Metál

Új vállalkozásomban azt keresem, hogy kinek mi a Metallica. Mik a vélemények, gondolatok, új albumról kiselemzés, The Unforgiven, esetleg túljátszott-e a rádiókban annyira, hogy már olyan, mint az RHCP.

Neked mennyire metál a Metallica?
A Metallica a Music Television ’90-es évek populáris mű metálzenekara, vagy tényleg metál?

Minden öt sornál rövidebb (Safariban nézett!) kommentet kitörlünk, kivételesen kisesszéket, személyes benyomásokat és véleményeket várunk a hozzászólások között. A sort én kezdtem el.


Hetfield: “disz-gö-réjsz” azért ott van! 😀

Az öt soros minimum komment-követelménynek többen fittyet hánynak. Eddig 16 megjegyzést kellett erőszakkal eltávolítanunk. Ezek listáját bármikor átadjuk PDF-ben az esetleges érdeklődőknek.

36 hozzászólás

yzzy

Persze, de mi a “metál”? Kinek mi.

40 vagyok, na nem azé’ írom, mert ez fontos, de életkoromnál fogva archetípusa vagyok a “metálon felnőtt” kamaszoknak (mert mikor is legyen fogékony a zenére a ‘zember fia, ha nem a középiskolában), szóval ’82-’86 között voltam gimis, amikor a Metallica is kezdte. És _számomra_ ez már késő is volt, mert ’83-ban, amikor a Kill ’em All” és utána a Ride the Lightning” kijött, már elköteleztem magam más irányba (az is metál), Iron Maiden, Accept, és nekem az a fajta zúzos “Kill ’em All”-féle dolog nem annyira jött be, inkább volt a Balls to the wall és a Number of the Beast. A Metallicat a “Master of Pupets”-ig hallgattam, addig érdekelt, utána nem volt jó.

Ennek ismeretében tök érdekes, hogy a ’90-es évektől újra felfedeztem, de nem az új albumait, hanem a régieket, és az első három album azóta is ott van az iPodomon a favoritok között. Mondjuk az igazsághoz hozzátartozik, hogy az Iron Maidennel is így vagyok. Nekem a ’90-es évekkel az igazi metal meghalt (és ez így természetes). A mostani album nekem semmi újat nem hozott, egy ’80-as évek copy+paste, meg sem tudom különböztetni és jegyezni a számokat.

EdBoyWW

Metál mindenképpen, én belépőszintű metálnak hívnám. Magam nem foglalkoztam sokat a stílussal, a témában jobban otthon lévők által populárisabbnak mondott együttesekkel próbálkoztam, de a stílus külföldi belépőjének, és azon belül a lécnek mindenképp őket tekintem. A jó metál az a metál, amit akkor hallgatsz, mikor metált akarsz hallgatni, és élvezed is közben – a szubjektív meghatározás nem véletlen, és továbbgondolva ez bontható ki belőle: “A mainstream is termelhet ki értéket.”

Közhelyekkel megtűzdelt véleményt hallottak attól, aki inkább az elektronikában érzi otthon, és ex koca metálosnak tartja magát.

(És hétfő, fáradt, gonosz hétfő.)

Vermin

A Metallica maga a metál kezdet és vég!! 80-as évek vége felé figyeltem fel rájuk és azóta is az egyik kedvenc bandám, bár a Load és Reload albumok annyira nem jöttek be. Viszont annak körükök, hogy “visszatértek” régi önmagukhoz a St. Anger albummal. Az új album is nagyon zseniális nincs túljátszva, nem erőltetett szerintem zseniális. A csapat igazán megállja a helyét zseniális művészek.

Mindíg azon csodálkozom, hogy egy Metallica, AC/DC miként tud életben maradni ellentétben Captain Jackel és a többi fos zenével…

kodiak

Evolucios metal. Kepes volt valtozni, alkalmazkodni, kesobb ujitani. Emiatt kicsit tavol sodrodtak a galopptol, de metal, mindenkepp. Persze, nem tudom, hogy ez mennyire minosegu jelzo, mikor pl. Lemmy, a Motorhead arca, aki sokkal inkabb metal, tobbnyire visszautasitotta ezt a jelzot.

Kedd. New hope.

Zeusz

A Metallica a metál sarokköve, ez megkerülhetetlen tény. A nyolcvanas évek elején kezdtek zúzni a San Francisco környékén (a környékbeli hasonló zenekarokat bay area thrashers-nek hívták), és az első 2-3 lemez a thrash alapja, előttük még senki sem játszott ilyen agresszíven metált.

A hetvenes évek nagyjai (Purple, Sabbath, Zepp) már régesrég kinyúltak illetve irrelevánssá váltak, az Iron Maiden már éppen elkezdett csinálni valami jót Angliában, de a többiekkel együtt (Priest, AC/DC stb.) teljesen másként zajoltak, mint a Metallica. Az ő irányuk az NWOBHM volt (New Wave of British Heavy Metal), míg a Metallica teljesen mással próbálkozott. Dühösen játszottak. Maximális agresszióval. És a fekete albumra már mindent elértek, amit abban a szegmensben el lehet érni; stílust teremtettek. Aztán jól otthagyták az egészet (a Slayer és a többiek meg továbbvitték az örökséget), és elkészítették a fekete lemezt, amit a thrasherek leszaroztak, ugyanakkor a világ tinédzserei megszerettek.

