Picks around the globe

  • There’s more to life than business. Howard Cosell, one of the most recognized American sports journalists of our time who covered Monday Night Football, the World Series, the Olympics and other prominent events, was once asked this question: “How would you like to be remembered?” Think he mentioned anything about sports broadcasting, a memorable game, or other seemingly trivial events? Nope. Without missing a beat, he offered the following reply: “Oh, that’s an easy one. A good husband, a good father, a good grandfather. That’s all that matters.” – Farewell to freelancing: Final lessons learned, Cameron Moll
  • “A typical developer will write everything in Ruby or Python, and then do performance testing. Anything that needs a speed-up can be redone in Objective-C.” – C is the new assembly, Daniel Jalkut
  • “My MacPro computer with its 23″ HD screen makes my dick hard every time I walk by it. Because it’s so fucking BEAUTIFUL!” – Bronfman On Jobs, The Lefsetz Letter
  • Bloody Valentine – Greg
  • Leopard open dialog
  • iTune icon – Nick La

Egy mondat a nördségről (repost)

Bazsó K. Gábor verse

Hol nördség van,
ott nördség van
nemcsak a gép zúgó zajában,
a tárt wikipédiában,

a száz nyitott ablakban,
villámgyors alt-tab-ban,
ott nördség van
a falban utazó LAN-ban,

ahogy az egér füle kattan,
ahogy az ikonod  
mappába vonszolod,
dreggeled, droppolod,

ahogy a laptopod dokkolod,
hogy a füled az ipodod,
a lábad a tripodod,
bajtársad a kamerád,

és hogy kattan-e rád
egy másik nörd a wiwen,
míg te emitten biteket
emittálsz a Transzmitten

nem tudod,  de akarod,
mindennapi abrakod
a login-ablakod,
mert ahol nördség van,

ott nördség van
nemcsak a felhasználói fiókban
lapító pornóvideókban
duzzadó dildókban,

ott nördség van
a laptop ágymelegében,
hogy éppen a gépben az
ágymeleg éden,

hogy nem szerelmed fészkel
kifliben hasadba,
csiklandó hajadtól
álmosan kacagva,

hogy nem szuszog füledbe
álmaid nője,
csak a gépből zúg kifele
a processzor hője,

a nördség zár
a világból magadba,
hogy megerjedj
akár egy lehullott vadalma,

ha eltöm a magányod,
lenyúlsz és kihányod,
felírod a blogra
a köz elébe dobva,

mert ahol nördség van,
ott nördség van
a közre fröcskölt könnyben,
keservben, kínban, közönyben,

ha macskád nem dorombol,
blogolsz a dologról,
így lett én-blogodból szűkebb
pátriád, önterápiád, ahol

a kommentek becéznek
szerető szavakkal,
bódítnak tanninos,
lecsengő savakkal,

nörd vagy, és ebédre
feedeket kosztoltál,
desszertnek, kompótnak
kiadóst posztoltál,

sőt, kiadást: nörd vagy,
kinek nedves álma
egy expense-trackelő
MS Excel-tábla,

tudod, mit költöttél el
tavaly kajára,
mennyivel szökött fel
a sózott vaj ára,

a tájékozatlanság
legriasztóbb rémed,
hogy nem tudod, mit kóstált
a borotvakrémed,

nörd vagy, mégse kell hozzá
számítógép,
hogy tudd, hogy az ember is
számító gép,

de ahol nördség van,
ott nördség van
nemcsak a pizzával puffasztott
apai hasakban,

az ótvarként rohadó
lepusztult vasakban,
az IBook-ra húzott
karcálló tasakban,

a Homárra kiposztolt
hasztalan vacakban,
és nördség van a dacban,
a konzum-öntudatban,

Abban, ahogy a
tékozló-herdáló
tudatos fogyasztó
mosolyra fakasztó

gúnyával marod a
belőled élő
halálra szánt multit,
s mint kit már átvertek

ezerszer életében
nem bízol másban,
csak a nép ítéletében,
mert minden nörd tudja

hogy az egyént becsapja
csacska, torz egója
csak a köz törekszik
tudatlan a közjóra,

ahogy az egyénnek
a jóízű dugás,
úgy kell a köznek
a közösségi tudás;

közszereplésed egy
Flickr-es hakni,
japán nő tanított
pólót hajtogatni,

s ha talpadat csiklandják
puha fehér tollal,
kacagva trillázol
rotfl-lel és lol-lal,

nörd vagy a torrenten
lecsurgó filmben,
nördnek a nördség
a mindennapi minden,

nörd vagy a soulseekről
letöltött zenében,
nörd vagy te egészen,
részként az egészben,

nörd vagy a reményben,
hogy ha vége lészen,
várjon rád menny vagy pokol,
ott is lesz internet-protokoll.

