Bali, július

Ezen a helyen reggeliztünk:

Nincs képem az ülőalkalmatosságokról, de hasonló stílusban kell azokat is elképzelni. 20-30 fő fér be egyszerre, nagyon családias és baráti. Az hagyján, hogy elképesztően néz ki, de az étkezési rész: befizet az ember 55 (ötvenöt) koronát, ez nagyjából 2 ezer forint, itteni reálbérben egy félig nyújtott, természetesen irányból érkező, középen meg-megroppanó, a végén lecsapott szellentéssel egyenértékű összeg. (Gyk: a svéd átlagbér havi nettó 20 ezer korona – ez 700 ezer forint, aki már olyan irodai állást végez, mint mi otthon, az ennek majdnem a dupláját keresi.)

A pénzünkért gyakorlatilag egy stílusosan és roppant egyszerűen szervírozott hotel reggelit kapunk: zsömle-félék, sajt, felvágott, uborka és paprika, krémsajt, vaj, kétféle dzsem, 100%-os narancslé, kávé, tea. Ebből természetesen mindenki annyit eszik, amennyit akar. Az emberek általában két zsömlét, sósat, édeset, kávét és narancslevet fogyasztanak.

roppanó jég okozta fej

Néhány további kép, kedvencem ez. Az összes képet iPhone 4-gyel készítettem, hibátlan telefon, életem készüléke. (Nekem aztán nem kell 4S.)

A Művészetek Palotájában 13-án kedden indult el a “Richter Master Series” koncertsorozat, amit négy másik követ majd havonta 2012-ben. Az első darabban három orosz zeneszerző munkáját mutatták be Keller András vezényletével: Csajkovszkij 1812 nyitányát, Prokofjev G-moll hegedűversenyét és Rimszkij-Korszakov Seherezádéját.

A dolog érdekessége, hogy a Projofjev műben előadásában közreműködött Vadim Repin (HU iTunes Store — esetleg YouTube) is, aki az egyik ma élő legnagyobb hegedűművész. Nekem sajnos nincs még elég tapasztalatom ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, mitől jó hegedűs valaki, nem hallottam még eleget ahhoz, hogy lássam Repin erejét. De elfogadom, hogy jó. (Federert és Andy Roddickot is nehéz megkülönböztetni egymástól a tévében, én mozgás alapján is látom már, Repint viszont nem ismerem fel, persze.)

Mind a három műben voltak részek, amik tetszettek, én megmondom őszintén, hogy nem értek a komolyzenéhez, viszont a vonósokat nagyra tartom, a rézfúvósokat meg nem tudom ki hívta, és a különféle ütős balfaszkodásoknak sem látom a helyét. A vonósok olyan hangképet tudnak csinálni, ahol mindennek megvan a maga tökéletes helye, nos, ezt teszik tönkre a rézfúvósok.

Egyébként nagyon pontos volt mindenki, tényleg hibátlan a ritmus és a tempó. Kicsit sajnáltam, hogy a tájékoztató füzetben nem tértek ki arra, hogy a zenekar kikből áll. Csak a nagy nevek.

Repin csak a G moll hegedűversenyre jött a színpadra lenyomta a magáét, aztán gondolom kiállította a csekket. Hiába, 5 éves kora óta hegedül, pillanatnyilag egy 1743-as (!) del Gesù hegedűvel játszik. Ez a hegedű, úgy látom a zenéhez komolyan értők szerint is, hogy sokkal hipsterebb, mint a vetélytárs Stradivari. Repin biztos azzal kérkedik, hogy ő del Gesùval nyomja. Coolabb.

Sose értettem, hogy mennyit kell gyúrni a Játék és Muzsika tíz percben műsorra. Egyáltalán van olyan, aki meg tudja mondani, hogy Repin játszik egy del Gesùn?

Az előző rész tartalmából: Józsi világot lát a Mercedes meghívásából. Szeret részt venni az etetésen, szereti a kényelmes sajtóutakat. Az új B-Classét még nem hajtotta, viszont Martinkó már leadta a kulcsokat, a lepadlózás és Józsi között már csak egy ebéd áll, amit a kirchbergi Weritas borétteremben kell elfogyasztani.

A felső szinten már várt minket a könnyű ebéd. Mivel alulméretezett minden, a legjobb helyet foglalta el a delegáció, kellemes kilátás nyílt a hatalmas üvegablakok mögül az őszi szőlőkre …

… jött is egy gazdag tökleves …

… utána némi Tafelspitz …

… végül egy kis túrógombóc (a kép nem adja vissza a beszarsz, behugyozol! élményt)

Mivel én folytattam a vezetést, ezúttal nem boroztunk, de annyi baj legyen, ekkorra már amúgy is egyfajta alföldi Sean Connery eleganciájával közlekedtem.