A fekete lemez a 2-3 tölteléknótájával is teljesen tízpontos. Ahogy megszólalnak a Jacksonok, ahogy receg az a kibaszott power chord, ahogy megszólal a lábgép, ahogy Jaymz odamorrantja a sorok végére azt, hogy oah! (you label meah, I label yoah!), azt tanítani kéne.

A Metallicától anyukák féltették lányaikat, és kissrácok szöktek el otthonról, miután hónapokon keresztül stikában kuporgatták össze a Monsters of Rockra a zsebpénzüket. Még két atyai sallert és egy hónapo szobafogságot is bevállaltak, csakhogy ottlehessenek addigi 15 évük legnagyobb buliján.

Eddig egyszer volt alkalmam látni őket élőben: 1999 június 3. Még pengetőm is van tőlük, közvetlenül James kezéből repült egy hozzám. A relikviásdobozban őrzöm.

És még ide tartozik ez is (teljesen valid): http://www.youtube.com/watch?v=Bx-uPU4IWDQ

vbali

A Justice-ig nálam a Metallica képviselte a metált, s bár a black album is nagyon jó volt – véleményem szerint – az már egy más, populárisabb műfajt képviselt. Zeneileg eddig az albumig az igényes metál kategóriába soroltam a banda zenéjét, onnantól azonban számomra nem igazán volt élvezhető az amit csináltak, így a black után nem igazán tudott magával ragadni a zenéjük.
Tény, hogy az új Magnetic album sokkal közelebb áll a régiekhez, de nekem már ez sem az igazi. Unforgiven 3? Vicc!

Szóval Justice-ig, Metallica volt A METÁL, azóta sajnos a közelében sincs 🙁

laci

Nekem mindig fontos volt a jó (vagy legalább nem rossz) énekhang a metálban is. A Metallica nem erről volt híres, nem is szerettem a régi lemezeiket, ahogy a Hetfield hörög, az nem bejövős nekem. maga a zene persze jó, gitár + dob működik. emiatt nekem az újabbak jobban tetszenek (pont a Load-tól felfelé, amit mindenki rühell)
amúgy énis inkább Maiden mint Metallica rajongó voltam, talán pont a dickinson jó énekhangja miatt. (vele meg az a baj, hogy csak studioban énekel jól…)
az újat még nem hallottam, kíváncsi vagyok rá.

amúgy ha a metált a mai zenékhez hasonlítjuk, akkor MINDEGYIK metálzenekar eredetinek és őszintének tűnik.

Lemúr Miki

Jól emlékszem arra a pillanatra. Tizennégy éves voltam, és éppen Ambrus Pepihez igyekeztem a főtéren át; a házuk előtt egy piros Daciát rugdosott egy taxis. Élénk észak-keleti szél fújt Ukrajna felől. Ekkor jelent meg a fekete albumként emlegetett Metallica-lemez, amelyik megváltoztatta az életemet.

Eleinte nem vettem észre. Ambrus Pepi nagy metallicás volt, én pedig inkább a Guns N’Rosesért rajongtam (’91-ben jött ki a Use Your Illusion I-II is). Amikor együttest alapítottunk, sokat vitatkoztunk, hogy milyen zenét játsszunk. Végül megegyeztünk az Iron Maiden-vonalban, de közben Pepi részeges apja eladta a gitárt, és az egészből nem lett semmi.

Sok idő telt el azóta. Elkerültem otthonról, először egyetemre, majd külföldre. Ambrus Pepivel eleinte igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Nagy ivászatokat rendeztünk a Gödörben, ha nagy ritkán hazakeveredtem. Sajnos már vagy tíz éve nem láttam. Volt osztályfőnökünk szerint megnősült, két gyereke van és állítólag egy óceánjáró hajón takarít, onnan küldi haza a pénzt. Iwiwen nincs fent.

Ha újra találkoznék vele, megmondanám neki, hogy sokat gondolkoztam a dolgon. Ezerszer meghallgattam minden hangot, amit a Hetfieldék valaha kicsaltak a hangszereikből; elolvastam róluk mindent, ami a sajtóban megjelent, a napsteres baszakodástól az alkoholizmuson át a csoportterápiáig.

Végül rá kellett jönnöm, hogy: Ambrus Pepinek végig igaza volt. A Metallica tényleg a világ legfaszább együttese.

Remélem, hogy olvasod ezeket a sorokat, Pepi. Egy szót mondok: heavy metal! 🙂

ekkerjoz

Valahogy a Metallicát mindig is divatzenekarnak tartottam, biztosan azért, mert nekem az AC/DC “A Rock-A Zene-A Metál”. Ebből is látszik, hogy egyrészt botfülem van, másrészt egyáltalán nem voltam késztetve arra, hogy bármilyen stilisztikai kényszerből besoroljam és szeressem a Metallicát, amiről a korabeli Erdős Péter/Boros Lajos vezette kiadók csak annyit írtak zenei szaklapokban, hogy “őszinte, kőkemény rock”. Hát, ennyi. Ja, ’91.-ben majdnem harminc voltam.