Tékozló Homár rant

Egyre-másra kapom FMCG vonalon a Homár forwardokat. Kikopipésztelik a website-ról és PDF-ben, link-szerűen, screenshot formában, mindenhogy küldözgetik az infót. A Homár igazi magyar FMCG felhívó-site, a nép hangja, gecivállalat védőernyő, független média, naná!

A magyar FMCG életben még mindig az van a köztudatban, hogy ez tulajdonképpen ugyanolyan szerkesztett tartalom, mint az index címlapja, blog/nemblog különbség most nem kérdés. (Illetve hát lehet erről elméleti vitát nyitni, hogy akkor most hogy is van ez, de ezzel jelen pillanatban ne foglalkozzunk.) A Homár mindenesetre FMCG körökben komolyan van véve.

Túlontúl is komolyan.

Pedig ha jobban megnézzük, valóban nem több, mint a nép hangja, fogyasztóvédelmi megmondás, fórum, akik — kis túlzással persze, de — helyesírási hibákon, meg ilyen totálisan lényegtelen szarokon csámcsognak, és ha előkerül egy gyomorforgató giliszta — ami valóban kurva kellemetlen mindenki számára — akkor aztán megütöttük az Arany Homárt, kész a nagybazmeg, megvan az anyag, jó a munkavégzés, megtettük, amit a fogyasztókért meg kellett tennünk.

Persze, szükség van ilyesmire, elvégre rohadtul nem tudok élni a tudás nélkül, hogy most a TESCO-ban lila színű a csirkehús. Nekem ettől sokkal jobb lesz a napom, bárki napja, aki olvassa, ennek van hírértéke, a multinak meg amúgy is a véres tüdőt, a multit nem szereti senki, a multi rosszság.

Egyszer.

Másodszor meg ott van a Homár-faktor: ez alatt nem a pontrendszert értem, hanem magát a Homár-effektust. A folyamatos fikázást, a hibákra rámutatást. Pedig lenne példa ennek ellenkezőjére is. Lehet, hogy ez engem elkerült, vagy csak nem vagyok elég kitartó olvasó.

A tisztelt újságíróknak amúgy is ajánlom, hogy egyszer próbáljanak meg valamit csinálni, ami nem a beíróformba való karakterkopácsolásban merül ki. Például ássanak fel egy kertet, vagy ilyesmi. (Ajánlom a Monty Python megfelelő skiccét.)

Fikázni mindig könnyebb, mint értékteremtő folyamatokban részt venni, látjátok, összehoztam ezt a postot 15 perc alatt. xP

update: Szily mintha csak megérezte volna, felhúzott egy klasszikus cheapshot-ot, mégpedig ezzel: Ezt kaptuk ma ebédre. Tessék, a Gastroyal kurva anyját, mégis, mit szállít ez ki ebédre (“van pofája”). Tegyük fel a Homárra, tudja meg az egész világ. És ez az, ami engem zavar ebben az egész Homárban, hogy a Gastroyalról soha nem fog elhangozni, hogy a tegnapi menü viszont milyen klassz volt, mert az senkit nem érdekel, ugye? Ez kérem a mértékadó Magyar Konzumer Blag. (Hajatokra is kenhetitek, jól áll.)

Farmer nadrág

Hónapok óta keresek farmer nadrágot magamnak. Hordani. Melóba, alkalomszerűen, otthon, bármikor. Kék farmer nadrágot.

A probléma az, hogy az üzletekben csak juppi-farmert lehet vásárolni, ami — mivel nem vagyok juppi — számomra nem opció. Az ember a mai világban sokszor belefut abba a problémába, hogy az üzletekben levő termékek nem neki készültek.

Találtam egyébként kék farmer nadrágot. 20 és 30 ezer forint közötti áron (külföldön és itthon egyaránt drága). Mondom, jól van, akkor kimegyek az outletbe. Azzal csak az a baj, hogy ott nem lehet kapni, vagy ha lehet, akkor nem az én méretemben. Sajnos outletbe hetente nem fogok ezért kijárni, naptáramban nem fogom nyomonkövetni az áru érkezésének idejét sem, outlet játék: kizárva.

Tegnap tehát megvásároltam kettő darab farmert. Az egyik modell sale-en volt 11 rugóért, a másik (kék) 23 ezer forinton ment el.

Nem lehet máshogy megoldani.

Függöny.

