Plastik média

Van rajtam kívül olyan, aki azt gondolja, hogy a “Tron: Legacy” filmben ez egyetlen értékelhető dolog a zene?

Élettelen és értékelhetetlen. Színészek nincsenek benne, Jeff Bridges bábu (már ahol, legtöbbször ugyanis 3D uncanny valley figuraként mozog), a képernyőn a mozi nagy részében erősre sminkelt modell embereket látunk. A főszereplő “srác”, Bridges filmbeli fia, egy kitenyésztett amerikai, pontosan ugyanolyan figura, mint Hayden Christensen: annyira átlag minden szempontból, hogy dögunalom. Látom, hogy erősen castingoltak, de semmit nem sikerült elérniük. Legalább egy Shia LaBeouf lenne, bazmeg, de nem, itt van nekünk egy tenyésztett faszi. Rémes!

A csaj fronton ugyanez. Van egy kevés szerepet kapott szőke, maxi smink, úgy néz, mint bármelyik diszkóban levő porcelánfejű itt Kelet-Európában, aztán ott van a fekete főszereplő csaj, szintén modellből lett színésznő, ő időnként forgatja a szemeit is, meg megpróbálja eljátszani, hogy ő az utolsó ISO (izomorf, saját magát író program) — kicsit hasonlított egyébként a karakter Milla Jovovichra az 5. elemben. Persze ez sem segíti a nulláról való kimozdulást. Egyetlen figura, aki teljesen kilóg, a Michael Sheen által megformált diszkó tulajdonos, viszont őt sem lehet érteni, hogy mit keres ebben a karaktertelen, jellegtelen, műtermi szemétben.

A történet olyan, mint amilyet azok írnak megbízásra, akiknek ezért a kezébe nyomnak egy rakás dollárt, aztán írnak belőle egy szart. Néhány problémát felsorolok, teljesen ötletszerűen: nem értettem, hogy befelé menet miért köt ki az ember egy digitális játékteremben, kifelé menet meg miért a fénybe kell állni. Mi a faszom ez? Mi a város, mi a funkciója, kik azok, akik ott élnek és mit csinálnak? Miért narancssárga színű minden “rossz” és “fehér” minden jó? Mi ez, valami nyomi hint-system, mint XBOX-on? (Nem elfogadható válasz, hogy az eredetiben is ez volt.) Honnan van a digitális világban malacsült? Honnan vannak antik bútorok? Ha digitálisan teremthető (letölthető, faszom) mindez, akkor miért ilyeneket töltöttek le? Miért nem valami életszerű az egész, és nem ilyen műtermi, jellegtelen, élettelen? Vagy ez lenne az úgynevezett digitális stílus? AHA!! Mi ez a Nokia product placement a filmben? Coolness faktor egyből nullázódott. De ha már ott van, akkor a “Live Cycle” és a hivatalos app miért nem Nokiára van letölthető formában? A weblapon nem látok erre vonatkozó részt (erről még: lásd lejjebb). Zavaros nekem ez a Clu / Tron páros, ráadásul a “Light Cycle” arcade játéknak is Tron a neve — WTF, ezt nem ártott volna a fejekben jobban rendbetenni. Továbbá miért a hátukra ragasztott adathordozóval kell harcolni és miért ilyen könnyen lophatók ezek a dolgok? Az átprogramozott Tron miért mindig ebbe a pókemberes leguggolós pózba érkezik? Komolyan mondom, nem hittem el, hogy újra és újra bedobják a figurát, olyan, mintha valami meetingen tökölte volna ki egy bizottság.

És elérkeztem a lényeghez: ezt a filmet egy bizottság készítette, nem egy filmes. Kibaszott dollármilliókból felépített unalmas szemét mozi, az.