Zila

Én a metál korszakom után évekkel később fedeztem fel igazán. Persze a kötelező körök megvoltak, de valahogy akkoriban nem illett bele a Judas Priest, AC/DC, Iron Maiden, Halloween, Def Leppard:) stb. vonalba (A Def Leppard-dal már kifelé tartottam a metálból, ez persze nem mentség 🙂 No, vissza a felfedezéshez: a Metallica nálam valahol a Linkin Park-kal egy polcon van, szeretem pár számukat, de nem sorolom őket a metál kategóriába, inkább hard-rock tag-et kaptak az iTunes-ban. Mióta egy hd galiba megette a library-m jórészét Metallica már egyáltalán nem került vissza, és lám nem is hiányzik. A Napster elleni fellépésüknek nem örültem, évekig elvből nem hallgattam őket, ma már nem váltok sávot/csatornát ha véletlenül meghallom őket 🙂

eFi

Nem hallgattam még az új albumot, de valahogy én is úgy vagyok ezzel, ahogy Zila írta: pár számuk tetszett, de nem voltam oda értük annyira, hogy minden track itt figyeljen nálam (talán csak pár nagy klasszikus van meg).
Nekem inkább AC/DC a hallgathatóbb út, bár sose voltam egy nagy metál fan – pl. kamaszként inkább taszított egy Motörhead, mint vonzott.

SeSam

A gimis osztályomban volt egy leányzó, aki töltényt viselt a nyakláncán, és minden adandó alkalommal előadta, hogy a régi Metallica az igazi, mert az trash metál.

Számomra teljesen érdektelen zaj. ’91-ben nyolc éves voltam.

A “notting” Apocalyptica feldolgozása már inkább. És ha metál, akkor szimfonikus/gótikus/progresszív, vagy Led.

n'

nehéz lesz az az 5 sor de 1 már majdnem megvan 🙂 lényeg a lényeg, sose bírtam a “metál-talicskát” még akkor sem ha van 1-2 szám ami tetszik (=nem kapcsolok el a rádióban). valahogy soha nem bírtam összeegyeztetni a “kemény csávó vagyok de téglával összecsapták a heréimet és most érzelmes vagyok” hangját a fő-csávónak. az mp3 letöltés utálatukon pár éve már csak röhögtem, tán még valakinek megvan a flash paródia. kisköcsögök.

alapvetően van autentikus metál? én mondjuk a magyar “alter” híve voltam gimiben aztán átszoktam a tucctuccra.

Bereczki Zoltán

Tényleg az a jó kifejezés rájuk, hogy belépőszintű metal. Én valahogy sosem éreztem őszintének őket, sokkal keményebbnek akarnak látszani, mint amilyenek, és így kissé műmájernek érzem őket. Talán épp ezért a kedvenc albumom tőlük a közutálatnak örvendő Load, az az, amit ma is meg tudok hallgatni. Meg a Thing that should not be c. szám, az tényleg zseniális, ki is lóg a többi közül zeneileg.
Azzal is vitatkoznék, hogy “az első 2-3 lemez a thrash alapja, előttük még senki sem játszott ilyen agresszíven metált”.
A Slayer és az Anthrax is kiadták 84-ben az első albumukat, és mind durvább, mint a Metallica valaha is volt. (Jó, tudom, az első Metallica meg 83-as.)
Amúgy szerintem a Motörhead is keményebb, mint a Metallica bármikor is volt, és ami fontosabb, valahogy őszintébbek is 🙂

klarky

Fura dolog ez a Matellica. Én sosem voltam metal rajongó, pláne nem voltam rocker, de valahogy ez a zene hozzám is eljutott. Többen említettétek a fekete albumot, na nekem is az volt az első. És hogy mi is a Metallica? Ha az én példámon át vizsgáljuk a dolgot, akkor azt tudnám mondani, hogy kulcs a rockzene felé, hisz nem sok olyan hasonló stílusú előadó van, aminek számainak sikerült a népszerű slágárek közé is beverekednie magát és ker. rádiók playlistjén tanyázni, (nyílván az igaz kemény srácok ezért utálják őket) ezzel elérve, hogy rétegzenét populárissá tegyenek.

Bizonyítékként csak annyit, hogy világ életemben főleg elektronikus zenéket hallgatam a legkomolyabb Kraftverktől (ami néha olyan, mintha egy Commodore dataset-jét erősítőre kötnénk)kezdve a Depeche Mode-n át a mai zenékig pl. Zagar, Neo, Yonderboi stb. és mégis van a HDD-men Metallica – One. A legjobb számuk szerintem.

(ui.: a blog szerzőjének csak annyit, hogy a B. B. neve helyesen Bonanza Banzai. Ezt kérem javítani a (szerintem) hazai zenetörténeti mérföldkőnek tekinthető banda iránti tiszteletből is.)

Chain

Szerintem a Metallica históriája olyan, mint egy brazil szappanopera. Szeretjük ezt az évtizedeken át hömpölygő történetet, hiszen van dráma bőven (Cliff Burton halála, Hetfield balesetei) van árulás, van majdnem tönkremenetel (alkoholizmus, kokain), csoportterápia, és van csodás visszatérés, no meg riffek és torzított gitár. Persze van dán törpe is, aki nagyképűen szembeszáll az internettel majd megbékél saját rajongóival, és szerepet kap még minden idők egyik leghaloványabb metál-arcszőrzete, amit Kirk Hammett szája fölé álmodott a szerző.

Jó szappanoperához méltóan a Metallica történetéhez szorosan kapcsolódik a folyamatos szájkarate a metal Cliff Barnesával, a Megadeth főhősével, Dave Mustaine-nel, aki a Metallicábol való kiközösítésére fogta alkoholizmusát, nomeg cérnavékony hangját, és aki jó antagonistához méltóan örök bosszút esküdött Hetfieldéknek.

Szerintem zeneileg már abszolút nem fontos, hogy mit csinálnak, (ergo érdektelen számomra), de az új lemez becsületes, jól összerakott cucc, 1992 környékén biztos nagyon szerettem volna.

