Plastik média

“ezt gyakorolni kell”
azaz míg arra a szintre eljut az ember több száz képet kell csinálni, míg egy sikerül.

Az elején kvázi leszólja azokat, akik “kattintgatnak”, aztán a végén persze tökön lövi magát, mondván szabályok vannak, gyakorolni kell. Ebben teljesen igaza is van. De ez az ember is “kattintgatott”, csak a gyakorlás, a tehetség többé tette, mint sok más amatőrt.
Egy filmben hallottam: ha nincs semmi mondanivalód, fogd be a pofád! Na, ide is ezt kéne…

Azt is mondta egyszer (tévében láttam), hogy “a kamera, az kérem, nem egy machine gun, vagy egy seprű, amivel csapkodni kell a szaladgáló cockroach után.” Nagyon röhögtem.

nem

arról beszél, hogy bizonyos fotósok (és itt most profikról beszélünk, nem a MM-ben vásárolt bridge-től fotóssá avanzsált jóskapistákról) ellőnek akár 50-100-150 képet egy portréfotózáson és abból választanak 10-15 használható darabot.

ő pedig minden képet úgy készít, komponál, hogy az készen van. valószínűleg sokan így vannak ezzel, akik nem digigépeken keztdék a szakmát, hanem filmmel, ahol nem volt olyan egyértelmű a “kattintgatok, majd lesz valami” mentalitás, mint manapság.

az utolsót annyiban módosítanám: ha lövésed sincs arról, mit olvasol, fogd be a pofád. na, ide is ezt kéne.

Malachi: +1

A “puskán” -már ez is milyen gáz, ritkán van “teleszkóp” – na hát ez is

Én személyesen ismerem az öreget. A feleségem és aztán az öcsém is járt hozzá tanulni. Nagyon nagy arc. A tanfolyam 2/3-a anekdóta és arról szól, hogyan hozd ki a modellből azt, amit le akarsz fotózni. Ehhez marhán nem elég a sokcsillió forintos technika. Hiába van meg a cucc, attól nem leszel fotós.

a duma rendben van, de a korosabb olvasók tudják, mi az a “szipálfotó”. a mindenféle hozzáadott értéket nélkülöző, szépre vasalt, szétretusált arckép, esküvői és gyerek fotó. az ún. röhögős. a 70-es évek terméke, javarészt már akkor is avíttos elvek mentén. szóval a képek nem támasztják alá a bácsit, még ha közben megjárta amerikát is, persze, sok glamourfotót nyomott ott is.

Malachi: sajnálom, ha nem tetszik, amit ÉN olvastam ki a mondatokból. Ezt egyébként úgy hívják, hogy vélemény. Nem fontos, hogy igaz-e, vagy sem. Pont azért vélemény.

gyengébbeknek: van olyan profi fotós, aki több száz képet lő, de abból csak három jó és van aki háromszor kattint és mind a három telitalálat.

Nem az amatőröket szólta le.

na ja, “megjárta amerikát”. vagy inkább valami 30 évig volt stúdiója a sunset blvr-on, a legnagyobb korabeli hollywoodi sztárok közül kerültek ki a modelljei. mindig műtermi fotós volt, így a gondolkodása és képi világa is ebből a közegből ered. én bírom az öreget az összes hülyeségével együtt, példa értékű kedvel él és kommunikál a dolgairól.

A sorozatos kattintgatás és a több száz képből való kiválasztás, vagy mind kukába dobás – ez nem gyakorlat. A sok homlokonlövés alatt érti a gyakorlatot. Szerintem tudhat az öreg és már csak a szakmában eltöltött évei miatt is jár neki a tisztelet. Full respect!

Ugyan baromir rövid, de asszem pont ide tartozik:

http://videotar.mtv.hu/Videok/2009/04/07/22/Kulonos_Tortenetek_2009_aprilis_7_Lakatosek_titkai.aspx 44:35-től (az egész filmet is érdemes megnézni)

Magyar Nemzet?! Jóóóózsiiii!!!

http://www.luminous-landscape.com/essays

Huhh, már megijedtem.

off: régen szinte az összes napilapot megvásároltam. egy dolog, hogy botrány vonalas mind (politika vagy piac), de iszonyat nagyot esett a színvonal, még a saját hülyeségüket sem tudják szofisztikált módon publikálni. ma már csak online, a változó színvonalával.

@Pepinke

ne sértődj be, egyszerűen félreértetted az öreget.