2007. 02. 11. 1-2-3

  1. A Westend Media Markt sorban előttem egy idős férfi megvásárolta a “Ken Park” című filmet DVD-n. Erős, de jó film, mégsem egy 60-70 éves ember kosarába képzeltem volna el.
  2. A középkörű eladó nőt kizökkentettem a napi nyomorából azzal, hogy megkérdeztem tőle, hogy merre találom “a konyhai súrolószert, a fémszálas dörzsölőt és a barátnőmet”.
  3. A Fix.tv-n véletlenül láttam a “Használj te is nyílt forráskódú szoftvert” adást, amiben két hozzáértő illető a virtualizáció/emuláció témában screencast-elt. Bizonyos programok, mint például az MSIE nem is futnak, illetve egér mutató csak “a környezeti változó állítása” után jelent meg.

Fake Steve totally rulez!

Steve postolt egyet az apple.com-on a DRM-ről (érdekes olvasmány), Fake Steve pedig gurítja a szatírát:

Friends, let me remind you of something: We are the good guys in all of this. Okay? We’re the ones with the cool ads with attractive ethnic-type people of color dancing in suggestive ways.

Aztán a fő beröhögés:

We’re not into DRM. We’re into music. I get up every morning and ask myself, How can I make the world a better place? That’s what drives me. Not money. I’ve already got way too much money. Heck, I could wipe my butt with hundred dollar bills and not care. I’ve actually done that. The butt thing, I mean. Was totally liberating.

Király blog!

UI: Milyen érdekes, Steve és az én monogrammom ugyanaz. Hm.

A füles esete

Azt meséltem már, hogy benne felejtettem a 25 ezer forintos bluetooth headset-emet a nadrágomban, és úgy ment a mosásba? Érdekes módon most jobban működik, mint valaha. Ha nem működik: mosd ki!

Kezdem már megszokni a gyerekbetegségeit és egyre hatékonyabban alkalmazni a mindennapi életben. A headset a telefon legjobb barátja. Kár, hogy ilyen kis szemét és mindig elhagyom, meg kimosom.

Másik kapcsolódó sztori: a menzán fixen headsettel ülő faszi új modellre váltott. Én igyekszem nem a fejemen felejteni. Lehet, hogy ezt is majd levetkőzzük, mint a nyilvános mobiltelefonálást 1997-ben, fasz tudja.

Más. Sztahanov Windows Vista installáló blogja könnyeket csalt a szemembe. A kedvenc részem:

Total Commandert általában úgy telepítek, hogy keresek egy működő telepítést, aminek a könyvtárát átmásolom az új rendszer Program Files alkönyvtárába, lefuttatom a szabályos telepítőt, majd mégegyszer rámásolom az egészre a működő könyvtárat. (Ehhez persze az kell, hogy az .ini fileokat a saját könyvtárában keresse, ne pedig a gyűlöletes Documents and Settings alatt.)

Illetve ez:

Ezután átállítottam a Control Panel / Regional and Language settings alatti Administrative fülön a System locale-t magyarról amerikaira (ebből még biztos lesz valami bajom), de nem segített, viszont rebootolni kellett miatta.

Olyan, mintha önmaga paródiája lenne, én mindenesetre jól szórakozom!

Király

Tegnap teljesen valószínűtlen események folytán kettő, stílusában különböző, de témájában nagyon hasonlatos filmet néztünk meg. Az első a “Marie Antoinette” (helyesen kötőjellel kell írni, FYI), a második pedig a “Queen” volt.

A Marie Antoinette Sophia Coppola egész estés filmje a Lost in Translation után, és mint kiderült, ezen korábban kezdett el dolgozni, a Lost in Translation side projekt volt mindig is. Az alapvető konszenzus a filmmel kapcsolatban az, hogy tré. Megmondom, nekem sem tetszett különösebben, az első fél-egy órát kimondottan untam. Nem történt benne igazán semmi, a szörnyen gazdag díszletek egymás utáni parádéját kellett nézni. (Csak nekem tűnt fel az egyik snittben az a pár tornacipő?)

Jellemfejlődésnek sem fedezhető fel a varázsa, a történelemkönyvek krónikái szerint készültek az események, például egyik pillanatról a másikra elkezdte a király kedvelni a királynét, teherbe is ejtette hét esztendő után, nem is egyszer, onnan pedig mi, mozinézők tényszerűségnek könyvelthettük el a dolgokat.

Betétdalként Sophia Coppola előszeretettel használ indie-rock bandákat, nagyon kellemes hangulatot adtak az általam egyébként semmire nem tartott kornak. Talán ez volt a fő oka, hogy vártam ezt a filmet.