A Metallica történelem, egy kor lenyomata, szerintem ennek tükrében kell értékelni minden megmozdulásukat, no persze soha nem szabad elfelejtenünk azt az aranyszabályt, hogy a metál és a növekvő homlok fordítottan aránylanak egymáshoz.

Hajrá.

Aszfaltbetyár

Nekem a Metallica nem metál. Valahogy a metál szerintem nyersebb, egyszerűbb, kimondom, prolibb. Nekem a metál az Iron Maiden, Manowar, Motörhead, magyarban a Pokolgép 🙂
A Metallica a kezdet egyszerűségétől, a sima tépés-zúzástól hamar elszakadt, ahogy bonyolultabb lett a hangzás és az élet, több lett a drog és a lelki probléma, meg mertek lépni olyan dolgokat, amit előttök senki sem, kijött a Load, a Reload, amit senki sem értett. Nem gyakran csináltak S&M-jellegú albumokat sem előttük. Lényeg a lényeg, a Metallica nekem azért nem metál, mert jóval összetettebb és bonyolultabb zene, mint az egyszerű hevimetál. Okosabb, mélyebb, elgondolkodtatóbb.

Zeusz

Mondjuk azt nem vágom, hogyha a Metallica nem volt őszinte a nyolcvanas évek közepén, akkor mi/ki volt az. Az tény, hogy mostanában a rock-metál szcéna tele van olyan arcokkal, akik szerint egy zenekarnál “a demo meg az első két lemez a kiváló, aztán már eladták magukat”, őket azzal szokták a nagyöregek húzni, hogy ők csak a kiadatlan próbán készült felvételeket szeretik. 🙂

A Metallicánál ez nincs így. A Metallicának fejlődése van, sajnos volt egy időszak (tíz éve), amikor más irányba mentek (talán produceri és más nyomásra) mint kellett volna, de az a tény, hogy a rock/metál mégsem halt meg a kilencvenes évek elején (ahogy azt többen állítják) igencsak köszönhető a fekete albumnak.

Én úgy érzem, itt arról van szó, mint az AC/DC-nél. Tök mindegy, mit adnak ki, a lemezt követő turnén ott kell lenni, mert úgysem az új lemezt játsszák (az csak indok, hogy lehessen turnézni), a koncertet kihagyni botorság. Mint ahogy az AC/DC-t sem szabad. (AC/DC-t a Népstadionba!!!)

ekkerjoz

Zeusz, magas Isten. Az “őszinte, kőkemény rock” című jelző igenis sértés volt a nyolczvanas években, mert egyformán használták a pihent és jóltáplált whitefülű kiadók és dundi esztéták a Nazareth, Edda, Piramis, Metallica sőt a Korál zenéjére, hogy szorult volna a fejük valamibe.
Amit ők ajánlottak, az automatikusan valami permanens távolságtartást váltott ki, tudod, mint a kötelező olvasmányok. Ezt találtam én ki, hogy miért nem tartom a Metallicát metallikus zenekarnak.

Zeusz

ekkerjoz: Nem vitatom, hogy a nyolcvanas években sértés lehetett az általad citált kifejezés, de az már régen rossz, ha az embereknek a szaklapok mondják meg azt, hogy mi az őszinte kőkemény, érted. Ugyanakkor nyilván akkor is voltak/lehettek olyan megmondóemberek, haverok, akárki, akiknek a véleményére lehetett adni. Nem szabad elzárkózni valami tényleg faszától, csak azért, mert sejtjük, hogy a fasza valójában azt jelenti, hogy nem fasza. Meg persze sikk is volt a Metallicát szeretni is meg utálni is.

A zene akkor is biznisz volt, most is az. De az, hogy nekem mi az őszinte metál, azt majd én eldöntöm. Most éppen az Amplifier. (http://www.myspace.com/amplifiertheband Motorhead című számot tessék)

lipilee

régen kurvajó kis bandának számított nálam a Talicska. hol a Kill ’em All, hol a hosszú szimfóniák (Sanitarium, One) jöttek be, érdekes módon a fekete albumhoz pont nincs ilyen emlékem (már persze a kötelező körökön kívül, hogy a Nothing Else Matters, meg az Unforgiven minden zenés alkalomkor nyomatásra került, pedig mennyire nem tudtam még akkor énekelni), és aztán a Load-dal jött egy olyan kor, amikor már nem metál volt, viszont az akkori mainstream cuccok közül a legjobban kevert album, na meg Hetfield is megtanult végre énekelni.
a korai cuccok idején Lars Ulrichot istennek gondoltam (dupla lábgép, uáuáuáuáááá), aztán ez az idő előrehaladtával gyökeresen változott (amikor a DT eljátszotta egyszer a Damage Inc.-et, kb. dupla sebességgel, atompontosan, na az egy nagy koporsószeg volt a Larsról kialakított képben), ez odáig fajult, hogy a Death Magneticet hallgatva az egyetlen dolog, amit talán még hangosan is szóvá tettem, hogy “bazmeg ez a Lars már soha nem fog megtanulni dobolni”. (lehet, hogy azt is szóvá tettem, hogy “hábazmeg, ezek mashupolták a saját régi szarjaikat”.)
naszóval mai szemmel a Metallica nem egy nagy durranás. persze koncerten sose voltam (viszont már nem is akarok), azt mondják az egy más tudatállapot.

