Plastik média

Tisztelt Mautner Zsófia!

Ezúttal tudatom önnel, hogy a nagybetűs Gasztronómiával történt nyílt és egyenes arculköpést, sőt, pofoncsapást követtem el tegnap, amikor gyanútlanul a KFC gyorsétteremben ebédeltem, fittyet hányva mindennek, amin annyit dolgozunk és amiért annyit küzdünk.

Mert honnan indulnak ezek a gondolatok, kedves szerkesztő asszony? Onnan, hogy az ember gyarló és nem gondolkodik. Én magam is azt gondoltam volna, hogy a gyorsétkezdében történő szóló ebédelés a lehető legjobb megoldás egy intézős nap során. A mai napon arra kellett rájönnöm, hogy ez egyáltalán nincs így, sőt, mint hamarosan kimutatom, tökéletesen az ellenkezőjét érjük el, és ezért, mély szánakozással és rettenetes lelkiismerettel fordulok most önhöz feloldozást kérve.

Egy kis menü a KFC-ben, rá egy extra burgonyapüré (de olyan forró volt, mint a babám szíve! elégettem tőle az összes nyelvem), aztán valahogy annyira jól kérdezett a pultos, hogy még üdítőt is vettem, máris kész a baj: 2000 forintos kosár egy személyre. Annak a motivációját végképp nem értettem, hogy miért vásároltam még extra burgeszpürét a hasábburgonya mellé. Ellentmondásos érzés kerített tehát hatalmába, amikor a hasábburgonya csíkokat a forró krumplipüré szószba nyomkodtam.

Ezért a pénzért egy átlagos étterem átlagos napi menüző helyén pontosan kétszer lehet megebédelni, de ha az ember a Leroyba megy, abból is kikanyarít egy menüt, ráadásul sokkal finomabb is, mint a franchise gyorsétterem régió-menüje. Csak hogy bebizonyítsam állításom helyességét, ma a Leroyban ebédeltem egy menüt, 1490-ért (nem kell mást venni hozzá), paradicsomleves betűtésztával, főételnek két csirkecomb, illatos gombás rizs és kompót:

Stay hungry, stay foolish.

Üdvözlettel a magyar gasztronómia egyik csodálója az első sorból,
Sasvári A. József

A Villányi úti Kisvigadóban:

Ráküldtem gyorsba három fröccsöt. És most kis szunyókálás, kis Duke Nukem következik nem feltétlen ebben a sorrendben.

Minden mesterség kitermeli a maga fanatikusait:

An original web series that profiles individuals who have the amazing ability to stand out and create something passionately original. Their drive and expertise often reinvigorates something familiar into a newly minted phenomenon.

Három rész készült el:

Episode 1: Espresso
Episode 2: Syphon Coffee
Episode 3: Cappuccino

Csodálatos.

Csite írja lejjebb:

Jelentkezzen az, aki rendszeresen utána megy a jobb mezőgazdasági termékeknek, és vásárolja is!

Építhetnénk ezzel kapcsolatban is. Rengeteg dolog van, mit hol érdemes, venni, kinek van jó áruja, osszuk meg a tudást.

Sorozatunk korábbi darabjai:

2008 — Kik az itthoni web designer cégek?
2010 — Hazai iPhone/iPad fejlesztők listája

A Valve kiadott egy deszkán és böngészőben is futó 2011-es “multimédia” alkalmazást, amiben bemutatják a Portal 2 (és az eredeti Portal) születésének körülményeit — App Store, €1,59.-

Vasárnap délután gyakorlatilag együltő helyemben végigolvastam (vagy ahogy az angol mondja: in one sitting).

Multimédia szempontból nagyon jó a kiadvány, igazán izgalmas a panorámaképeket a Valve irodájából végigpörgetni, van benne néhány zene, interaktív szavazás, 3D makettek pörgetése, screenshotok, concept artok.

Tartalmilag már vannak kétségeim. A címe “The Final Hours of Portal 2″, ehhez képest ezzel a témával csak érintés szinten foglalkozik. Sajnos nem tudunk meg sokat arról, hogy a Valve, mint cég milyen, inkább csak a netes legendák elmélyítése a cél. Ott minden aranyból és kolbászból van, mindenki egyenrangú, maga a teletömött kreatív mező, ahol semmi más dolga nincs az embernek, mint álmodozni. Nem tudunk meg sok mindent a színfalak mögött történő dolgokról, az üzletről. Komolyan, ez a benyomásom a végigolvasása után.