A vezetéshez két túraútvonalon lehetett elindulni, volt egy rövidebb kanyar, 15 percben, meg egy hosszabb, 30 percben. Én mondtam a bakternak, hogy a 30 perceset állítsa be az autóban, megtolom én azt 15 alatt. Vigyorgott, hülye magyar, de odaadta a kulcsot. Az új B-osztálynak négy modellje lesz kapható: két 1.8-as dízel (109 és 136 lóerő) és két 1,6-os benzines (122 és 156 ló). Egyik sem különösebben erős, ez a kocsi nem azért van, ez a családanyáknak való a gyerekeket összelapátolni az oviban. Én mindenesetre kiválasztottam a 156 lovas kéziváltós modellt, mert azt gondoltam, ezt most lepadlózom. Ezt jeleztem a németeknek is, vigyorogtak, hülye magyar, aztán mentünk.

Az autóról.

Disclaimer: nem vagyok képzett autós újságíró, magyar Wolverine, nem szoktam különféle modelleket vezetni, nem ismerem a kocsikat. Ezért nem is szeretném, ha ez autótesztnek pozícionálódna, egész egyszerűen csak összefoglalom a benyomásaimat.

A bal egy és jobb egy nagyon tágas. Az egész autó első benyomása az, hogy nagyon patent, összerakott, kényelmes minden. Kézre állnak a dolgok, kapom azt az elegancia élményt, amit a céges autómban nem érzek.

Dizájn oldalon van viszont egy kérdésem. Érdekes módon a főkonzol elejére megálmodtak egy fa textúrájú berakást (vagy sötét márvány), amit nem tudtam értelmezni. Ha jól láttam, csak ez volt az egyetlen ott használt anyag — nem értem. Miért? Ez előhozza az OCD-t az emberből. Egyetlen elem. Miért? Martinkótól, mint szakembertől megkérdeztem, hogy miért használnak a konzolon egyetlen elemű fa berakást, de nem emlékszem határozott válaszra.

A középen látható, iPad-szerű GPS és online funkciókkal (COMAND Online) ellátott eszköz nem iPad. Ez nem gond, viszont nem lehet elmozdítani, oda van fixen rakva. Egyből az jut az ember eszébe, hogy itthon mennyi idő alatt próbálják majd meg feltörni az autót egy ilyen miatt? Érdekes döntés. A GPS egyébként jópofa, először nem kedveltem, a végére viszont nagyon megszerettem: logókkal mutatja a benzinkutakat, szép osztott képernyőn jelzi, ha elágazás jön, és elég nagy a képernyője ahhoz, hogy érezzük az igazi ellépést egy iPhone navigációhoz képest.

A képen a sárga kocsisor jelzi a dugót. És tényleg dugó volt, viszont a végén hamarabb feloszlott, de ez csak egy apróság.

A kocsi egyébként tele van kényelmi funkciókkal, jelez, ha holttérben közelít valaki, elektromosan állítható ülések, tolatóradar, balra hátra parkolórobot, és még annyi minden apróság, amit fel sem tudok sorolni, de szívesen kimásolom a sajtóanyagból igény szerint.

A két nap során a két benzinest próbáltam ki, elsőként ugye a váltós kivitelt. A váltó nem tetszett, valamiért azt vártam, hogy a sok kényelmi extra, belső tér és igényesség után egy frankó sportváltó lesz benne, de nem, ezt valamiért az egész autó legnegatívabb részének éreztem. Lassú, hosszú, nehéz, érthetetlen. A váltós és automata közti különbséget animgifen szemléltetem:

Ezt az autót nem venném, csak automata váltós kivitelben — úgy viszont tökéletes és jól illeszkedik a kocsi imázsához. Az ezt mondja:

“Barátom, nem kell neked váltanod, ha váltani szeretnél, vegyél sportkocsit, vagy kattogós dízelt magadnak. Ez a kocsi elegancia és kecsesség, a feleségednek, aki nem szeret váltani.” (Eszelős sikongatás Linda MacBookja mögül.)

Maga a haladás remek élmény, úgy kell elképzelni, mint Luke Skywalker speederjét a Tatooine homokbuckái között: finoman siklik a föld fölött. Ezt a hangrendszer még magasabb szintre emeli, olyasmi élmény, mint a jól fényképezett reklámok, ahol beül a tökéletesen kinéző német az autóba, magára csukja az ajtót, megindul a komolyzene és minden siklik, mint vaj a selymen. Nekem tehát ilyen élmény volt az új B-osztályos Mercedes vezetése (sans váltás).