Dob

Részemről a fekete album volt az, ami elindított a keményebb műfalyok irányába. Ez maradt azóta is, és számomra a Metallica a nagy klasszikus, amit mindenhol lehet hallgatni, és amire még a nem annyira rocker ember is azt mondja, hogy na igen. az valami.
Aztán persze a fekete album utáni próbálgatások már nem voltak olyan sikeresek, igaz nehéz is lett volna überelni.
Sokáig azt hittem ez az überfaszaság. Aztán hallgattam a Master of Puppetset, meg a Kill ’em allt, és rá kellet jönnöm, hogy az egész onnan ered.
Aztán a Metallica kicsit elsüllyedt nálam. Poén, és tényleg jó zenekar, és letették az asztalra azt, hogy ne töröljem le őket a HDD-ről, de csak néha-néha hallagtom.
Az új album egy próbálkozás, hogy visszatérjenek a gyökerekhez, ami manapság nagyon divatos. Jó próbálkozás, de az igazi akkor is 1986-ban volt, amikor felcsendült az Welcome home.

A Metallica btw azt jelenti nekem, hogy király zúzás, és hogy ott voltam a 3-dik sorban pár éve koncerten, ami az egyik legnagyobb koncertélményem, és igazán élőben látni őket akkora élmény, hogy csak na. Ott bizonyították be, hogy nem kell félni, tudnak ők még…

airween

“Ha akarom metál, hevi metál” 🙂

1988-ban a(z akkori Petőfi) rádió leadta a Master of Puppets című albumot. 23:00-kor kezdődött az adás, a dátumra már nem emlékszem. Egy Tesla márkájú rádiós magnetofonnal rögzítettem az anyagot egy 90 perces normál TDK kompakt kazettára. Fejhallgatóval hallgattam, néha már bealudtam a fáradságtól, de maga a “kép” eléggé megmaradt bennem. Innentől tekintettem magam Metallica rajongónak. Azóta is ezt az albumot tekintem a legjobb Metallica albumnak, talán a best-of-all (szoros a verseny a Deff Leppard Hysteria albumával :)).

Mikor utoljára meghallgattam azt a kazettát, (már úgy kapartam elő valahonnan) a CD is kikopóban volt. Előjött a kép (akkor voltam 17), talán egy könnycsepp is kigördült jobb oldalt. Fura volt viszont hallani, pl. a rádió fehérzaja nekem hozzátartozik ehhez az albumhoz.
(Biztos megvan az a “fíling”, mikor kazettára vettél fel valamit, és “lejárt” a kazetta – onnantól az a szám neked úgy létezett, ha teljes hosszában hallottad, rácsodálkoztál.)

Mindezzel csak azt szerettem volna mondani, hogy egy tinédzser korú ember-gyereknek ezek fontos élmények, kár később ezen agonizálni.

A Metallica-tól egyébként a “fekete” albumon lehetett érezni, hogy tudásban felnőttek a feladathoz, utána viszont – szerintem – lejtmenet jött.

Asszem

próbálkoztam vele.
de valahogy sosem fogott meg.
maga a műfaj sem.
a guns néha tetszett.
a metallica vmiért sosem.
most elektronikus zenét hallgatok (klaus schulze).

Ger

A metal egyidejűleg ortodox és újító műfaj, ami emiatt a kettősség miatt tele van feszültséggel és vitákkal. Csak egy Metallica-közeli példa: hajvágás. Köze nincs a zenéhez, de a rajongókból iszonyat indulatokat szabadított el.
Úgy gondolom, hogy Metallica-kérdésben is csak az idő az, ami ítélkezhet, vagy véleményt alkothat.
Én a megjelenés után öt évvel ájultam el a Master albumtól, de húsz évvel utána hallottam koncerten és újfent igazolást nyert a tény, hogy az a legnagyobb albumok egyike. Ugyanígy némely Load-Reload dal is belesüllyedt a tömegbe, de koncerteken meghallgatva, vagy külön kiemelve mégis nagyon jó élményt adnak (valaki említette a “The thing that should not be”-t, amivel ugyanígy voltam.
Az új album tetszik, de kb. egy évtized, amire letisztul nálam 🙂

agocsadam

szellemtörténeti megközelítés:
a metallica az én értelmezésemben narratíva. egyfajta folyam az elmúlt 25 évről, lehet megkérdőjelezhetetlenül hinni benne, lehet szakaszokat kiemelni, lehet ítéletet hozni egyik, másik vagy az egész működésről, lehet értékelni egységesség meg egymáshoz való viszonyok szempontjából, minden ilyesmit lehet csinálni, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a valóság egy olyan eleméről van szó, amiről az utóbbi 20-30 év fiataljainak van valamilyen ismerete, élménye (még ha az egy nettó elutasítás is)

zenei megközelítés:
a metallica metálsága a metál szó definíciójától függene, amire nincs egységes keret. a metál olyan, mint az ütemre mondott hangképzés zenéje – összefoglalóan a rap -, amire ha kívülről ránézel, akkor felismered, hogy ez kábé rap, de nem jön át, hogy az easy-etől az outkast-ig elég nagy a spektrum.

metáldefiníció 1: a szög
ha azt állítjuk, hogy a metál az valami egyszerű, két- vagy négynegyedes ritmus amire nem túl bonyolultan ráriffelnek a kollégák – a bassz ugyanaz mint a dob és következetesen bőgőnek hívjuk a hangszert -, egy ember meg ordít vagy hörög vagy sikít rá kábé annyira széles vertikumú tartalmat, mint a gangsta rap mélységei, akkor a metallica nem metál, bár volt ilyen időszaka. ezzel az értelmezéssel jelen komment írója messze nem ért egyet, figyelemmel a valóságra.