A “Queen” már sokkal izgalmasabb darabnak ígérkezett. Tony Blair és az angol királynő egy hetét dolgozza fel, a Lady Diana halála körüli eseményekkel. Megmondom őszintén, hogy az angol királyi családról eddig gyakorlatilag semmit sem tudtam a közhelyeken kívül, a film után is csak azért, mert elolvastam a kapcsolódó dolgokat, megtekintettem a királyi honlapot stb.

Semmiképp nem mondható áttörésnek. Pontosan ugyanaz és ugyanolyan, mint amit az ember elvár tőle. Érdekes viszont, nagyon sok szempontból is. Bepillantást enged az angol királyi család mindennapjaiba, a híradásokban ugyanis mindig annyi látszik, hogy egy kalapos idős hölgy fehérre mázolt kőarccal kurvalassan sétál és vigyorog, mintha valaki egy fotót a fejére ragasztott volna.

Ezzel szemben Helen Mirren valóban beleviszi az embert ebbe az egészbe. Ez a filmmel kapcsolatos megfejtésem egyik kulcs gondolata, és alappillére, amikor azt mondom, hogy egy propagandafilmet látunk. Másrészt Tony Blair egy szerethető, szörnyen polgári személynek ábrázolt figura, akinek más dolga sincs, mint hogy rábírja a királynét a nyilatkozatra és nyilvános tévéfelvételre, ahol addresszál.

Nincs a film ezen aspektusával kapcsolatban semmi baj egyébként. Sőt, kimondottan hihetőnek tűnik, ezért én megengedem azt a kijelentést is, hogy egy hiteles propagandafilmet kaptunk végül. A részletekről nem is beszélve, hogy tudniillik látjuk milyen emberek dolgoznak a háttérben, a királyi birtokot és vidéki kastélyt, az összes brit arisztokrata életvitelt — csodálatos ezeket megkapni, még akkor is, ha csak büdös parasztok vagyunk.

A Marie Antoinette-et egy fiatal rendező fruska indie-rock obszessziójának tekintem, a Királynőt pedig — a részlehajlás ellenére — egy másodszorra is nézhető darabnak gondolok.

Mindkét film kötelező ugyanakkor az angol nyelvtanulás szempontjából. A Marie Antoinette egyedülálló példaként nem akcentusozgat, hanem minden színész a saját akcentusában beszél. Ezért Sophia megérdemel egy big up-ot. A Királyné pedig a felső-brit angolja, ó, igen. Korábban azt gondoltam, hogy a brittek kimondott seggfejek ezzel az angol akcentussal, de az ilyen filmek rámutatnak arra, hogy nem csak az akcentus, hanem mindaz a “mannerism”, ami nagyon jól definiál egy ilyen kultúrát, illetve kultúrális örökséget, ami ott van mögötte.

Mi büdös parasztok vagyunk hozzájuk képest és nem azért, mert nem tudunk egyenesen állni, illetve bemenni egy terembe a királynő elé és úgy tenni, mintha mi is tudnánk, mi az az illem. Azért, mert ez a szociális közeg és kultúra, amely ennyit fejlődött, amiben ők éltek/élnek, olyan meghatározó tudott lenni és olyan mélyen ivódott át bennük. Ez minden mozdulaton, minden gondolaton és minden mondaton látszódik.

Nem attól lesz valaki az arisztokrácia része, hogy feszül és vigyázzban áll, hanem attól a bepótolhatatlan befoglaló kerettől, ami ezeknek az embereknek a kultúrális öröksége. Az ilyen hosszadalmas folyamatok pedig nem egyik pillanatról a másikra történnek.

Szepsy István borvacsorája

Az egyel ezelőttiről gyakorlatilag azonnal elfogytak a helyek, így abszolút résen kellett lenni a következő Szepsy borvacsoránál. Természetesen a Maligánba szervezték. A borokról kevesebbet kívánok értekezni, hiszen a már megismert és szívünkbe zárt Szepsy minőségről van szó, beleértve a szárazakat is.

A menü:

Király Hárslevelű 2005
Harcsasült füstölt pisztrángos körtesalátával

El kell mondanom, hogy halat ritkán fogyasztok, mert úgy tapasztaltam, hogy nem tudják őket jól elkészíteni. Kivételt képeznek a tengerparti helyek, ahol viszont előszeretettel fogyasztok halat fehérborral. Ez a harcsasült (illetve: derék-szelet) kimondottan finomra sikeredett és valóban jó kompozíciót alkotott a körte szeletekkel és egyéb növényekkel.

