Category archives for "Józsi világot lát"

Szemétszállítás vidéken

A belvárosi életemben megszoktam azt, hogy a társasház kukáiba kell tölteni a szemetet, aztán hetente automágikusan ürül. Vidéken ez nem így van, tudni kell a napot, aztán pontos időpontban ki kell húzni a kukát. Ez így rendben is lenne, de a gyarló ember rendszeresen elfelejti az időpontot. Ilyenkor az történik, hogy ki kell bekkelni még egy hetet, viszont sokszor nehéz elférni a zöld konténerben.

Azzal is próbálkoztam, hogy a kuka mellé rakom a felesleges zacskókat, de a szemetesek azt nem viszik el. Két zacskó nem fért bele, odaraktam mellé, azt otthagyták. OKÉ. A megoldás az lett, hogy visszatettem az üres kukába és kioptimalizáltuk a hetet, aztán következő héten elvitték.

A mai nap extrán rossz volt ebben a tekintetben: kihúztam a kukákat, púpos volt (mert beleraktam fél zsák füvet *sátáni kacaj*), a szomszédom mondta, hogy tegyek át hozzá két zacskóval. Egy darabig kontempláltam az ötleten, aztán mondtam neki, hogy a púposat még elviszik.

Első esemény: egy nő kerékpáron megáll a lakásunk előtt, aztán kotorászni kezd a kukában. Odasietek, aztán erősebben megtolt “segíthetek?” kérdéssel nyitottam be. Gyorsan odavetette, hogy visszaváltható üvegeket keres, mire én mondtam neki, hogy az éppen van a kukában, de erre ő nemkösz, és már tovább is tekert.

Második esemény: Linda szalad ki a lakásból, hogy itt egy puli. Legyintek, mondom, az ajtó be van zárva. A puli konkrétan felugrott a kuka tetejére, szétcincálta a félig kilógó zacskót, aztán próbált kaja maradékokat szerezni. A teljes kocsibejáró tiszta szemét volt. Kimentem, megpróbáltam elhajtani a kutyát, nem ment el. Sőt, elkezdett ugatni. Erre én elővettem a saját territóriumát védelmező alfa hímet, lóbálni kezdtem a kezem és “menj innen!” rikoltozásokat hallattam.

A kutya le se szarta, gondolom elég éhes volt ahhoz, hogy szembeszálljon egy territóriumát védelmező alfa hímmel. Végül odavetettem neki Linda tegnapi paleo palacsintájából kettőt részletet, aztán összeszedtem a szemetet. A zacskó teljesen szétjött már, nagyjából összeraktam és átraktam a szomszédéba, akinek csak félig volt tele.

Vagy félig üres.

Függöny.

Irány San Francisco (4. rész)

“Root beer floats and Ice Cream at 3pm”

Ez állt a pénteki irodai emailben. Szerencsére pont nem mentem el vásárolni a városba, így készen álltam a fogyasztásra: sör? Fasza! Mint kiderült a root beer valami édes kóla-szerű, elsőre meglepően kellemetlennek tűnő LÖTTY, a root beer floats pedig ugyanezt jelenti vanília fagylalttal. Az egyik asztal alól bourbon is előkerült, amivel, hiszen végülis péntek 3 óra már elmúlt, megöntöztük a habzó kólás fagyit, így még jobb lett.

Az asztalon voltak még más típusú fagylaltok, csokoládék, karamell öntetek, gumicukorok, marshmallow hegyek, koktélcseresznyék, és tejszínhabok is, így aztán ki-ki a maga preferenciája szerint tudta a lehető leghatékonyabban bevinni a szervezetébe a cukrot. Megpróbáltam fél liter floats elfogyasztásával normalizálni magam, persze azért a gumicukroknak sem tudtam ellenállni, de azt inkább csak úgy csipegetve vettem be.

Ha már kaja, kis áttekintés: reggelinek joghurt gyümölccsel…

…ebédre pedig választékos saláta és sült hús. Gondolom azért, hogy ne hízzunk el.

Az általam egyébként nagyon kedvelt coconut water utolsó üvegét valaki ma megitta, így vizet fogyasztok a délután hátralevő részében. Esti terveim szerint elmegyek egy ramenező helyre. Az amerikaiak egyébként nagyon kedves, de távolságtartó emberek, a melóimmal jól haladok. (Nekem önmagában a Prezi budapesti irodája is elég nagy sokk volt már, de hogy most itt a San Franciscó-i irodából ellátok a Moscone Westig, ahol Tim Cook járkál majd jövő héten, meg ilyen környezetben vagyok, az kész. Lassan kezdek felocsúdni. Mi lesz a következő lépés?! Széles sávú internet?!)

Irány San Francisco (3. rész)

Egyik este Árvai Péter meghívott vacsorázni magához. Valamiért az a kép volt bennem, hogy egy CEO vacsorán majd valamiféle kacsalábon forgó palotába érkezünk, ahol üvegasztalokon a legújabb kütyük, meztelen nők hozzák a gyümölcstálakat 5 percenként, meg ilyesmi. Ehhez képest annyira szerény lakása van, hogy nem túlzás egyáltalán, amikor arról lehet olvasni, hogy szerény életet él: tényleg szerény életet él. (Az apartman, ahol mi vendégmunkások vagyunk elszállásolva, két nagyságrenddel jobb lakás.)

Az élmény hatására át kellett gondolnom a saját anyagiakhoz fűződő stratégiámat is. Ha másra nem, erre mindenképpen jó volt ott lenni. Most már az is zavar, hogy 8 gigás iPhone-om van. Az út végén én leszek a puritán High Sparrow, csak nem vetek tömlöcbe annyi embert.

A San Franciscó-i irodában hozzáférhetők kerékpárok, ezzel tekertünk haza, meg ma vissza. Elég kemény élmény ezeken a filmben annyiszor látott dimbes-dombos részeken végigmenni nyikorgó fékkel és nem működő váltóval. Gyorsan le is adtam a kerékpárom, de ahhoz be kellett előbb jutni az irodaépületbe. Ez a következőképpen nézett ki: megjelenek a bejárati ajtónál, betolom a kerékpárt. Az irodaépület bejárata egy nagyobb hotelszoba-szerű helyiség, a végén van két liftajtó.

És most ezt a részt fontos jól átgondolni, hogy mindenki értse: bejárat, szőnyegpadló, 20 méter egy liftajtóig, a bejárati ajtó mellett egy portás.

Rám szól, hogy nem mehetek át kerékpárral. Elmondja, hogy kerüljem meg a tömböt és a hátsó bejárati ajtón közlekedjek be. Ehhez mágneskártyára van szükség, ami nekem nincs, és nem is lesz száz ok miatt (nem, még kölcsönbe sem, ezt már körbejártam egy másik alkalommal). Vállat vonok, oké, akkor körbemegyek. A fickó már ott vár, kinyitja az ajtót, megmutatja a kerékpártárolót. Mondom neki, hogy fel kéne vinnem az 5. emeletre a bringát. Elsétálunk hátul egy darabon, majd megérkezünk pontosan ahhoz a részhez, ahol egyébként fel akartam volna menni, csak átugrottuk azt a 20 métert és hátulról érkeztünk meg. Whatever.