A soundtrack a filmben kegyetlen jó, megvettem, de utólag meghallgatva inkább filmhez illeszkedik jobban, nem önmagában is értékelhető alkotás, vagy “új” Daft Punk album. Ebből következően sajnos nem fogjuk hallgatni különállóan, talán egy-két számot belőle. (Ez nem egyedi probléma egyébként, a soundtrack ilyen műfaj, szerintem hibás koncepció a film aláfestő részeit kiadni CD-n.) Viszont ha már belementem, tessék: a zene is egy-két motívumra épül, a fiúk ehhez rakják hozzá a saját hangszerelésüket és világukat, ha az ember szétszedi, akkor máris kevesebbet érdemel. Ettől függetlenül nem bántam meg a vásárt. Tetszett viszont a diszkó jelenetben a Daft Punk kámeózás, főleg az, amikor a csihi-puhi jelenetben felpakoltak jobb zenét. Talán ezt a részt értékeltem a filmben a leginkább.

Még el kell mondanom, hogy néhány hónapja a hazai filmforgalmazó meghívására elmentem a film szinkronforgatására is, sőt, beszélgettem a Disney voice art direktorával, aki a régióban levő szinkronokat igazgatja. Az első kérdésem az volt hozzá, hogy minek szinkronizálni a filmeket, a csávó erre bepöccent és ingerülten nekem esett, hogy ezeken a piacokon ezt máshogy nem lehet, aztán felsorolt egy csomó adatot, hogy milyen jól mennek itt a szinkronos filmek, majd elmondta, hogy ha ezzel tisztában lennék, nem kérdeznék hülyeségeket. A véleményem ettől függetlenül nem változik, szinkronizálni csak a faszatlanok szoktak, fenntartunk egy röhejes intézményt. Éreztem viszont a feszültséget, így más témákra tereltem a dolgot, például elkezdtünk filmekről beszélgetni, így végül nem rossz szájízzel váltunk el egymástól, de most jól leblogoltam, és nekem is helyreállt a lelki egyensúlyom.

A szinkronizálási folyamat igen mulatságos és fárasztó. Nagyjából egy óráig néztem a dolgot, a következőképpen nézett ki: szoba, benne a nagy keverőpult, balra monitor, azon ment a Pro Tools. Az operátor Kránitz Lajos fia, ő kezelte a berendezést (édesapja Jockey Ewing magyar hangjaként ismert, sajnos 2005-ben elhunyt). Mellette a szinkronrendező, benn a szobában pedig a színész, aki esetünkben Bridges hangját mondta fel. Sajnos nem emlékszem a nevére, de nagyon ismert hangja van. Fura élmény hallani élőben a hangot, aztán látni hozzá egy valahogy nem oda illő embert. Szóval odaállnak a pozícióba, néhány próba, aztán felmondja. Meghallgatják párszor, kis szakkommentár, aztán felveszik újra. És így tovább sorról sorra.

Nagyon tetszett, amikor a Disney voice art direktor egy ponton kiselőadást tartott nekik arról, hogy Bridges ott ragadt a múltban, húsz éve nem találkozott a való világgal, ezért egy ilyen beszívott hippi ’80-as évekbeli szókinccsel rendelkezik, és ezért használja ezeket a szavakat, meg kellene tehát próbálni azt, hogy a mondatot felmondani ebből a megközelítésből. Egy olyan jó öt perces monológ volt, egyébként teljesen helyénvaló és releváns, a szinkronrendező végighallgatta, majd bemondta a stúdióba a mikrofonján keresztül, hogy “próbáld meg egy kicsit lassabban”.

A végeredmény tekintetében teljesen jó lett a dolog, érdekes volt látni azt a részt a filmben, aminek a hazai forgatásán én is ott voltam. Néhány mondat csupán, de amikor ott voltam, rém hosszúnak tűnt. A filmben meg néhány mondatot elmondanak, ennyi. Elképesztő meló van vele. Maga a szinkronhoz kapott kópia is érdekes, szarrá van vízjelezve, alig látni valamit a vásznon, annyit lehet, amennyi ahhoz kell, hogy az ember elképzelje, mit mond fel. Nagyon sokszor nincsen még rajta effekt sem, csak durván vágott anyagot kapnak és párhuzamosan folyik a munka. Esetünkben már egészen jó állapotú volt a film.