Ettől függetlenül jó volt, hogy, a lehetőségekhez képest, részletesen bemutatta a Portal készítőinek kulcsfiguráit, mindenkinek a háttértörténetét, sikereit. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez mind láthatóan, érezhetően erősen színezett tartalom, mint írom fentebb, a legendák elmélyítése a cél. A fejlesztés körüli stresszről csak utalás-szinten derülnek ki dolgok, a technikai megvalósításról, kihívásokról, alkalmazott technológiákról pedig egyáltalán nem fogunk semmit sem olvasni.

Nem bántam meg a vásárlást, a rá szánt időt sem, viszont nem ajánlom a megvételét, annyira nem érdekes és informatív. Nem rossz, de kihagyható. Egy jól elvégzett iparosmunka.

Cvikli: Mallorcai nyúl

Kerestem recepteket interneten – nem kellett volna. Ilyenkor megy át az ember Tamás Gáspár Miklósba, és azt gondolja, hogy az internet tényleg csak arra jó, hogy az idióták idiótaságaikat nagy sebeséggel terjesszék. Az eredeti villányi babos nyúl címen egy olyan recept található, amely flekkenfűszert és pirosaranyat is fölsorol a hozzávalók között, továbbá olajon olvasztja ki a füstöltszalonnát. Ekkora kreténséget ki talál ki? A többi kretén meg terjeszti: vagy nyolc különböző helyen van fönn ez a roppant eredeti recept. Tubus pirosaranyat nyomják anyádra.

(…)

Vettem négy kiló vöröshagymát. Volt holland meg magyar. A holland gyönyörű nagy, szinte már gyanúsan szép. A magyar meg kicsi, csúnya, zsákos. Magyart vettem. Biztos az a jobb. Persze: a faszt. A két zsáknak a fele rohadt volt, a kasszánál még négy kilónyi hagymából megpucolva alig jött ki két kiló. A kitűnő minőségű magyar élelmiszer, hogy basznák meg.

— apró érdekesség: a Molnár B javasolta Tetrabbit, amiből UP is vásárolt a Metróban, nyúltenyésztő blogja a fent is linkelt Gasztrabbit nevű, akik a “kreténséget” terjesztik

2008-ban már írtam a Lou Lou étteremről. Rudits Károly azóta becsukta (úgy hallottam, a Michelin csillagos koncepció csődbe ment), átpozícionálva átvitte az éttermét a várba a Hilton mellé “Vár a Speiz” néven, ott is jártam, ettem egy remek tojáslevest, maga Rudits szervírozta, a 60 fokon főzött tojás a tányér közepén volt, arra öntötte rá a levest:

De vissza a Mákba.

A megboldogult Lou Lou helyén nyitott meg a Mák bisztró Huszár Krisztián séf vezetésével, aki korábban a Lou Louban is dolgozott egy keveset, meg ott volt még sok egyéb elhíresült magyar étteremben (Manna, Dunapark, Susogó — itt van vele egy interjú). Több hónapot eltöltött baszk területen, onnan hozta a baszk tapas koncepcióját, a pintxo-t (pincsó), apró tányérokon szervírozott ételeket, amit az ember szociális környezetben, társaságban fogyaszt alapvetően.

Én régóta szerettem volna eljutni a Mákba, mindenki áradozott róla, Molnár B Tamással az élen, aki kb. egy évvel ezelőtt a legjobb budapesti étteremnek tartotta (egy informális beszélgetés során, pörköltfőzés-fröccsözés közben, tehát lehet, hogy ő maga sem gondolta ennyire komolyan). Több próbálkozásom is volt a Mákkal, de hihetetlen a hely: mindig tele van emberekkel, jól meg kell tervezni, asztalt foglalni napokkal előre — nekem ez ritkán megy. Pénteken spontán elhatározásból, a heti rendes randinkat megtartva egész egyszerűen rányitottunk, hátha bejön ezúttal, és, bejött.