San Francisco tele van IT startupokkal, akármerre mászkálok, mindenhonnan köszön valami ismerős logó. Automattic (WordPress cég) van itt a szomszédban (ahogy mentem a bicajjal hátra, ott mentem el mellettük), de minimum egy Rackspace világít valami épület ablakán, már meg se lepődök. Egyébként elgondolkodtam rajta, hogy bemegyek és megkérdem a postástól, hogy tényleg ez-e a WordPress cég.

Két-három utcára van tőlünk a Moscone West konferenciaközpont, ahol jövő héten Tim Cook fogja bejelenteni az új Apple fejlesztéseket, amiktől már nem indulok be annyira, mint kéne. Azért elmentem a rend kedvéért délelőtt a kereszteződésig, nagyon érdekes látni élőben azt a részt, amit eddig csak monitoron láttam még:

Most viszont ott kerékpározok és pontosan tudom, hogy kell odajutni. Vicces.

Ma amerikai jellegű reggeli volt, először bundáskenyérnek néztem, aztán kiderült, hogy valami fahéjas-tojásos dolog (update: french toast), amire tejszínhabot is lehet tenni:

Beszélgettem a helyi dizájner kollégákkal is, eddig még senkit nem érdekelt az, hogy két utcányira bejelentik azt, hogy Helvetica helyett San Francisco lesz az új betű, viszont kosármeccsekről lehet beszélgetni velük, illetve el is megyünk egyik este valamit megnézni. Ez érdekesnek ígérkezik, körbe foodtruck-ok, meg kivetítők. Nem tudom, kik fognak játszani, de nem is érdekes: kaja lesz, sör lesz, mi kell még?

Irány San Francisco (2. rész)

Az első nap sokkhatása után sokkal meggyőzőbb volt a második nap. San Francisco nem a Blaha Lujza térből áll, csak van pár rész benne, ami lesokkolja az embert. Viszont amerre mi lakunk (Franklin) és amerre járkálunk, teljesen kulturált, már-már azt mondanám, hogy elit rész. Gyönyörű mézeskalács házak mindenfelé, nyugalom, tengerpart.

A tengerparton találtunk egy parkot (Fort Mason), ahol ingyen lehet használni a baseball/kosár/teniszpályákat. Szép idő, néhány helyi kitenyésztett amerikai pötyörészik, bárki bárkivel leáll és dobál, vagy ütöget.

Elmentünk vásárolni is a Trader Joe’s nevű Sparba, nagyon szép válogatás és olcsóbb, mint a Whole Foods (ami ugyan közelebb van, de a gondosan felépített és karbantartott magyar izom és kitartás nem ismer határokat, ha meg lehet spórolni a napidíjból).

Vasárnap végigsétáltunk a Market street forgalmasabb részein, az már inkább turistás jellegű hely, helyi nevezetességek, forgalom, Apple Store, Disney Store, Nike Town, meg isten tudja mi, igazából a fogyasztói társadalomnak egy fellegvára ez, bemész és elvered a nehezen összekuporgatott százezreket. Egyébként az tényleg mesteri, hogy mekkora upsell megy, tényleg nagyon tudatosan, lovak fejére húzott szemellenzővel és azzal a mentalitással, hogy “igen, ezt és csak ezt akarom megvenni ebben az üzletben, fizetek és távozok” lehet csak úgy kijutni, hogy annyit fizessünk, amennyi rá van írva (plusz adó, haha). A Market streeten láttam a legnagyobb “flámbojánzs” mosógép reklámot:

Az egyik plázában frissen készített krémsajtos cupcake-nek nem tudtam ellenállni. 3,75 dollárba került egy (1) sütemény, kérdeztem a fickótól, hogy 4 dollárba kerül egy cupcake? Erre ő: “nem kerül 4 dollárba, 3,75-be kerül, de itt van egy darab kóstold meg”. Utána már nyilván nem tudtam nem venni egy darabot:

Elképesztően finom volt, krémes, cukros, olajos, de mindenből csak éppen annyi, hogy nagyon jól érezzem magam tőle. Bárcsak minden nap ehetnék ebből a csodálatos dologból!

Az apartmanunk internetje rettenet fos, viszont van Rokun Netflix, ennek érdekében vasárnap este fogtam magam és újrahúztam az AirPort Extreme routert. Jó lett annyira, hogy már mindenki tud netezni. Ennek meg az lett az eredménye, hogy nem szóltunk egymáshoz, ültünk a szobában, kinn esős idő, mi meg benn beleborulva a retinás internetbe.

Hétfőn a buszozás a céghez 20 percig tartott, a busz tele volt jómódú üzletemberekkel és konszolidált hipsterekkel. Kivétel nélkül mindenki az Apple iPhone valamilyen modelljével mutatkozott, egészen megfordult a fejemben, hogy már csak a felvágás miatt is meg kellene próbálkoznom egy Samsunggal.

A Prezi san franciscói irodájában kellemes hangulat, jó az ebéd, csapról van sör, meg egy kombucha nevű erjesztett lötty is. (Politikai korrektség miatt meg kell jegyeznem, hogy ez egy buli után maradt meg, nem a szabvány működés része, azért páran, engem is ideértve, itt-ott megjelentek egy kis kombucházás miatt.)

Rettenetesen érdekes élmény egyébként a Prezi kinti irodáját látni. Magyarból egy csomó tárgyalóélményem volt már, ahol láttam műholdas kapcsolásban az itteni dolgokat, illetve a bejáratnál van egy dropcam is a budapesti irodában, amin látni lehet az itteni irodát. Mindig próbáltam elképzelni, hogy ez hol lehet SF-ben, most meg látom (a konyhában), oda is ültem, néztem, hogy a magyarok megjelennek-e és észrevesznek engem ott ülni, de nem vettek észre, pedig feszítettem rendesen.

Illetve voltam egy product demón is, ahol az általam már jól ismert magyar irodában az általam már jól ismert emberek jelentkeztek be, én meg ott ültem, ahol eddig mindig csak a műholdas közvetítésen láttam őket, de az egészet a pontosan fordított irányból tapasztalhattam meg. Ebéd után pinyóztunk és kombuchát ittunk, az idő is kitisztult.

Az időjárás itt mindig ugyanaz, ahogy Mark Twain megmondta: “The coldest winter I ever spent was a summer in San Francisco.”