Érdemes még megemlíteni azt, hogy a film mellé milyen digitális anyagokat adtak ki. Elsőnek itt van az iPhone játék, ami most ingyen vihető az App Store-ból (motorbiciklis, tankos-lövős), másodszor a hivatalos magyar iPhone wallpaper (rákattintva tölthető a nagy bontású):

Harmadrészt pedig a Coke-kal közösen csinált “Live Cycle” alkalmazás (App Store), ami a filmbeli egymást berekesztő játékmenetet ülteti át a GPS-es okostelefonokra. Ez egy remek ötlet egyébként. A Coke honlapján minderről többet lehet megtudni.

Mottó: Nokia telefonok csak arra jók, hogy betörjünk velük biztonsági rendszerekbe, alkalmazásokat már nem adunk ki rájuk. — ez mennyire balfasz már?

Azt nem ígértem, hogy nem leszel fáradt. De kérlek, fogadd ezt el! Sok jó dolog vár rád a fáradtság túloldalán. Fáraszd ki magad, Andre. Ott fogod magad megismerni. A fáradtság túloldalán.

— Gil Reyes

Gyakorlatilag letehetetlenül olvasom a karácsonyra kapott Andre Agassi önéletrajzi könyvet, az “Open”-t. Berzenkedve kezdtem bele, mert annyira sosem volt Andre a kedvencem, ráadásul ő már egy olyan generációt képviselt, ami tőlem messzebb van. Nekem a Federer erával robbant be életembe ez a sport, ő akkor már visszavonulóban volt. De elkalandoztam, mert a könyvről akarok írni. (Némi szpojler következik, aki tervezi a könyv elolvasását, ne olvasson tovább.)

Nem tudtam, hogy Agassi apja igazi könyörtelen geci volt, semmi sem érdekelte, csak az, hogy a gyerekeiből profi teniszezőt faragjon. Minden nap kizavarta őket a pályára, nem volt semmi mellébeszélés, nem lehetett pihenni sem, minden nap 2500 labdát kellett az adogatógéppel leütni (amit úgy állított be, hogy az alapra célozzon, tehát a kölyköknek felszállóban kellett megütni, ami nehezebb sokkal).

A kis Agassi például megtanulta hogyan tud keretest ütni, hogy elszálljon a labda, ha pihenésre volt szüksége, mert a csóró apja mindig elment a labdák után. Las Vegasban nőtt fel, én ezt mindig úgy képzeltem el, hogy egy milliomos fickó vegasi rezidenciáján, de ez egyáltalán nem igaz, az apja örmény származású iráni bevándorló volt, amerikai nőt vett feleségül, de ő maga például soha nem tanult meg rendesen angolul. Akkora házat akart venni az apja, ahol kényelmesen elfér egy teniszpálya a kertben, ezért olyan messzire mentek a belvárostól, ahol végül ez össze is jöhetett.

Családról, családi életről, testvérekről a tenisz vonatkozású részeket eltekintve kevés szó esik, viszont az egy visszatérő motívum, hogy Andre gyűlölte a teniszt világ életében. Leírja, hogy a híres Bollettieri teniszakadémia, ahol azóta olyan nagyságok kerültek ki, mint pl Sharapova, Borg, vagy Becker, egy náci haláltábor, barakkok, fél hatkor kelés, üvöltenek velük végig, teljes dráma egy gyerek számára. Többször el akart szökni, meg is tette, stoppolt apja hitelkártyájával, ki akarták csapni a suliból — egyszóval nehéz út vezetett a profi életéig, míg megkapta élete első endorsementjét a Nikétól évi 25000 dollár értékben.