metáldefiníció 2: az üzenet
ha a metált egyfajta kiállásnak tekintjük, erőszakosra torzított gitárok és dobok útján kifejezett forradalomnak, lázadásnak, ellenállásnak, akkor a metallica szintén nem metál, ilyen tekintetben jóval konzervatívabb. a közvetített tartalom ha nem is sematikus, de mindenképp körbepontozható, s messze nem szól annyit lázadásról, akkor már inkább harc és fájdalom. e komment szerzője ezt az értelmezést ugyan közel érzi magához, a metallicával kapcsolatban tagadja (rage is better)

metáldefiníció 3: szinkretizmus
ha a metált úgy értelmezzük, mint egy nagy műfaji áramlást, amely a fekete bluesból, a többnyire tinédzser meg-nem-értettségből, amerika déli mocsaraiból és a gain potméter olykor ésszerűtlen(nek tűnő) tekergetéséből született, s terjeszti határait mára esztétikai minőséggé az egyvonalas értelmezéssel szemben, akkor a metallica határozottan metál, sőt, bizonyos értelemben a metál egyfajta lenyomata, idővonala – narratívája. nem kihagyhatatlan, de fontos munka, s ha véletlenszerűen választunk egységeket a metál tag alól, jó eséllyel lesz benne metallica is.

néhány további megjegyzés a metallicához:
itt a kommentekben is felmerült néhány mára hagyományosnak tekinthető momentum a metallicával kapcsolatban: valami elveszett, a régi a jó, az új a jó, visszatérés a hangzáshoz, trashmetál, más irány, ilyesmi. ezek a jelenségek önmagukban igazolják, hogy a metallica a túlhangolt gitárok madonnába oltott david bowie-ja, s mindenki azt lát benne vagy vesz ki, amit szeretne. megvan rá a lehetőség.

mindenképp tiszteletreméltónak tekinthető, hogy 25 éven át mindenféle irányokban- “megújulás” vagy “eltévelyedés” – képesek voltak mutatni érvényeset, a kor elvárásai szerint jót, hallgathatót, ütőset. ha valaki sok ilyesmit hallgat, akkor nyilván tudja meg érti ezt az egész kategorizálós problémakört, persze, a régi inkább trash, mustaine, terpesz/klasszik/bőrnadrágos metál – bár a hammerfall az igazi -, az eredetileg self-titled fekete album valami sarokkő, metszet a kollektív tudattalanból, ami utána van az dallam meg kísérlet meg kilépés meg drogok, ami meg ma van, az pank, fazékhangzás, tempó. de mindegyik metallica.

a legkisebb közös többszörös: az agresszió
ami talán végig ott munkál a munkáikban, az a néha explicit, néha folytott agresszió, ami hajtja előre a szekeret (talicskát). az, hogy nem bírjuk egymást, az, hogy támadni kell meg ölni is, az, hogy minden rossz, jönnek a szörnyek, a belső fájdalom, a külső hatalom, a chtulhu, a metal milícia vagy épp az unnamed feeling és mindennek vége lesz. vonz minket a halál, mint a mágnes (death magnetic), mindegy mi van.

úgyhogy ha metál, ha nem, mindenképp egyfajta agresszióból készült szemüvegen keresztül láttatott elmúlt negyedszázad ez a zenekar.

bow to leper messiah!

efg

Anno én is – mint sokan mások – a fekete lemez kapcsán ismerkedtem a talicskával (enter sandman, meg a zúzósabbak, unforgiven meg a nothing else matters sose tetszett igazán), akkor még a gáncsolj el rózsi volt a másik kedvenc.
Innen visszafele megismerkedtem a régebbi lemezekkel, de az utána következők vhogy már nem kötöttek le, egy-két szám kivételével talán.
Metallicától vmiért egyenes volt az út a Slayerig, hozzá egy kis Sepultura, aztán hirtelen váltás grunge irányba, Alice In Chains, Soundgarden és a mai napig legkedvencebb Pearl Jam, magyar vonalon Black Out (szevasz Zeusz :)).
Aztán hogy még kavarabb legyen jött a jazz, alternatív csapatok, majd vhogy csak befért az elektronikus zene is nagy mennyiségben. De nejem szerint mai napig rokker vagyok, meghát a páverszong is Korn futáskor.
Talicska meg mai napig része a library-nek, az új lemezt is meg bírtam már hallgatni, félig.
Asszem lesz róla futós zene.

tms

ha most kb. 20 évvel korábban lennénk, akkor úgy kezdeném, hogy én vagyok a magyarországi legfanatikusabb rajongójuk, volt dedikált ereklyém, az összes anyaguk LP-n, kazettán, később CD-n, kezdeti zenei karrieremre is bizonyára nagy hatással voltak!

mivel ez a bejegyzést most írom, 36 évesen így jóval reálisabban tudom őket szemlélni és a velük való találkozásomat is…

1986-ban – a megjelenés évében – hallottam a Master of Puppets c. albumot, ekkor voltam 7-es, már addig is ilyen jellegű zenéket (AC/DC, Accept, stb.) hallgattam, de ez akkor kiütött… gondolom másokat is!

később persze megszereztem az összes kazettát (:)), Kill ’em All, Ride The Lightning, így már teljes volt a kép…

a zenékről nem kell beszélni, mert egyértelműen az élen jártak, rengetegen éltek meg az utánzataikból

majd jött a szeptember 27-e, a basszusgitáros, Cliff halála 🙁 itt valami nyilván megtört, ez kétségtelen

az And Justice For All már teljesen más alapokra és pláne hangzásra épült, majd 3 év múlva jött ki a “Black” album, amely a 90-es évekre zeneileg és külsőségekre meghatározó lett, ekkor kezdett el pl. minden rocker feketében járni, stb.