A WC élmény meglepő Amerikában: egészen magasra húzott vízszint van a mosdóban, ennek érdekében nem lehet bele telepíteni papírt, hogy ne csobbanjon. Nekem nem mondta senki, ezért aztán “bátraké a szerencse” alapon nyomtam egy mindent vagy semmit bele a közepébe. Összeszorított fogakkal vártam a visszarúgó bombát, ehhez képest a teletöltött víz gyönyörűen felszívta az ütközést, mint a 10 pontos műugró, ahogy felesleges csobbanás nélkül siklik be a vízbe, úgy ment ez is. (Keanu Reeves WHOA.gif)

Vasárnap céges kocsit fogunk bérelni és szupertitkos ügyben irány Sacramento. Az előbb elkérték a jogosítványom számát, amit megadtam, aztán proaktívan csak annyit mondtam még chaten, hogy, és legyen ez a gótbetűkkel sörhasamra tetovált szlogen:

Irány San Francisco (1. rész)

A viszonylag eseménytelen Budapest-Frankfurt repülés után volt egy óránk a következő indulásig. Megtaláltuk a hozzánk tartozó gate-et, egy nagy jumbo repült tovább az Atlanti óceán fölött. Jó öreg gép volt, United típusú, amit a Lufthansával üzemeltetnek közösen. Már rengeteg ember várakozott, helyi amerikaiak tettek fel olyan típusú kérdéseket, hogy a poggyászainkat magunk csomagoltuk-e be és van-e benne elektromosan üzemeltetett dolog. Ezt követően adtak egy matricát az útlevélre és be kellett állni egy másik sorba, aztán jött még egy ellenőrzés.

Végül feljutottunk a gépre, ahol nem volt több hely, mint a Wizzairen, és monitorok sem voltak az ülésekben, csak sokan ültek. Nekem az ablak mellé szólt a helyem, viszont ott annyira kicsi volt a hely, hogy elcseréltem a folyosón ülő, német nővel, aki azon problémázott, hogy nincs monitor az ülésekben. A folyosón ülve találtam olyan pózt, amivel ki tudtam időnként dugni a lábamat úgy, hogy még el tudtak sétálni mellettem.

A gép úgy szállt fel, mint egy űrhajó. Hatalmas energiával indultunk neki, először csak az elejét húzta fel, aztán utána a seggét és tolta rá a kakaót ütközésig. Frankfurtban szakaszosan felhős, borult időben indultunk, a felszállás ezzel a döggel meglepően érdekes, helyenként hullámvasútszerű élmény. A kapitány, Doug, vagy érezte, hogy komfortosítani kell a közönséget, vagy csak a szabvány protokoll részeként, de hullámvasutazás közben rettenetesen unott hangon elmondta a különféle repülőn választható marketing opciókat.

Végül felértünk a felhők fölé, aztán bemondták, hogy átszervezik a vacsorát, mert az utazás során két órán várhatóan turbulencia fölött repülünk át. Ehhez képest nem volt semmi érdemi turbulencia, csak a szokásos zötykölődés, kétszer küldtek vissza mindenkit a helyére a 11 órás repülőút során. A gyomrom a héten elég szarul volt, így a frankfurti járaton is kihagytam a majonézes, ritka gusztustalan szendvicset, viszont itt már kavargott a gyomrom, és a lasagnét választottam. Nagy élvezettel fogyasztottam, csak utána bántani kezdtek a gázok…

A 11 órát végül a gázmenedzsmenttel töltöttem. Időnként hátramentem, gázmentesítettem, aztán vissza. A közvetlen környezetemet mindenképpen meg akartam kímélni, de időnként nem tudtam mit csinálni, vagy a filmet néztem éppen és az fontosabb szempont volt, mint holmi szociális érzékenység. Mint említettem, nem volt az ülésben monitor, ezért a folyosón levő egérmozit kellett nézni saját fülessel.

A gépen 20 dollárért lehetett vásárolni wifi csomagot, de én tudtam, hogy semmi értelme, mert kezdő USA utazóként nincs elektromos hálózati konverterem, így csak 2 óra filmnézést tudok végrehajtani a laptopomon szar pózban. Kiderült, hogy a United appal ingyenesen lehet streamelni a gépen sugárzott filmeket, de, szintén kezdő utasként, ezt sem tudtam letölteni magamnak időben. Ezért aztán az ingyenesen elérhető repülési információkat bámultam:

Így vagy úgy, de leszálltunk végül SFO-n. Volt egy kis homeland security, de az udvariasabb formában, és nem is kellett sokat várakozni a sorban. Fingerprint, fotó, meghívólevél elolvasása. (A faszi konkrétan elolvasta a három oldalas meghívólevelem első oldalát.) Végül meglett a csomagom is, még két exit checkpoint, aztán kinn voltunk a szabadság földjén. Az idő ködös, borult, 12 fokos hideg. Ezt egyből észrevettem, mert kezdő utazóként budapesti rövidnadrágban közlekedtem.

A Bart nevű metrószerelvénnyel jutottunk be a Mission-16th Street megállóig. A felszínre jutva alig akartam hinni a szememnek: ehhez képest a nyugati aluljáró és a Blaha egy három csillagos hotel recepciója.

És konkrétan mindenki a zártosztályról került elő, az utcán láthatóan mindenkinek volt valami kattogása, de minimum valami kisgyerek üvöltött, amikor a japán ex-veterán csöves abbahagyta az üvöltést, akibe időnként valami szintén őrültnek kinéző fekete kötött bele. Volt valami bolt is a közelben, elképesztő formák jöttek-mentek. Mos Eisley spaceport egy az egyben.

De hol vannak a hipsterek? Hol van Tim Cook? Ez lenne az informatikai világ középpontja?

Végül megjött a buszunk és eltávolodtunk a közvetlen életveszélyből. Picit beljebb már kulturáltabbá vált a környék, de még mindig nem tudtam őszintén azt érezni, hogy itt kolbászból van a kerítés, és hogy ide vágyakozó informatikus lennék. Sétáltunk pár utcát, itt már érezni lehetett, hogy vannak jobb részek is a városban.

Találtunk egy egész jó hamburgerezőt, ahol 22,34 dollárért egy alap hamburgert, édeskrumplis-parmezános köretet és egy pohár IPA sört adtak. Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem fogom átszámolni forintra innentől a költéseimet.

Nagyon b…

A photo posted by Jozsef Schaffer (@angelday) on

Odafelé végig napban utaztunk, így valahogy kibekkeltem az időt helyi idő szerint este 9-ig (otthon hajnali 5), aztán elaludtam. Néhány óra múlva arra ébredtem, hogy papírból vannak az apartman falai, bedugtam a viaszos füldugómat, aztán itteni idő szerint 5-ig aludtam. Így telt el az első napom abban a városban, ahol jövő hétfőn bejelentik, hogy Helvetica helyett San Francisco lesz az új betűtípus Macen.

A külvárosba költöztünk

Kiköltöztünk az agglomerációba egy kertes házba. Egészen érdekes, hogy milyen kihívásokkal kell megküzdeni a városi lét után:

1.