Egyszóval el tudnám viselni az autót, de folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha lenne 7-8 millió forintom autót vásárolni, akkor vajon ezt az autót venném meg? Magamnak semmiképpen. Lindának megvenném, de ez azt jelenti, hogy a kérdést át kell fogalmazni: ha lenne 7-8 millió forintom második családi autót vásárolni, ezt venném meg? Esetleg úgy, hogy a saját kocsim valami dög, és a háztartásban levő családi autó az új B-osztály? Ez egy jó kérdés.

Egyelőre azonban nem áll fenn annak a veszélye, hogy ilyen kérdések elé állítsam magam, úgyhogy menjünk is tovább Bécs belvárosába, és adjuk át magunkat az igazi luxusnak!

(folytatjuk…)

Múlt héten pénteken és szombaton Ausztriában voltam a novemberben megjelenő és Kecskeméten (is) gyártandó B-osztályos Mercedes sajtóbemutatóján és tesztvezetésén. Nem, nem tévesztettek össze a nemrég újra képernyőre került Totalcar műsorvezetőivel (akik közül Bazsót, FYI, már a “magyar Wolverine-nek” mondják a nyugati szaklapok, amikor átveszik az M5-nek “kenni” részt), sokkal inkább arról van szó, hogy a Mercedes elhatározta, hogy nyitni akar a “social” felé, valahogy így került elő a nevem (és akkor még nem is hallgatták a fantasztikus Heti Meteor podcastet).

Némi háttér: az autógyártó cégek régen bevett módszere az, hogy újságírókat visznek el mindenfelé tesztvezetésre, sajtóbemutatóra. Ezeken a helyeken sokszor tényleg exkluzív programokat szerveznek, tejben-vajban fürösztik az embert (szaknyelven: etetés), ki lehet próbálni az autókat, találkozni mérnökökkel, és egyáltalán, testközeli kapcsolatba kerülni a márkával, a termékkel. Bazsó Gábor erre szokta azt mondani, hogy az autós újságírónak van a legjobb dolga a világon — és tényleg, hosszúra engedett posztomban meg fogom próbálni szemléltetni, hogy miért.

A Mercedes (vagy ahogy ők mondják, Daimler) egy 3 hetes sajtóbemutatót szervezett, mai napon, pénteken ért véget a show. Megmozdítanak jó sok újságírót ezen idő alatt, és a stuttgarti gyár termékein dolgozók is nagy létszámban eljönnek. Gondolom ez ilyenkor nekik is egyfajta kikapcsolódás.

Egyáltalán nem a magyarok miatt került a program Bécsbe: a koncepció az volt, hogy október, ősz, borvidék, pincék, az imádott provincializmus. Nem volt persze mindez túllihegve, ment minden a maga útján és tempójában, csak a végére összeállt az emberben valami. Azt sem kell hinni, hogy ilyenkor borászokkal találkozunk, hakni van, vagy ilyesmi: egyszerűen a tesztvezetés és személyes konzultáció a lényeg, erre van rákapcsolva a táj, a pince, a jó kaja, a bor, a luxus hotel, a fantasztikus menük.

Négyen mentünk Magyarországról (p-sz, de cs-p napokon voltak mások is itthonról), Martinkó József (trendguide.hu), Kuti Noémi (mmonline.hu), Fülöp Renáta (Mercedes-Benz Hungária Kft. marketing), és természetesen bal hátul a Heti Meteor. A rövid ismerkedést letudva egyből be is vágtuk magunkat a korábbi B-osztályos Mercibe, aztán egy eseménytelen autózás után Bécsben leparkoltunk a reptér melletti hotelben.

Itt volt a gyülekező, majd rövid regisztrációt …

… etetést …

… és bemutatkozást …

… követően már meg is kaptuk az autók kulcsát, illetve némi instrukciót azt illetően, hogy merre van a gázpedál, aztán mehettünk is a betáplált útvonalon. A csomagjainkra is került biléta, ezeket a Sofitel bécsi luxusszállodájának megfelelő szobáiba vitték át, ahol az estét töltöttük.

Martinkóval mentem egy autóban, ő vezette az első, 100 km-es szakaszt. Bécsből kifelé elég dugós volt az út, utána viszont egyből lementünk az autópályáról és a szántóföldeken, meg kis falvakon át autózgattunk az első megállóhelyig. Íme egy jellemző fotó, amit menet közben a szélvédőn át kattintottam:

A kocsikban Harman-Kardon hangrendszerrel az útvonal hosszának és hangulatának megfelelő zenei válogatást kaptunk. És ez most nem vicc, a HK német képviselője (aki teljesen véletlenül Magyarországon tanult és törve még beszélni is tudott) elmondta, hogy mindezt hogyan állították össze, aztán a kezünkbe nyomott egy nyomtatott katalógust, ahol mindez le volt írva, tracklist, fotók, hotel, képek, precíz szerkesztésben, csitti-fitti, minden le volt írva, befényképezve.