innentől jött a Load és a Reload albumpáros, amely egy teljesen érthetetlen zene volt, bár minden egyes zenei váltás kitermelte a rajongó közönségét, de akik még a 80-as években Anthrax-et és Megadeth-t hallgattak, azoknak ez mer kezdet erős eltávolodást mutatni a meg belefér kategóriától…

1998-ban a Garage lemezek újabb elégedetlenséget váltottak ki bennem, és gondolom Jason Newsted-ben is, mert ekkor dobbantott, már ő sem érezte jól magát abban a lékörben, ami ekkora már a zenekaron belül eluralkodott.

ezután jött ki 2000-ben egy single, az I Dissapear, amit egy filmhez írtak, ez volt az a pont amikor vélelmezni lehetett, hogy megszűnik a hajdan szép napokat látott csapat.

emlékeztek talán ekkor voltak a rehab-es történetek, egyedi szárnypróbálgatások, stb.

majd 3 év csend, egy jó nagy összeborulás és egy új basszusgitáros megtalálása után jött a St. Anger c. album, ami szintén radikálisan más volt, mint ami várható lett volna, nem volt se jobb, se rosszabb, mint ’96 utáni időszak, röviden ez egy újabb Metallica volt megint, zeneileg és emberileg is.

2007-ben kint voltam a bécsi koncertükön, (addig is, minden hazain és környékbelin ott voltam), ezen is, mint addig mindig, a “nagy” számokat játszották, és valószínűleg itt jöttek rá arra, hogy még is az volt az az út, ami definiálta őket.

a most megjelent Death Magnetic-ben halvány visszapillantásokat vélek felfedezni egy-két korai számhoz, de még emészteni kell!

összefoglalva: úgy látom, hogy a Metallica mindig is az élen haladt, stílust divatot teremtett, mertek kísérletezni (S&M), mertek magukat nyíltan vállalni (Some Kind of Monster), 25 év elteltével még mindig van stabil és részben megújuló rajongótábora, kiváló marketingjüknek köszönhetően nem fognak éhen halni, de ez a folyamatos megújulás talán tudat alatt is felemésztette őket.

klasszikus számaikkal végérvényesen beírták magukat a zenei történelembe, de a Master of Puppets albumot nem sikerült felülírniuk…

végül egy idézet:

“The show is through the metal is gone
It is time to hit the road
Another town another gig
Again we will explode
Hotel rooms and motorways
Life out here is raw
But we will never stop
We will never quit
Cause we are Metallica”

Zeusz

Közbe Józsi megkérdezte tőlem, hogy mi ellen lázad a metálos? Egyből rá akartam válaszolni, hogy “Az iszteblisment ellen”. A válasz tömör, de azért némi kifejtést igényel szerintem.

Szóval a lázadás, mint jelenség abszolút összefér a tinédzser lelkivilággal. Ez az az időszak, amikor az illető már nem a fizikai ill. biológiai törvényeken csodálkozik el (lásd még: a váza az asztalról leesve összetörik, a gumilabda meg visszapattan, illetve a kisnyúl is ugyanúgy néz ki, mint a nagy csak kicsiben – ezek egy 4-5 éves gyerek megvilágosultságára utalnak), hanem a társadalom visszássága ellen próbál meg valahogy fellépni, ezt próbálja meg valahogy kezelni.

A szülői autoritás kezd egyre kisebb súllyal szerepelni, és inkább az egyén fejlődésére vonatkozóan a haveri kör lesz az elsődleges, az fogja felállítani a sztenderdet. Ez minden fiatalkori társadalmi csoportosulásnál így van. Tehát egyrészről van egy establishment-tagadás, a bevett normákkal szembeni “lázadás”, másrészről van a csoport, mint egyénformáló erő, azok a sutyerákok, akikhez tartozni akarok.

Mivel a fiatalság először vagy másodjára tizenkevés éves korában kezdi a saját útját keresni, és akkor fedezi föl, hogy Halász Jutka nénin és Levente Péter bácsin kívül is van élet, ezért teljesen egyértelmű, hogy ezek a csoportok valamilyen szinten a zenén keresztül definiálják önmagukat, a ruházatukat, a viselkedésüket, a másokhoz való viszonyaikat, az értékrendjüket és mindent. Egy dologban egyeznek ezek a csoportok: valamennyien kisebb nagyobb mértékben szembehelyezkednek a társadalmi normákkal. A kilencvenes évek technósai, raverei túlfogyasztottak (energie cucok huszonpárezerér), a rapperek bőgatyákban jártak, grefitiztek és káromkodak, és gangsztának hívták egymást, a hippisták batikolt pólókban jártak, és tagadták a fogyasztói kultúrát…

A metálosok meg mi ellen lázadtak? Talán a “mi” lázadásunk volt az egyik legártatlanabb anti-establishment “mozgalom”: a nyakkendős-öltönyösök lenézése, a társadalmi igazságtalanságok iránti nagyobb érzékenység, illetve a belső értékek kiemelése a kinézettel (ruházkodás, stb.) szemben. Semmi gondunk nem volt a fater Pink Floydjával, de azért a Guns-t jobban szerettük. (Aztán kiderült, hogy előbbi mégis jelentősebb értékekkel bír.)

