Plastik média

Párizsban befejeztem a Minish Cap-et. Félelmetesen szép, többnyire kézzel alkotott pixel-perfekt 2D grafika, platformer játékmenet, idétlen japán Zelda-RPG. Nagyon klassz játékélményem volt. Egyike azon kevés játékoknak, amit konkrétan befejeztem. Nagyon sok cucc volt ugyanis, amiben eljutottam többé-kevésbé a végéig, aztán valahol, például a durva főszörnynél feladtam.

A Minish Cap viszont roppant élvezetes volt végig, és nagyon kedvelek úton játszani vele. Bármikor előkapom a DS-t (thanks to YOU!), és mit nekem egy órás repülőgép csúszás, mit nekem!

Belebotlottam viszont egy nagyon ritka jelenségbe. Úgy tűnik, a japánok is csak emberek és a bolti verzióba is belecsúszik egy kis nasty. Az egyik pályán be lehet ásni egy barlangba, és ott az alábbi furcsaság látszódott:

Ez annyira megtetszett, hogy le is videóztam:

Érdekes módon csak egy bizonyos ponton jött elő ez a dolog, ahogy tovább haladtam a story-ban, úgy tűnt el a bug.

A kalandjátékok feladványai bizony sokszor borzasztó kihívások elé állítják a kalandozót. A kalandozónak ilyenkor erősnek kell lennie, hogy ne nézze meg a Gamefaqs.com-on levő játékleírást és részletes elemzést. Újra és újra neki kell futni mindennek, a game world-ön végigpróbálni mindent, mindenkivel újra és újra beszélni, kipróbálni lényegtelennek tűnő dolgokat, megálmodni a megoldást.

Egy ilyen volt az, amikor végigástam az egyik karakter kertjét, hátha rábukkanok valamire (persze nem ez volt jó megoldás):

Persze a játékot úgy fejeztem be, hogy közel sem jöttem rá minden secret-re. Utólag beleolvasva a faq-ba aztán látom, hogy mennyi mindent lehetett volna csinálni. Ilyenkor kicsit elszomorodom, de azért ennyit elmondhatok: végigjátszottam. (Főszörny nagyon kemény multi-phase durvulás volt. Azért durva, mert rá kellett jönni, melyik phase melyik részénél a fegyvereknek milyen kombinációját kell használni. Persze aztán jött egy újabb fázis, ahol megint rá kellett jönni. Ez persze elhalálozáshoz vezetett és akkor előről az egész.)

Handrásnál ma megtekintettem a Sony PlayStation 3-tot. HD projektoron sötét szobában igen klasszul néz ki az, ami van rá. Folding at home forgatható földgömbje megmutatja nekünk a jövő alkalmazásait. A Gran Turismo egy pályás demó autó modelljei agyeldobás szépek (de tényleg — mindenki azonnal nézze meg, hogy lássa, hol tartunk 2007-ben), ugyanakkor az egyéb látottak egyáltalán nem erősítettek meg abban, hogy kell nekem egy ilyen eszköz ma. Nem kell. Ha majd lesznek rá killer alkalmazások, akkor igen. iPhone detto.

(…) I shall now proceed to play Super Paper Mario all weekend.

– Mark Pilgrim, The future of the web végén

Nonograms are picture logic puzzles in which cells in a grid have to be colored or left blank according to numbers given at the side of the grid to reveal a hidden picture.
– Wikipedia

Ez a cucc most jön Európába. Kell.

Egyébként azt nem is mondtam, hogy a névnapomra végül a 42 logikai játék egy kupacban kazettát kaptam, amiben volt sakk is. Nem vagyok egy nagy játékos, de gondoltam, hogy egyből lefinomítom “hard” fokozaton és … életemben először lefinomítottam egy sakk szoftvert. Azon tűnődtem, hogy vagy én vagyok ennyire jó (hah!), vagy a szoftvere ratyi. Van egy vad tippem, hogy ez utóbbi lehet az igaz.

Hétfőn átjöttek Linda barátnői egy vacsorára. Ezen a vacsorán hangzott el, hogy az egyik lány a barátjával nagy argumentációba kezdett, hogy PlayStation 3, vagy konyhabútor. Arra nem emlékszem, hogy végül melyik győzött, de az biztos, hogy én ráemeltem erre egyet: PlayStation 2! (A lányok egyébként lakberendeztek is papíron. Már régóta készülök egy hosszabb anyagra erről a témáról, aminek egyik eleme lesz az, hogy lányok szeretnek papíron lakberendezni.)