Utunk elején egyébként a szokásos PC számok indultak, féltem is, hogy le kell majd kapcsolni, aztán volt egy kis Falco, végül már számomra ismeretlen válogatás — egészen megkedveltem a szakasz végére. Ez persze délután, sőt, másnap is ment, szombat reggel például komolyzenére nyomtuk. Annak is megvolt a maga hangulata. Persze elképesztően jól és szépen szól az én autós rádiómhoz képest. Adtunk neki hangerőt is, persze nem képes a csodákra, de a halkabb szinteken fantasztikus, bármikor elfogadnám örökbe.

Az első 100 km-es szakasz, ami a fenti térképes fotón sárgával jelölt, Bécsből északi-nyugati irányba indul, és számos olyan szakasz, meg látvány került bele, amit amúgy is látni szoktunk a sajtófotókon. (A hivatalos fotók egy részét pontosan itt készítették, egyik-másik helyszínt én is felismertem utólag.) A végén egy kisváros (Kirchberg am Wagram) szélső részének murvás nagy parkolójába hajtottunk be, a Weritas nevű minimalista nagyablakos borétterem mellé.

csak hogy az autóról is legyen képünk!

Eltéveszthetetlen volt, mert ott már integettek nekünk a Mercedes felsős emberek. Itt lehetett leadni a kulcsokat (kulcsleadás: kirakott lapos kijelzőn világítanak a tesztautók információi, mellette villogó zöld, meg piros lámpa azt illetően, mikor jön vissza a kocsi várhatóan, kinél van éppen kinn stb.), más autót választani, illetve megismerkedni az autó különféle technológiáival a pincészet éttermének erre a célra átalakított bemutatótermében.

A bemutatóteremben makulátlan tisztaság, az autó különféle részei kirakva, lassítva működő, belső lámpákkal külön látványosított B-classe motor, felfüggesztés, kerekek, falba épített nagy érintőképernyős monitoron mindenféle 3D vizualizáció, külön erre a célra kiosk módba kiállított, további olvasást és multimédiás tartalmat futtató iPad-ek, és nyolc emberre tizennyolc német haknizó mérnök.

Az eseményt annyira exkluzívra méretezték, hogy végig arról voltam meggyőződve, hogy négy magyarnak csináltak mindent, alig akartam elhinni. A legexkluzívabb sajtóesemény, ahol voltam eddig messze nem volt ennyire exkluzív. Magyarországon ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy egy esemény elbír 100 embert, akkor 150 embert hívunk, ott nyomorgunk a kaják fölött és próbáljuk a másik tányérjából kipecázni a finomat. Itt meg 100 ember helyett egyszerre 50 ember jött el. Lézengés mindenfelé, terek, levegők, árasztott nyugalom. Ehhez meg hozzájött az osztrák kisvárosi őszi hangulat.

A kiállítóteremben először arra gondoltam, hogy menjünk csak inkább a rákocskák irányába, de aztán mégis felvettem ezt-azt videóra. Miközben ott lófráltam, diszkréten rám vigyorogtak a németek, aztán azon vettem észre magam, hogy minden kiállított elemről beszélgetünk egymás után. És nem volt kellemetlen! Még az érintőképernyős aerodinamikai teszt videókat is megnéztük! És nem volt kellemetlen!

(folytatjuk…)

Dürnstein, Ausztria.

falu — az eresz stroke-ként való rejtőzködése a képen atomszigorlat

lugas

lugas

spritzer

nasi

Disclaimer: Alapvetően nem terveztem posztot írni arról, hogy milyen dolog a világ másik oldalára eljutni, mert mindenkinek van valamiféle elképzelése róla: aki csinálta már annak azért, aki meg nem, annak meg azért. Én eddig néhány kivételtől eltekintve nem közlekedtem nagyon Európán kívülre, így teljesen rutintalan messzire utazó vagyok. Most átestem egy “komolyabb” utazási élményen, szóval már nem kéne írnom róla, hiszen aki csinálta, az tudja, aki meg nem csinálta, az meg eddig is el tudta képzelni (mint a szexet). Soha senki nem ír az utazásról, hisz utazáson minek óbégatni, én most mégis úgy döntöttem, hogy megírom, mennyire kurva sokáig tart Ázsiából hazajönni.

A messzire utazás során az ember egy idő után megtanulja elfogadni, hogy ez ilyen: várni kell, meg mindenféle repülőkön zötykölődni, és azokon is várni.