al

Gondoltam, hogy előjön majd a fekete. Meg az eltört valami. Meg nem metal és nem is volt az. Meg elkurvultak, ahogy Józsi írta. Meg az RHCP is ribanc kurva. Meg az MTV, meg a populáris, meg a többi.
Van nekem egy elméletem. Ha nincs az RHCP, akkor ma más a zenei élet. Ha Metallica nincs, akkor is más.
Nem működik az a duma, hogy a Maiden bezzeg metal. Részemről a maiden szar. Ahogy van. A metal fogalma valahol a keménységben keresendő és kiröhögöm aki a feketére azt mondja nem metal. Azóta meg? Változtak és csináltak még pár jó albumot. Az új? Ez nem nekem való. De engem aztán magasról nem izgat, hogy metal volt és már nem az. A hajuk sem izgat és a répafarmer hiánya sem.
Én úgy nőttem fel, hogy volt saját izlésem. GnR hallgattunk és Tankcsapda. De kiröhögtem a répa farmeres arcokat és kiröhögöm most is. A hosszú hajat is cikinek tartottam világ életemben. Ebből is látható, hogy számomra zene van, amit vagy élvezek vagy nem. A metallicat élvezem. Arról nem is beszélve, hogy szarohatja felőlem mindenki amit a szimfonikusokkal csináltak. A karomon akkor fel áll a szőr, amikor meghallom a hegedűket, stb. a gitár mellett. És teszek rá ha ezt valaki szalon metalnak hívja.
Zene van, ami vagy tetszik vagy nem. Ha a külsőségek vagy bármi más szóba kerül, az már nem zene és megbaszott téged is a marketing/mások véleménye.

wut

Háhá, úgy érzem, hogy autentikus hozzászóló leszek, merthogy ahogy itt körülnézek egyedül én hallgattam meg már vagy harmincszor az új albumot…és imádom. Basszus, miről szóltak a “régi nagy” albumaik? Az első három? Hát hogy meghallgattad őket tízszer, húszszor, százszor, ezerszel, és nem untad meg. És mindig találtál benne valami kis újat, valami kis finomságot, egy újabb gitártépést, bármit. És hosszútávon is szórakoztatott. És frankón az új is ilyen! Hallgatásról hallgatásra újat nyújt, nem lehet megunni. Beszarok, hogy az emberek azon fikáznak, hogy Unforgivan 3. Zeneileg az égvilágon semmi köze az első kettőhöz. Hogy brahiból ezt a címet adták neki? Miért ne?
“Mi vagyunk a Metallica, mindenki más le van szarva!”
Először nekem is egy értelmetlen riffhajigálásnak tűnt az egész lemez, de azért az első pár hallgatás alatt is lehetett érezni, hogy van benne valami nagyszerű, és 5-6 hallgatás után már kezd összeállni a kép…ami teljesen majd lehet csak évek múlva fog.
Az az igazság, hogy a mai gyors világban az emberek nem adnak időt már a zenéknek sem.
Belefülel-ásít-töröl.
Nagyjából igaz ez rám is és ha nem lenne a sok tapasztalat a Metallica kapcsán, akkor lehet én is átsiklok ezen az albumon.
De most komolyan? Mégha nem is a stílusukban (Load-Reload az rock zene, nem metal), de csináltak ők már nagyon szart? (Nem.)

És milyen jól megfér a kocsiban az MGMT cd a Death Magnetic mellett… 🙂

gasman

Tobben leirtak mar elottem a tortenetet, latszik hogy hasonlo koruak vagyunk 🙂 ’90-ben hallottam eloszor rockzenet, Guns, Scorpions, Motley Crue stb aztan a haver aki mar akkor is a Metallica-ra eskudott megmutatta a Master of Puppets-et…es arra gondoltam mi ez a sz@r? Aztan harom-negy evvel kesobb raereztem az izere es szamomra a mai napig a Ride…Master… es a Slayer Reign albuma jelenti a metalt. A fekete album nekem nem kulonosebben jott be a Load/Reload probalkozasai sem fogtak meg de a St Anger gyakori vendege az edzotermes playlist-nek. Es gyanitom ez lesz a sorsa az uj albumnak is. Szerintem egyertelmuen metal. Es nem, nem adtak el magukat, vagy ha igen akkor is jol titkoljak imho. Koncerten meg ugyis a nagy klasszikusok mennek es akkor vilaglik ki mirol is szol a zenekar :). ja meg valami: amikor valami nagyon beteg beteget kell elaltatnom mindig felcsendul bennem a Creeping death refrenje…

Mefi

Én bár teljesen más korú vagyok szerintem, mint a Plastik átlagos olvasói, mégis imádom a 80-as, 90-es évek rock és metál zenéit. Nekem egyszerűen az AC/DC, a Metallica, Judas Priest, Mötley Crue, a Motörhead, a Guns N’ Roses, az Aerosmith és társai jelentik a zenét. Meghallgatok és szeretek mást is, de mégis ők a kedvencek. Bár ehhez talán az is hozzájárult, hogy szüleim szintén ezekért a zenékért rajonganak, így gyakorlatilag ebben a közegben nőttem fel.

És pontosan ezért volt hatamlas csalódás a St. Anger, amely szerintem sokkal inkább a mai metálzenék irányába haladt el, és amitől én konkrétan borzongok. Ekkor nagyjából el is döntöttem, hogy a Metallica új albumai annyira nem nekem valók.

Viszont a most megjelent albumba belehallgatva valahogy sokkal inkább a régi zenék jutottak eszembe, sokkal inkább az, ami nekem metál. És ez jó.