Soha életemben nem voltam Szatmárnémetinél messzebb Románia területén, tegnap viszont elrepültem Marosvásárhelyig, hétfőn vissza. Eltöltöttem ott emberek közt nettó 9 órát, ennyi benyomásom van. Ráadásul üzleti ügyben mentem, nem kirándulni (és nem blogolni).
Ez az egész “Erdély” kérdés egész életemben elkerült. Annyit tudtam róla, hogy ott laknak emberek, akik “ízesen” beszélnek, és több ismerősöm is járt már ott nyaralni, akik jókat mondtak róla. Soha nem érdekelt Erdély, soha nem jártam ott, 9 óra benyomása ért, ráadásul egy többnyire üzleti ügyből kifolyólag.
Megdöbbentett a dolog, több szempontból is.
Először is elönti őket a nemzeti öntudat, a magyarság, magyarnak levés. Nekem, aki itt élte le egész életét Magyarországon, ez egy nem létező dolog, hanem adottság. Körbevittek a városban, büszkén mondták el, hogy melyik épület miről nevezetes. Ismétlem: üzleti ügyből kifolyólag voltam ott, nem turistáskodni. Innen indult Petőfi Sándor, itt fordultak meg a postakocsik, akik vitték a magyar postát — rengeteg épület és történet. (Persze ezt az egészet nem erőlködésnek kell elképzelni, hanem egy természetszerű beszélgetés természetszerű folyamataként.) Én Budapestről semmi ilyesmit nem tudok, szégyen-gyalázat, de valamelyik nap esett le, hogy a “Szent Jobb” a Bazilikában van elhelyezve, ami mellett naponta elmegyek nintendóval a kezemben.
Kiderült, hogy vendéglátóm magyar óvodába küldi a gyerekét. Határtalan büszkeséggel jelentette ki ezt a mondatot, nekem első hallásra a “WTF” jutott eszembe, meg az, hogy Budapesten “trendi” nem magyar óvodába íratni a szerencsétlen kis-lol-t, és szépen lassan mindent megértek.
Ezek az emberek kevesen vannak, ott élnek kisebbségben egy idegen néppel, egész életükben ott éltek és elköltözni sem akarnak. Megtalálták már az utat, hogy merre kell menniük, hogyan kell kibaszottul túlélniük a románok közt (mégegyszer: ők ott egy kicsi nép a nagy masszában), ennek ellenére mégis szeretik a dolgokat és megtanulták azt, hogyan kell. De amikor arról esik szó, hogy a kereskedelmi igazgató óvodás kisfia az édesapja unszolása ellenére sem hajlandó románul beszélni, csak magyarul, akkor azért csak összeszorul a szívnek nevezett húscafat.
Ez az egész “magyarság” dolog teljesen mást jelent innentől kezdve a számomra. És ezt nem kell jobbra tolódásnak látni, lófaszt, egyszerűen ott kinn nettó 9 óra után megértettem valamit, amiről eddig kb. nulla fogalmam volt. Sokkal jobban megértem és átélem azt, hogy ott mi a fasz van, illetve e mellett az is kicsit jobban érdekel, hogy itt mi a fasz van. (Persze hozzá kell tennem, hogy ott lehet megérteni ezt igazán, ott nyer igazi értelmet.)
Vendéglátóimnak nem kellett volna, de a hotelt és fogyasztásomat fizették, hoztak-vittek, foglalkoztak velem, etettek-itattak. A végén a búcsúzáskor lenéztem a cipőm orrára és elnézést kértem, hogy ennyire tájékozatlan, fogalom nélküli vagyok Erdélyt illetően, illetve azért, hogy ilyen kevés tudással egyáltalán oda mertem tolni a blogger pofámat. Nagyon szégyelltem magam.
És most, miközben írom ezeket a sorokat, még mindig nagyon szégyellem magam, mert az, ami nekem van, és természetes, az óvodán át minden, inkább és ezerszer is inkább őket illetné meg.