Nekünk az utunk odafelé Frankfurton keresztül ment Hong Kongba, aztán onnan kellett átmenni Balira. Abba az irányba viszonylag kényelmes volt, mert az első etap csupán BP – Frankfurt – HK volt, az viszonylag kibírható. Egyedül Frankfurtban kellett 2-3 órát eltölteni, aztán a gépen még vagy 11-et, de az oké. HK néhány nap, aztán onnan még átrepülni egy 4-5 órás úttal Balira frissen, szintén nem túl bonyolult feladat.

Viszont hazafelé egy sessionben: Bali (Denpasar főváros alatt van a repterük, de ez most tök mindegy) – Hong Kong – Milánó – Budapest. Ez összesen 3 repülőjárat, reptereken szintén több órás csatlakozási várakozásokkal. Nézzük meg, hogyan néz ki mindez a gyakorlatban!

Először is felkeltünk Balin péntek reggel. Aznap délután indult a gépünk öt óra felé, gondoltuk, hogy jó, akkor fél háromkor elindulunk a hotelből. A reptérre vezető taxiút 30-40 perc, ha nincs nagy forgalom, de én tudom, hogy reptérre (és nőhöz) mindig időben kell menni. Persze az (általam betervezett) dugó is nagyobb volt, így egy óra és 15 perc alatt értünk ki a reptérre, olyan háromnegyed négy körül járt az idő.

Gyors pillantás az induló járatokat jelző táblára: az esti Hong Kongba tartó gépünk késik legalább egy órát. Mivel HK reptéren a következő csatlakozásig pontosan egy óránk volt, egyből tudtam, hogy ez sansztalan. A blogger-ösztön alapján azonban észrevettem, hogy van 16 órás indulással egy második járat is, ugyanannál a társaságnál. Ez fasza, próbáljunk meg felkéredzkedni arra. Ezen a ponton elkezdtünk sietősre venni a figurát. Sikerült átjelentkeznünk, sőt, nagyjából 15 perc elteltével már a gépen is voltunk.

A repülőút kicsit több, mint 5 óra. Eseménytelenül telt a szokásos zötykölődéseket leszámítva. A zötykölődések normális jelenségek, neve egyébként CAT, Clear-air turbulence. Teljesen veszélytelen, a légi utazáshoz hozzátartozó jelenség, viszont időnként igen kellemetlen tud lenni, sőt, az is előfordulhat, hogy a gép egyet “megzuhan” és belül minden szabálytalanul össze-vissza hullik. Ez nem olyan sűrűn fordul elő, általánosságban egy tűréshatáron belül mozog a CAT jelenség, ártalmatlan, nem kell tőle parázni, viszont mégis elég ijesztő tud lenni: ott ülünk 11-12 km magasan, aztán ride. Meg kell tanulni leszarni a dolgot.

Hong Kongba sikerült így időben odaérnünk, viszont esett az eső, mint az állat. A repülőn a pilóta még úgy mondta be, hogy “the weather in Hong Kong has improved dramatically” — hehe. Sikerült komolyabb dobálás nélkül leszállnunk, aztán ott néhány óra várakozás következett. Az eső esett keményen, sőt, villámlott is. Gondoltam fasza, jó lesz a hajnali egykor induló következő járat. Amit eltoltak egy órával. A reptéren tehát egy bő 4 órát eltöltöttünk, mire feljutottunk a gépre.

Az eső nagyjából elállt erre a pontra, viszont kezdett gyanús lenni, hogy egy óra elteltével sem taxizunk még a kifutópályára (értsd: eltolták egy órát az eredeti induláshoz képest, feljutsz végül, ülsz ott egy másikat, és akkor sem indult még el). A kapitány ezen a ponton bejelentette, hogy “van valami gond”, de már nézik. És ez ilyen: ott ülsz a kibaszott Kínában, a világ végén, hajnali kettőkor valami gép hátsó részén összeragadva a helyiek között, szivacsos aggyal és akkor mondják, hogy a szerelőknek meg kell még nézniük valamit. Aztán megnézik, sőt, egy újabb óra után meg is javítják — állítólag. És mindez után, kérem szépen, felszállás következik egy 12 órás úthoz. (Kardos mesélte, hogy ő Dél-Afrikába menet kapott egy ilyet, ahol még azt is elmondták, hogy a fékekkel van valami. Ezek után elindultak az útra. Leszállás gondolom izgalmas lehetett.)

12 órás utat nehéz jellemezni olyan állapotban, hogy az ember már előtte is végigszopta a napot. De nem lehet mit csinálni, megindul a gép, kurva nagy pattanással elrugaszkodik a földtől (ezek a nagy 747-es Boeingek elég hangosan hagyják el a földet), aztán néhány vargabetű után kijut az esős részről, majd irány Európa. Csinálni nem sok mindent lehet, van kétszer felszolgált kaja, egy nagyjából a felszállás után, egy a leszállás előtt, a kettő közt lehet aludni, meg filmeket nézni. Én aludni nem tudok, egy erősebb CAT mindig felébreszt, a kurva anyját. (A profik alszanak minden körülmények közt — és igazuk is van.) Szóval filmeket néztem, olvastam, podcastokat hallgattam. Linda aludt valamennyit. Két óránként kimentem, toltam egy Lusta Dicket, hát így telik az idő ott fenn.