Szóval kedden átgondoltam ezt a PS2 dolgot.

Szerdán is átgondoltam a dolgot, és eszembe jutott, hogy videojátékokra nem célszerű költeni. Aztán végül engedtem a gonosz csábításának (gyarló vagyok!), és átvettem az akciós PS2-t néhány kölcsön játékkal. Ezek: God of War 2, MoH: Vanguard, GTA: Vice City Stories.

A unit nagyon szép és pici. Jól működik. Nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, amikor bekapcsoltam. De elég a melodrámából, nézzük a játékokat!

Vanguard: ocsmány. Olyan érzésem volt, mintha PS1 elé ültem volna le. Ki is kapcsoltam, többet elő nem veszem.

Vice City Stories: ocsmány. Olyan érzésem volt… na szóval gagyi ez. Semmi motivációm nincs arra, hogy X-Y-Z eszközökkel mindenféle objektumokat szállítgassak a városban, amik célja bazi nagy, rózsaszín hengerpalást. No way. (Ja, hogy azt mondjátok több időt kéne nekik adnom? HAHA!)

God of War 2: öcsém! Bazmeg! HÚ! Teh shizzle! Atomgyors 60 FPS, baromi agresszív és szép (!) grafika, jó játékmenet, igazi, hamisítatlan arcade feeling, brutál nagy szörnyek, klassz art dir (íme az egyik trailer, erre pedig a játék elejéből gameplay). Mi kell még? Ezt csinálni fogom. Érdekes volt, hogy a több tier-ben harcoló főszörny valamelyik tier-jében a sokadik elhalálozásom után a jótékony szoftver felkínálta a lehetőséget, hogy akkor most mit szólnék hozzá, ha innen easy-ben folytatnánk.

Öregszünk, na.

Ma bekapcsolódtam a web2 áramlatba. (FYI, web2 néven az új webes technológiák és  különféle buzerációk összeségét hívjuk.)

Először is szétpimpeltem a Twitter adatlapomat, frissítettem néhányat, visszaigazoltam embereket, és letöltöttem a Twitterific kliensprogramot is, hogy a desktopról lássam, ha valaki frissít egy újabb sms-t.

Ma rákattantunk a Justin.tv-re (HH postja erre). A lényeg: faszi rámountolt egy kamerát a fejére, felpakolja a netre a live stream-et. A nap bármelyik pillanatában lehet nézni egy szerencsétlen flótás mindennapjait. Sose gondoltam volna, hogy működhet az ilyesmi, de ez itt egy élő példa: a faszi most egészen konkrétan beszáll az autójába, aztán mennek akárhová. Abszolút élő. Reggel, amikor bementem melózni náluk (SF) éppen hajnali egy óra volt, Justin egy bulibol érkezett haza. Amikor hazaértem 18 óra felé, a faszi felkelt. (Otthon tévén nézzük maximalizált állapotban!) Miközben vacsoráztunk, végignéztük, ahogy az albérlő társaival kajálnak, majd megindul valahová a városban. Egészen elképesztő!

Noha teljesen érdektelen az egész, az ember persze odaül elé és nézi. Ahelyett, hogy a Heti hetest nézné!

Annyira várom, hogy ez az egész egy kis apró kütyüből elérhető legyen. Éljen az ipari forradalom.

Nem web2, de azért ide írom: nem tudok lejönni arról az ideáról, hogy nekem PlayStation 2 konzolra van szükségem. Már három volt az életemben, az elsőt ellopták, a másodikat és a harmadikat pedig eladtam. Most viszont a lapos kivitelűre gerjedek, 35 pénzért meg lehet kapni. 5 ezer, ha nem szűz. Ugyanakkor mindig is megégettem magam a moddolt géppel, nem játszotta le a lemezeket, szar volt az egész. A dealer viszont esküdözik, hogy ezek a cuccok már atomstabilak. Érdemes?

God of War II – Playstation 2-re, március 17-én jelent meg. Olyan ez, mint a dope. Nekem is, mint a nőknek, a gé pontom a shopping szó végén van, csak én nem top-okat, meg púdereket és arcra kenhető színes festékeket vásárlok. Mindegy, 5 percig majd nézem az effekt-parádét, aztán olyan, mintha megittam volna este két sört, geci.

Egyébként le fogok szokni a sörről és a baráti sörözésről is. Cél olyan hasizom, mint a spártai királynak. Egyszer megcsinálom. Én.