Félig voltak tele az asztalok, kaptunk is helyet a nem dohányzó részen (szerencsére elég jól el van különítve a kettő), egyszerű kis faasztalok, kellemes hangulat, tényleg érezni, hogy ide inkább társasággal érdemes jönni, beszélgetni, aztán enni a pincsókat, kóstolni finom borokat. A pincsóból sokféle van és tényleg nem nagy méretűek. Egységesen 1900 forint az áruk, ez nem tűnik soknak, viszont egy személy hármat lazán meg kell, hogy egyen. Én persze diétázom, így nekem kifejezetten jól is jött, hogy nem kellett sokat enni este.

Előételt is kaptunk, ezt külön nem számolják fel, egy kis kagyló, néhány retek, pici zöld. Főételnek spárga levest, nyúlgerincet és sajtos-spárgás rizottót fogyasztottam, Linda megkóstolta a rizottót, illetve előtte a csukagolyós pincsót. A leves habosított spárga (nem kifejezetten rajongok a habosítás iskoláért), benne a zöldség viszont tökéletesen ideális állagú (sem túlfőzve, sem túl nyersre hagyva, épp jó). A nyúlgerinc telitalálat:

A képen nem látszik, de ez egy apró adag, kevés hús, itt is spárga, illetve szósz, zöld. Remek íz, hibátlan az egész úgy, ahogy van. A rizottóban is spárga volt, szerintem nagyobb spárga készletet szerezhettek be, nem én mentem rá a dologra direkt, valahogy az ételek egy jelentős részében volt spárga:

A rizottó is roppant jól sikerült, sajttal a tetején, finom zöldségek benne, flow kaja, igazi flow élménnyel. Linda úgy fogalmazott, hogy “ez nem is rizottó, hanem rizottó fantastico!” A végén még kaptunk fatálcán két apró, házi készítésű süteményt is.

A benyomásom az volt, hogy roppant egészséges, ízletes, kevés adagokból építkező hely a Mák és örömmel fogyasztanék minden este náluk. A kiszolgálás is fantasztikus volt, a pincér úgy viselkedett velünk, mintha régi haverok lennénk már, ajánlott, mutatott, borból hozott kóstolót.

Az élmény hibátlan minden értelemben (nem volt teli emberrel, nem volt füst, remek a konyha, jó a kiszolgálás — kész!), egyetlen negatívumot tudtam csak felróni nekik: 10% szervizdíjat kötelezően ők is felvésik a számlára, ami gyakorlattól irtózom.

Viszont most megismétlem a péntek esti manifesztómat:

A hétköznapok kegyetlen és ádáz harcában különösen kedves pillanat az, amikor választott kedvesünkkel elmehetünk olyan éttermekbe finom borokat és ételeket kóstolni, amik ünnepnappá tesznek egy péntek estét. Nem pusztán a társas együttlét és egymás közelsége, de a mesterien elkészített ételek és a hozzájuk fogyasztott precíz borok alkotnak olyan tökéletes egységet, amilyet máskülönben nem tapasztalunk, ezért, és nem másért, van szükség a jó éttermekre és arra, hogy megtaláljuk a hétköznapi boldogságot.

★★★★★

Mák bistro
Vigyázó Ferenc u. 4.
(30) 333-6869
www.makbistro.hu
személyenként 6500 forintot fizettünk

A Clark Ádám téren mentünk autóval, amikor is a zebrán egy ismerős párra lettem figyelmes. Nem más volt, mint Frau és Herr Paprika, az Imbisz gasztróblogból. Még volt annyi időm, hogy letekertem az ablakot és artikulálatlanul utánuk üvöltöttem, hogy “IMBISZ!!”, de csak Herr Paprika fordult meg, gondolom azért, hogy jól bemosson nekem az arcomba (hiszen félreértette a helyzetet), Linda szerint hülye vagyok és ezt legörbített szájjal ki is fejezte. Szerintem viszont érdekes, jó, gasztró vonatkozású, erős poén volt.

Első nekifutásra:

Főzési (in)kompetenciámat ellenpontozandó, nagy hangsúlyt fektettem a tálalásra és a kiegészítőkre: tejföl, reszelt sajt (még több!), tortilla chips (tehát kukoricából), hűtött (nálam egy jó sör is lehet rossz, ha nincs megfelelően temperálva és viszont) sör.

