A végtelenbe és tovább

Engem a cselló, mint olyan, soha nem érdekelt különösebben. Valami vonós hangszer, lehet vele klasszikusokat játszani. Van, aki három éves kora óta napi négy-öt órát gyakorol, majd nyolc évesen eldönti, hogy egész életében a csellózással foglalkozik.

Napi négy óra gyakorlás és nem unja. Sőt, ha lenne egy tökéletes menyország, akkor ő csellózhatna egész nap. Elmegy nyaralni, a 30 ezer dolláros hangszer pedig olyan, mintha otthon felejttük volna reggel a mobilunkat és hiányzik. (Kérdés: hányan fordultunk már vissza menet közben az otthon felejtett mobilunkért?)

Az én életemben – a számítógép nyomást leszámítva – nem volt semmi ilyen szintű dedikáció. Igazából a gépnyomást sem lehet ide számítani, hisz az nagyon sokrétű. Egy dolog foglalkoztat tehát, amire választ szeretnék kapni: mi az, amit egy csellista lát és én nem? Miben van az ő tudása?

Harminc éves kor felé haladva, napi ennyi gyakorlással az ember már eljut egy stabil szintre a zenével. Kigyúrta magát technikailag. Nincs technikai fejlődés a szó hagyományos értelmében. Ami van az talán a többi virtuóz stílusának beépítése a sajátjába. A másolás nem pálya, hanem homokozó az ovisoknak.

Illetve a pillanat létezik. A buddhisták mondják, hogy a meditáció nem arról szól, hogy mi volt a múltban, vagy mi lesz a jövőben. A jelen pillanat létezik, az a pillanat, amit meg kell élni. Ha az ember felteszi az egész életét egy hangszerre és a zenére, akkor van lehetősége megélni a jelen pillanatot. Akkor nem azt nézi, hogy ki az a jó nő ott az első sorban, akit jó lenne megdugni, hanem semmit sem néz. Semmire sem gondol, csak a zene van, meg az adott pillanat.

Markos György most hatvan éves. Reggel elmondta a tévében, hogy 15 éves korában először ehetett konyakos meggyet. “Olyan, mintha tegnap lett volna. Mi történt az elmúlt 45 évben?” – kérdezte. Nincs. Elmúlt. Nem létezik.

Az idő úgy megy el, hogy észre se vesszük. Vannak emlékeink arról, hogy milyen volt szőkesége. A mindennapjainkban nem létezik az, hogy “most”. A következő pillanatban már nincs is meg. Egy nap? Egy hónap? Egy év? Semmi. Mintha csak tegnap lett volna, hogy mi is 15 évesek voltunk. Mennyi telt el azóta? Egy pillanat?

A csellózás is meditáció, amikor az ember ott van a pillanatban. Akkor nincsenek nők, akiket meg akarunk dugni. A folyamat, amíg játszunk egyetlen, kibaszott, tökéletes pillanat. Fejben kell ott lenni. Úgy ott lenni, hogy ne legyünk máshol.

Ha sétálunk egy tengerparton és megpillantunk egy gyönyörű öblöt, amit csak a saját szépségéért lehet szeretni, nem kell, hogy eszünkbe jusson, hogy “fényképező – otthon hagytam – le kéne fotózni – telefonnal megcsinálom – azzal szar lesz – telefonálok kameráért inkább – nem, visszajövök – szerzek kocsit és visszajövök”.

Amikor teniszezek, gyakran gondolok dolgokra. Ilyenkor még a saját szintemhez képest is fosul játszok. Mert a jövőn jár az eszem, vagy a múlton. Soha nem a pillanatban. Az életet sem így élem. Nyomaszt a múlt, és a jövő, ami előttem van. Nem is élek, hiszen így nincs, nem lehet jelen. A gondok, amik a vállamat nyomják, emberek, akiket melegebb éghajlatra kívánok, megoldhatatlannak látszó dolgok, mind-mind csak mételyezik a gondolataimat.

Pedig úgy kell átélnünk az összes öblöket, mint az a csellós, aki naponta négy órát gyakorol egész életében és aztán leül játszani, hogy megélje a zenét úgy, mint senki más.

(Ma már többet nem segítek.)

Függöny.

17 hozzászólás

A.

