A dolgot azt hiszem ott rontottuk el, hogy kézipoggyásszal utaztunk a Wizz Air társaságnál. Semmi gond nincs a kézipoggyászos utazással akkor, ha az embernek ridikül méretű a kézipoggyásza, vagy csak laptoptáskát visz magával. A szokásos kis méretű táska, amibe ugyanis az ember néhány szett ruhát és cipőt helyez el, nagyobb annál, mint amit a Wizz Air lila keretes, erre a célra rendszeresített mérő-keretébe belefér. Egészen addig nem gondoltam, hogy ez problémát fog okozni, míg nem utaztam magam is kézipoggyásszal.
A Wizz Air erre vonatkozó passzusa így szól:
Passengers are allowed to carry only one piece of hand baggage with the maximum dimensions 55x40x20 and not exceeding 10 kilograms.
A csomagfeladáskor jeleztem, hogy csak kézipoggyászom van. A hölgy megkért, hogy helyezzem be a táskát a keretbe. Tényleg nem volt nálam semmi extra dolog, a kézipoggyászom tényleg kézi méretű, mellette egy laptop táska a vállamra akasztva, nem is értettem ennek a szükségességét.
Persze nem kell megijedni, a repülőgép simán elmegy táskával, vagy a nélkül, itt igazából a pótdíj fizetése az, ami körül az egész fennforgás van.
Még egy apró kitérő: a Wizz Air csak a márkanév, a földön szállítást a török Çelebi nevű holding végzi (ejtsd: cselebi). Ők szállítják a csomagokat, ők viszik az embereket busszal ki a repülőhöz, ők veszik fel a csomagokat és az ő alkalmazásukban állnak a hölgyek is, akik a fenti szabályt betartatják. (Arról természetesen nincsenek információm, hogy az esetlegesen kiszabott pótdíj felhasználható-e a pultos bérének kiegészítésére.)
Gyanús volt, hogy az előttem álló családot megleckéztetik a kérdéssel, nagy nehezen befért a csomagjuk, viszont volt ott még egy, arra már sajnos pótdíjat kellett fizetniük. Az eltelt negyed óra végére a fickó nagy duzzogva kifizette a büntetést és paprikavörös fejjel távozott. Aztán jöttünk mi.
A kézipoggyászomat készítők nem voltak tisztában az 55x40x20 szabállyal, mert a poggyászom, ha néhány centivel is, de nagyobb volt a keretnél. Tényleg nem sok, viszont ebbe a méretbe csak úgy lehetett elhelyezni, ha néhány ruhadarabot kivettem belőle, így már össze tudtam nyomni akkorára a táskát, hogy beleférjen a lila keretbe. Eljátszottam vele vagy öt percet, kinyitni, kivenni néhány dolgot, derékra kötni, betuszkolni. Sikerült.
Kellemetlen volt a dolog, viszont nem ért véget a kínlódás: a gépre felszállás előtt is meg kellett ismételni a mutatványt. Onnan tudtam, hogy ennek a fele se tréfa, hogy a sorbanállás közben megjött a másik celebis nő és komótosan, mintegy tekintélyt parancsolóan odahúzta a lila keretes méretező állványt a kijárathoz. Legyintettem, arra gondolva, hogy én ezen már túl vagyok.
Hát a fitymás faszt voltam túl.
Két nő volt a műszakon, egy fekete hajú fiatalabb tapasztalatlan, meg egy másik, nála néhány évvel idősebb, párkapcsolatban láthatóan retardált nő. Amikor sorra kerültünk, jelezte, hogy a laptop táskám ÉS a kézipoggyászom kettő külön csomagnak minősül, ami pótdíj köteles. Jeleztem neki, hogy a vizsgálaton már túlestünk a becsekkoláskor. Nem hagyta annyiban, megkért, hogy vagy rakjam egybe a kettőt, vagy pedig fizessem ki a pótdíjat.
Lehettem volna nagyvonalú és belendíthettem volna az eurót, de én a nyilvános megaláztatás második fordulójára vásároltam inkább jegyet. A terv az volt, hogy kiveszünk és magunkra aggatunk annyi ruhát, amennyi mellé befér a laptop táska, azt valahogy benyomorgatom a keretbe, aztán csókol anyád, Lujza.
Az első nyomorgatás nem járt sikerrel. Lihegve megkérdeztem a nőt, hogy muszáj-e ezt végigcsinálni.
– Muszáj.
– Nem lehetne mégis eltekinteni tőle?
– Nem.
Stílust váltottam. Jeleztem neki, hogy ki fogok venni annyi ruhát, amennyi ahhoz szükséges, hogy a két táska egyberakva beférjen. Úgyis meg fogom csinálni, minek ez a cirkusz. A nőt nem érdekelte. Nagy nehezen betuszkoltam a táskát félig a keretbe, de ott megakadt. Fájón ránéztem a nőre, aki fagyott hangon ennyit mondott: “Az aljáig kell lemennie.”
Kiszedtük, kivettünk belőle még néhány dolgot, zsebbe az alsógatyáimat, zoknikat, újabb próba. Féltem, hogy valami baja lesz a laptopomnak, de lement a táska az aljára. Mindkét kezem a magasba repült a sikertől. Nem tudtam viszont kiszedni a táskát, kifelé már nem jött.
A megoldás az lett, hogy a keretben kellett valamennyire szétválasztani a kettőt, aztán ki tudtam erőltetni belőle a laptop táskámat, utána pedig a kézipoggyászt. Sikerült. Ezen a ponton vérvörös volt már a fejem és rájöttem, hogy a nő valójában egy múltból itt ragadt, igazi paraszt vámos a Jugoszláv határon, aki emberség helyett a másik szenvedésében és nyilvános megaláztatásában elégíti ki valamiféle személyiségbeli hiányosságait.
Amikor leszálltunk a Çelebi buszról, úgy döntöttem, hogy megszegem a régen felállított belső normatíva rendszerem első számú szabályát, és szemetet helyezek el az egyik ülésen. Megvártam, míg mindenki elhagyja a buszt, utána otthagytam mementóul ezt a PET palackot:

A kép címe: baszd meg, cselebi
Kinek van igaza? Neki van igaza. Ő csak ragaszkodott a szabályhoz és betartatta azt. Nincs ezzel önmagában semmi gond. Semmi okom nem lenne arra, hogy ebből posztot írjak. Kellemetlen volt? Kit érdekel, miért nem vettem meg a pótdíjat, miért nem adtam fel egy poggyászt szintén pótdíj ellenében.
Annak idején a dörgő szocializmusban, amikor a vámosok szopatták a saját honfitársaikat, szintén csak hasonló, pontosan ennyire értelmetlen szabályokat tartattak be. (Gyk. a repülőgépre felvitt ruha mennyisége nem lett kevesebb.)
Egy büdös bevándorlónak lenni a saját hazámban. Magyar ember magyarnak farkasa.
Függöny.