@zsoltu

„szipálfotó” témakörben:

„(…) Az ifjabb Márton elhagyja az országot, Bécsen keresztül az USÁ-ba jut, ahol regénybe illő »self-made-man« karriert befutva, műtermi segédmunkásból előbb vezető magazinok fotósaként, majd Hollywoodban, a legendás Sunset Boulevard-on önálló üzletet nyitva évtizedekig filmsztárok és hírességek keresett fotósa volt. A rendszerváltás után költözött vissza Magyarországra, ahol ma is ismert és közkedvelt celebritás – alig észrevehetően jóval túl a nyolcvanon. Fia, Péter, aki 1956-ban édesanyjával itthon maradt, ugyancsak a »fényszöv« keretein belül, bár a korabeli művészéletet kiélvezve (elsősorban a hazai rockzene hőskorának kísérő-fotósaként) formálódott fényképésszé. A hetvenes években aztán édesapja után »disszidált«, s hol együtt, hol külön víve üzletüket önálló fotós-karriert épített magának. Ma már ő is itthon él, s folytatja szabadúszó munkáját.”

http://www.szipalfoto.hu/html/rolunk.html

A fotózás olyan, mint az emberi látás. Ahány ember annyiféle lencse és annyiféle értelmezés.

A fotózás a világ egyik legszubjektívebb dolga. Ahogyan egy versből, úgy egy képből is mindenki mást “olvas ki” — ezért is utáloltam az iskolai elemzéseket. Az, hogy ki milyen módon jut el az általa kívánt eredményhez csak az ő dolga — és valójában az út számít, nem a cél.

Egyik fotós sem több, mint a másik, egyik kép sem jobb mint a másik. Nem lehet két fotóst, két képet objektíven összehasonlítani. Legjobb indulattal is csak hasonlók, de a maguk módján egyediek.

A fotózás szubjektív, mindenki mást lát egy képen. Ami az idézett úrnak egy kattintásból maga a megvalósult álom, az egy másik szemlélőnek lehet a legrosszabb kép, amit valaha látott. Nem ugyanaz a “lencse” néz és nem ugyanaz a processzor dolgozza fel a képet …

Egyébként pont ebből a “mindenki mást akar láttatni” gondolatból kiindulva nem ítélem el a retusálást. Sokan nem nyúlnának a képhez, mert az már nem a valóság. De kérem szépen, a fénykép már nem a valóságot, hanem egy szubjektív nézőpontot ad vissza.

Ezért is mondják, hogy veszélyes dolog egy dokumentumfilm alapján elhinni, hogy amit ott lát az van, mert az csak egy szubjektív értelmezése a világnak.

“A fotózás szubjektív, mindenki mást lát egy képen. Ami az idézett úrnak egy kattintásból maga a megvalósult álom, az egy másik szemlélőnek lehet a legrosszabb kép, amit valaha látott.”

Épp erről szól a mondanivalója. Hogy a profi fotós az (közel) egy kattintásból elkapja azt amit keresett, míg az amatőr a digitális világban kattintgat 100-200 képet aztán választ 2-3-at, ami véletlenül épp jól sikerült.

Mintha csapkodnád a billentyűzetet egész nap, aztán ha véletlenül kiesik belőle 3-4 mondatnyi versszerű költemény, akkor elmondhatnád hogy alkottál, ha nem, akkor csapkodod tovább.

Nyilván nem mindig lehet 2-3 kattintásból a legjobb képet összehozni még műteremben sem, de amiről itt szó van, az a TUDATOSSÁG. Hogy tudod mit akarsz, és tudod hogyan kell megalkotni, nem csak hübelebalázs módon csapkodsz aztán majdcsak lesz belőle valami használható

Csatlakozom az előttem szolokhoz.

@ Malachi
+1

@ who’s your daddy
+1

Kiegészíteném annyival, hogy sohasem értettem azokat akik arra vannak ráindulva: uuuh kijött egy új dslr és az már x frame/mp-et tud. Na és? Nem az a tudás, hogy nyomod a gombot, mint süket a csengőt, aztán lesz valami. Hanem ha együtt rezdülsz a fotóalannyal (műteremben: divat és porté fotózásnál) vagy az eseménnyel (riportnál). Figyelsz, vársz és akkor fényképezel, amikor kell.
Riportnál is működik ez a mentalitás nem csak a műteremben. Ajánlom mindenkinek nézze meg Glódi Balázs fotóit, szerintem ő így dolgozik és tudja, hogy mit akar csinálni. http://www.fenyerzekeny.hu/

a fotózásban, (filmezésben) az a fantasztikus, hogy a kívánt (művészi) eredmény eléréséhez nélkülözhetetlen a komoly technikai tudás, a fényképész folyamatosan gyűri és alkalmazza a technikát, miközben akár épp egy igazán elszállt témán dolgozik. nem is tudom, van-e még ezen kívül hasonló művészi ág.

