontban lesz, de Európában gyártanak. A gyár Innsbruck mellett van, de a városban van egy flagship boltjuk is. A másik infó: Parndorfban van a hivatalos európai outletjük, amit még a weblapjukon is hírelnek kiemelten. Ez:

Kurva jó. Van méret mindenből, sok modell, lapok nincsenek 160 fölött, kötés is csak kirakat szinten, de ruházatot lehet vásárolni jól és elég olcsón. 250 euró körüli retail árú ruhákat nem ritkán 80 eurón lehet megpattintani, úgyhogy egy felsővel, egy nadrággal és egy farmerral távoztam. Mindent harmad áron vettem, a farmerért konkrétan 10 rugót fizettem ki. És volt hízott blogger 38-as méret is, fasza, nem is pödörtem sokat a részleteket.

Egyáltalán nem zavar, hogy az új szerelésemet nem fogom viselni őszig/télig, széles a vigyor az arcomon, hogy szezon utáni leértékelésben tavalyi modellt milyen frankón vettem! Ráadásul a ruha is nagyon tetszik. Határozott elképzelésem volt, hogy újítok, 2003 óta nem vettem semmit magamnak.

A kötésemet egyébként +6 / -6 fokba átrakattam utolsó napon, sőt, szélesebbre is vettük:

ruha még a régi, kihízott, kinőtt

A 159-es lappal az a tervem, hogy Lindának adom (mérsékelten érdeklődik), én meg veszek majd valamit leértékelve — ugyanezt csináltam a teniszütővel is, megvettem a Nadal-féle Aero Pro Drive-ot 40 ezer bruttó helyett 17-ért, valami versenyzői teszt ütő volt, kb egy órát játszhatott vele csórikám. A snowboard-célom 160 fölötti fa freeride lap — nem tudjátok hol érdemes rámozdulni? A mostaniban nincsen fa és a kötése is ez az annak idején még menőnek számító “Custom SI” step-in féleség. Igazából nem jó, mennem kell a pántosra, rohadt fura, hogy nem én rántom fel a lapot, hanem a talpamhoz van “ragadva”.

Különösebben nem érdekel a téma, őszig van időm felkészülni. Amit viszont nem fogok lespórolni, az az állóképesség. Előtte két héttel intenzív edzést kell nyomni lábra. Ez a Szasza-féle “endurance cross” kurva jó rá, kár, hogy nem csináltam huzamosabban.

Murauról meg annyit, hogy március 15 körüli napokon az iszonyatos magyar invázió miatt nem javaslom senkinek a részvételt. Komolyan, mindenhova, csak a Kreischbergre ne. Amúgy a felszereltség se jó (nagyon jól fogalmazta meg valaki a hozzászólások közt, hogy úgyhagyták a magyaroknak), hütték is repedt-szarok — a fő hüttében a tojás tetején például kora délutánra elfogytak cikkek, käsekreinert egyáltalán nem is tartanak stb, sorolhatnám holnapig az elkényeztetett problémáimat… Schladming, Naßfeld nekem sokkal jobban tetszenek például.

A síelésnek tehát vége, holnaptól jönnek a DOLGOS HÉTKÖZNAPOK!!

Kimoderálok mindenkit, aki megjegyzi, hogy lúdtalpas vagyok! És akkor mi van? Legalább sokkal jobban tudok lapátolni a lábaimmal úszás közben. Lúdtalpasnak lenni: COOL!