The iPhone Experiment – kritikus gondolkodás

Folyamatosan kérdik tőlem az emberek, hogy miért vettem iPhone 5 után 5c-t, ami ugyanaz a készülék.

Onnan indultam, hogy ha vásárlok magamnak új telefont, akkor adja magát, hogy maradok iPhone platformon és a következő 5s-t kell választanom. Ez nem mindenkinél triviális dolog. Szalóki Robi például boldog Mac felhasználóként lazán bevásárolta magának az Androidos akármelyiket. Nagyon sok ismerősnél látom ezt: egyszerűen telefonnak valami Android-mashup. Kuglicz Ákos tényleg oldalas leveleket küldött nekem arról, milyen frankó dolgok vannak. Screenshotokat küldött HTML emailben, amiket ha megkattintok feljött nagyban. De akármikor használtam Android alapú dolgot, folyton azt éreztem, hogy olyan, mintha Windowst kellene használnom. Más a gondolkodás, más a filozófia, lehet, hogy csak én látom rosszul, de nekem az Android olyan, mint a Chrome böngésző beállítás oldala, vagy a Google+ a weben. Irtózom tőle.

Szóval én, ha választhatok, maradok az Apple-ön. Nekem az az a hőmérsékletű vaj, amin ha végighúzom a késem, pontosan annyi kerül rá, amennyit szeretnék. Viszont ha Apple, akkor az is adja magát, hogy az iPhone 5 32gb után az iPhone 5s 32gb (vagy 64gb) lehetne a logikus továbblépés. Nem igaz? 🙂

Itt gondolkodtam el azon, hogy kell-e nekem valójában 5s. Nem is motivált soha, a gyári tok sem tetszik, mert én védőtokkal használom az iPhone-t, és szeretem az Apple tokjait rátenni. A feleségemnek 5c-je van (a korábbi 16gb modell), én is szoktam nyomkodni, ismerem, nagyon tetszik a telefon.

A vásárlási pillanatom érdekes módon pontosan egy napra esett azzal, ahogy az Apple megkezdte az iPhone 5c 8gb forgalmazását Magyarországon is. Ez billentett tovább a gondolkodásban: nézzük csak meg mi van a “fő” iPhone 5 készülékemre telepítve!

Játékok, amikkel egyszer játszottam. Appok, amiket egyszer használtam. Hat képernyőre rúgó telepítések, amikkel soha nem fogok semmit csinálni. Felraktam az iMovie-t, iPhotót, Trailers appot, minden szart, amit csak értem. Az Apple appjainak külön screenjük volt. Pages, Keynote, Numbers, GarageBand – mind-mind fel volt nálam telepítve. Soha nem csináltam velük semmit azon kívül, hogy megnéztem őket (remek cucc mind egyébként), próbálgattam, aztán ott felejtettem. Mégis az érzés, hogy ezek az Apple hivatalos appjai, iOS 7 redesign, ott kell tartani őket.

Ugyanez ment a nem Apple appokkal is. Az egyetlen játék a Flappy Bird, de el sikerült jutnom benne 100 pont fölé és onnan valamiért már nem érdekel. Sok játék volt, amivel szerettem volna újra játszani, de soha nem játszottam velük újra. Ebből már törölgettem ezt-azt, de még mindig Fruit Ninja, Super Hexagon és még számtalan dolog volt ott, amikkel tényleg hónapok óta nem játszottam. A Podcast appban számtalan podcast, amiket vagy hallgatok, vagy nem. Sok-sok gigányi letöltött, de le nem játszott hanganyag. iPhotóban rengeteg csak ott tárolt kép-siló, amivel soha nem kezdtem semmit. Többféle kamera app (VSCO cammel az élen), ellenére annak, hogy soha nem fotózok mással, csak a beépítettel, mert azt a leggyorsabb elindítani.

Ahogy túrtam egyre lejjebb és lejjebb, rájöttem, hogy az egész csak arra való, hogy kiszolgálja a “játékszer” mentalitásomat. Hogy kipróbálok valamit, aztán elfelejtem. Szeretek kipróbálni dolgokat, érdekelnek az új színes, villódzó technológiai csodák, viszont nem sok mindenből lesz majd igazi use case. Tényleg nem. A 32 gigabyte tárhely nem tanított rendre, hanem arra tanított, hogy vásároljak meg minél több dolgot és éljek abban a tudatban, hogy “ezek egyszer majd valamire jók lesznek”.

Az igazi önámítás. Otthon a lakásban egyébként ugyanígy élünk szemétdombokon, amiket soha nem selejtezünk le. De egy idő után már fel sem tűnik, annyira megszoktuk. Soha nem állunk le, soha nem kérdezzük meg magunkat, hogy tényleg szükségem van erre?

A 8 gigás iPhone ezek után adta magát. És csináltam. Megvettem a telefont.

Meghoztam azt a döntést, amit látszólag senki nem ért. Nem is igazán az árkülönbség miatt, hanem azért, hogy lássam, igenis el lehet kevés helyen is férni akkor, ha az ember picit tudatosabban áll hozzá és folyamatosan megkérdőjelez dolgokat. Úgy lépek előre, hogy visszalépek. Egyelőre rá vagyok tapadva a szabad hely kijelzőre, tényleg minden lépést megfontolok. Semmi kapkodás, hirtelen mozdulat. Mint egy igazi videójátékban.

Függöny.