Gondoltam utánanézek, hogy Carmack fater hol tart. Kissé kiestem már a gamingből, nem ártana ezt illetően képbe helyeződni. Carmack csinált egy megatexture nevű technológiát a Quake Wars játékhoz, amivel ugye a textúra-ismétlődés unalmasságát lehet kiküszöbölni egy “kinti” 3D terepen — klassz. Van a játékból gameplay videó is, megnéztem. A minősége elég gagyi, de kérdem én: mi ebben a 2007? Ilyen lövöldözős játékot láttam már ezret. Arról aztán nem is beszélve, hogy grafikailag ugyanazt hozza, mint amit az összes ilyen szar. Hol itt az innováció?

Kezd megváltozni a video gaming preferenciám. Korábban ezek a szarok elegek voltak a befosáshoz, ma inkább Wii kell, meg Katamari Damacy. (Fontolom, hogy veszek egy PS2 bundle-t csak az ilyen szarokért. Illetve a Shadow of the Colossus-t is végigküldöm. Nekem is lehetnek álmaim.)

Barátnőm névnapomra Nintedo játékkal ajándékoz meg. Hogy ne tüzeljen vakon, elmentünk a Mamutba, hogy kiválasszak egy játékot.

Alaposan áttanulmányoztam a polcot, majd odamentem az eladóhoz. A beszélgetés kb így:

Józsi: A Resident Evil Nintendo DS változata milyen játék?
Eladó: Ismered a sorozat első darabját?
J: Nem, én csak a 4-gyel játszottam Gamecube-on.
E: Olyan, mint az első.
J: 3 dimenziós, vagy álló hátteres?
E: Álló hátteres grafika.
J: Köszönöm, tovább nézelődök.

Megtaláltam egy másik játékot, címe 42 és tele van logikai, kártyás stb. játékokkal. Visszamentem az eladóhoz, aki a monitorra mélyedve valamilyen PDF dokumentumot böngészgetett (vagy akármit, teljesen mindegy).

J: Ebben milyen játékok vannak?
E: Nem tudom.
J: A hátoldala nem listázza. Sakk esetleg?
E: Nem ismerem.
J: Nem tudnánk megnézni esetleg a neten?
E: Ebben a gépben nincs net.

Tényleg elnézést kellett volna kérnem, hogy zavarom az olvasgatás közben. Elvégre a hülye vásárlókkal mindig csak baj van. Például az, hogy folyton idióta kérdéseket tesznek fel. Nincs ráírva a hátoldalára? Szar ügy! Válasszon mást a kedves vásárló.

Nyugaton az ilyen gaming üzletekben a következő képpen néz ki ugyanez: az eladó már akkor szóbaelegyedik veled, amikor a polcot vizsgálod. Az okosabbja ráadásul nem is azzal indít, hogy “Segíthetek valamiben?”, hanem egyszerűen látja, hogy a Star Fox dobozát nézem és benyit egy olyannal, hogy “Ó, látom van érzéked az ilyesmihez, ez egy kiváló Super Nintendo játék új változata, ismerted az eredetit?” Erre elmondom neki, hogy ez volt az első játék, amit próbáltam SNES-en és ami miatt végül megvettem a gépet. Erre ő elmondja, mennyire sokkal jobb játék ezért-azért-amazért, és így tovább. A fejlett nyugaton nem tudok nem ilyenekkel találkozni, és IMÁDNI őket ezért.

Sajnos ma még nagyon messze vagyunk ettől. Tisztelet annak a néhány üzletnek, ahol már foglalkoznak a vásárlóval, de a legtöbben még mindig csak fölösleges irritáló tényezőknek nézik azokat, akik náluk költik el a pénzt. Sajnos az 576 kilobyte-ban a munkaerő alkalmazásának feltétele jól láthatóan az, hogy ismerje a tag a megfelelő XBOX meg Playstation title-ket, de hogy eladáshoz lófasz közük van, az is biztos. Ha még dolgozna is a pénzéért, háromszor annyi forgalmat csinálna a Mamut, az biztos. Mindegy, ő bajuk, engem többet úgysem látnak arrafelé.