Nick Bollettiériről is ír, konkrétan fasznak nevezi, leírja, hogy milyen könyörtelen, mennyire nem érdekli semmi és senki. Ehhez képest jó tudni, hogy Bollettieri ingyen vette fel a sulijába, aztán a sok összebalhézásuk után végül országos cimborák lettek, sőt, együtt is jártak versenyekre. Ettől függetlenül érdekes, hogy ami a szívén, az a száján.

A ’80-as évek végén Andre volt a nagy tenisz rocksztár, az igazi “rebel”, aki stílusával előszeretettel challengelte meg a társadalmi konvenciókat. Wimbledont például évekig kerülte. Az alábbi videóban egy RHCP tie-in Nike reklámban szerepel:

Érdekes még a viszonya erőnléti edzőjével, Gil Reyesszel. Amikor elkezdtek edzeni, Andre 60 kilót tudott fekve kinyomni, 14 évvel később 2003-ban (Andre ekkor 33 éves) már 160 kilót. Reyes volt az, aki igazi atlétát faragott belőle, pedig csak egy egyszerű semmiből jött egyetemi kosárlabdacsapat edző volt, teljesen véletlenül találkoztak. Itt van például Fernando Verdasco, aki Andréval is Gillel nyomul mostanság, belőle is Gil csinált ilyen testet:

Gillel elválaszthatatlan haverok lettek az évek során, apa figura lett a 14 éves korkülönbségük ellenére. Andre ilyen faszikkal vette körbe magát, az élete minden részére volt egy megfelelő kapcsolati ember. Nadalról is olvastam, de Andrénál is visszaköszön, hogy mennyire mentális a sporthoz való hozzáállás és az elemzés. Rengeteget beszélgetnek a sportól, saját magukról, végigelemeznek mindent oda-vissza, az életük nem úgy zajlik, mint a miénk, hanem alapvetően úgy, hogy SOK idejük van. Ilyenkor mentálisan alakítják magukat az ilyen Gil Reyes típusú figurákkal, baromi érdekes.

Rengeteg sztori van még a könyvben, és annak ellenére, hogy nem mutatja meg az ember teljes életét, elég jól be tudja mutatni azt. Nagyon érdekes olvasmány, meglepő helyenként, hogy mennyire megmér arcokat a tenisz életben. Mindenkinek ajánlom, akit érdekel ez a sport.

Az új MacBook Pro számítógépemet is pontosan egy hónapja használom. Tiszta vizet öntök a pohárba a kijelzőt illetően. Nekem glossy jutott, elvileg pixelhibás géppel, 1440×900 pixeles felbontással. Lássuk, mire jutottam egy hónap használat után!

1. a színek meglehetősen szaturáltak, ezek mellett a sárgák és zöldek máshogy néznek ki, mint eddig
2. a glossy sötét felületeken mutatkozik leginkább, ott folyamatosan magunkat bámuljuk (terminal ablak például, viszont én nem vagyok programozó, TEHÁT nem lehet gond)
3. ki merem jelenteni, hogy a pixelhibával eladott probléma ezen a gépen nem jelentkezik — üzenem annak, aki visszavitte Handráshoz a gépet, hogy megspórolt nekem egy pár forintot, thanks bro!
4. mivel a felülete üveg, a takarítás sokkal barátságosabb élmény

Verdikt: nem bántam meg a glossyt, a következő vásárlásom is ilyen lesz.

Nagyon elégedett vagyok egyébként az unibody Mac-kel. A billentyűzetet is megszoktam néhány nap alatt, a kijelzőt szintén, a 8G ramot azonnal.

Aksi idő: nagyjából dupla annyi, mint volt a korábbi laptopomnál, 3-4 óra közt bírja. Nem túl jó, főleg egy iPad-hez képest nem, de megszokható. Nekem ez a legkellemetlenebb dolga egyébként a gépnek.

