Elindult Szily gondozásában a cerka blog:
Ül az ember a mitingen/misén/speckolon/eligazításon/telefonnál, és mi mást tenne, firkál. Tollal, filccel, cerkával, Rotringgal. Lapszélre, füzetbe, asztalra, monitorra. Van, aki komplett, képregényszerű jeleneteket, háttérrel, szövegbuborékkal. Van, aki csak egy könnyű kézzel feldobott segget. Nagyon sokan geometrikus ábrákat. Van, aki ezerszer leírja cirkalmas gót betűkkel, hogy “szopóálarc”. Van, aki a Nemzeti Sport minden egyes szereplőjének hitlerbajuszt pingál. Sokfélék vagyunk, de mind rohadtul unatkoztunk, miközben mások pofáztak.
Szily ábráihoz volt szerencsém, viccesnek találtam őket, Szily meglepően jól rajzol. Uj Péter szopóálarca, hitlerbajusz rajzolási mániája, pad firkálása mosolyra fakasztott minden alkalommal. Index = good times.
Én magam is a rajzolók közé tartoztam. Annak idején a közgázon is firkáltam mindent, statek könyvbe graffiti logókat, gimnáziumban az irodalomórán végtelen tengereket.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én határozottan emlékszem rá, hogy egy nap felismertem, hogy ha órán (később meetingen) rajzolok, akkor igazából nem figyelek arra, amiről szó van. Lehet, hogy ez csak rám jellemző sajátosság, nem tudom, mindenesetre elkezdtem tudatosan leépíteni ezt a rajzolási kényszeremet.
Eleve nem jegyeztem meg dolgokat, rosszul emlékeztem rájuk, több volt benne a rossz, mint a jó. E helyett kényszeres jegyzetelő lettem. Minden meetingen írom, ami elhangzik. Tudom, hogy ez is baromság valahol, de ez nyugtat meg (továbbmenve: ha rajzolgatok, nem leszek nyugodt), mert például el tudom olvasni később, mi a faszról volt szó, meg ha nem emlékeznek emberek, akkor össze lehet vetni a dolgokat — megannyi haszontalanság.
Ez az én történetem ehhez, ettől függetlenül éljen a cerka blog, meg persze az érték, amit teremt.