Ha már itt tartunk: hol érdemes konzolt venni? Mármint úgy értem, hogy helyet, ahol lehet szakérteni a játékokról is. Én eddig a Váci utcai kis konzol pincébe jártam, de sajnos nem nagyon tudok munkaidőben ellógni arrafelé.

update: Az 576 hálózat tulajdonos/ügyvezetője, Balogh Zsolt is felbukkant a kommentekben, amit végül ezzel a kommenttel adresszáltam:

Nem gondoltam volna, hogy ő maga fog ide válaszolni, mindenesetre köszönöm neki, hogy megtisztelt a véleményével. Sajnos ettől függetlenül én nem érzem úgy, hogy fontos lennék az 576 kilobyte-nak.

Az 576-ban egyébként régóta vásárló voltam, a Mamutban vettem ezt-azt, de azt fontosnak érzem jelezni, hogy ezt a fajta “fentről-le” kommunikációt és barátságtalanságot mindig is éreztem ilyen-olyan formában. A panaszkönyvet szerintem felesleges egy ilyen apróság miatt használni.

Hasonló példa:

Volt egy étterem a városban, ahova nagyon szerettem járni, de ott a tulaj elkezdett velem teljesen fasz módon viselkedni, annak ellenére, hogy eleinte még haverkodtunk is. Egy darabig tűrtem, mert szerettem a kosztot, de aztán amikor kényelmetlenné vált a helyzet, úgy döntöttem, hogy lemondok róla.

Az 576-tal kapcsolatban nincsenek ilyen érzéseim, egyszerűen oda, ahol érzem, hogy nem kapom meg a szervízt, nem járok. Nem fogom tépni a számat a boltban, mert felesleges köcsögségnek gondolom. (Akkor és ott.) A blogomon viszont írok róla, mert közérdekű a kérdés.

Egyébként valószínűleg Balogh úr hozzáállása miatt (is) ilyen hely az 576 retail, de ez már egy másik probléma. Én sajnálom, hogy nem szereti a vevőit, én meg nem szeretem, ha nem szeretnek, amikor pénzt viszek oda.

Persze ettől nem lesz kisebb a forgalom, mert a nagy része nem ezekből a vásárlásokból realizálódik, de Kianek ilyenkor szokta mondani, hogy érdemes jobb szervízzel “rányitni” egy boltot és rést ütve a pajzson piacot venni el.

Teljesen mindegy egyébként az egész, mindenki előtt ismerős az 576 jelenség. Én sem ma kezdtem vásárolgatni, bár valamiért azt hittem, hogy már elmúltak azok az idők, amik ‘97 körül voltak.

Most pedig meló. Függöny.

Felkértek a magyar Maxim szerkesztői, hogy írjam meg, mi volt az életem 10 meghatározó videojátéka. A cikk, mint kiderült, got canned, ezért kicsiny blogomra fogom postolni, csak azért, hogy ne érezzem hiábavalónak az erőfeszítéseimet.

(Némi zárójeles oldal-kommentár: időnként ilyen-olyan forrásból megkeresnek emberek, szerkesztők, hogy nyilatkozzak a blogokról, filmekről, videojátékokról, Wii-ről, álló faszokról stb. Általában vissza szoktam utasítani ezeket az ilyen típusú felkéréseket, illetve közszerepléseket. Az oka igen egyszerű: nekem csak a szívás van vele. Nekem kell elmennem a helyszínre, nekem kell beilleszkednem az ottani workflow-ba, megmondják, hova álljak, hogy nézzek, túl sok, túl kevés. Mindezt természetesen azért, hogy a szerkesztőnek meglegyen az “anyag”, nekem meg valamiféle obskúrus “fame”. Köszönöm, nem.)

Most pedig a 10 legjobb játék EVAR!

1. World of Warcraft (PC)

A Blizzard ma is futó masszív multiplayer játéka addiktív, mint a futó bab. Eleinte berzenkedtem attól, hogy hosszú perceket kell sétálni a világban, de valaki felvilágosított, hogy az ilyen típusú játékoknál ez még rövidnek is számít. Később felismertem, hogy ez minden idők legjobb játéka. Kár, hogy az embernek nem lesz mellette semmilyen élete, abbahagytam, lett is barátnőm.

2. Quake (PC)

1996-ban a Quake megjelenése az én életemet is gyökeresen megváltoztatta. Nem kis mértékben azért, mert ez volt az első játék, amit klánokba szerveződve a neten is lehetett játszani. Akkoriban semmi sem számított, csak a Quake. Az egyetemen be kellett köszönnöm nem kis részben miatta az alattam járó évfolyamokhoz is.