Füvet kell nyírni. Nem nagy kaland, meg relaxációs tevékenységnek is jó, viszont mit csinál az ember két zsák fűvel? Elő lehet fizetni havi 3000 forintért arra, hogy elvigyék. A legtöbben nem fizetnek elő, így mi sem. A szemközti telekre szokták kiönteni egyesek, nekem viszont az volt az ötletem, hogy teledugjuk a fűvel a zsebünket, aztán sétálás közben szétszórjuk a faluban (mint abban a filmben a rabok a börtöncellákban levő falat szórták szét).

A megoldás végül az lett, hogy kimegyek a határba kocsival és kiszórom ott. Börleszk jelenetbe illő komédia volt az első szórás. Linda hátulról szakértett a kocsiban, hogy hol szórjuk ki, a gyermek eleinte kíváncsi volt, később elkezdett üvölteni. Erre mindenki ideges lett, így egy nyilvánvalóan rossz, illegális szemétdombra szórtam ki egy olyan földúton, ahol viszonylag nagy a forgalom. Meg a szél is rám fújta a füvet: üvöltő gyerek, szakértő, TP-ző feleség, szemétdomb, elkapástól való félelem, szél.

Ettől függetlenül valaki kiszórta a mi házunk elé, mire a szomszéd megkérdezte tegnap este, hogy mi voltunk-e azok. Elmondtam neki, mi hol szoktuk kiszórni. Ma máshol szórtam. Ötlet: kéne közösségi appot fejleszteni arra, hol érdemes kiszórni a füvet. Such vidék!!

2.

Van a kert végében egy mini tűzrakó hely, gondoltam, itt fogok majd bográcsban kaját készíteni. A szüleimtől szereztem egy kis bográcsot, háromlábat meg vettem a TESCO-ban, nem volt drága és vasból van. De mi legyen a fával? Fát kell szerezni.

Erre megint csak több opció kínálkozik: el lehet menni a határba balfaszkodni az erdőben, de ehhez is meg kell keresni az ideális lelőhelyet (és balta is kell, viszont azt benn hagytuk a városban). Lehetne kérni is valamelyik szomszédtól. Aztán a szomszédom elmondta, hogy van egy hely, ahol lehet vágni husángokra vágott akácfát (such vidék!!), de szerinte vizes fát árulnak.

– apropó, a szomszédom első alkalommal megkérdezte, mit csinálok, mondom, locsolom a füvet, erre ő: “az ott nem fű” –

Mindegy, elmentünk a gyerekkel a telepre, nagy lakattal le volt zárva az ajtó, de volt ügyeleti (!) telefonszám. Such vidék. Felhívtam, borízű hang, mondja, ha megvárnak, akkor átjön. És tényleg átjött, kinyitotta a kaput, ráálltunk kocsival a rámpára. A fószer rámutat egy rakás rönkre, aztán eltűnt a házban. Lindáék a gyerekkel hátul maradtak, úgy rakodtam meg. 70 kiló akácot sikerült belapátolnom, közben belement a szálka a kezembe, illetve két husángot gondoltam gravitációval választom szét, de visszarúgott, be is basztam az ujjamat, kiserkent a vér, de nem mertem felüvölteni, mert tudtam, hogy a fószer ki fog röhögni. Három IKEÁ-s dobozzal tudtam hátrahordani a kocsibeállóból otthon, 2 rugóba került. (Kiderült, hogy 25 kilós zsákokba is összeállítják, ha kérem, csak át kell venni és otthon kirakni sorba.)

3.

Elkezdtem kerékpározni, mert rájöttem, hogy such vidéken a feleségemnek van szüksége az autóra. Ezért aztán kerékpár (30p) és vonat (30p) kombóval járok be és haza. Ez jól időzített ütemben is legalább egy óra egy irányba, viszont a kerékpározás szét van törve a vonat úttal, így nagyon kényelmes és élvezetes. Eleve hazafelé baromi jól kiszellőzik a fejem, a vonaton meg még dolgozni is tudok a laptopon egy kicsit.

A bringa kérdést még nem oldottam meg. Eredetileg vásárolni akartam valamit, de használtan is el kell költeni vagy 70 ezret egy kerékpárra. Ezért első körben a feleségem évekkel ezelőtt internetről vásárolt, rém ciki 40-es vázával égetem magam. Most azért rakattam rá sárvédőt. Édesapám 50-es váza is nálam van már, de az is kicsi a 191 centimhez. Most az az ötlet, hogy az 50-es vázra rakunk gyerekülést, én meg veszek egy 58-60-as … valamit.

A kerékpározás egyébként álomszerű, főleg ha jó az idő. Olyan, mintha nyaralnék. Ráadásul a kertes házban ugyanez az élmény. Mi kell még? Talán internet. Az csapnivaló, nincsenek szolgáltatók, nincs szolgáltatás. Egyelőre egy 3G Wifi routerrel operálok, arról meg mindig lefogy a kredit. Tegnap bementem a legközelebbi hiperbe, ott a helyi arcoktól megkérdeztem, hogy valami korlátlan LTE csomagot hordott-e már hátán a business case. Az még ugyan nincs, de 20/30 gigás csomagok vannak, havonta 9-10 ezer forintért. Egyelőre még nem szántam el magam.

Lindának nincs különösebben kemény netes igénye, én meg napközben nem használom, ha meg itthon vagyok, akkor vagy fát vágok, vagy füvet hordok szét, mindig van valami, de ha más nincs, akkor csavarozni kell.

Függöny.

PANkreátorok

Rémes név (PANkreátorok), fogalmam sem volt, mire számítsak, amikor elmentünk Lindával a Rotary Budapest-Center rendezésében erre a humor estre az Aranytízbe. Andrássy Máté, Horváth Zoltán és Szabó Máté összeálltak, ha jól értem, már vagy öt éve, és csináltak egy közös estet. Alapvetően valamiféle pantomim témára húzták fel a dolgot, de szerintem inkább egy “feel good” előadás lett a vége.

A két felvonás alatt többnyire saját jeleneteket adtak elő, helyenként nagyon szórakoztató módon. Egy-két jelenetet lazán kidobtam volna, időnként picit azt éreztem, hogy még a próbán vagyok, viszont ettől eltekintve nagyon jól éreztem magam.

Baromi vicces volt, hogy a színházi élet híres anekdotáiból egy párat előadtak a saját interpretációjukban, és mindig ült a poén, illetve a saját filmes casting élményeikből is voltak rekreációk. Ebből az a rész, ahol Horváth Zolikának gyerekeket kellett megmentenie egy vonaton, tökéletes lett: egy jól felépített, jól kidolgozott, viccesen előadott jelenet, ahol bazmeg annyit kellett röhögnöm, annyira jól átjött az egész feeling, meg az, hogy nekik, mint színésznek, mit kell ilyenkor átélniük, hogy a végén már sírtam. Linda is sírt, tönkrement a sminkje.

A legjobban elköltött forint volt. A legjobban elköltött forint volt.

A következő előadásuk február 26-án 19.00 órakor lesz.