Játékra is ideális, futnak szépen a cuccok, de el kell mondani, hogy ilyenkor fütyülnek a ventik ezerrel. Viszonylag sokat játszottam a karácsonyi szünetben Ron Gilbert meglehetősen klasszra sikerült Monkey Island + Diablo mashup-féle játékával, a Deathspankkel (10-néhány euróért vihető a Steam boltból). Egyelőre tehát minden jó és szép, nem akarok gaming PC-t, vagy iMac-et venni.

A CNN szerint 2010 legnagyobb “tech” bukása az iPhone 4 antennája volt. Nem tudom, hogy ezt ki merném-e jelenteni, főleg elnézve a lista többi helyezettjét. Pontosan egy hónappal ezelőtt vásároltam meg a saját példányomat, én továbbra sem tapasztalom az antennagate-et. NB, az iPhone (és minden telefon) eldobálja a jelet, ha gyenge a térerő, főleg igaz ez a Vodafone lefedettségi térképére, ha az ember autózik az országban, vagy éppen egy wellness hotelben van a fák között — na, ott nem szokott térerő lenni, vagy állandóan elmegy. Ennek viszont nincs köze az iPhone 4-hez, minden telefonommal ugyanilyen volt ez eddig az elmúlt években.

Egy ilyen wellnessezés közben, ott ahol nagyon eseti volt a térerő, reprodukálni tudtam egyébként a jel eldobását. Két pálcikát jelzett, megfogtam ott, ahol kell, szépen lassan eltűntek a pálcikák, aztán megszakadt az adás is. Az is igaz ugyanakkor, hogy fél méterrel arrébb a telefon magától produkálta ugyanezt.

A konklúzióm tehát a következő: ahol gyenge a térerő, ott igaz az antennagate, viszont a mindennapi használat során az urbánus területeken nem fogjuk tapasztalni, nyugodtan használhatjuk a telefont akár befoglaló keret nélkül is.

Ahhoz, hogy egy svéd állampolgárt feleségül tudjak venni, az alábbi dokumentumokat kell prezentálnom:

Den ungerska parten:

- giltig legitimation
- födelseattest
- intyg om civilstånd

A Google Translate fantasztikus munkát végzett még magyarul is:

A Magyar Fél:

- érvényes személyi
- születési anyakönyvi kivonat
- igazolása a családi állapot

I. Ferenc császár 1806-ban rendelte el a “Zweite oder Franziszeische Landesaufnahme”-t, (a második, illetve Ferenc-féle országfelmérést), amelyet ma a II. katonai felmérésnek hívunk. 1819-től egészen 1869-ig készültek a földrajzilag pontos szemelvények, amelyek végül összefüggően ábrázolták a teljes Osztrák Birodalmat. A papírokat a Magyar Országos Levéltár nagy felbontásban beszkennelte és felpakolta a netre, méghozzá ügyesen összekötve a Google Mapsszel Open Layersszel, osztott képernyőn.

/via HoBa, újszülöttnek minden link új, de azért kirakjuk

Hihetetlen, hogy 1996 óta (14 éve!) nem hagy alább a Quake láz. Emlékszem, mennyire érdekesek voltak a Quake speedrun videók, amikor bejöttek először még YouTube nélkül, és most itt a legújabb a sorozatból: Quake done 100% quickest. Mindössze 48 perc alatt végigviszik a játékot úgy, hogy mindenből 100%-ot csinálnak. All kill, all secret. Hihetetlen. Megmondom őszintén mindig is a 100% run-okat értékeltem a legjobban, abból derült ki ugyanis, hogy ki az, aki végigtudja vinni a játékot maxolva.

És most a lényeg: az első pálya. Emlékszem, hogy mekkora nagy esemény volt, amikor egy orosz csávó csinált 1 perc 16 másodpercet. Addig azt hiszem olyan 1:20 körüli idők voltak és azt farigcsálták másodpercenként. Aztán jött ez az orosz és tök más útvonalon ment, meg is lett az eredménye. Nagyon kíváncsi voltam, ebben a videóban mi lesz az eredmény. Szinte sokkoló:

Végül gigarespect Szalontai “j0zzz” Józsinak az áldozatos munkájáért, amivel viszi tovább a Quake speedrun community-t, a fenti videót is ő rakta össze. A projekt honlapja megtalálható itt.