Szent Tamás Furmint 2005
Kecskesajtfondü citromos sonkás stanglival

A menü egyik kiemelkedő darabja. A fondüt természetesen nem úgy kell érteni, hogy kis gépeket telepítenek az asztalokra és elkezdünk klasszikus értelemben véve fondüzni, hanem egyszerűen egy forró sajtlevest kapunk közepes méretű csészében. Szörnyen finom és sűrű volt, a sonkás stangli pedig akkor készült és még finom punci-meleg volt. Szeretnék még ilyen ételeket fogyasztani életemben.

Nyulászó Furmint 2005
Káposztás tésztában kemencézett házinyúl rókagomba szósszal

Első olvasatra kissé extravagáns ételnek tűnt, a kemencézett itt azt jelentette, hogy a tésztába káposztát kevertek, aztán a nyuszit belegöngyölték ebbe (kissé sok volt a tészta és száraznak is éreztem), de a rókagombás szósz kárpótolt mindenért. Nem alkotott rossz kompozíciót egyébként.

Szamorodni 2003
Libamájpástétom szamorodniban érlelt barackkal

Itt váltottunk át a szárazról az édes borokra. Ez Szepsynek az egyik “flagship” bora, valójában Szamorodni Dániel néven fut angliában (Dani, az unokája tiszteletére) és Szepsy szerint ezt a bort már “hármas Dániel”-ként ismerik. A libamájpástétom az embeddelt barackkal finom volt, bár én ezeket az édes kocsonyákat sohasem szokatam “a la carte”-ról választani. Valamiért mindegyik ugyanolyan range-ben mozog, olyasmi, mint a pármai sonka sárgadinnyével / mozarella paradicsommal, része a sztenderdnek.

Cuvée 2003
Szarvasgomba olajon sült vadkacsamell karamellizált almával és kávémártással

Ismét egy klassz részhez érkeztünk, a kacsa fantaszikusan omlós és kívánatos volt. A kávémártás inkább csak nevében volt kávé, amit egyáltalán nem bántam. Az édes cuvéé-ből ittam volna még egy-két pohárral. Ez a cuvée, csak úgy, mint az előző fogás mellé járó tétel, hordozza magán a jellegzetes Szepsy trademark-ot, a Himnusz “nektárt csepegtettél” részében Kölcsey valószínűleg Szepsy borára gondolhatott.

Aszú 2002
Fehér csokoládé bon-bon, stíriai metélt, füge kocsonya

Az i-re feltevődött a pont. Érdekes módon desszertben minden valamire való étterem otthon van. A fehér bon-bon házi készítésű volt, nem pedig tetves Raffaello, ahogy a cheapshot wannabe-k oldanák meg. A metélt porcukros és omlós, a füge kocsonya pedig megdobta az egészet.

Megmondom őszintén, hogy a menüt első olvasatra budapesti juppi menzőzésnek gondoltam volna, ám kellemes csalódást okozott, és megleltem benne az oly őszintén áhított nettó értéket. Igazán nem bántam meg, hogy részt vettem rajta és szegényebbnek érezném magam, ha nem tettem volna meg.

A szervezésről még annyit hadd jegyezzek meg, hogy Szepsyt egy recsegő mikrofonon keresztül kellett hallgatni (mi a Maligán hátsó részében voltunk), illetve mellettünk egy nagyobb társaság 50-es, 60-as férfi ült, akik folyamatosan dumáltak (miért nem mennek kocsmába ezek?). Ezek a körülmények engem az elején jelentős módon irritáltak. Érdekes módon velünk szemben egy juppi first date-et szervezett magának (és akkor most újra leírnám: egy Szepsy borvacsorára first date-et szervezett), amit nem tudok értelmezni. Meg egyáltalán nem tudok értelmezni, aki már tudja, hogy Szepsyhez jön, miért nem tud kussolni és türelmesen hallgatni a szavait? Ezek a dolgok számomra annyira nyilvánvalóak.

Verdikt:

borok: megszokott minőség
étel: ötös és tényleg, big-up a Maligánnak
szervezés és körülmények: kettes (alá)

Az egész olyan volt, mintha Szepsy nélkül vettünk volna részt rajta (időnként fel-felbukkant azért, de csak egy hang volt), én viszont egy baráti hangulatú kajálást vártam volna szabad bekérdezéssel és fényképezkedéssel, autogramm osztással.

Függöny.

Ismeretlen telefonszám

Az a mém megvan, amikor látunk egy “nem fogadott hívást” a telefonon egy ismeretlen telefonszámmal, visszahívjuk, kiderül, hogy ez megint AZ AZ EMBER, akivel pont nem akartunk volna beszélni — ever — és a beszélgetés után azonnal hozzáadjuk a telefonkönyünkhoz kizárólag azért, hogy legközelebb már ne kelljen felvenni a hívást?