Holland gasztró

Nem mondhatnám, hogy a néhány napos tartózkodásom alatt megismertem a holland gasztronómia csínját-bínját, viszont tettem néhány megfigyelést. Először is azt, hogy elég csapnivaló a gasztró helyzet arrafelé. Az átlagember ebédre szendvicset eszik, vacsorára meg a népi nemzeti eledel kimerül a szafaládés krumplival, esetleg pörkölt-féle húsok sok hagymával összefőzve. Persze ezt is akkor, ha már nagyon ki akarnak tenni magukért. A hétköznapi emberek a hétköznapokat megoldja a mikrózható kajával.

Tényleg nem akartam hinni a szememnek, de az áruházak tele vannak előre elkészített kajával. Svédben is láttam hasonló dolgot, de korántsem ekkora méretben. Itt polc méretben lehet bármilyen melegíthető kaját vásárolni. Csapnivaló az egész, nem kóstoltam, de már ránézésre sem tűnt jónak. A Twin Peaks második évad elején levő kórház jelenet jutott az eszembe, ahol már pusztán a kajára nézéssel is elindul az émelygés.

Itt van egy ilyen polc:

Itt pedig az általam is készíteni szokott hagymás krumpli szalonnával:

Ez utóbbit nem tudom, ki képes ételnek elkészíteni. Vagy egyáltalán, mi abban a logika, hogy elkezdek serpenyőkkel készíteni ételt? Én ha már nekiállok, akkor simán végigcsinálom a teljes folyamatot a krumplitól kezdve.

A holland népi-nemzeti étel a magyar bélszínrolóra nem emlékeztető, de hasonló jellegű, közepén inkább massza-szerű, rettenetesen forró krokett. Ezt kivétel nélkül mindenhol mustárral, kis savanyúsággal és vajaskenyérrel szolgálták fel. Nem állítom, hogy megszerettem, viszont azt igen, hogy mindenhol ilyet rendeltem végül sörrel.

Vendéglátóink elvittek egy pancake-ező helyre. A holland vidék nagyon szép, az utak tükörsimák stb, a pancake pedig ott is pancake, csakhogy. Az okosság itt is az volt, hogy sajtot, sonkát, hagymát meg pörköltet, tükörtojást, ilyesmi feltétekkel lehetett kérni. Ez még eddig rendben is van, mindenki találkozott már hasonlóval itthon is. Viszont az, hogy a hollandok juharszirupot és porcukrot is öntenek a pörköltre, tojásra és szalonnára, utána pedig késsel-villával megeszik? Van baj.

Egyébként a vacsora után kinn az utcán ment a Fekete Péter nevű holland népi-nemzeti nekilódulás, ami nagyjából azt jelenti, hogy a télapó kísérője, Fekete Péter megy az utcán, a gyerekek rohannak utána és kiabálják a nevét. Állítólag nagy nemzeti kérdéseket okozott a közelmúltban, hogy nem túl diszkriminatív-e ez az egész, megosztó kérdés, végül azt hiszem az lett belőle, hogy kékre átkeresztelték Fekete Pétert.

Mire én benyögtem a vacsoránál, hogy “sötétkék”.

És itt ér hirtelen véget a történetünk.

Vettünk egy kiállításra egy jegyet

Nem is tudom pontosan, mire számítottam. Vetítésre. Valamiféle teremre, ahol emberek ülnek, színpadon megy valami. Késve érkeztünk, gyorsan leraktuk a kabátunkat. A recepción ülő hölgy megkért, hogy a telefonjainkat is rakjuk be a zárható szekrénybe, aztán erre tessék.

Egy sötét szobába érkeztünk, aztán tovább egy ajtón, ahol már korom sötét volt minden. Ezen a ponton teljesen elbizonytalanodtunk. Nem is volt nagyon időnk hozzászokni a helyzethez, mert határozott, de kissé szokatlan mozdulattal lépett mellénk valaki, kezet rázott és kellemes férfi hangon mondta, hogy az első szoba egy igazi berendezett szoba, ahol semmi nem működik. Még néhány szó és ment is vissza a többiekhez. Szavakat hallottunk innen-onnan.

És koromsötét.

Elkezdtem hadonászni. Első gondolatom az volt: pánik. Menjünk ki. Aztán valahogy megnyugtatott a vezető, aki szinte végig beszélt hozzánk. Mire számítsunk, mi merre van, miket próbáljunk ki. Nagyon gyorsan, szinte sebesen mozgott a sötétben. Míg mi a Bárányok Hallgatnak filmben látott módra bénáztunk, addig ő hirtelen itt-ott termett és segített kóvályogni.

Akkor esett le: ő vak. És itt most mi vagyunk vakok és ő lát. Tökéletes szerepcsere, hibátlan illúzió, maximális effekt.

Rájöttem, hogy a fal mellett szépen el lehet kezdeni befelé haladni. A koromfekete, igazi sötétben tényleg nem látszott semmi. Ez egy teáskanna. Hopp, ez a mikrohullámú sütő. Ez meg itt egy asztal, szék. Mindenfelől hangok, lehettünk vagy nyolcan. Időnként emberekbe is belebotlottam, Lindát szinte azonnal szem elől (érted) tévesztettem.

Fura dolog, ha nincs fény. Az érzékelésünknek nagy része a szemünkön át zajlik. Ha ez nincs, az olyan, mintha semmi sem lenne. Az első néhány perc után meg lehet szokni, el lehet fogadni a helyzetet. És semmit sem látunk, a dolgok csak annyit jelentenek, amennyit tapintás útján felfogunk belőlük. És ezek körvonalak, formák, rettenetesen rossz minőségben. Mindent el kell képzelni.

A következő szoba egy utca. Autó, kerékpár, zöldséges (mindenféle bizarr tapintású, de hétköznapi dologgal), utána átbotorkáltunk egy faházba, ki a rétre, át egy hídon, szoborparkba, végül a bárban fejeztük be a kalandozást. Ide vonatozva értünk be. Egy ismeretlen embert tapogattam ki, aztán megfogtam a vállát. Fogalmam sem volt, hogy néz ki, annyit tudtam csak, hogy egy lány.

A bárban leültünk valamiféle bőrfotelekre. A vezetőnk elsorolta, hogy miből kérhetünk. Sör, ropi, különféle szénsavas üdítők, kávé. És kértünk tőle, és ő kiszolgált minket. A tök sötétben, ahol nem lehetett látni semmit. A kávét is. Megkérdezte, hogy mennyi tejet töltsön bele. Még a fizetés is a sötétben zajlott (apróval persze).

Vagy egy órát voltunk benn. Soha nem voltam még ilyen sötétben ennyire hosszan. Utána rettenetesen bántott a fény, de leginkább az, hogy az a személy, aki végigkísért és végül kiszolgált minket, ugyanabban a sötétben maradt továbbra is. Nem tudtam elhinni, és még most sem tudom elhinni, hogy neki ez az élete.