Szerencsére már volt annyi rutinom, hogy az elképzelések alapján végig tudtam csinálni a folyamatot, illetve itt-ott módosítottam FB2 receptjén. A chili, – mint a legtöbb étel esetén – lényege a következő: 1. elősütni a húst, 2. a főzés közben beállítani a helyes fűszerezést és az alapanyagok súlyait, 3. megfelelő ideig főzni, míg össze nem ér.

Egyáltalán nem bonyolult, ha nekem is sikerült. A wikipédián benéztem még a szócikket is, ehhez meglepő módon hasonlított a végeredmény:

Jól sikerült, megadtam magamnak a négyes alát. Legközelebb csípősebbre, chilisebbre veszem a stílust. Egyébként mostanában minden hétvégén főzök valamit. Érdekes módon a heti egy alkalommal is lehet fejlődni. Mosogatni már álomszerűen mosogatok. Mint valami kisangyal. Sőt, kettő kisangyal. Uraim, a végtelenbe és tovább!

Az ügyfélnél ebédelünk, ez a mai ebédem:

Az angolok szendvicseket esznek, amit a “Catering manager” szervezésében valaki betol a szobába. Általában ízetlen és hideg kaják, bár gazdag felépítésűek. A képen levőben például rágós marhanyelv (hideg és ízetlen), némi szósz, kukorica, saláta volt tölteléknek. Mellette burgonya chips, ami szintén a helyi munkahelyi étkezési kultúra része. Azt figyeltem meg, hogy alapvetően mindenki leszarja, mit eszik, csak beveszi, amit kiraknak eléjük. Ennél több szofisztikáltságra vágynék tőlük. Rengeteget kávéznak, naponta kétszer van kávé és süti frissítés.

EAT.

Londonban vagyok újra, néhány napra még ki kellett jönnöm januárban is. Másik hotelben vagyunk, a város teljesen másik részén, de az angol reggeli az fixen érkezik:

Este elmentünk egy kínai étterembe, tökéletesen a helyi Wang Mester Konyhája típusú étkezés volt, autentikus kínai sör, a végén az alábbi számlát adták át:

Valahogy kifizettük, hazamentünk, bestrongbowztunk a bárban, most itt vagyok, kicsit nehezemre esik gépelni, úgyhogy inkább bealszom én is.

A budai részeken keveregtünk Lindával vasárnap, teljesen spontán módon érkeztünk meg a Budakeszi főutcáján levő Gesztenyés étterem és kávézóba. Igazából csak egy kávét akartunk inni, viszont a kellemes idő és kert miatt úgy döntöttünk, hogy megnézzük az étlapot, rendelünk fröccsöt, és egy egyszerű levest.

Az étlapon szereplő nyár végi ajánlatban megütötte a szemem a húsleves gazdagon: gombóccal, hússal, velős csonttal. Miért ne? A meglepően olcsó (850) ára alapján kérdeztem a pincért –

– hogy mekkora adag? Kicsi-e? Azt mondja, hogy nem, és mustárt, paprikát és pirítóst is hoznak mellé. “Ha nincs különösebb baja, akkor jöhet.” Én voltam meglepődve a legjobban, hogy egy teljes értékű, háziasan elkészített húslevest kaptam, valóban gazdagon. Íme:

korrekt az environment mapping a fröccsön, nem?

A húsokat és a velős csontot külön tányérra is tettem:

A leves, bár nem 5-ből 5, de teljesen korrekt volt egyébként (a hús egy picit rágós, a lé picit zsírosabb a kelleténél, viszont tele volt zöldségekkel, kétféle gombóccal, a képen is látható paprika, mustár és torma a teljesség érzetét hozta), az árához képest pedig egy teljesen valószerűtlen dolog. Én 850 forintért egy sárga- és fehérrépákkal kirakott, 3 húsból álló, barna színű löttyöt szoktam húsleves címen fogyasztani. A fent fotózott, komplett étel 2-4 ezer forintba kerül — feltéve, ha lehet kapni.