létezik szépség és esztétikum és ezeket nem lehet véletlenül megtalálni. na jó, esetleg mégis, de csak őrült szerencsével, egy életben egyszer-kétszer. aki tudatosan törekszik az elérésére és tisztában van azzal, hogyan ragadhatja meg, adhatja vissza pontosan azt, amit szeretne, az az igazi fotós/filmes.

nagyon jó, hogy forradalom van és már a 10 éves Pisti is képes elfogadható fotókat készíteni az automatákkal, de az eredmény akkor is csak a számára élvezhető.

szerintem meg tök mindegy hogyan készült a kép, ha tökéletes lett.

(ha meg szar, akkor meg azért )

“Nem az a tudás, hogy nyomod a gombot, mint süket a csengőt, aztán lesz valami.”
Szerintem van ami olyan gyorsan elmegy a lencse előtt, hogy nem nagyon van idő komponálgatni.

De pld műtermi felvételek esetén rendben van az idézet.

Érdemes ezen a ponton megtekinteni a “States of a photographer” című ábrát:

http://miguel.martinsalmeida.com/wp-content/uploads/2010/01/b2fef.png

Én most valahol a “Dammit, I suck” szakaszon járok.

dat: értem, hogy mi akar mondani az illető, csak nem értek vele 100%-ban egyet. Persze a fotós esetén a profizmust definiálhatjuk úgy, hogy tudja mit akar elérni, és ehhez mérten állít be mindent és ha már igazán begyakorolta, akkor akár egy kattintásból meglehet amit akar.

Csak vannak azok az esetek, amikor tudod, hogy mi akarsz, de azt ezzel a megközelítéssel nem lehet elérni. Ekkor jön a kattitgatás és a sok között talán ott van, amit akartál. Ha nem, akkor jöhet a retus.

Mert mint írtam, a fotózás nem a valóság megörökítése, mert az lehetetlen. Kinek a valóságát akarjuk megörökíteni? — lásd fentebb.

A fénykép az eredmény, az oda vezető utak száma pedig végtelen. Aki adott témát meg tud örökíteni a tapasztalata révén egy kattintásból, az egy adott szinten van, bizonyos értelemben profibb, mint aki más módon hozza össze a képet — nem profibb, csak tapasztaltabb.

Ha a pénzért dolgozó fotósok munkamódszerét hasonlítjuk össze, akkor van értekme annak, amiről ő beszél. De ennek semmi köze a fotózáshoz, mint művészethez, mint alkotó tevékenységhez …

Józsi, adj lécci csillagot a kettővel ezelőtti kommentben látható grafikonnak.
Az a görbe tényleg mond is valamit, nem úgy, mint a te béna harangod.

Szeretnék eloszlatni egy kételyt: a sokat kattogtatást nem a digitális fotózás teremtette, hanem a digitális fotózás tette elérhetővé a hétköznapi (értsd: nem fotózásból élő) emberek számára.
Olvastam egy cikket egy National Geographic fotósról, elment tigrist fotózni a filmes korszakban, hazatért 4-5 ezer tekercs filmmel. Ezek után a lap leközölt 4-5 képet
A filmes gépek tudtak 8fps-t, amivel 3mp egy 24-es tekercs kivégzése.

elbeszélünk egymás mellett, mindenki mindenkivel.

Józsi által idézett részletben a kérdés a legfontosabb rész, azaz: “A portréfényképezésről(!) mi a hitvallása?”
Igen, ilyen helyzetben van lehetőség kihozni a modellből amit akarsz, igen itt van lehetőség nem ötszáz klikket elpocsékolni, igen itt van lehetőség megteremteni a pillanatot és utána egy kattintással lefényképezni. De mi van akkor ha a modell nem is modell, vagy egy tigris, vagy gömbvillám, vagy anyámkinja.

Ha nem beállított fotókról van szó, akkor az “uuuh kijött egy új dslr és az már x frame/mp-et tud”-nak igenis van helye és értelme, nem véletlenül gyúrnak erre a gyártók. És nem véletlenül választhatsz a canon-nál a stúdióba szánt 1Ds, és a sportfotóra szánt 1D variánsok között.
Nem, nem tesz jobb fotóssá a több fps, de pont a ‘Flash’ által linkelt oldalon ott egy elkapott kép, leány rázza a haját a színpadon ( link: http://www.fenyerzekeny.hu/photo.php?id=39201 ). Vajon itt is van értelme a művészbla-blának és a “kapd el a pillanatot, Anakin” mantrának?
Vagy inkább kihasználja az ember a sorozatlövést, (és az AI servo fókuszkövetést, és a kis fényerőt és a technika egyéb áldásait) és a koncertről hazaérve, egy kakaót kényelmesen majszolva kiválasztja a legjobb képet, a sorozatból?