Láthatatlan Kiállítás Budapest, Millenáris park, jegyárak

Van egy ország

Pontosan így történt:

A vidéki vasútállomás elhagyatott volt, mintha csak Ennio Morricone spagetti westernjébe kerültem volna, egy lélek sem volt a közelben. Sem utasok, autók, vagy személyzet, kihalt volt minden ebben a fülledt, poshadt melegben. A bejárati ajtón belépve kis helyiségbe jutottam, ahol néhány zománcozott lapra írt közérdekű tájékoztató volt felfestve cirádás betűkkel a rendszerváltás előtti időkből, ahol még nem voltak “eús pénzek”. A függönyözött bódéra kézzel írt papírt tettek, hogy 13:00-kor már bezárt a pénztár, de a vonaton is meg lehet venni a jegyet. Vállat vontam, aztán átmentem az üres épületen.

A peronon tompa beszélgetésre lettem figyelmes az épület oldala felől.

Hátul egy szúnyogháló mögött kis fülke, benne ült a bakter, egy középkorú helybélivel beszélgetett. A bakter idősebb forma, ingben, mellényben, ősz haj, szakáll. A székén nagy vörös orosz zászló, gondolom kárpit gyanánt. Megkérdeztem tőle, hogy Kecskemétre hogyan jutok el.

“Kiskunfélegyházán keresztül” – mondta. “Csak annyi a baj, hogy 13 perc késésben van a vonat! Hát nem tudom, hogy bevárja-e.”

Nem értettem, hogy mit kellene bevárnom. A bakter folytatta:

“Kecskemétre 36-kor ér be, szemben jött 13-kor … hát nem tudom, hogy bevárja-e.”

Vagy negyed órán át beszélgettem vele, mire rájöttem, hogy nem rám céloz, nem nekem kell bevárnom, hanem a vonatra, amelyik Kecskemétre igyekszik. A másik fickó egy szót sem szólt. Átmentem a peronra selfie-zni. (A peront sem kell szó szerint érteni, az alföldi homokban egy meleg pad. Szerencsére volt nálam víz, meg bicska.)

A bicskát még előző nap vettem a piacon egy Rókus nevű fickótól, akinek mindenféle dolgai voltak kiterítve a kocsija mellett. Rohamsisak, gázmaszk, csúzligumi, biciklipumpa, elem, damil, lakat. Semmi sem használt, minden új. Egy nő odament hozzá, vett tőle egy biciklipumpa gumit.

“Ezt vegye” – mondta neki Rókus a fekete színűre bökve – “ez ruszki. Gumiból van.”

A nő akart még venni egy villogó lámpát is a kerékpárjára. “Működik?” “Reggel néztem, működik.”

Nem beszélték túl a dolgot. Viszont a lámpa nem működött. Csak úgy a csomagoláson keresztül nyomkodták. Rókus megfogta az egyik bicskát, felbontotta a csomagolást ügyesen, aztán kivette az elemlámpát, végül a kvarc elemeket is belepróbálta, amit szintén lehetett tőle venni. Ez a nő elment, megjelent egy másik, akinek egy darab ceruzaelemre volt szüksége. Rókus odaadta neki, de nem fogadott el tőle pénzt. A nő azt mondta, hogy “ezt akkor megnyertem”, majd odébbállt.

A biciklilámpa úgy az ötödik elemmel lett jó. Közben megnéztem a másik három bicskát, egy ronda volt, kettőn náci jelképek voltak a pengére festve, a negyedik volt nála. Míg foglalatoskodott az elemekkel, mentem egy kört, mire visszaértem, már a helyén volt a bicska, meg is vettem tőle. Ezerkettő.

Az állomásra egy két kocsiból álló, piros-sárga szerelvény, a MÁV Csehszlovákiában gyártott könnyű mellékvonali motorvonata, a Bzmot, vagy bézé, futott be. Egy darabig gondolkodtam rajta, hogy a két kocsi közül melyikre szálljak fel, aztán úgy döntöttem, hogy a vezető oldaliba fogok. Egy huszas forma fiatal nő jelent meg a kocsi ajtajában napszemüvegben, sminkben, lila végű hajjal, ridiküllel és egy nagy táskával. Lesegítettem a csomagjait, láthatóan fogalom nélkül volt.

Az ellenőrnek nem volt sok dolga: kettő felszálló utas volt, odajött hozzám, éppen selfie-ztem. Mondtam neki, hogy nincs jegyem, mert bezárt az állomás, itt venném meg. Sajnos a piacon elköltöttem zöldségre meg bicskára az összes apróm, így csak egyetlen nagy címlet volt nálam. Az ellenőr csóválni kezdte a fejét, majd megszólalt:

“Akkor most azt tudjuk csinálni, hogy én ezt elveszem, a MÁV meg visszautalja magának…”

Életemben nem hallottam még ilyet, sokkolva ültem a helyemen. Az ellenőr úgy tűnik olvasni tudott az arckifejezésemből, mert így folytatta “…vagy megbüntetem. Az az utas dolga, hogy legyen nála elég apró, én erre nem tudok felkészülve lenni.”

Vita helyett inkább a büntetést választottam. Elkérte a személyi igazolványomat és a lakcímkártyámat is, hosszasan körmölte a nála levő ipari PDA-ba. Az eset után már selfie-zni se volt kedvem, unottan bámultam kifelé az ablakon. Szerencsére a menetszéltől kimondottan kellemes volt már a levegő.

Do it yourself

A gyerek ma fél hétkor ébresztett. Próbáltam még altatni, illetve visszaaludni, de egy óra múlva képtelen voltam már, inkább felkeltem. Lementünk a piacra, a terv az volt, hogy veszünk halat és otthon megsütjük délután. Háromnegyed kilenckor egyetlen árus volt még a piacon, két ládában vagy húsz makréla. Megvettünk belőle négyet. Kettő szájából, gondolom a vacsorájuk, szardínia lógott ki, az eladó vigyorogva mondta, hogy azt is meg lehet enni, de az nem olyan jó.

Vettünk hozzá a piacon négy nagy csokor mángoldot, amit a helyiek blitvának hívnak és krumplival összefőzve szinte naponta fogyasztják. A blitva tápértékben igen gazdag, spenóthoz hasonlítható növény. Borral, sült hallal tökéletes vacsora.

Délután vagy egy órát elfoglalatoskodtunk a reklámszatyor méretű mángold megtisztításával. Levelenként szárat kivágni, összecsíkozni.

mangold

Sokat kellett feldolgozni, mert ezek összeesnek a főzés során. Kinn a napon kellemes foglalatoskodás volt, mintha legalábbis borsót fejtettünk volna. A mángoldhoz nem kell sok krumpli, személyenként elég egy közepes darab, ezt negyedelve teljesen felesleges előfőzni, egyben be a lobogó sós vízbe, negyed óra alatt készen is van. A végén leszűrni, olivaolajjal és sóval ízesíteni, esetleg fokhagymát párolni és úgy összekeverni.