A Cathay járatán mindenkinek saját monitorja van, még a marhavagon osztályon is, negyedévente frissülő mozifilm kínálattal, elég jó, végig is néztem jópár filmet. Olyan hármat kényelmesen végig lehet zúzni egy ilyen utazás alatt. Át lehet kapcsolni térképre is, sőt, a gépen hazafelé volt külső kamera. Mondanom sem kell, hogy azt bámultam fel és leszálláskor is, hatalmas élmény ilyet először látni. Mivel Hong Kongból ottani idő szerint 04:00-kor indultunk el és arra haladtunk, amerre a nap felkelt, első körben egyszer csak kivilágosodott, aztán végig a nappal együtt zúztunk. Kibaszott jó élmény, ilyenkor mindig eszembe jut, milyen kis nyamvadt pöcsök vagyunk ezen a bolygón. A látvány is magáért beszél, az ember bekapcsolja a megfelelő csatornát, aztán ez a valós idejű kép fogadja:

Star Wars élőben, bazmeg

Irányváltáskor, szintén valós időben, ugye, az egész horizont szépen megdől, mintha legalábbis új MacBook Pro Preview.appban két ujjal tekergetnénk a touchpadot. Hihetetlen! Ott ülünk fenn 12 klikk magasan és nézzük a repülőgép alját, ahogy méltóságteljesen úszunk az egész fölött. Basztatok már ilyet? Elképesztő űr-baszás!

Csak hogy perspektívába helyezzem, Milánóba érkezéskor az egész szépen lezúz a felhőkbe, néhány huplival beszakadunk 500 méter felé, aztán kijön a futómű (VALÓSIDŐBEN!), végül landolás. Ahogy landol a gép, ismerős érzés, pontosan akkor érintkeznek a kerekek. Először a seggét rakja le, majd néhány másodpercet követően az elejét is. Persze belül minden effekt, hatás érezhető, átélhető. Jó volt, na!

Maga a megtett út a térképre rajzolva:

Az eredeti terv szerint Milánóban lett volna vagy 3 óránk a reptéren, de sajnos a gép elzúzott már Budapestre, így egy csomó továbbutazó sorstárs kíséretében átescortoltak minket a csomagokhoz, aztán átbookolták a járatunkat egy esti Malév budapesti járatra. Ez nagyon profi volt: szépen táblára írva a neveink, egy nő elvitt minket, mindent elmondott az olasz akcentusával. (Nagyon vicces az olasz angol akcentus.) Adott két kaja vouchert is, sőt, a szomszédos Sheratonban még kaptunk egy szobát is, ahol egy zuhanyzást követően aludtam néhány órát.

Utána érvényesítettük a vouchert. A mondás az volt, hogy fogyasszuk le valahol a reptéren. Kissé hihetetlennek tűnt, de én nem szaroztam. Odamentem a legjobban kinéző pizzériához, jeleztem az igényt, persze fogalmuk sem volt, hogy a Cathay mit intézett, viszont, és ezt kapjátok ki, a nő azt mondta, hogy várjunk 5 percet, megbeszéli a managerével. 5 perc után visszajött és azt mondta, hogy 3 fogásos kaját bármit, meg hozzá egy italt. Olyan finom pizzát ettem! (Kontraszt: nem azonos cég, vagy partnercég esetén itthon elhajtottak volna a gecibe, azonnal.)

Este fel a Bombardierre, aztán eseménytelen másfél órás út után Budapest.

Utazni nagyon jó, bármikor megyek legközelebb is, ha lesz rá lehetőségem. El is kezdem szervezni a következő nagyobb utat. Ezt a stratégiát még Németh Ottótól tanultam, amikor 2003-ban elmentünk Dél-Afrikába: ha hazajöttél, állj neki a következőnek. Első rész: a Földgömb melyik részére menjünk?

Óra indul.

a teljes posztot egy darab iPhone 4 segítségével készítettem

Az ember ritkán megy kifejezetten Hong Kongba (általában egy még távolabbi utazás köztes állomása szokott lenni, egy európai városból úgy 11-12 óra alatt érhető el repülőn). Mi is átszálló utasok vagyunk, eredeti célállomásunk Bali, viszont úgy döntönttünk, hogy akkor már megállunk néhány napot Hong Kongban is, egyikünk sem járt még Ázsiában, és még pihenni is tudunk egy kicsit.