Egyszer egy hires fotost megkerdeztek, hany jo fotot keszitett eleteben.

valasz: 1-et sem

Jo de melyik volt a legjobb kepe?

valasz: nincs legjobb, mindig lehet jobbat csinalni, plusz a jo kep fogalma szubjektiv.

hehe, ez jo Handras.

Egyszer egy hires borminositot megkerdeztek, hogy melyik a vilag legjobb bora.
Mire o:
-Attol fugg, milyen etelhez.

Engem is fotózott anno!

Szerintem a “jó” az egyik legszubjektívebb leírása valaminek.
jó fotó, jó nő, jó kocsi, jó hangzás – mindről nagyon eltérő vélemények szoktak születni ugyanazon szubjektum kiértékelésénél.Nagy a feneke, kicsi a feneke? Mihez képest? Jó a feneke? Nem igaz, azé jobb…

AD: hüle A Szipál

Józsi jól kiemelted a lényeget az interjúból. Szipál bácsi és Péter fiának néhány tanítványát ismerem. Mi a különbség köztük és a többi fotós között? Egyszerű. Az igazi Szipál szemlélet érződik rajtuk. Aki ezt elsajátítja, kellő gyakorlás után rájön, valóban nem az eszetlenül lőtt képek számától leszünk jó fotósok. Persze néha “vak tyúk is talál szemet.”

Félre ne értsetek, nem tartom magam “Szipálistának”. Sajnos fotózás van akinek munka és nyűg, van akinek művészet. A kettő között hatalmas a különbség.

Mindenkinek üzenem, akinek közel milliós gépe van és “fotósnak” gondolja magát, hogy NEM a gépen múlik a FÉNYképezés. A legszebb példa erre, amikor iPhone-nal készített képeket egy igazi fotós http://fstoppers.com/iphone/

@w3bdesign
Azért ne essünk túlzásokba. Ha van megfelelő világítás (lásd milliós vakuszett, boxok, beautidish), akkor úgy fogalmaznék “szifonnal is lehet jó képeket csinálni”

Nyilván nem a gép teszi a fotóst fotóssá. Viszont aki nem szeretné, hogy korlátozza a technika, annak bizony néha költeni kell a szenvedélyére. De ehhez valóban nem a milliós nagyságrendre van szükség.

Szipál jó iparos. Az idő is vele van, persze. De ez az okosság, amit mond, ez fűzfabölcsesség, és van benne némi profi-gőg is. Ugyanis Szipál bácsi egyet felejt el, vagy ha nem felejtés, akkor sima kamuzás: az amatőr, a kezdő bizony addig nem fog előrelépni, amíg nem kattintott el 100.000 értelmetlen és szar képet azzal a lelkesedéssel, hogy az lesz a legjobb kép majd. Nincs az a profi fotós, aki úgy kezdte volna, hogy egy portré egy kattintás. Sőt, Szipál bácsi a napi gyakorlatot is elfelejti említeni, hogy a profinak se elég egy kattintás, és ez nem a profin múlik, hanem javarészt a modellen is, mennyire koncentrált, mennyire adja magát át a feladatnak. Az, hogy Szipál bá’ alapvető munkamódszere – és a szipálfotó jellegzetessége – az, hogy mindenféle spontaneitást kiiktat és helyébe a megrendezett és megtervezett koreográfiát teszi, az csökkenti a felesleges nyersanyagpazarlást, de a modellek természetessége körülbelül annyi, mint egy üveg cukormentes kóláé.

Én azt gondolom, hogy nem attól profi valaki, hogy milyen gépe van. Nem is attól, hogy hányat kattint. Hanem hogy el tudja-e adni magát vagy sem. A határ pedig nem a profi és az amatőr között húzódik, mert az amatőr jószerivel legalább annyit foglalkozik rajongása tárgyával, mint a profi, hanem a fényképező ember és a dilettáns között. A dilettáns az, aki lő mint a barom, azt se tudja minek, mire, hogyan, de a nagy számok törvénye alapján olykor-olykor betalál. De ezt maga se veszi észre.

(Ami azt illeti, hogy mit csinált Szipál Amerikában, nos, nem vitatom el, hogy jó iparos. Kiszolgálta a megrendelőket, megkapták, ami a hivatalos trendnek megfelelt, ennyi. Iparos. Ez fontos, mert a szakma 90%-a iparos meló. De az a 10% nincs benne a bácsiban)