A halpucolás már nehezebb diónak bizonyult. Szerencsére a környéken volt a házvezető néni, aki épp új vendégeket fogadott. Ő mutatta meg, hogy kell megtisztítani a halat. Kopoltyúnál felnyitni, a kopoltyúval együtt kirántani a torkánál levő részt, hasat felvágni, belet kidobni, aztán papírral felitatni (grillezéshez nem jó vízzel mosni).

A grillhez viszont apróbb infrastrukturális problémát jelentett, hogy nem volt megfelelő tartó rész a rácshoz. Ezt egy tégla taktikus betonon összebaszásával sikerült áthidalnom, amit a szomszéd két éves gyereke söprögetett össze.

Lassan égő brikettet még a faluban vásároltunk, fákat meg a ház mögötti erdőben gyűjtöttünk a földről. Picit nehezen ment, mert fel kellett mászni hozzá valami meredek falon, amihez a papucs nem éppen bizonyult a legjobb választásnak.

erdo

A tűzgyújtással vagy fél órát elbaszakodtunk. Először gyufa nem volt, aztán nem volt jó újság, végül jött a szikra: papírtörlővel alá tudunk dúcolni. Össze is jött, rá a kibelezett, besózott halak, 20 perc alatt meg is sültek.

tajkep

Krumplis blitvával, hideg borral nagyon finom vacsoránk lett, pont olyan, mintha egy étteremben rendeltük volna a lugasban.

tajkep

Coworking Budapesten: Kubik

A Jászai Mari téren, gyakorlatilag a McDonalds oldalán a park mellett, idén februárban nyitott egy coworking iroda Kubik néven. Három magánszemély alakította át a helyet, hogy akinek irodára van szüksége, vagy csak éppen csövezne valahol a városban, térjen be hozzájuk.

Igazándiból azoknak éri meg, akik otthonról dolgoznak, freelancerkednek, de elegük van abból, hogy négy fal között ücsörögnek, egymás agyára mennek. Ilyenkor jó ötlet elmenni egy coworking helyre. Ezt most azért írom ennyire didaktikusan mert nekem sem volt triviális a dolog, tőlem (még) idegen ez a gondolkodás. Pedig egyre több ilyen hely és lehetőség is van a városban, tényleg jobb, mint valami kávézóban ülni, ami csak valamiféle prompt megoldás lehet.

A Kubik szerencsére jól láthatóan nem akar erőltetett hipster startup hely lenni a városban. A mérete sem akkora, kis családias környezet, nyugalom, aki esetleg a Margitszigeten futna, öltöző, zajmentesített egyszemélyes telefon szoba, barátságos árak.

Kaptam tőlük egy meghívást, eljöttem szétnézni. Érdekes módon a fenti részen van egy kis reklámügynökség/vfx stúdió (fx-creative), ők két szobát bérelnek. Ahogy nézelődtem, megakadt a szemem az egyik zárt ajtón, az volt kiírva rá, hogy “FÉNYELŐ”. Mondtam is magamban, hogy itt valamit fényelhetnek, de vajon mi ez pontosabban?

A másik ajtón benéztem, a barátságos, 13 közös Facebook kapcsolattal rendelkező Magyar Gábor mutatkozott be. Mint kiderült, ebből egy Handrás, így beszélgetni kezdtünk, de nem Macintoshról. Megkérdeztem tőle, hogy benézhetnék-e a “fényelőbe”. Kinyitotta az ajtót.

Láss csodát, Mac Pro számítógép, két Cinema Display, fényelő. Elkezdtünk beszélgetni és mindent megtudtam az üzletről és a szakmáról. Ők alapvetően külföldre dolgoznak, reklámok, utómunka, fényelés. Megmutatott egy csomó mindent, például azt, hogyan néz ki egy nyersanyag fényelés előtt, után, hogy lehet a dolgokat csinálni.

Gábor még elmondta, hogy utómunkákra folyamatosan keresnek kapacitást, így aki ismeri ezt a szakmát (After Effects, Cinema 4D, reklám design) és éppen szüksége van bedolgozni valahová, írjon neki Facebookon.

Hát ez volt életem első coworking helyén szerzett tapasztalat első epizódja. Megnéztem a pincét is, inspiratív Half-Life 2!

Apple Store garanciális ügyintézés

A visszaigazoló emailen szerepelt, hogy menjek oda bármelyik kékpólóshoz, aztán ők “beléptetnek”. Egyetlen ember volt éppen szabadon, elkezdtem megközelíteni, erre elindult a másik irányba. Kergettem egy darabig, végül odairányított valamelyik másikhoz, aki éppen ügyféllel volt, az meg egy harmadikhoz.

(Az Apple Store-ban kétféle ember van: az egyik, aki vásárol, vagy nézelődik, a másik, aki szervizeltet, vagy valami hasonló időpontra jelentkezett ügyfél. Az a sok nép, aki a bejárattól hátrébb ül és gondterhelten néz, általában mind valamilyen szervizes problémával érkezett. Nekem fura volt, hogy szerviz ebben az értelemben nincs, helyette “Genius Bar” van, ahova foglalni kell időpontot az apple.com-on keresztül, úgy megközelíteni.)

A telefonomnak három problémája volt:

1. a lezáró gomb akadozott – megfigyeltem, hogy a gomb jobb oldalát nyomva teljesen döglött, bal oldalon nyomva viszont lehetett használni

2. fehér háttéren a kijelző mindkét részén finoman sárgult – nem könnyű észrevenni, de ott van, megfigyelhető

3. többször is előfordult, hogy 30%-ra csökkent rohamosan a töltöttség, majd azon a ponton lekapcsolt a telefon és utána nem töltött állapotba került – ez lehet, hogy szoftveres probléma, nem tudtam eldönteni

Szóval a harmadik illető vett kezelésbe. Az iPod touch készülékén ott voltak szépen az időpontra jelentkezett vevők, az én nevem is közöttük. Rámutattam (és elővettem a nálam levő kinyomtatott papírt is, hiába, a balkán rutin!), aztán jött az érdemi rész.

Megmutattam neki a gombot és a fehér hátteret, szépen lejegyzetelte. A gombbal előzetesen már játszottam, megvolt az a pontos mechanizmus, ahol 100%-ban produkálta a jelenséget. A fehér oldalra is beállítottam egy apple.com-ot, hogy ne ott kelljen keresgélni megfelelő teszt képernyőt. Az elem ismertetéséig már nem jutottam el, mert jelezte, hogy ő csak felvette az adatokat és más valaki fog velem érdemben foglalkozni, de megkért, hogy üljek le és vegyem le a tokját, “picit késésben vannak”.

Leültem én is a többi gondterhelten néző ember közé hátul. Velem szemben egy faszi ült, ránézésre 20 év letöltendő. Kerültem a szemkontaktust, elkezdtem Flappy Birdszözni.