Nem ettünk egyébként sok mindent, Linda lencselevest fogyasztott tejfölös tormával és baconnel, ízre teljesen jó volt az is. Én még ráküldtem egy palacsintát a végén, nagyon gusztusos és jól elkészített étel szintén.

Mindenképpen vissza fogunk jönni enni egy nagyot is. Zavaró körülmény, hogy Budakeszi átmenő forgalma pontosan a terasz mellett halad el, így nem idilli ebből a szempontból, viszont azt látni, hogy egy tisztességes budai vendéglő. Apropó, a Remiz ugyanebben a műfajban (vasárnapi húsleves) roppant nagy csalódás volt, kétszer is voltunk ott a nyáron, de legközelebb indítványozni fogom, hogy tegyük meg azt az extra néhány klikket és menjünk el Budakeszire.

Megelőlegezem neki az 5 csillagot, különösen azért, mert a visszajáró pénzt véletlen az étteremben felejtettük, este jutott eszembe, felhívtam őket és előzékenyen közölték, hogy már borítékba tették — BRAVO!

★★★★★

Mostantól bevezetem, hogy az éttermet “online” szempontból is értékelem. A Gesztenyés honlapja Flash alapú, értelmezhetetlen bonyodalom, semmi kedvem nem volt nézelődni rajta. A helyszínen láttam, hogy Facebookon is aktívak, viszont elfelejtették kiírni a címüket, így most nekem kellene megkeresnem őket. (…) Megkerestem, bár ne tettem volna! Egy posztot írtak, de ez nagyon hideg zuhany lett!

Vendégeink, Barátaink! Sajnos a gazdasági válság nekünk sem kegyelmezett! Próbáltuk túlélni, de úgy néz ki, hogy nem sikerült November 23-án hétfőn, (reméljük nem végleg) bezárt a Gesztenyés! Bár mi még reménykedünk és bízunk, de a tényeken ez sajnos nem változtat.

Miért, MIÉRT?! Hinnem kell benne, hogy nem a Remiz lesz a budai éttermi kategória egyetlen versenyzője. Könyörgök! Az isten szerelmére!! NEMÁR!!

update: most derült ki, hogy ez a Facebook poszt tavalyi, tehát lehet, hogy már kilábaltak a válságból, csak a social media managert kellett véglegesen leépíteniük.

update 2: úgy tűnik, a Gesztenyés mégsem ment csődbe, legalábbis idén biztos nem, csak új Facebook lapot indítottak, a régit valószínűleg magára hagyták (miért?). Lám-lám, ez az átka annak, ha csak annyit írnak ki: keress minket Facebookon!

update 3: visszamentem a pénzemért és tisztáztam az étterem körüli helyzetet. Valóban becsődölt a hely tavaly, viszont egy új tulajdonos teljesen új stábbal vette át, én már oda érkeztem. Visszavárnak.

Gesztenyés kávézó és étterem
Budakeszi, Fő utca 1.
+36 23 450-534
http://budaigesztenyes.hu/
személyenként 2 ezer forintot fizettünk, de nem ettünk teljes ételeket

eFi ötlete alapján főzőcskéztünk szombaton, íme a “Tarja sörben” étel végeredménye:

Egyébként finom lett.

A svéd étkezési kultúra egyik alapját képező ételte “rák szendvicsnek” hívják, vagy ahogy ők mondják, Räksmörgås (rákszmörgosz) — räka = rák, smörgås = szendvics. Elmagyarázom, miről van szó:

- egy darab, nem túl nagy pirítós kenyér, enyhén rábarnítva az egyik oldalára
- némi paprika (sima piros, vagy zöld, szálanként), esetleg citrom, vagy kis kaviár
- főtt kemény tojás, negyedelve
- majonéz
- saláta
- kibaszott, már-már indokolatlanul, sok RÁK (ezek a kis picik, megfőzve), hogy még véletlenül se a kenyér tetején legyen, hanem ellepje azt a szerencsétlen kenyeret:

Korábban csak az IKEÁ-ban láttam ilyesmit, azt hittem valami értelmetlen kaja véletlenül odakerült a pultra, de nem, a svéd étkezési szendvicskultúra szerves részét képző felépítményről van szó.