A legelső benyomás: kurva melegnek tűnik a 30 fok. Nagyon fullasztó, levegőt is alig kapni, el kell egy kis időt tölteni, mire az ember ténylegesen hozzászokik a furcsa klímához. Ezt az egészet bolondítja meg az, hogy mindent, de tényleg mindent, klimatizálnak. Ettől aztán az a fura kettősség alakul ki, hogy kinn kövér, átvághatatlan, rusnya meleg, bárhova belépve viszont azonnal vékony, de határozott pengéjű jéghideg metszés — rémes!

Nem pont ilyennek képzeltem el Hong Kongot az akciófilmek és egyéb engem ért egyéb virtuális benyomások alapján. Azt gondoltam volna, hogy drasztikusan más lesz ahhoz képest, mint amit megszokhattunk Európában. De ezzel is csak ugyanaz van, mint minden Európán túli utazás esetében: ugyanaz a szar van ott is, mint itt. Emberek szaladgálnak az utcákon, és ha a sikátorba benézünk (például egy felhőkarcoló aljában), vagy az asztalok mögé, pontosan azt látjuk, ahogyan össze van rakva az egész, nincs benne semmi különös, szét lehet szedni alkotóelemeire.

Egyébként a fő megfigyelésem Hong Konggal kapcsolatban az volt, hogy olyan az egész hely, mintha egy nagy chinatown lenne, csak több a felhőkarcoló, és az egész egy megelevenedett Szárnyas Fejvadász film. Ez utóbbit kiemelném, nagyon érdekes dolog látni a megvalósult cyber-utópiát — én ilyennek képzelem el.

A gazdag angol történelmi múlt ellenére angolul alig beszél az utca embere, de erősen kell figyelni még a hotelben is. Angol középfokú C nyelvizsgás mélységű beszélgetésekbe csak a legindokoltabb, emberi életet veszélyeztető esetekben bocsájtkoztam. (Nem így Linda, aki bátran futott neki újra és újra a méterekről kiszúrva is láthatóan teljességgel reménytelen kommunikációnak.)

Internet. Pocsék a nomád infrastruktúra, én nem találtam szabad hálózatot sehol. A hotelünkben is pénzbe került a net, sőt, sírnom kellett, hogy a három birtokunkban levő eszköz után ne kelljen külön fizetni. Azt leszámítva nem volt netem sehol. Érdekes módon azt hittem, hogy a Foursquare és a GoWalla majd működni fognak valamilyen csökkentett üzemmódban net nélkül is, hát nem. A GoWalla esetében ez különösen elszomorító, hiszen így nem lehet túrákat végigjárni, ami nem tudom, hogy mennyire tesz hatékonnyá egy eredetileg erre épülő alkalmazást. A Lonely Planet app működött net nélkül is, sőt, egy remek offline térkép is van benne, amit jobb híjján navigációra használtam — feleslegesen, tenném hozzá, hiszen egy metrótérképpel a kezében az ember vígan elvan.

Nem töltöttünk el túl sok időt Hong Kongban, két teljes napunk volt, ennyi idő alatt nem sok mindent lehet megnézni, főleg úgy, hogy én magam nem tartozom a turistafenomének közé. Kis sétahajókázás, ténfergés a piacon, a Peak nevű kilátó (erről gyártja mindenki a hong kongi klasszikus turistaképeket a várossal a háttérben — elképesztően sok az ember és tényleg jól is néz ki, de ultra-brutál turizmus, mondjuk az a meredeken közlekedő villamos a tömeg ellenére kötelező!), a hegyen kiállított (mű!) Buddha szobor (libegős papundekli-városturizmus gagyi). Ez utóbbit nem javaslom senkinek, lanovkán mindenki volt már, illetve cirkuszt is látott már eleget. A Peak javasolt viszont a tömeg ellenére.

Vásárolni szerettem volna HD kamerát, iPhone Apple bumpert. A kettőből ez utóbbi még sikerült is, de az árakat illetően egyáltalán nem tapasztalatam a várt csodát. (Az is könnyen meglehet, hogy nem ide kellett volna várnom.) Oké, olcsóbbak a dolgok, de nem annyival, hogy érdemes legyen érdemben, két napig vesződni velük. Az Apple iPhone tokot például 7 helyett kb. 5 ezerért vettem meg némi utánjárást követően. Az is pénz, lett is egy narancssárga iPhone tokom, de a HD kamera már egyáltalán nem érdekelt valamiért. Igazán jó üzletet sem láttam, ahol sok pénzt lehetett volna költeni.

Közbiztonság baromi jónak tűnt, sokat metróztunk, de egy rosszarcú embert sem (!) láttunk. Sőt, kéregetőket, koldusokat sem. Egyáltalán. Nagyon érdekes a kontraszt pl. egy egyiptomi kirándulással összevetve.