Jo kis iras, szeressuk. Viszont a flow-elmeny meg a carpe_diem szerintem nem er ennyire ossze. Vagy megis? Akkor viszont a meditacio huzhat a francba 🙂 Bar azt is idekoti a beszukult(-beszukitett) tudatallapot. Es a hajnali reszegseggel ez mar egesz kis gyujtemenyt ad ki 🙂

Kris

“All his life has he looked away…
to the future, to the horizon.
Never his mind on where he was.
Hmm? What he was doing. Hmph.
Adventure. Heh! Excitement. Heh!
A Jedi craves not these things.”

erdojaro

Yoda szavai… rule.
Pedig csak magyarul néztem mindig.

Gondolkozni és elmélázni hasznos dolog. Nem vagyok benne biztos, hogy a Flow-élményt jól értem (ha igen, akkor én attól távol tartom magam). Viszont a barátaimat látva azért az nem meditáció. Az valami felszínen kaparás.
“Fecseg a felszín és hallgat a mély”.

aTis

… éljünk úgy, hogy egy nagy koncert legyen az egész élet??? de mikor gyakorlunk rá??

thinker

A teniszes példán kicsit elméláztam. Én is átéltem már ehhez hasonlót sokszor a salakon. Elég régóta játszom, mégis csak párszor éltem át úgy a játékot ahogy azt kéne, ahogy az létezik a saját valójában (ahogy a csellós átéli a pillanatot). Viszont azokban a percekben, órákban hoztam életem legjobb játékát. Olyan ritka pillanatok ezek, amikor csak te vagy és a labda, megszűnik minden más. És amint elfelejtkezel a berögzült dolgokról, már nem nézed hogy mennyire forditod az ütőd fonákhoz, nem figyeled hogy egy tenyeresre mennyire húzod rá, mert ez mind jön magától. És akkor érzed meg a játék igazi örömét, hallod a zenét, a tökéletesen eltalált labdák hangját. És amikor hazamész, azt mondod TENISZEZTEM:)

wotan

“Olyan ritka pillanatok ezek, amikor csak te vagy és a labda, megszűnik minden más.”

nincs labda se…

w.

aTis

A pillanatot akkor éled meg igazán, amikor később nem tudod visszaidézni, nem marad utána semmi emlék, mert olyan intenzíven koncentrálsz, és fogadod és iszod magadba a dolgokat, hogy nem hagysz semmit amit az agy elraktározhatna… nem lesznek emlékek, csak egy qrva nagy mosoly az arcodon…

MilGra

Az érdekes az, hogy a befogadó oldaláról is ugyanúgy fennálhat a dolog, szóval a művész át tudja adni a “pillanatot”. És ez kircsi, mert nekem nem kell szenvednem napi négy órában 🙂

MG

thinker

A., wotan, carl’os’x

Mint írtam is a tenisz példa kapcsán jutott eszembe ez a dolog, egyébként nem vagyok benne ebben a témában, nem ismerem a flow élményt se igazán. Ami a labdát illeti az számomra mindig ottvan, egy pont amire fókuszálok. Lehet, hogy ha már a labda is megszűnik az egy következő fokozat. És ha azt hosszú ideig fent tudod tartani akkor hívnak Roger Federernek mondjuk.

c'os'X

nem kell hozza tenisz se. egy technopartyban is megeshet hogy megszunik az ido a ter az ego es igazabol masnap a zenebol egy hangra se emlekszel. es meg joga gurunak se kell lenned, vagy hoffmannokat se kell bezabalni.

szano

Én már hagytam otthon a mobilomat. 😉 És vissza is mentem érte. Mindig.

will

Nekem a teniszben a jóljátszom érzés pont hogy onnan indul, hogy először valami buzi problémán forog az agyam, aztán valahogy elmélázódom rajta, és egyszer azt veszem észre, hogy jól megy a játék. Ha az “ürítsd ki az agyad” oldalról megyek tudatosan, akkor pont hogy nem tudok koncentrálni. Olyankor szétesik a mozdulat, nem elég hosszú a kar, túl tudatos marad minden. De ha vletlenül belefeledkezem a játékba a napi stressz oldaláról közeledve, akkor pont jó. Szóval nem elnyomni kell a napi rutint, hanem felhozni, és jól belefeledkezni, és akkor szublimál.
Az életkor és az élmények összefüggésére amúgy van egy jó teniszmondás:
“Harminc? Semmi.”