Néhány perc múlva megjelent egy forma, megkérdezte, én vagyok-e “Lars”. Rövid értetlenkedés után elnézést kért és távozott. Flappy Birds. Megint pár perc múlva megjött az emberem. Kezet fogott, aztán elkezdtem megmutatni neki a dolgokat, első lépésben a bekapcsoló gombot. Sokat mosolygott, nem fölényeskedett.

Átvette a készüléket, de láthatóan nem foglalkozott a gombbal, inkább a sárgulásra vetett néhány pillantást, de az sem különösebben érdekelte. Felcsatlakozott a Wi-Fi hálózatra és egy csak onnan elérhető diagnosztikai szoftvert futtatott le. Színes ábrán mutatta, hogy az aksi minden értékben normális. Azt is megmutatta, hogy milyen rendhagyó fagyások voltak. A lista tetején volt pár app, amit az App Store-ból én töltöttem le (pl. Twitter), ezekkel nem foglalkozott, viszont mutatta, hogy több rendszer app és service is fagyogatott. Miközben beszélt, beírta a készülék szériaszámát, ellenőrizte a garanciát (erről nem kaptam tájékoztatást).

Ezen a ponton jött a verdikt: a gombot cserélni kéne, de ők nem cserélnek, úgyhogy ad egy új, azonos típusú készüléket. Amikor kimondta, volt néhány másodperc hatásszünet, talán azért, mert nézte, hogy ujjongani kezdek-e, de én csak gondterhelten bámultam magam elé, mintha legalábbis a nap rossz hírét kaptam volna, hiszen annyira hozzám nőtt már az a vas ennyi idő alatt.

Megkérdeztem tőle, hogy tipikus probléma-e ezen a modellen a bekapcsoló gomb, de nem adott rá határozott választ. Azt is megkérdeztem, hogy ha nem lett volna a gombbal problémám, foglalkozott volna-e a képernyővel, de erre csak annyit mondott, hogy akkor tovább vizsgálódott volna, viszont a szoftveres rész miatt a gyári beállításokat kellett volna neki visszaállítani. (Magamban arra gondoltam, hogy bemondom, “mint Windowson az állatok”, de rájöttem, hogy ez nem a Plastik, meg az a hely, ahol szar poénokat kellene előadni.)

Aláírtam a papírt a fődarab cseréjéről, amit az iPod touchon kellett ujjal odabalfaszkodni, hiába, az Apple nem használ stylust, utána pedig elszaladt hátra és visszajött egy fehér dobozzal, benne az enyémmel egy tökéletesen azonos iPhone 5. A régiből ki kellett ütnöm a Find My iPhone-t, hogy le lehessen resetelni, utána nekem kellett végrehajtanom a resetet (előtte megnéztük, hogy van-e iCloud backup).

Bekapcsoltuk az új fődarabot, de sajnos még régi iOS volt rajta. Az emberem felpattant, átment a szomszédban ülő gondterhelt személyhez, valamit beszélt vele, aztán visszajött hozzám egy MacBook Air kíséretében. Mondta, hogy első körben felrakja az új OS-t, de ezen a ponton úgy döntöttem, hogy azt már otthon is el tudom végezni. Jeleztem is felé, és itt derült ki, hogy megbízhatóan hoztam a balfaszt, mert kétkedve mondta, hogy rendben, akkor, ha nincs más kérdésem, viszlát.

Egy kérdésem volt: a garancia. Azt mondta, hogy az új fődarabra 90 napom van, illetve az eredeti vásárláson levő garanciális időtartam. (Teljesen logikus, különben jönne a balkán-logisztika.)

27 percet töltöttem összesen az üzletben. Nem volt egyébként olyan érzésem, mintha egy drága autó garanciális ügyintézését csináltam volna külföldön, elég tömegnyomor egy Apple Store, sok ember forog, nincs prémium élményem, talán csak attól, hogy a folyamatok olajozottan haladnak, nincs kassza, fel vannak töltve termékkel. Az átlagosnál mindenképpen jobb, de nem egy luxus üzlet feeling.

A melanoma-gyanús anyajegyem esete

A Melanoma Mobil rutinvizsgálatán találtak egy melanoma-gyanús pigmentet a hátamon. A fiatal jelenlevő orvosnő picit túlaggódta a kérdést és arra kért, hogy ne várjuk meg a hivatalos eredményt, vetessem le a hátamról mielőbb. Mindez karácsony előtt történt és mi jöttünk volna svédbe néhány nappal később, ezért gyorsan kellett cselekedni. Elkezdett telefonálgatni, a Melanómásoknál nem volt már műtéti időpont, ezért megpróbáltuk az állami egészségügyet.

És ezzel elérkeztünk a posztom lényegi részéhez: a fiatal orvosnő megígérte nekem, hogy egy műtő orvossal beszél még holnap reggel, aztán engem felhív, de végül nekem kell majd felhívnom a fickót és megbeszélnem a dolgokat. Állami szférában nem csinálnak műtétet csak úgy, konzíliumot is tartanak előtte, de talán ezt el tudja intézni, hogy bemegyek egy ilyenre, és akkor ha ott úgy állapítják meg, akkor majd ezzel az orvossal már gyorsan el tudom intézni.

Én javasoltam neki, hogy talán a Melanómásokkal 30 ezerért mégis lesz hely valahogy, és nyugodtan tudok karácsonyozni, de ő az én pénzemmel gondolkodott és mégis elkezdett szervezkedni. Másnap reggel beszéltem is vele, megadta az orvos telefonszámát és arra kért, hogy 1 és 3 között hívjam fel.

13 óra 15 perckor hívom a számot, egy idős hang jelentkezik be. Köszöntem, elmondtam a nevem, elnézést kértem, hogy zavarom, de “jó okom van rá” – tettem még hozzá, azért, mert azzal akartam folytatni, hogy megy a repülőm és melanóma gyanús a bőrszövet. Eddig a pontig sajnos nem jutottam el, mert a fickó csak ennyit mondott: “nekem meg jó okom van arra, hogy 4 után beszéljünk, viszonthallás”, majd abban a pillanatban bontotta a vonalat, mintha legalábbis valamiféle telemarketinges lettem volna.

Végül a Melanómásokhoz mégis befértem, kivették a szövetet, viszont a varratokat a karácsonyi szünetben kellett Malmöben kiszedetnem. Ez úgy nézett ki, hogy elmentem egyik este futni, aztán futócuccban bementem a kórházi ügyeletre. Volt egy váróterem, ült benn néhány forma, húztam számot, amikor én jöttem, befáradtam egy zárt szobába, ott a nővérnek elmondtam, miért jöttem, utána visszaültem a többiek közé, néhány perc múlva jött egy nagyon kedves 50-es nő, hibátlanul beszélt angolul, egy kezelőben kivette a varratokat, lefertőtlenítette és leragasztotta a sebet. Nem kellett fizetnem, mert a nővéri kezelésért nem kell. Az egész nem tartott 15 percig.

Függöny.