Összegezve az a véleményem, hogy kifejezetten Hong Kong miatt csak a legelvetemültebb Kína-buziknak érdemes elmenni, bár nem hiszem, hogy vannak ilyenek, szerintem ide mindenki átutazó utasként jut csak el. Egyszer érdemes azért megnézni.

Disclaimer: mivel nem hoztam magammal laptopot, a teljes szöveget iPaden gépeltem be a Writer appal a repülőn Bali felé menet. A legjobb ötletnek tartom, hogy nyaralásra csak deszkát hoztam, remek cucc, ilyenkor kijönnek a finomságai – aki nem vett volna még magának, feltétlen vegyen, zseniális gondolat, fantasztikus termék. (Pedig nekem csak a 16 gigás wifis tavalyi iPad modellem van!)

Síelni voltam az elmúlt napokban. Összefoglaló később, addig csak ez a kép:

És még valami: odafelé Szlovénián keresztül mentünk, elfelejtettem venni autópálya matricát, €150 lett a vége.

A tegnapi súlyosan elkefélt prezentációmat ma este egy céges vacsora követte. Ezen az eseményen az összes jelenlevő “stakeholder” részt vett. Fogalmam sem volt, mire számíthatok, amikor a végtelenített taxizás után végre megérkeztünk a “The Bumpkin” nevű étterem harmadik szintjére.

Az egész terem nekünk volt lefoglalva, a sarokban bárpult, 18:00-tól már lehetett koktélozni, sörözni, kinek-mi. 7 körül érkeztünk meg, már népes csapat piálgatott a bárpultnál. Rögtön nagyon furcsa volt, és a posztot is ezért írom, az az élmény, amivel az angolszász szociális eseményeken lehet találkozni: mindenki, rangra, korra, hovatartozásra fittyet hányva nagyon jó fej és nyitott a másikkal.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy az egyik legnagyobb nímand vagyok a teamben. Semmihez nem adok hozzá semmit, prezentálni sem tudok, nem is nagyon vagyok látható: mégis, most, hogy megérkeztem a helyre, egyből beszédbe elegyedtem mindenféle emberekkel, az egyik amerikai góré ráadásul külön kezet fogott velem (!), még a nevemet is megpróbálta elmondani emlékezetből (nem sikerült neki), a másik főnök meg pont mellém ült le, és kiválóan elbeszélgettünk egymással: nem nézett levegőnek (pedig eddig végig), kérdéseket tett fel, őszinte válaszokat adott. Egyáltalán nem állítom azt, hogy országos cimborák lettünk, de kibaszottul működött a dolog és ez pont elég is.

Nagyon jól éreztem magam egész este, visszakaptam a hitem azt illetően, hogy nem vagyok szar ember, és azon tűnődöm azóta is, hogyan lehetne ezt a fajta attitűdöt meghonosítani nálunk. Hogy ne az legyen, hogy klikkesedünk egy helyszínen, meg mindenki kurvára coollisthungary, hanem a résztvevőkben meglegyen ez a “beszélgetnem kell mindenkivel a helyen és megismerni a többieket” hozzáállás. És ez az érzés nem csinált, hanem kibaszottul természetes, ők így szocializálódtak, így nőttek fel, nekik ez a normális.

Tisztában vagyok vele, hogy ezek a szociális interakciók nem jelentenek ennél többet, másnap mindenki ugyanúgy fog viselkedni, mint eddig, jön majd a sokat látott stuck-up bitches attitűd, legfeljebb az agyuk hátsó szegletében lesz arról valami, hogy volt az étteremben előző nap egy hülyemagyar is.

Engem, az ilyen szociális interakciókban teljesen idegen turistát nagyon sokkolt az élmény, ugyanakkor visszaadta a hitem abban, hogy az ember valójában egy “beautiful and unique snowflake” (lásd fentebb), és most megint kicsit elkezdtem az egészet szeretni.

Roppant érdekes és erőteljes élmény volt, ahol ismét bebizonyosodott, mennyire egy kavics alatt éltem az életemet.

Elhatároztam, hogy ezután bármilyen társaságban vagyok, függetlenül attól, hogy kit mennyire ismerek, azokkal az emberekkel fogok beszélgetni, akiket egyáltalán nem ismerek. Nem a haverok mellé ülök, velük találkozom amúgy is eleget. Az ember általában kinézet, és más előítéletek alapján tömbösít és ennek megfelelően beszélget, de ez a rossz megközelítés: úgy kell dumálni, hogy el kell felejteni, ki ül a széken. Csak menni, menni, menni.

BARÁTAIM, ÚJRA LÁTOK!

Függöny.