A videó eszetlen egyébként, a legjobb 48 percben lesz részünk, amit valaha láttunk.

update: letöltöttem 720p-ben a 60fps változatot (4 giga), fantasztikus élmény volt végignézni.

Befizettem 40 ezer forintot. Ez, meg még egy 30 ezres gyorshajtás volt a rendőrségi szabálysértésem 2010-ben. A 10 ezer forint egy Andrássy úti “Megállni TILOS” 10 rugós parkolás, a másik kettő gyakorlatilag ugyanott, az M6-on trafiztak, a kurva anyjukat. Mindkét esetben egy baromi hosszú egyenes szakasz, ugyanott állnak. Egyáltalán nem szoktam gyorsan menni (egy kattogós dízel autóm van), de autópályán a hülye is eltéveszti a 130-at, kicsit is elmélázik az ember, máris kiló ötvennel kattog, bumm, lefényképeztek.

Ma a városban záróvonalon ezerrel vágott be elém egy Jaguáros. Egy másik alkalommal meg ugyanúgy nyomta neki egy másik, hogy előttem férjen át a másik irányból közlekedő vasúti sínen, hopp, előttem állt utána a pirosnál. Gratulálok. A parkolóban végignéztem egy nőt, aki az autója hosszánál 10 centivel nagyobb helyre akarta bepasszírozni a kocsit. Sikerült neki. Nem ment egyből, de összehozta. Az a fajta parkolás volt, amikor kicsit “megtolja” az előtte levőt, huppsz, bocsika, de bemegy. Tipikus női agy, nem számít neki, hogy várakoznak mögötte, nem számít, hogy nem fér el, megoldja. Kilométerekről kiszúrom a női vezetőket. Totojáznak, fogalom nélkül imbolyognak, ott lassítanak, ahol gyorsítani kéne és ott gyorsítanak, ahol lassítaniuk kéne. 100 megfigyelésből 97-szer eltalálom, hogy nő. Nem tudnak vezetni. (Kivételt képeznek ez alól a Plastik média női olvasói. Természetesen.)

Most mit néztek rám? Ez van! Statisztika!

2009-ben nem volt szabálysértésem, idén ez a három. Hogy mit mondhatnék még? Pöcsöm-legény!

Tegnap este hosszasan szemeztem néhány krémessel, nem bírtam beutánozni végül őket (erről twitteren is írtam), ma viszont, a terminológiánál maradva, beutánoztam a maradék karácsonyi aprósüteményeket, amiből egy €74 000.- értékű alkotást készítettem Instagrammal:

Imádom az Instagramot! Számos ilyen fotó-effekt típusú szoftvert kipróbáltam már, de az összes hurkalé ehhez képest. Egyszerűen kezelhető, felkanfigurálás után remekül megoszt, a végeredmény pedig, igen, egy 74 ezer eurós kép. Das ja!

ÉS MOST: KOBI!!

Ha valaki nekem azt mondja, hogy új VOIP szoftvert kell kipróbálnom, azonnal kiröhögöm. Amióta a Skype létezik, a világátlagnak a VOIP azonos a Skype-pal. Nekem sem volt semmi szükségem eddig másra, ha külföldet kell hívnom, akkor Skype-outon keresztül tárcsázok, május óta hivatalosan is engedélyezett a 3G hálózaton keresztüli működés, mi kell még? Abba a táborba tartozom tehát, akit egész egyszerűen hidegen hagy a Skype-on túli élet.