A svédek állítólag szeretik és ezen az ételen nőttek fel, olyan nekik, mint nekünk a pacal. Nem először eszek egyébként ilyet, de mindig meglepődöm, mennyire nyers az étel. A rák minőségén mindig lehet javítani, a képünkön levő nagyon friss áruból készült. Állítólag így a finom.

Megettem az egészet a sok zöldséggel együtt, nyers volt végig. A végén persze émelyegtem is, de hogy a francba ne émelyegnék ennyi majonézes nyers rák után. (Aki a gondolatától is émelyegni kezd, az mindenképpen próbálja ki!)

A magyar ember, már aki, rákot maximum Horvátországban fogyaszt, azt is sült formában. Én nagyon szeretem a horvát tengerparton elfogyasztott sült halat, rákot és polipot, de ehhez a svéd ételhez még szoktatom magam. Ugyanilyen brutális az édes mustáros hal, szintén édes cikk-cakkban vágott uborkával (nem viccelek), leverpastej (májpástétom) egy kétszersültre (knäckebröd, megérdemelne egy külön posztot) kenve:

Tényleg ezt zabálják, ne azt gondoljuk, hogy a blogger akar valami posztot írni gusztusmentes svéd ételekből, nem: gyerekek óvodás koruktól kezdve ilyeneket esznek. Nekem is muszáj volt, kibírtam, de a kép tetején látható szürke, sill nevű halat nem volt gusztusom megenni. Egyszerűen kibaszott szar. A többi is, de ez büntetően rossz. Ikeában mindegyiket lehet kapni, érdemes megvenni és kipróbálni, rémes.

Barcelonai kinn tartózkodásunk gasztronómiai / kulturális szempontból nem tudott kellően fókuszált és célirányos lenni, elsősorban a Moto2 miatt mentünk. A második estén ettől függetlenül egy nagyon exkluzív és családi étteremben töltöttük az estét, ahova nem véletlen jutottunk el.

Elég megveszekedett volt a szombat esténk: Talma 32. pozíciót futotta az időmérő edzésen, csapattársa Iannone az első lett, így náluk összeült a válságstáb és felénk udvariasan lekommunikálták, hogy bocsi, de mégsem megyünk bulizni.

A Barcelonában tartózkodó Hungarian Journalist V.I.P. alakulat viszont rendíthetetlenül tartotta magát a programhoz, kisvártatva meg is érkezett a “Gorria” nevű étterem elé.

Hihetetlenül jó étterem! Családias, van benne valami antik robusztusság, hatalmas körbeülhető asztal, faragott bútorok, hordók, túlméretezett székek, könyvespolc, idős katalán személyzet. Az elején még nem is sejtettem, hogy itt finomat fogunk enni.

Az ételek rendre váltották egymást, nem étlapoztunk, hanem a helyiekre bíztuk magunkat. Rengeteg tál jött előétel gyanánt, íme egy sonka kezdésnek:

A kép nem tudja visszaadni azt az omlósságot és ízt, amit tapasztaltam a kóstolásakor. Ahogy a számba vettem, sírni akartam, pedig ez csak egy szelet sonka. Sajnos nem minden fogást dokumentáltam, de itt van a zöldborsós halleves kagylóval:

Később pedig főételnek:

Hatalmas kompetenciát véltem felfedezni ezen ételek mögött, ami remélem a képeken is érezhető. Sajnos nem tudtam kellőképp az ételekre fókuszálni, mert sodródtunk az eseményekkel és spanyolul sem beszéltem, de annyit el tudok mondani, hogy egy nagy komplexitású és jól elkészített vacsorát ettünk.

Az ételeket félretéve még egy kis háttér: Talmácsi Gáborék nem először járnak Barcelonában és kialakították már a megfelelő helyismeretet. Nem is az étteremre, hanem a helybéli magyarokra lehet itt gondolni, azon belül is Nagy Lacira, aki az FC Barcelona kézilabdacsapat kapitánya.

