Category archives for "Welcome to Hungary"

What we saw at Keleti

Tom Illmensee:

Tonight my daughter Iris and I walked to Keleti station, the transport terminal in Budapest that is currently home to thousands of refugees from Syria, Turkey and Afghanistan. (…) Iris carried a huge bag of apples and oranges (we nearly cleared the inventory at the market). I carried another huge bag with juice boxes, granola bars, candies and toys.

My managing director here at Prezi is from the US who #madetheworldbetter, kudos.

A hétvégi ügyelet nem fülorrgégészet

Oké.

Reggel zuhanyzás közben nem tudom mi történhetett, de belement a sugár víz a fülembe és meggyőződésem, hogy nem jött ki onnan. Jobbra fordítottam a fejem, ugrálgattam a lábamon, nem jött ki a víz.

Volt már korábban hasonló problémám. Egészen konkrétan a fülzsír oly méretű hernyóvá fejlődött ki a hallójáratomban (kérek mindenkit, hogy képzelje el), hogy beszorult mögé a víz és begyulladt. Konkrétan nem is hallottam a fülemre, érthető pánik lett rajtam úrrá.

Fülpiszkával persze sokat sikerült rontanom a helyzeten, végül orvoshoz fordultam, aki kipecázta a végeredményt. “Ezt sikerült megnyernie” – mondta nekem és egy száz forintost tettünk a hernyó mellé, így fotóztam le. Az orvos egyébként nem volt túl elégedett azzal, hogy higéniás problémával kerestem fel, ennek hangot is adott. Elnézést kértem, de egyébként boldogan – és persze: gyógyultan – távoztam.

Az előzmények alapján talán érthető, hogy ma, vasárnap, felkerestem egy orvost, abbéli meggyőződéssel, hogy ugyanaz a probléma. Persze szeretem túlaggódni a kérdéseket. (Más kérdéseket meg egyáltalán nem aggódni túl.) Egészen biztos voltam benne, hogy megint kialakult a fülemben egy dolog és bement mögé a víz, kezdődik minden előről.

Megérkeztünk a gyerekkel hármasban a vasárnapi ügyelet elé. Szép EU-s épület kívülről. Felnőtt váróteremben senki. Nagyon jó. Odamegyek az ajtóhoz, kopogtatok. Kisvártatva kidugja a fejét egy nő, majd ennyit mond: “Még benn van a beteg.” Hangsúlyozás, forgó szemek.

Leülök a székre, Lindáék kimennek a gyerekkel. Eltelik negyed óra (örökkévalóság egy váróban), aztán kijön a beteg. A családom persze erre a pontra már türelmetlen. Végül behívnak. Elmondom, hogy zuhanyzás közben belement a fülembe a víz, nem jön ki, meg tudnák-e nézni.

A középkorú orvos ezután biztosít az alábbiakról ebben a sorrendben:

1. ő nem fülorrgégész és ez nem fülorrgégészet
2. ennek ellenére elmondja, hogy fül hogyan néz ki belülről és a dobhártyán nem tud átmenni a folyadék
3. egy “zsákutcához” hasonlítja az egészet
4. az asszisztens nő is elkezd röfögni, hogy fogjam be az orromat és fújjam, akkor kijön

Elmondom nekik, hogy volt már hasonló eset, amikor bele…

Az orvos félbeszakít, elmondja újra, hogy ez zsákutca, a víz elpárolog és álljak fél lábra, mint a vízilabdások és ugráljak úgy, attól kijön. Teljesen nyilvánvalóan látszik, ha egy újabb mondatot mondok, ugyanazt elmondják megint.

Egy idő óta már nem vagyok olyan illedelmes, mint régebben, nem várom meg udvariasan, míg kibeszélik magukat, hanem én vágok a szavába, köszönöm, értettem, viszlát és kilépek az ajtón.

Egyáltalán nem tapasztaltam, hogy ez a két személy:

A. megértette a problémámat
B. a nem orvosi probléma esetén is úgy csinálnak, mint akik megértik, hogy nekem bajom van és hozzájuk fordulok
C. a nem szakrendelő, hanem orvosi ügyelet esetén sem adják elő azt, hogy ők “szerver oldali programozók, nem pedig frontendesek” (konkrét hasonló példám a karrieremből), hanem megpróbálnak például segíteni, vagy segítő szándékra utaló jeleket adni

Nem tudom megérteni, felfogni, vagy elfogadni, hogy amikor valakinek az a munkája, hogy szimpátiát mutasson egy másik ember felé, akkor abban az elemi minőségében tökéletesen megbukik.

Egy ilyen ember engem nem kell, hogy gyógyítson, vagy tanáccsal lásson el. 🙂 Akkor sem, ha olyan problémám van, amire ő szakképzett és kimeríti a hétvégi ügyelet fogalmát.

Függöny.

1024 km vezetés után

Egy haverom jelentkezik a “Welcome to Hungary” tagbe egy rövid poszttal:

Különben azért késtem, már a félötös időpontról, mert meg kellett állnom Budaörsön az Ikea parkolóban, egy haver azt mondta, ott lesz, de nem volt. Kettő perce álltam ott, kiszálltam a kocsiból nyújtozkodni, odajön egy fiatal srác, nem cigó, nem rokkant, aztmondja, adjál már kilencven forintot. Ezek voltak egy év után az első magyar szavak, amiket hallottam, de nem adtam neki, annyira meglepődtem az összegen, meg az egészen, meghát külöben se volt forintom.

Welcome to Hungary

Megfigyeltem, hogy minden alkalommal, ha külföldről érek haza, történik velem valami esemény 60 percen belül (tipikusan még a reptéren), ami kíméletlenül visszaránt abba a miliőbe, ami ezt az országot olyan pontosan definiálja. Elhatároztam, hogy ezeket az élményeimet a “Welcome to Hungary” gyűjtés alatt fogom blogolni.

Az első ilyen: beültem a taxiba, a taxis pedig telefonon rendelte meg a hentesétől a kolbászt. Hosszasan diskuráltak arról, hogy milyen ízesítésűt és hány szálat kér. Welcome to Hungary.

A második: balfaszkodtam a csomagjaimmal és megakadt a forgóajtó, így pontosan három (3) másodpercre benn rekedtünk egy 30-as, magas kopasz férfival. Úgy vélem, rátörhetett a bezártság élménye az idő alatt, mert amikor elindultunk újra, hangosan a “FASZOMAT” szitokszóval adta tudtomra, melyik országba érkeztem. Welcome to Hungary.