Fogalmam sincs, hogy mi vett rá arra, hogy kipróbáljam a “Viber” nevű, (pillanatnyilag csak) iPhone-ra elérhető VOIP szoftvert. December elején jelent meg az App Store-ban, ingyenes, VOIP — kit érdekel? Valamiért mégis letöltöttem, de esküszöm már nem emlékszem a motivációra. (update: eszembe jutott közben, valaki ajánlotta) Megelőzöm saját magam és berakom most ide a marketingvideójukat, aztán onnan folytatom:

Telepítés után kezdődnek az érdekességek: a Viberbe, csakúgy, mint a FaceTime-ba, nem kell hagyományos módon regisztrálni. Nem kell egy újabb kontót definiálni, jelszót megjegyezni, vagy éppen bejelentkezni. Egész egyszerűen küld egy SMS-t a telefonszámunkra (ezt be kell neki adni), az arra érkező kódot bepattintani, aztán működik. Udvariasan rákérdez, hogy hozzáférhetne-e a telefonunk kontaktjaihoz, igen, aztán onnantól, és ez a nagyon kemény, egy kiköpött iPhone telefon alkalmazásnak néz ki. Gyakorlatilag az eredetivel azonos módon lemásolták az alkalmazást, egyből otthon érzi magát az ember benne.

Van egy nagyon fontos különbség viszont: kis lila ikon mutatja azokat a kontaktokat, akik szintén rendelkeznek Viberrel. Márpedig azokat ingyen hívhatjuk, akár 3G hálózaton keresztül is.

A szolgáltatás “always-on”, azaz mindig fut, használja az Apple által üzemeltetett notification rendszert, bárhonnan előbújik és jelzi, ha éppen hív valaki bennünket. Ez sajnos a szokásos gagyi popup ablak, ennyi kompromisszumot kötnünk kell:

A csengetés nem tuti még, ha jól figyeltem meg, nem lehet csengőhangot változtatni (1.0 sajátosság lehet), illetve figyelmen kívül hagyja a telefon lehalkított állapotát, így belecsörög adott esetben a meetingbe is. Remélhetőleg ezeket is javítani fogják a jövőben, mert ezeket leszámítva tökéletes az alkalmazás.

És ezzel a dologgal érkeztünk el ahhoz, hogy innen nézve mennyire gyökér a Skype: folyton be kell jelentkezni, nálam mindig problémát okoz, hogy most akkor zöld vagyok-e, bizonyos kontaktok miért nem látszódnak, hívás kezdeményezésével is gondok vannak, kelletlen az egész. Megoldom vele, de nem kényelmes. A Viber ezzel szemben az.

Bármikor, bármilyen állapotban vagyunk, gyorsan tárcsáz, a kapcsolat is felépül, nem kell foglalkoznunk semmivel, mindig jó lesz. A hangminősége cefet jó, 3G hálózaton csodálatosan jól működik (akár akkor is, ha mindketten 3G-n vagyunk, viszont sem Edge-en, sem GPRS kapcsolaton nem, mozgó autóból próbáltam Voda és T-Mobile adatkártyákkal is, 3G kell neki). Szintén nagyon jó, hogy 4.2-es szoftver alól mesterien multitaszkol, mellette lehet navigálni, jegyzetelni:

Az alkalmazás ingyenes, hirdetések sincsenek benne, egyelőre az üzleti modelljük sem világos. Annyit olvastam, hogy az iMesh nevű P2P szolgáltatás készítői állnak mögötte, az ottani infrastruktúrát és pénzt égetik egyelőre, nem húztak be még külön finanszírozót. Érdekes. Igazából azt látom a Viberben, hogy annyira fasza, hogy biztosak lehetünk benne, hogy nagyon hamarosan le fogják tiltani a használt portjait a szolgáltatók és vége lesz a gyereknapnak.

A csengetési esetlegességek ellenére nagy potenciállal rendelkezik, ha még azt is tudná, hogy a Viberrel nem rendelkezők felé olcsó VOIP tarifával lehetne telefonálni, tökéletes alkalmazás lenne. Így sem rossz, örömmel használom, adok hírt róla. A fejlesztési horizonton hasonló képességű Android alkalmazás és Viberek közötti ingyenes SMS érkezik 2011-ben.