Megmondom őszintén, hogy csak később tudtam meg, hogy kicsoda Nagy Laci. Az egészből annyit érzékeltem, hogy az étteremben három személy várt bennünket: egy brutálisan magas gyerek, aki magyarul beszélt (ez volt ő), és két spanyol bennszülött. Nagy Laci magasságát szemlélteti az alábbi kép, én magam 191 centi vagyok:

Nagy Laciról némi összefoglaló: 2000 óta él Barcelonában, tökéletes kiejtéssel beszél folyékonyan spanyolul. Eredetileg szegedi, a Pick Szeged kézilabdacsapatában játszott, onnan igazolt le a világ egyik legjobb kézilabdacsapatához az FC Barcelonához, aminek 2004 óta a kapitánya. (Vezetése alatt is nyertek már bajnokságot.) A hazai sportmédiában arról híresült el, hogy nem akar a magyar válogatottban játszani, sőt, haza se nagyon látogat. Megértem, hogy ez a hazaiak önérzetét sérti, de Nagy Laci is nagyon érthető csávó: az FC Barca a világ egyik legjobb sportklubja. (Sőt, több is, mint klub, nem igaz, Bede?) Ebbe a kérdésbe ezen túlmenően nem akarok belebonyolódni.

Szóval fogalmam sem volt, hogy ki a magas ember, de feltűnt, hogy kibaszott udvarias. Mindenkihez volt egy jó szava, roppant visszafogott, segítőkész, útmutató. Eleve egy órás késéssel, este 11-kor érkeztünk meg a helyre, egy szót nem szólt. Minden ételt elmagyarázott, bort berendelte, készséges és érdeklődő volt végig.

Álljunk meg egy szóra. Elhiszitek azt, hogy Nagy László az FC Barcelona csapatkapitánya Sasvári József, számára tök ismeretlen, háztáji bloggere iránt érdeklődő kérdést tesz fel? Hát magam is meglepődtem ezen a dolgon! Az, hogy én érdeklődök, egy teljesen más kategóriájú dolog. Nagy Laci viszont nem volt rest, egy igazi sztárallűröktől mentes, emberarcú sztár.

Később elvitt minket egy igen zsúfolt tengerparti diszkóba. Egy autóval mentünk vele. A tengerpart tele volt drogos junkie-kkal, meg mindenféle Mos Eisley-formákkal, akik nagyon viccesen “basket man”-nak szólították őt, sőt, még fotózkodni is megálltak. Laci bevitt minket a V.I.P. helyre, sőt, még engem is be tudott beszélni, pedig csak rövidnadrág volt rajtam (mint kiderült rövid gatyában nem lehet bemenni a diszkóba).

A diszkóban mindenkitől megkérdezte, hogy mit piál. Én hirtelen ötlettől vezérelve a pezsgőt kértem. Fogalmam sincs miért, de megkívántam. Megjött egy vödör viszki-kóla, pezsgő sehol. Nagy Laci odajön hozzám, háztáji bloggerhez — ezt nem is tudja egyébként, majd elnézést kér, mert nincs pezsgő. Mondom neki, nem gond, addig úgyis denszelek. Eltelik egy negyed óra, megjelenik Nagy László az FC Barcelona csapatkapitánya kezében egy pohár pezsgővel. Átnyújtja nekem elnézést kérve. A pofám leszakadt.

Ez az incidens csak egy apróság volt Nagy Laci aznap esti tevékenységében, benne egy igazi úriembert ismertem meg, aki mindenkivel egyformán kedves, visszafogott, normális, emberarcú. El is határoztam, hogy ha valamikor az életben én is profi sportoló leszek, ugyanilyen emberarcú leszek, mint ő.

A róla készített portré képemet feltöltöttem a Wikipédia megfelelő magyar szócikkéhez, illetve előzetesen a commons-ba, ami a képek sztenderd “repója” arrafelé:

Előzetes jóváhagyásra vár a módosítás, nagyon izgulok, hogy át fog-e menni, vagy visszadobják, mert nem töltöttem ki valami mezőt az alsó sorban. Ettől függetlenül jó érzés, hogy én is hozzá tudtam tenni valamit egy szócikkhez, ezt a mondatot is olyan jó olvasni: “Én, e mű készítője ezennel ezt a művet köztulajdonba bocsátom. Ez világszerte érvényes.”

De visszatérve a poszt címéhez: miért a többesszám? Nos, azért, mert túl hosszúra nyúlt jelen írásunk, így a legeslegnagyobb Barca sztár még csak ez után jön majd.