3. Legend of Zelda: Twilight Princess (Nintendo Wii)

Először a Zelda sorozatot akartam volna erre a helyre sorolni, de rájöttem, hogy a most decemberben megjelent Twilight Princess viszi egymagában köztük a “single player” pálmát. Elképesztő játékot sikerült készíteniük a japánoknak, de ennek megvan az a roppant nagy előnye, hogy 40-60 órányi játék után véget ér. Igaz, hogy GameCube-ra készült (eredetileg), de ennek ellenére fantasztikus a grafikája és a játékmenet. Hibátlan.

4. Resident Evil 4 (Nintendo GameCube)

Noha egy “negyedik” rész bármiből az újabb rókabőr tipikus esete lehetne, a Resident Evil 4-es mégis magasan kiemelkedik és utat mutat. Szintén egy egyjátékos anyag, viszont roppant tartalmas zombi ölős játék (bárki megbotozhatna, hogy egy zombi ölés hogy jöhet ide, de szeretném jelezni, hogy ki kell próbálni).

5. Brain Training (Nintendo DS)

Roppant gagyi grafika és elképesztő gondolat jellemzi a játékot: minden nap néhány perc gyors-számolással és koncentrációval tréningezzük az agyunkat. Van benne Sodoku is. A Nintendo megmutatja nekünk, hogy a játék és közösségi élmény minden gigapixelnél többet ér.

6. Wizard of Wor (Commodore 64)

Ez a játék volt életem első komolyabb videojáték élménye. Akkoriban még a fekete bot joystick-kel gyilkoltuk egymást a nyári szünetben. Volt, akik magnóról töltötték be, a jobbaknak, mint nekem, már floppy lemezes meghajtójuk volt.

7. Half-Life 2 (PC)

Filmszerű játék, borzasztó gazdag grafika, a hatalmas első rész folytatása. Minden szempontból túltett az elődön, bár azt is ide kellene írnunk. Sajnos soha nem értem teljesen a végére, pedig nagyon ott voltam már.

8. Super Mario (Nintendo SNES)

A Super Marioval értettem meg, hogy léteznek olyan játékok, amik képesek eladni egy konzolt. A Mariot eredetileg csomagolták a készülékhez és nem is nagyon érdekelt, mert gyerekesnek tartottam, de annyira rákattantam végül, hogy a végén még azt a titkos pályát is megtaláltam, ahol a kis pénzekből ki volt rakva, hogy “YOU ARE A SUPER PLAYER!”

9. Metroid: Fusion (Nintendo GameBoy Advance)

A Metroid egy fantasztikus side scroller sorozat, bármelyik darabját ki kellene emelnem, mégis ez volt az, amivel a legmagasabbra emelte a mércét. A 3D grafikai programok idejében kijönni egy ugrálós cuccal, elképesztő. Roppant szépen rajzolt grafika, imádtam. Plusz a tény, hogy egy női szereplővel kell idegeneket lőni.

10. Lemmings (PC)

Innovatív játékmenet és szuper aranyos, zöld hajú, masírozó figurák. Ügyességi, logikai játék, középiskolában az irodalom órán jegyzeteket készítettem arról, hogyan lehetne megoldani egyik másik bonyolultabb pályát. A skót DMA Design már a kilencvenes évek elején megmutatta, hogy milyen tökös játékprogram fejlesztők. Ők csinálták a GTA sorozatot is később.

A Brain Training kapcsán már lelkendeztem egy sort, itt az ideje, hogy tovább lelkendezzem. A tegnapi sorozat után az avatar mondta, hogy reggelenként a fogmosás közben számoljam meg, hány alkalommal mozgatom a fogkefét és csináljam rendszeresen. Első gondolatom az volt, hogy mekkora faszság, de azért másnap reggel megpróbáltam.

Nem volt könnyű. Az ember eleve sokkal, de sokkal gyorsabban mozgatja a kefét, mint ahogy magában számolni képes. Ez azt eredményezi, hogy vagy nem fog pontosan számolni, vagy pedig irgalmatlan módon le kell lassítania a mozdulatot, amivel teljesen hatékonytalanná válik a fogápolás folyamata, próbáljátok ki.

Mi következik ebből? Az, hogy meg kell tanulni rohadt gyorsan magunkban egyesével számolni. Minden fogmosás újabb kihívás lesz.

(Uj Péter szerint …

Ez a post értelmét vesztette. Nem írom tovább.