A Plastik media szerkesztősége kellemes karácsonyi ünnepeket és boldog új esztendőt kíván minden kedves olvasójának!

Installációm Linda mamájánál a lépcsőházban Csongrádon.

iPhone 4, NAND, €18 500.-

Tegnap Linda 83 éves nagymamájánál töltöttem a délutánt. Elkezdtük nézni egy ponton a Való Világot (Linda nagymamája napszemüvegben nézi a tévét!). A VV nagyjából negyed óra után annyira leszívta az agyamat (ezért van szükség a napszemüvegre?), hogy majdnem szeppukut követtem el az iPhone microSIM kártya befoglalókeretével. A kereskedelmi televíziózáshoz ritkán van szerencsém, de akkor újra megtanulom, hogy menni kell, messzire.

Kizárólag azért, hogy folytatni tudjam a minőségi blogolást, kiviharzottam a szobából, az elkövetkező fél órát pedig ennek a videónak a megtekintésével töltöttem, teljes képernyőn:

Utána elgondolkodtam, hogy mennyire fantasztikus korban élünk, amikor ott és olyan műsorokat tudok nézni, ami érdekel.

Egyébként azt jól értem a sorok közt, hogy Assange megdugta ezeket a nőket? Eddig valamiért azt hittem, hogy még csak nem is ismerte őket. Egyébként nagyon profin kezeli a csávó a kérdéseket, roppant messziről tekinti a dolgokat és átfogó ismeretekkel rendelkezik. Tetszett az a rész is, ahol elmondta, ő miért nem anarchista. Jól összeszedetten tud nyilatkozni, nagyon értelmes fickó ez a Julian.

Volt egy kis haknim a T-Mobilenál, két helyszín között rájöttem, mennyire pimaszul egyszerű kezelni az iPhone 4 videofelvevő funkcionalitását. Nézzük csak meg az alábbi videót:

Ezt az egészet egy mobiltelefonnal (igaz, elég drága!) vettem fel, majd utána a parkolóban (!) vágtam meg az Apple iMovie-val, végül 560p felbontásba exportáltam. Alig akartam hinni a szememnek. Tudtam, hogy van ilyen, létezik, de ki kellett próbálnom magamnak, zseniális a touch interface-re írt iMovie. Baromi egyszerű, néhány koppintással kész az eredmény, és az egészet egy maroktelefon csinálja. (Azt meg már nem is mondom, hogy autóból állványról rögzítettem elülső, hátsó nézetet, ez is baromi kényelmes.)

Másik dolog: rém jól működik iOS 4.2 alatt a multitask, telefon töltés, navigáció, zene hallgatás, hívásfogadás és indítás. Duplakatt a menü gombon, máris feljönnek a futó alkalmazások, vagy iPod kontroll, baromi egyszerűen és könnyedén, akadozás mentesen, gyorsan történik minden. Rém jó, nem is fogok már venni magamnak külön navigációt. Londonban is megmentette a seggem többször is a TomTom. (Egyébként, fyi, tegnap jött ki hozzá térkép frissítés — sajnos a Darth Vader hang csak a nyugati változatokhoz jár in-app vásárlás formában, valamiért a keletibe nem került bele. Érthetetlen!)

Nagyon elégedett vagyok az iPhone 4 és TomTom kittel. Drága volt, mint a csöcs, de nagyon megérte az árát. Mobloggingra is tökéletes. Elégedett vagyok, fasza a termék, jó a cucc.

Disclaimer: a T-Mobile-nak írt iPhone 4 blogom már befejeződött, ez a hakni a mobloggingról szólt, de ebben a posztban én az Apple terméknek (amit, fyi, októberben megvettem) és az iMovie mobilra írt változatának örülök.