Elképesztő játékot vásároltam DS-re itt Malmö-ben: Brain Age: Train Your Brain in Minutes a Day

Teljesen ratyi, HDandrást a világból kikergető grafikája van, viszont a DS-t úgy kell fogni, mint egy kihajtott könyvet (interaktív könyv, baszkikám!) és benne mindenféle logikai feladatokat megoldani időre. Mindezt úgy, hogy naponta néhány percet enged vele játszani, szépen gyúrni kell az accountunkat (amiben teljesen vagány módon kézírással kell felírni a nevünket, kurva jó). Trailer megtekinthető itt.

Beszarás, milyen egyszerű eszközökkel lehet baromi jó játékokat készíteni. És az, hogy végig ceruzával lehet csinálni benne mindent, külön hab a tortán. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az, hogy le kellett emlékezetből rajzolnom egy zsiráfot, egy kengurút, meg az ausztrál kontinenst, majd ugyanezeket az ábrákat meglátni a referencia rajzokkal összehasonlítva, hosszú, intenzív röhögést eredményezett.

De van benne olyan rész is, ahol beszélni kell és bemondani a színt, ami felvillan a képernyőn. A Wikipedia szócikkéből kiderül, hogy összesen 9 fajta minigame van benne (az idő haladtával dobja csak be a többit), ebből van alap fejszámolás időre (12 másodperces record breaker movie itt), novella olvasás időre, két oldalnyi négybetűs szó megjegyzés, majd felidézés — hihetetlen jó móka. Akinek ez sem volna elég, annak van 100 válogatott Sodoku puzzle, illetve lehet wifin keresztül is bohóckodni egyéb DS felhasználókkal.

A Nintendo persze tovább halad ezen a szórakoztatási vonalon, kiadta már a Big Brain Academy-t, ami Wii-re is jön, és úgy érzem a világ legzseniálisabb szoftvere lesz, ha megjelenik — a Wii gameplay video magáért beszél.

Uraim, egy fantasztikus korban élünk.

PS: Voltam ma egy svéd dizájner boltban, elképesztő cuccokat lehetett kapni, például egy Commodore 64-es joysticknek kinéző joystick-et, amiben konkrétan egy EMULÁTOR és 30 C64-es JÁTÉK foglalt helyet. Csak rá kell dugni a tévére és máris mehetnek a játékok! Döbbenet! (A cucc egyébként angol, megnéztem, URL-t sajnos elfelejtettem.)

Példánkból remekül látható, mekkora értelme van egy technológiai shootert összehasonlítani egy olyan nagy múltú játékkal, amit a világ egyik legtehetségesebb japán fejlesztőcsapata készített négy évig (jó, négy év lehet kritika is). Ez a két játék így nem összehasonlítható. Apples and oranges.

A pontszám alapú review, ami kizárólag néhány hájas seggű amerikai hamburgerzabáló, Paris Hiltonra kiverő editorokra épül, belátható, hogy egy nagy köcsögség. Akkor már az iMDB módszere.

Nálam a pontszám fordított, noha egyik játékkal sem játszottam még, csak Handrásnál láttam a GoW-ot.

Közel nyolc esztendő elteltével most újra visszamentem, hogy bemutassam élő egyenesben a Pengo játékot. Egyetlen játék, egyetlen felvétel.

Jövő héten a Pooyan következik, esetleg a Scramble.

Már kapható az új Tech/Gadget magazin második száma a “Tomorrow“. Uj Péter után a szorgalmas padawan, Józsi koptatja a billentyűket és fejti ki, mondja meg a frankót. Két témában ír, az egyik a Flickr, ami inkább introdukcionális darab és a Plastik media fogyasztóközönségét nem, vagy nem sokban hozza tűzbe, bár a kvázi-zsenialitás miatt is érdemes elolvasni, míg másik a Nintendo Wii konzol, és az azzal kapcsolatos szakértelem. Ami pedig teljesen nyilvánvalóan megcsillan a hazai online újságírás szürke egén, kavicsra alázza az említett Uj Pétert és Tóta W. Árpádot összeadva, és mutatja be, mit jelent a dinamikus absztrakciós sémák és asszociációs mezők üveggyöngy-szerű alkalmazása a kombinációs készségen keresztül.

(szerény mosolygás) Én még nem láttam a számot, Handrás már elolvasta az utolsó szögig, viszont kis idő elteltével az én anyagaim PDF-ben is elérhetőek lesznek letölthető formában. Orosz is ír bele többek között, Uj Péterről (csak az első számban) két oldalas napraforgó kép, vörös télapó szakáll, szokásos fiki-dí.

Pride not crime.